Melyhez mintegy előzményképpen a tegnapi nagyszerű hír adott alapot, miszerint kemény vagyok, mint a vídia, de helyre leszek kalapálva május 12-én (http://horizont.nolblog.huhttp://talema.blog.hu/media/image/2014-03-20/8243022/.).

Délután már nem haza, Battára, hanem a másnap reggeli kötelező utat enyhítve  Csepelre mentem, ahol mehedéket kaptam. Pontosabban vitt az alapítvány, mert ugye magamtól én a büdös életben oda nem találnék. Sehova se. (Hacsaknem Írország a cél, ugye.. de ez egy másik, zöld, szívemnek kedves mese...)Még a napba belefért egy komoly beszélgetés, némi fogalompontosítással, egy kis kirándulás egy nagyszerű telekre, valamint gyorsan megköttetett és akár sokáig tartó barátság első felvonása egy szekrényméretű, maciszemű és előszeretettel a lábfejemre tolatva ülő kuttyal. Aztán jött az éjszaka s tekintve a korai indulást, nyugovóra tértünk.

Ja, de én láncolatát éltem meg a vészes felriadásoknak, s egy-egy ilyen alkalom között -a világító óra szerint-, nem telt el több, mint 20-25 perc, tehát én gyakorlatilag a teljes éjszakát aktív szenvedéssel töltöttem. (Mely elméleti síkjához gyakorlati kapcsolódásként a csípőm sikoltozott gyakorta, de ez már csak olyan öreglányos nyígás, nem más.)

Úgy számoltuk, hogy reggel olyan hét felé indulunk, akkor tömegközlekedve odaérünk időre a Szt. Imre kórházba, így akkor is eredtünk neki. Aztán az első kékbusz, mellyel eljutottunk a nemtommeddig, olyan lassan csoszogott és annyira cibált szana engem, hogy ott ahol nemtomhol voltunk, hívtunk egy taxit s még azzal is vagy egy negyedóra késéssel estünk be az Izotóp Laborba.

Ja.

Néni aszonta, ez nem ide szól -pedig telefonon kaptam időpontot s kázi részletes útvonaltervet az épületen belül-, úgyhogy ajtón ki, ide meg amoda, itt le, ott fel... úgyhogy rajta.

Hát, nem oda kellett menni. Király!!! De legalább onnan nem csak úgy, megszabadulva tőlem, küldtek el, hanem telefonon rákérdeztek az imént elhagyott IL-ra, s kiderült, ja, mégis oda kell mennem, tehát irány visszafelé (erre ki, lift, ott jobbra, balra...)

Végre elfogadták jelenlétem s két papírt nyomtak a kezembe, hogy egyiket olvassam el majd a másikon ezt aláírásommal igazoljam. (Olvasással volt némi gondom, mert -ahogy itt is látszik az elütésekből- látásom, fáradtságommal fordítottan arányos...)

Aztán behívtak az 1. szobába, ahol is a kütyübe kellett feküdnöm, s közben kikérdeztek mennyi fém van rajtam -semennyi, ám bennem annál több-, és lejegyezték a csonttöréseim és a műtéteim. Nos, tsókolom, elvittem a vaskos pakkom, az egészet, amit tegnap Tanár úrhoz is, tehát abban minden benne volt, s ajánlottam, hogy ne rám alapozzanak ilyen részletes tájékozódást, hanem nézzék meg a papírjaimat. De nem, mondjam, s majd persze át is nézik. Oké, ezen ne múljon. Úgyis csak keveset tudok sorolni -agy nélkül ez is kimagasló teljesítmény-, s úgyis csak egy sor volt a  papíron, ahová jegyezték ezeket.

Szóval, felfeküdtem a tálcára, karjaim a fejem fölött -ahol az egyiket megszúrták s ott kaptam bele az izotópos nedűt-, s már kerregett is a nagy masinéria köröttem, fölöttem, alattam, közben a mellettem lévő monitoron látszott az eredmény -mármint én csak a monitor oldalát s a képernyőt érdeklődve figyelő asszisztenst láttam-, s egyszer rám szólt a hölgy, hogy nem jól áll a protézisem, hajtsam le a lábfejem -amolyan spiccbe-, nem kicsit röhögtem a merev bokám másik végén, meg arra is felszólítást kaptam, hoyg a lábszáraimat tegyem közelebb egymáshoz, csakhoyg ugye ez ikszlábbal nem oly nagyon sikerál... tehát mindkettővel aztán kénytelen volt a személyzet is megbarátkozni.

Ez csak pár perc volt, annak ellenőrzésére, hogy a cucc útnak eredt-e bennem, majd kelhettem is fel és kinn, egy elkülönített rezervátumban... jaj, nem, egy külön váróban kellett maradni amíg le nem telt a kellő idő, amikor már értékelhető képet lehetett alkotni rólam és a radioaktív cuccról.

Ezren voltunk kitoloncolva a világból, mi a megbélyegzettek, egy levegőtlen, ostoba alaprajzú helyiségben, ahol először egy székre ültem, de azt nem bírtam sokáig, és az ott lévő egyetlen ágyat kisajátítottam magamnak. Onnantól már majdnem bírható volt a dolog. Innom kellett folyamatosan és ez nálam ugye nonstop túrázással jár, mely helyiség onnan, a rezervátumból nyílik -gondolom, hogy a sugárzó nép... addig se érintkezzen a közönséges halandóval- és maga a kínszenvedés volt a használata nekem, mert normi volt.  Én meg nem, ugye. Viszont a hányingerem remekül teljesített. De mivel hangsúlyozva többször elmondta néni, valamint a leírásban is benne volt, hogy nincs mellékhatása ennek, én azt gondoltam, öregszem, hisztispicsa vagyok és különben is...

Tehát fél 9 körül kezdtem a cucc élesítést magamban, s olyan dél felé már fogyott a nép ott, aztán már feküdni sem bírtam, tehát kimentem Anihoz a folyosóra, és együtt vártunk.

Bekerültem, és ugyanarra a tálcára ismét felfekvés és mozdulatlanul maradás míg a kütyü végigpásztázta a teljes testem, valamint amíg többször kerregett a kérdéses bal csípőm felett.

Mikor vége lett, nagy nehezen feltápászkodtam a tálcáról s kérdeztem a hányingert. Ismét a sztenderd szöveg, hozzátéve ennyi: "Nagyon ritkán, tán ezerből egyszer akad hányinger!"... oh, megnyugodtam. Ebben is a kisebbséghez tartozom. Olyan de olyan jó MÁSnak lenni...

A lelet hétfőn vagy kedden vagy szerdán lesz meg, de a beutalóm javításra szorul, azt előbb vigyem be, majd másnap menjek vissza a leletért... Ööööö....

Oké, mehet más is, és esetleg egyszerre megoldható ez a kérdés.

Jaj.

Hálás vagyok a felhasználóbarát hozzáállásért. Mondjuk lehet, őszintébb lenne hálám, ha e megoldást nem nekem kellett volna a szájába rágnom néninek, de ennyi baj legyen, na.

Egy körül végeztem -asszem, vagy már több volt???-, jött értem az alapítvány és egy óra autókázás után itthon voltam.

Este már felhívtam Editet -minden gyógytornászok leggyógytornászabbikát-, hogy normális-e, hogy nekem még mindig hányingerem van, de azt mondta, ne ijedjek meg, majd elmúlik, sokaktól hallotta ezt, de ha reggelre sem vagyok jobban, akkor ügyelet, vagy séta a dokihoz.

Szóval kész van ez is. Köszönöm Ani, és köszönöm, hogy az eredményem is összeszeded majd!