Nekem ennyi maradt.

Magyarázom a bizonyítványom. (Hátha akad valaki, aki érti még rajtam kívül. :)
Amikor elkezdtem írni a Füzet-em,... még a köztes lét határán voltam. Már tudtam, hogy mi történt velünk, tudtam a nevem, tudtam a fájdalom okát (nem 'csak' elfogadtam a nap velejárójaként), tudtam nagyjából az addigi életem. És tudtam, hogy végig fogom ezt csinálni. ("Ha nekiindulok, tudom, hogy nyerek... vagy meghalok.") Már biztos voltam benne, hogy megnyerem ezt a nyomorult játékot.
Már emlékeztem a középiskolára, emlékeztem a gyerekkoromra... de a tegnap, az elmúlt hét, sőt, még az aznap reggel is homályba veszett. Kórházban eléggé egyhangúak a napok, nem a napi rutin miatt kellett nekem valami, hanem a saját lépcsőim dokumentációja miatt. Azért, hogy lássam, mi az a szint, aminél lejjebb nem mehetek, vagy épp ellenkezőleg: most iszonyú, de volt és lesz is még ennél jobb.
Mikor Fazekas doki elmondta, hogy azért nem vágta le a lábam, mert ő mindenki ellenére azt gondolta, hogy én a megmaradt 10% agyammal, és az addig példátlan mértékű fizikai roncsolásokkal együtt képes leszek felépülni, nem teszi meg velem, hogy egyedül, egy lábbal kelljen felnevelnem a gyerekeimet.
Ezután szervezett oda mellém pszihiátert, aki minden délelőtt jött hozzám. Beszélgettünk... s ő mondta, hogy ha már elbírom a tollat (mert azért ez sokáig komoly akadályt jelentett), akkor írjam le, amit érzek. Akkor elkezdtem. Segített. (Villámhárító volt, mint írtam is. Néha azt gondoltam, hogy kirohanok, eldőlök és csak ordítok... de nem tudtam menni se, nemhogy rohanni... na, ilyenkor volt jó a füzet, ami ezekkel a bejegyzésekkel 'FÜZET'-té nemesült.)
Én már akkor se tartottam betegnek magam, mikor mozdulni is alig tudtam, mert az agyam működött (jól van, na! a 10% is több a semminél! :)... Tehát tisztában voltam azzal, amim volt -akkor is, ha sokáig, hónapokig hiányzott a memóriám helyéről a b. előtti ~2 év-, és amim maradt, de főként a CÉL nem volt kérdéses nekem. Írtam a füzetet, írtam, hogy egész legyek, akkor is, mikor újra és újra széthullani látszott a világ. Akkor is, amikor fenn voltam, majdnem boldog. (Most is iszonyú ezt leírni. Bármennyire... szóval, nincs itt az almám másik fele. Velem van, de nincs itt.)
Aztán, mikor az energiámból maradt egy jóadag a napi élet-rutin mellett, már nem írtam napi szinten. De azt gondoltam, hogy nem veszhet a semmibe a Füzet tartalma. Amit először megpróbáltam, nem jött be (az egészek, nem értik a széthullott túlélő nyelvezetét, senkit nem érdekel, és ez jogos). De én nem hagyom magam... (ha hagynám, ha olyan lennék, nem lennék már...:), ez itt szembe jött velem... nyilvános... amíg ki nem tiltanak, írok, felteszem a Füzet-et. Dokumentálom okos gondolataim...:o)
Összeszedtem, hogy miért is fontos ez nekem. Íme:
Kikhez?
Elsősorban azokhoz, akiket ez érdekel...
Annak ajánlom ezt,
-aki biztonságban van az életében: örüljön az életének, a társának, halmozza az erőt, fordítson vissza belőle minél többet a társának, a gyerekének/gyerekeinek
-nincs biztonságban: lássa, hogy létezik az alma. Hogy megvan a társ, az egész, de talán nem is ez a legfontosabb, hanem az ember saját erejére kell, hogy támaszkodjon, és létezik is ez az erő, akkor is, ha az ember nem tud róla, míg nincs rá szüksége
-hasonló helyzetbe került: kapaszkodó, ami segíthet megtalálni az utat, amin járva ki lehet mászni a mélyből. Nem csakis ez az út, amin én járok, ez csak egy a sok-sok közül, csak annyit lásson, hogy VAN út. Akinek itt van még dolga, az meg tudja tenni, ő úgy dönt, megteszi, akkor megtalálják őt a segítők (orvosok, barátok, ergoterapeuták...)

