2010
2010.01.03. 00:57
Tventiten. Na, jó; de ez is amolyan rádöbb nekem. Na.
Erre még visszatérek, ennél sokkal fontosabb a történések dokumentálása, mert ugye, nincs hol megtartanom azok emlékét... ööö... mármint az RSJ!-n kívül, s az agyamon belül.
Huszonnyolcadikán elmentem Esztergomba, s terveim szerint néhány nyugodalmas, tettektől igencsak mentes, legfeljebb némi beszélgetéssel, tv-nézéssel súlyosbított napot szándékoztam szülővárosomban, annak is Bugac nevezetű részében tölteni. Erre Apu háza -mely nem az, ahol én felnőttem, mert mikor Apu egyedül maradt, átköltözött ide- igen alkalmasnak tűnt, pláne, hogy Apu soha senkit nem engedett főzni, mert hiába, csak a saját főztjét szerette mindig is, vagyis én kénytelen voltam megbékélni a gondolattal, hogy ezen napok alatt bizony várhatóan semmit, de semmit nem csinálok majd. Hát, ilyen a sors, kérem szépen.
Némi közjáték a megérkezésemkor, jelesül, hogy az esztergomi buszvégen leszálltam, s kerekre nyílt szemekkel skubiztam mindenfelé, hogy Kata merre lehet, mert nemrég beszéltük meg telefonon, hogy ott lesz, de nem láttam. Telefon elő, hívtam. Ő kérdezte, hogy merre vagyok, mondtam, s közölte, hogy ő is ott van. Persze rögvest átfutott az agyamon -vagyis annak a helyén-, hogy vajon hány ilyetén létesítmény lehet ama kies városkában, hogy tán nem ugyanarra a helyre gondoltunk mikoron megbeszéltük a találkát, de nem hangoztattam ezt, gondoltam így is épp elég börleszk amit csinálok már megint. Tovább tanakodtunk az éteren át, ő is erősködött, hogy a buszvégen van, én is, hogy ugyanott; de mégis melyik részén, hátudomén?!, itten, ni... néhány perc -a végére már igencsak kétségbeesett- duma után közölte, hogy egy busz mögött, mondtam, hogy kincsem, itt busz annyi, mint égen a csillag, erre ő, hogy mindenesetre átmegy annak a túloldalára, mert onnan közelebb van a váróterem... ja, csak ennyi? Még a fülemen a telefon, mikor Kata megjelenik széles mosollyal az arcán a mellettem álló busz mögül előbújva.
Mondanom kell még, hogy rokonok vagyunk?
Apunál valóban annyit csináltam, mint azt terveztem. Mindenféle sport adón néztem közvetítéseket, valamint híradót ezer példányban, a politikai paletta igen széles spektrumában, valamint b-c-d-e ésatöbi kategóriás filmeket, rogyásig. Néha, mikor horkolás hallatszott a másik ágy felől, megszereztem a távirányítót és bambultam némi Csillagkapura vagy ilyesmire, de ezen örömteli pillanatok nem tartottak sokáig, hiszen ő szerintem fel van szerelve valami szenzorral, ami a válogatott tv-adók frekvencijára beállítva működik, s azon nyomban, ha nem ezt érzékeli, legszebb álmából is felriasztja szegényt, mert hiszen, rend a lelke mindennek, ugye! Nagyokat aludtam, de tényleg, ihaj mennyiségű és nyugodalmas álmaim voltak -természetesen tessen ezt álom, mint olyan, nélküli álomnak érteni, hisz agyamnak ezért felelős része (is) hiányzik- rejtvényt fejtettem és készültem a roki nyugdíjas szilveszteri mulatságra, melyet -láss csodát- a vendégágyon henyélve szándékoztam eltölteni.
Mikor indultam, Zsuzska -meggyőződésem, hogy udvariasságból, vagy tudom is én- meghívott egy házibuliba, búcsúztatandó az évet. Persze mondtam, hogy elleszek én az ágyban henyélve, úgysem ismerek jóformán senkit a társaságból és nem akarom, hogy én rokiságomat kerülgessék csak esetleg, tehát nem hiszem.
