Most már...

Persze tudom, a paranoia egy különösen nehéz batyu...

Szóval, történt, hogy már megint mentem, mint a mérgezett egér Battáról Egomba, meg onnan vissza persze, s ezen út alatt bírtam megint bevonzani mindent, ami csak macerában még épp a viselhetőség határán belül mozog. Sorjában, ugye:

Szombaton, a deles busszal indultam, mert gondoltam arra, hogy naná, megint hétvégén megyek, amikor naná, az M3-at tatarássza -pontosabban menti meg a végső s teljes pusztulástól- kedves BKK -illetve a költségvetés EU-bátyó elengedhetetlen segédletével-, így nem akartam lekésni az utolsó, 19.45-kor Újpestről induló, nekem megfelelő egomi buszt. Minden rendben is ment, egészen a Deák térig.
Ott a villamosról leszálltam, hiszen az addig jár, s ugyan már van M4, de az arról való átszállás nem akadálymentes a többi metróra, így el szoktam villamosozni a Deákig, mert így egyszerűbb, ám most itt kellett metrópótlóra kászálódnom.
Vidéki vagyok. Na.
Naná, a nem jó megállóba mentem, amire ugye 50% esélyem adódott, hiszen villamossziget középen, erre is meg amarra is metrópótló megálló. Hát, már mér' ne a rossz irányba indultam...
Kis korrekció, s átjutván a betegesen rövid zöldön, rátaláltam végre a megfelelő megállóra, felszálltam.



/M3 metrópótó képe emitten lakik e/

Onnan, ugye az Árpád híd megállóig jár, s onnan már a metró közlekedik. Mikor megállt a busz, látván, hogy hol is van az, odamentem a sofőrhöz és nekiszegeztem a kérdést:
- Fennmaradhatnék a buszon amíg az indulási megállóba átmegy? Én a metróval megyek tovább és innen az nagyon messze van, nagyon nehéz nekem annyit gyalogolni.
- Nincs messze, várjon, én is leszállok és megmutatom merre kell menni!

Én hülye, leszálltam.

Ó meg nem.

Egy kollégája -egyenruha volt rajta, s végig beszélgettek az úton, innen tudom- szállt le, s mutatta:
- Elmegy odáig -mutatja az aluljáró lejáratát- ott lemegy, átmegy a túloldalra és ott szállhat be a metróba!
Köpni-nyelni nem tudtam. Álltam ott a két mankómmal, a batyuval -ami nem volt nehéz, csak nagy-, és nem tudtam röhögjek vagy bőgjek, kínomban...
- Ezt most nem mondja komolyan!!!! Miért nem maradhattam fenn a buszon, hisz ugyanoda megy az is, ahová most engem küld??!!!
- Én azt nem tudom, itt lemegy...-és folytatta újra a litániát a lépcsőkről és az aluljáróról...

Azt hittem felrobbanok!
Persze  erre nem volt energiám, örültem, hogy elvisznek drága, okos, erős, nyomorult lábaim a célig, így mentem. Lefelé kétszer egy-egy tucat lépcső, és lenn az aluljáróban jöttem rá, ha én most nem találok egy mosdót, még sokkal nagyobb baj lesz Egomig, mint a metrókaland... tehát megcéloztam a buszvéget -mert tudtam, hogy ott van-, de az aluljáróban szerencsére ott várt, nyitott ajtóval egy 180 HUF/alkalom-ra taksált egység, ahol nem találtam üzembentartó személyzetet. Ám a szükség nagy úr, így nem törődtem ezen apró ténnyel, s mentem a dolgomra. Ééérdekes a hely, a bejárat egyenesen a női részlegbe vezet s innen lehet továbbmenni a férfiaknak fenntartottba. Ismétlem,ééééérdekes.
Nos, nincs akadálymentes, így amíg teszteltem a meglévőt, fogalmaztam magamban a monológom, amit szándékom szerint a szakinak szegeztem volna: "Nincs akadálymentes mosdó, ami van, az meg életveszélyes -tekintve a nem a szaniterrel kompatibilis wc-deszkát -wc-műanyagot-, így nem fizetem ki a 180-at!" Persze tudván tudtam, hogy marhára kifizettem volna... csakhogy ahogy bementem, úgy is jöttem kifele... egy lélek sem volt ott. Nos, lehet, nem is nyilvános wc volt??? Öööö.... 
Immáron sokkal nyugodtabban, de rettenetesen fáradtan, mentem a metróhoz. Azon az oldalon le volt zárva minden bejárat s egy sárga mellényes bkk-szaki őrizte azt, hogy illetéktelenek ne is próbálkozzanak a bejutással. Én odamentem hozzá:
- Újpestre szeretnék eljutni, a metrópótlóval jöttem idáig, most merre menjek?
- Át kell mennie a túloldalra, itt a lépcsőn le, majd a másik oldalon fel!
- Remek, és hol tehetek panaszt? -nem részleteztem, gondoltam, majd elmondom ott, ahol kell.
Szaki kaján vigyort szerelt holdvilág képére, s mondta a precíz információt:
- Bkk.hu!
Ismét köpni-nyelni nem tudtam.
- Most ez komoly???
És nem tévedtem, jól láttam. Még szélesebbre nyúlt a kaján mosoly s elismételte:
- Bkk.hu!!