Mit szeretnék? Azt szeretném, ha már én nem leszek itt, és nem tudom elmondani, hogy ők ketten -Zsolti és Csaba- milyen emberek, hogy mennyire erősek a gyerekeim, hogy megkaptam mindent tőlük, az élettől (mégis elcsesztem)... is legyen valami nyoma ennek az egésznek.

Nem tudtam, 'csak' érdekelt. Hogy egzakt-e az eredmény, amire jutottam? Gőzöm sincs... de nekem megteszi. :o)

Nem tudtam, 'csak' érdekelt. Hogy egzakt-e az eredmény, amire jutottam? Gőzöm sincs... de nekem megteszi. :)

Doransky írta: "Komolyan megfogott a bejegyzésed."

Amin alapvetően nem lehet változtatni... megszoksz vagy megszöksz... ...és ez fényévekre van a vicctől...

Tudtam, hogy cél nélkül nem megy. Az fel sem merült bennem, hogy elront(hat)om.

Nem most volt, hogy azt mondta egy -nekem valaha fontos- ember, hogy rólam mindig Janis Joplin jut eszébe. Miért?

Nem most volt, hogy azt mondta egy -nekem valaha fontos- ember, hogy rólam mindig Janis Joplin jut eszébe. Miért?

Eddig évente kellett mennem felülvizsgálatra, ahol eldöntötték az állapotom besorolását a rokkantság/munkaképesség viszonyában. Legközelebb 5 év múlva kell mennem. Köszi, jól vagyok!

A szeretet, szerelem elmúlásához kell a másik fél 'tevékeny' részvétele is.

A szeretet, szerelem elmúlásához kell a másik fél 'tevékeny' részvétele is.

Voltam ott. Már nem.

Voltam ott. Már nem.

Elszigetelődés?! Ez a CsodaFiú tud valamit!

Az új Yonderboi lemez (Splendid Isolation) utolsó száma alatt mondja el ezt Koncz Gábor:


"TALÁLKOZNI KELL ISTENNEL
MEG AKAROK KÉRDENI TŐLE EGYET-MÁST
PÉLDÁUL AZT, HOGY MI VÉGRE VAGYUNK
MERT HÁT FELÉPÍTJÜK A HÁZAINKAT
FELNEVELJÜK A GYEREKEINKET
LEARATJUK A BÚZÁT
HÁBORÚSKODUNK
ÖLJÜK EGYMÁST!
AZTÁN MIVÉGRE
MEG HÁT AZ ÉLETEMRŐL IS
KI AKAROM KÉRDENI

AZ IGAZSÁGOT AKAROM MEGTUDNI"

Én tudom, már.
Jobb nem tudni.

De erősebb tőle az ember, ha tudja.

A bizos tudata a létnek, akár a nyomorúságnak is, jobb, mint a hiábavaló reménykedés, a másfelől érkező, illetve nem érkező, de várt segítségnek.

Mert így, hogy tudom, én vagyok a felelős, én rontottam el, így én is javíthatom ki. A múlton nem tudok változtatni, 'csak' építkezhetek belőle. Elviselhetőbb így. Tudom, hogy nem vádolhatok senkit és semmit azért, ami történt, 'csak' magamat... de így én vagyok, aki jóvá is tudja tenni, illetve a jövő, az én 'kezemben van'. Ez az életem, az én életem. Az 'ÉN' egy szakasza. Megtanulom, amit kell, aztán ide még kavicsként se jövök...:oP

Elszigetelődés?! Ez a CsodaFiú tud valamit!