Na, ennyit ismét magamról, mert szilveszter délelőttjén hívtam Zsuzskát, hogy ha még áll a meghívás, élnék a lehetőséggel, mert kezdem kockásra ülni amúgy is cakkosra mintázott csípőcsontom, ő pedig -vagy mert komolyan gondolta, vagy mert ismer- meg sem lepődött, hanem mondta, hogy Koki egy barátjukkal, egy kis Puntóval estefelé eljön majd értem, s szerveznek taxit, hogy vissza legyen majd fuvarom, hiszen messze van Bugactól a Nap utca, s nagy valószínűséggel ittasak leszünk mindannyian, így senki nem fog éjjel vezetni. Megnyugodtam. Lezuhanyoztam s elővettem fellépőruhám, mely semmiben sem különbözik hátköznapi roki-egyenruhámtól, hacsak azt a leheletnyi szájfényt és ajándékként bezsebelt Elizabeth Arden parfümöt nem számoljuk, amiket még latba vetettem. Nos, így, teljes harci díszben vártam az estét. Mely el is jött, vagy valami hasonló, úgyhogy meg sem lepődtem, mikor Zsuzska hívott -biztos voltam benne, hogy vaami közbejött, s maradok ahol vagyok-, hogy álljak már ki a ház elé, mert a sötétben nem tudják, hogy hová kell jönni, engem pedig -ugye- nehéz lenne szem elől téveszteni. (Néha azért nem rossz ez a méret. Néha. Höhö)
Egy kicsi ház, mely belülről nagyon klasszul megcsinált, kívülről nem láttam, mert örültem, hogy azt ki tudom skubizni, hogy a mankót hová teszem, adott otthont a bulinak. Nem túl sokan voltunk, ha jól számolom, tízen lehettünk. Ebből összesen három embert ismertem, plusz egyet látásból. Viszont Zsoltit, az öcsémet, mindannyian ismerték. Ez jó. Ez nagyon jó.
Kaja volt rogyásig, nedű is igen sokféle, így gondoltam elleszek egy sarokban, akkor is, ha egy szót nem tudok váltani senkivel.
De nem így lett.
Ezerrel ment az igazi hamisítatlan bulizene. Ahogy kell: Hungária, R-GO, némi ős LGT, és egyetlen egy árva DOORS szám, az is modern köntösbe bújtatva, így nem is nyerte el tetszésünk, lévén ott -mily' fura- én voltam az egyik legifjabb.
Kicsi az a nappali, de ennyi bulira szomjazó embernek tökéletesen megfelelt, ezzel meg pláne:
Kell ennél jobb?
Aztán kimentem a konyhába, hogy közelebbről megszemléljem az igen széles kaja választékot, s ott is ragadtam. S csoák csodája, ennek nem a nonstop evés volt az oka, hanem Edwárd, akit én negyedszázada ismerek, s akivel vagy 15 éve nem találkoztam.
Sokáig beszélgettünk, támasztva a pultot közben s -Koki nagy-nagy bánatára- sűrűn kóstolgatva egy füttyszóra csábító pálinkát (valami bodza, vagy áfonya, vagy valami hasonlóság, na, kell nekem mindenre emlékeznem?!). Jó volt. Fontos, jó és nagyon remélem, rácáfolva a jégmezőmre, emlékezetes volt. Akkor is, ha van ebben valami, amit viszont nagyon száműzni kell, pőrén, jégtáblán kivetni a semmibe... de ez egy másik történet.
Majd eljött az éjfél és megláthattam a kis ház igazi értékét. A nappali, mely szintén nem nagy egy hatalmas ablakkal megvilágított helyiség, amely üvegfelület gyakorlatilag az esztergomi panorámát teszi a fotel mellé. Addig azért nem vettem ezt észre, mert egyrészt a bulizó ifjakat figyeltem, másrészt meg a kapu, melyen bejöttem, zárva volt, így nem láthattam azon túlra. Pedig kinyitva azt, ahogy én a nappaliban, az ablak mögött álltam, lábaim előtt hevert a szilveszteri fények pompájába öltözött Esztergom, tüzijátékkal, Kis Duna vonalával, kivilágított útjaival és a Szent Tamás kápolnával, mely alatt - a néhai Zója utcában, ma Becket Tamás utca- felnőttem. Gyönyörű, megkapó volt.
Tudom, öregszem.
Még ettünk-ittunk-beszélgettünk, majd én mondtam, hogy na akkor jöhet a taxi, mert én megyek vissza Apuhoz, hiszen már idén van, rendes rokinak ilyenkor meg már ágyban a helye. Nos, közölték, hogy meghányták-vetették a dolgot, s arra jutottak, hogy Balázs -a Puntó sofőrje- belém karol, így stabil támasztékot nyújt nekem, s lesétálok velük a városba, hiszen ilyenkor utcabál van a Szécheny téren, amit nem hagyhatok ki. Mondjam, hogy megdöbbentem? Persze, lehet, hogy ők is, hiszen ráálltam a dologra. Így összeszedtük magunkat, Balázs tette amit tennie kell, s elindutunk.
