Minden nap, minden reggel... Már azt hittem könnyebb lesz. Nem könnyebb, egyre nehezebb.

Mikor elmondom a "dolgaimat" valakinek, nem érti.

Hónapokat voltam kórházban. Sok-sok túlélő-t ismerhettem meg (bárcsak ne ismerném őket...), s az biztos, hogy ott -főleg a rehabon- egy egészen más stílusban fogalmaz az ember. És ez nem a hely miatt, hanem az átélt (sokszor átHALT) tragédia miatt van.

Valahogy a szavaknak más jelentése lesz, vagy más, addig ismeretlen jelentés-tartalom is csatolódik a szavak, érzések mellé. Már ott -mikor másodszor kerültem az OORI-ba, akkor már ki tudtam menni a kórteremből- kiderült nekem ez, hogy van "egyik oldal": a sérültek, a TÚLÉLŐK oldala, és létezik a "másik oldal": az egész emberek oldala. Rögtön kiderült, hogy nem nagyon értik egymást a két oldalon álló emberek. (Hi-hi..."álló"... aki az én felemen van, nem biztos, hogy képes erre a mutatványra, vagy ha igen, lehet, hogy szüksége van ilyen-olyan segédeszközre...:o)
Az is biztos, hogy iszonyatos vicceken képes röhögni az ember, és az is biztos, hogy a belsősök (é.: a rokik) nagyon zokon veszik (vesszük), ha külsős (é.: egész ember) űz viccet a rokiságból, a bármilyen kiszolgáltatott állapotból....

Találtam egy oldalt, ahol egy roki fiú mondja el a gondolatait erről-arról. A matekról szóló 'Ellenmatek' című szösszenetet kimásoltam és elküldtem egy barátomnak.
Ő kifejezetten okos ember, a matematika pedig az egyik 'specialitása', ennek apropóján küldtem neki, ez gondoltam, jó lesz bemutatni a roki és az egész ember gondolkodása közötti különbséget.
Szokás szerint nem értette. 'Csak' az jutott el hozzá ebből, ami a matematika egzakt értelmezésével, illetve bármi emberi dolog abszolút nyitottságmentes értelmezésével látható.
Azt gondoltam, hogy így talán -ha érdekli- megértheti a roki-gondolkodást. Azt a kicsit talán kifordított, de mindenképpen válaszkereső hozzáállást, ami -tapasztalataim szerint- főként a túlélő-knek van meg.
Mert mi, akik ezen az oldalon vagyunk, elfogadjuk, ami történt -bármi legyen is az-, de a túlélés-mellett-döntésünk óta, egészen biztos, hogy máshogy látjuk a dolgokat. A világot. Az életet.

Mikor elmondom a "dolgaimat" valakinek, nem érti.

"...ezen felesleges vergődnöd..."

Ezt írta nekem az a ffi, akit az egész-emberré-válásom egy jelentős, fontos lépcsőjének tartok, tartottam. Azért "tartok", mert neki köszönhetem, hogy ismét "nő"-nek tekinthetem magam; s azért "tartottam", mert fél év után végre -talán- elfogadtam, hogy nem lesz több ilyen.

"Haladj fokról-fokra, egyetlen lépcsőt se hagyj ki!" /Müller Péter: Jóskönyv-ből, szabadon/ Na, ez kell segítségnek, ahhoz, hogy el tudjam fogadni, tovább tudjak lépni. Ez is megvolt! Ezen a nyomorult lépcsőn is túljutottam, jöhet a következő!
Még mindig várom, hogy jelentkezzen. Közben tudom, hogy nem fog, és azt is tudom, hogy nem szabad többé feltennem neki a kérdést. Játszótársat akartam, de nem játszott a szabályok szerint, pedig együtt találtuk ki azokat.
Ma nem írtam neki. Ő írt, illetve küldött valami hálós "közhasznú" okosságot, de én nem bírtam válaszolni sem arra. Mert akkor félő, hogy megint elindul bennem a dolog. Hogy megkívánom, aztán csak szenvedek, mert tudom, hogy nem kellek neki. Na, mindegy. Maradok a lépcsőmön, vissza nem lépek, inkább ide emelem fel a nemtelen létet...:)
Ma már egyet sem írt. én meg nem fogok, pedig folyamatosan itt pörög az agyamban, hogy el kell neki küldenem ezt-azt.
Hmmm... most küldött valami gagyiságot... tehát még nem törölt ... majd fog.
Határozottan nyugodtabb a lelkem, de határozottan hülyén is érzem magam ettől. Ez olyan, mint mikor eltervez valamit az ember, sokáig dolgozik a tervén, aztán rá kell jönnie, hogy mégsem neki való, amit kitalált, s rövid ideig 'gyakorolt' is...

Mindig újra szembesülnöm kell a ténnyel, hogy csak hittem, hogy alkalmas vagyok erre...

Ez az időszak nehezebb, mint bármelyik másik az évben.

Hová lett a meggyőződésem, hogy van erőm ezt végigcsinálni?! Még mindig nem tértem napirendre a roki-bizottság döntése felett, persze csak magamban füstölgök, fellebbezni nem fogok, bár szinte mindenki erre buzdít. Az összes felmenőjét javasoltam már magamban, mindenféle pozitúrában alkalmazva... a dokinak. De nem számít. Ha ettől jobb a lelkének, hát legyen neki. A megaláztatás sok-sok formáját megtapasztaltam már, ez is "csak" 1 a sorban.

Időről időre azt hiszem, hogy egész ember lehetek, aztán történik valami, amivel igazolódik, hogy nem úgy van az!! Először is meg kellett volna maradnom a puszta "működés" (...) szintjén. Nem kellett volna elhinnem, hogy Élhetek. Most vissza kell küzdenem magam. (Csak ezek a "képek" ne lennének a fejemben... ezt bezzeg megőrizte a 10%!!) Folyamatosan itt zümmög a fejemben (a 4 éve folyamatosan zsongó: "MIÉRT?" mellett), hogy "Kellett nekem belelépni ebbe a sz@rba?!"

Kezdődik a visszaszámlálás a karácsonyhoz. Nehéz.

--------------------------------------------------------

Az időszak, a dátumok, az emlékek miatt önmagában is iszonyatos. Ehhez jött még idén a rendes roki felülvizsgálat. November 18-án kellett mennem, pontosan 4 évvel a b. után.

Nem tudom, hogyan válogathatják oda a személyzetet (orvosok, asszisztensek, de még a portás is...). Velem pl úgy beszéltek, hogy ha nem lenne túlélő-humorom, akkor ott helyben elbőgtem volna magam. Így viszont 'csak' folyamatosan mosolyogtam... aztán mikor 'elszakadt a cérnám' mondtam, hogy ezt én nem tudom megcsinálni, nem kockáztatom, hogy felboruljak, tehát felöltözöm.

Mindegy.

Visszaminősítettek. A papíron, amit küldtek, rajta van az is, hogy mehetek dolgozni.

Ha úgy veszem, röhögnöm kell ezen. Ha úgy veszem, sírnivaló. Mire jó ez? Kinek jó ez?