Letaglózott ismét ez a ... nem is tudom, mi ez... hogy semmibe vesz egy tapló? ... mindegy... mentem és elibém "ugrott" a Forgalmi iroda. Háháá!!! Mondom.
Odaálltam az üvegajtóhoz, s a bent lévő két hölgy közül az egyik kijött. Megkérdeztem mi a módja a panasztételnek, s behívott. Kicsiny helyiség, van egy szék a delikvenseknek, de ha leül az emberke, nem lát át a pulton -mely nemcsak irreálisan magas, de nem is térdszabad...-, mellesleg én nem tudok arra a székre leülni.
Adtak egy cetlit, rajta a BKK elérhetőségei, és kitöltöttem egy izét... panaszkönyv??? talán... formanyomtatványt, melyben leírtam a helyzetet s kértem egy irányelv kiadását, hogy ne zavarjanak le mindenkit a körjárat "végállomásán", ha már az akadálymentesítés nem is létezik e környéken. Ráírtam a telefonszámom is, és mindjárt küldök egy emilt is -a kapott címre-biztos ami ziher alapon.
Ezután már csak három megállót kellett elácsorognom -nem tudok leülni a metrón- a buszvégig.
Nem is sokkal később indult is a járat, én felkecmeregtem, szóltam a sofőrnek, hogy jelezni ezen a buszon tudok, de felállni csak akkor, ha már megállt, tehát türelmet kérek majd Egom Régi vámnál. Kedves, toleráns sofőr volt.
Elhelyezkedtem, mr2 a fülembe üvöltött onnantól, így nyugisan utaztam végre.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy bakker, ezer éve -cirka akkor volt 20'-e- állunk Szentendrén a buszvégen és az utasok fele kb lenn van, a sofőrrel egyetemben a járdán... kétségbeesésemben kivettem a fülemből a zenét és kérdőn néztem a megfogyatkozott utastársaimra. Kiderült Pap-sziget-nél baleset miatt lezárták a teljes útpályát, így nem mehetünk sehova, kb 45 perc a várakozási idő, amire taksálják a kényszerpihenőt. Hívtam Aput, közöltem a helyzetet meg azt, hogy nagyon éhes leszek, ha egyszer végre odaérek, és visszamentem a rádióba...

Aztán egyszer végre oda is értem -sofőr tényleg rendes volt, baromi késésben ugyan, utasokkal, velünk, s velem, hüjenyomorékkal különösen, nagyon türelmes- ettem, aztán még nyomozást sem tudtam nézni, mert úgy elaludtam, hogy csak na. 
Megjegyzem, így hat -jelzem: 6- teljes órába telt, mire odaértem Százhalombattáról Esztergomba. Ennyi idő alatt eljutnék Dublinba repülővel s onnan Killeagh-ba autóval, de valszeg ez az út sem lenne több, cirka 5 óránál. De ez demagógia, hiszen egyáltalán minek tudok én ilyen példákat, ugye...
Reggel ennek örömére jó későn keltem s a 11 előtt induló busszal jöttem is hazafelé. Már furcsálltam is jóformán, hogy semmi gixer nem történt, hisz teljes nyugalomban értem a Deák térig -odafelé ugye, nem kilométeres távolságban van és nem tucatlépcsősor választ el a metrópótló megállótól...
Már nem is volt nálam nagy szatyor -csak a decens EBH-LOGÓS kikiricssárga hátizsákom-, így könnyen mászhattam fel a nem akadálymentes villamosra, s fülemben továbbra is a rádió üvöltésével táboroztam le egy egymással szembefordult üléspár egyikére. Időnként cserélődtek az utasok a másik széken, mikor láttam, hogy be akar fordulni a delikvens, kivettem a zenét a fülemből és elmondtam, bocsi, nem tudom magam alá húzni okosügyes lábam, de a többség eleve kifelé fordulva ül le ide.
A nemtomhol jártunk éppen, mikor az aktuálisan velem szemben ülő hölgy felpattan és láthatóan nekem mond valamit. Én persze nem értettem, mert nem tudok szájról olvasni és egy kukkot sem hallottam. Hát kivettem a bigyót a fülemből s közben mondtam is:
- Nem hallottam, megismételné? -s mutattam a kis bigyuszokat, gondoltam, ha eddig nem látta volna, ezek miatt nem hallottam- Most már figyelek...
- RAJTAM RÖHÖG???

asztaleborult.... 
hábazmegholvagyok???
miaretekvan???

- Tesséééék? -lefagytam, kezeimben a két fülhallgató, s megmerevedtem úgy, hogy épp a mellkasom előtt tartottam azokat, s -ismét- köpni-nyelni nem tudtam. Komolyan, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Nemhogy villamoson, de melyik dimenzióban????
Hölgy elkezdett magyarázni valamit, valami csoportról, akik nem hozzá tartoznak és akikkel neki semmi dolga, és szintén semmi köze ahhoz amin röhögtem....

Ööööö... én??? Én röhögtem????
Amúgy ja. Biztos. Szoktam. Sokszor. Magamban.
Ja, und????
De rajta???? Addig a pillanatig azt se tudtam, hogy a világon van, sem azt, hogy épp előttem ül... örültem, hogy a rádióval kizárom a körülöttem lévő világot, s elmenekülhetek... elmenekülhetek magamba... és akkor ...ehhh.... 

De onnantól -akkor is, ha tudom, a batyuk közül, melyeket cipelhetünk, ki-ki a magáét, s ebben itt, nincs már választásunk, a paranoia egy igencsak cirkalmasan macerás jószág-, tehát onnantól tényleg rajta, s a nyomorult helyzeten röhögtem, de nagyon, amit már megint magamhoz vonzottam.  

Én olyan jól elvagyok a virágos rétemen, a saját életemben, mely annyira unalmas lenne enélkül a sok kurfli nélkül, amit bevonzok lépten-nyomon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.