Majd' 10 éve nem sétáltam Esztergomban, azon a környéken meg reményem sem volt rá, hogy valaha fogok még, hisz dimbes-dombos kis utcák sűrű hálózata, így most, mikor vakon bíztam lovagomban -és nem éreztem szükségét a mankóm folyamatos szemmel tartásának- ezer változásra csodálkozhattam rá. Mondjam, hogy jó volt? Megint mondjam? Höhö...
A téren, melyet szintén nem olyan rég -vagy a törtépnelem elején még, nekem nyolc- újítottak fel, éppen a Szépülő Városközpont koncertezett.
Megfagytunk. Egyszerűen hozzáfagytam a forraltboros -bár erősen gőzölgő- öblös poharamhoz, de lelkiismeretesen csápoltam én is. A zenészek a színpadon állig bebugyolálva vastag sálakba, kapucni a fejen, dobos és énekes kesztyűben -gitárosokon csak a használhatatlanság okán nem volt eme melegentartó találmány-, ücsörögtek egy-egy széken (a koncert utolsó órájára értünk oda, nem csoda, hogy már nem futotta nagy mozdulatokra), s nyomták a jobbnál jobb zenéket. Európa Kiadó, Doors, majd a végén egy igen hosszú acapella Just a Gigolo feldolgozás. Fantasztikus volt!
Róluk van szó:
Majd mikor a nóta is és a bor is a végéhez ért, szedtük a sátorfánkat és -ismét- azt hittem, hogy szerzünk taxit. De nem.
Mentünk tovább, a Trafóba.
Ez a hely egy valódi trafóból lényegült át, alapterületét nézve nem több -még az eredetit megduplázó hozzáépítést is beleszámítva-, mint 30 négyzetméter -és akkor talán igen nagyon túloztam. A bárszékek valódi használt, hatalmas porcelán biztosítékokbóól vannak, de nem fér el több belőlük, mint három, s asztal is csak éppannyi van, de a hangulata nagyon okés a helynek, az tény.
Edwárd és Koki valamint Vöri -a társaság talán legérdekesebb tagja- felkértek táncolni.
Na, azt képzelje el mindenki, aki meri! Nos, ezt tovább nem is taglalnám. Ugye. Éééérdekes élmény volt.
Aztán röpke másfél órás telefonos könyörgés után megjelent a taxi értem, így fél 5 magasságában búcsút vettem a már bezárt Trafó előtt engem búcsúztató társaságtól, és mentem vissza a vendégágyra, Apuhoz.
Elsején 11-ig aludtam, akkor is csak azért keltem fel, mert Apu valami kőtörő munkálatokat végzett a konyhában. Vagy legalábbis így tűnt onnan, ahol én voltam.
Egyet sajnáltam, hogy nem tudtam Dittelyányommal msn-en követni a 'csúszós' éjféleket. De sebaj! Lesz még nekem msn mellett töltött szilveszterem, bár, gyanítom, hogy ahogy nőnek a gyerekei, neki meg már nem. Néha azért csak megsajnálja majd szegény magányos rokinénnyit.
A tanulságot mindenesetre levontam.
Úgy telik az év, ahogy újév hajnala virradt? Akkor nekem nagyon jó lesz ez a 2010.
A címre -illetve az első mondatra- viszatérve meg kell jegyeznem, hogy előző életemben valamikor tanultam angolul, s ugyan nem jutottam messzire ezen tudás elsajátításában, de a számjegyek szerves részét képezték a tananyagnak. Ám ma, hogy kénytelen voltam órákon át angol nyelven póker közvetítést nézni, szembesülhettem azzal, hogy eme nyelvterületen a kétezer-tíz nem 'two thousend and ten', hanem 'twenty ten'. Tehát, ez jelentős rádöbbenés volt, de mint minden hasonló horderejű tény, ez is a homályba vész idejekorán a jégmezőmön. Ezzel legalább tisztában vagyok. Hö.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
talemaunique 2010.01.03. 10:03:46
tagore 2010.01.03. 10:45:38
Akkor már ketten vagyunk , akik nagyon bíznak a twentytenben! :)))
K ó s z a (törölt) · http://kepeim.net/ 2010.01.03. 13:27:41
Csak így tovább!
:)
talemaunique 2010.01.03. 16:08:03
@K ó s z a: Hát, be. Az újév meglepően, megdöbbentően jól telt, remélem az új év is -ami már nem is annyira új- így zajlik majd. :)
szita. 2010.01.03. 18:00:03
meg az újévek is(:
nem vagyok nagy szilveszterfanatikus, de az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, tényleg olyan az év, ahogy elkezdődik.