Ez itt "csak" egy folytatás, hisz a kalandos napom krónikája nem teljes még, mert hiányzott egy pontos mondat.
Már megvan.




Mikor megkaptam a meghívást, megilletődtem, s mikor összejött a napra annyi minden, láttam a dolog súlyát is.
De hála Aninak s a később csatlakozó Bóvicának, nem tehettem meg, hogy engedjek kényelmességemnek és milyen jól tettem.

Akkor is, ha a mellettem ülő két blogger jól látta rajtam az előadás közben, s ugyanakkor ütött szöget, önmagát buldózernek valló szögletes barátném fejébe a gondolat, miszerint valami nem smakkol, s akkor is, ha pontos volt a megérzésük, mert ahogy ott ültem, egy ponton azt gondoltam, hogy merre tudok kislisszolni a teremből... De hála a lakásszínháznak, s a helyemnek, ami a kijárattal ellentétes oldalon volt, lehetetlen volt észrevétlenül, vagy legalábbis nagy kalamajka nélkül lelécelnem, így maradtam, szigorúan magam elé nézve és a kellékeket figyelve, valamint a zenét, és a darab tagolását... és azon kérdést feszegetve magamban, hogy miért is nem nevetek?? Úgy, ahogy ott mindenki más. Vagyis mondom, egy bizonyos részletig nevettem én is.
Aztán a jeges rémület lett úrrá rajtam, hogy mennyire kilógok az emberek közül. Mert én azon nem tudok nevetni. Sőt, mosolyogni sem. Sőt, nézni sem.
Sőt...
...de így élek.
Csak nem verekszem a botommal.
(Bár, nem félek használni, s ezt hangoztatom is.)

Majd jött egy jelenet, ami átírt minden addigi érzést bennem.
Ahogy ezek az emberek a tengert, a tenger hangját, a hullámok varázsát, a víz felhajtóerejét számomra is érezhetővé tették, az valami fenomenális volt!
Köszönöm. Ezért, már ezért megérte ott lennem.

Aztán jött az utolsó jelenet:
Saját lábára állni?

Nos, igen. Titánötvözet.
Bal... jobb... bal... jobb... És odaér.

(Nekem jobb  bal ... jobb  bal... ez volt -illetve még most is és mindig- ez a sorrend, egészen amíg vagyok. És odaérek.)

[ht]!
Köszönöm, hogy ott lehettem.
Töprengtem, Mahutani a(z egyik) megmondhatója, mennyit, azon, hogy mit kerestem én ott. Aztán Ő -Ani- mondta ki és tökéletesen igaza van, és nem tudom hangsúlyozni, hogy mennyire megnyugodtam ettől.
Már tudom, s akkor is, ha magamtól nem láttam ezt, de már tudom, hogy azért lehettem ott, mert azt akartad, hogy osztozzam a sikeredben. 
És ezért nagyon hálás vagyok.
Az csak egy dolog, hogy mikor az érkezésünkkor elmentél mellettünk a ruhatárként szolgáló beépített szekrény előtt, rád sem ismertem, olyan szép voltál. S a lényeg, hogy részese lehettem egy más nézőpontnak is, kirángattál az emberek közé. Mert ha nem jut eszedbe rokiként gondolni rám, s csak akkor esik le, hogy ezzel nekem kényeskedő műroki lényemben bajom lehet, akkor ez jól van így. Ez nagyon jól van így. 
Köszönöm.
 

Mellesleg, ha Te buldózer vagy, akkor én mi? Ahogy vettem fel a kabátom, a mankómmal bírtam lesodorni a K O M O D feliratot a míves komódról a ledőlő mankómmal...

Szóval, ha tudsz, bocsáss meg, hogy gyakorlatilag elmenekültem a végén, de ezt nekem helyére kellett tennem magamban.

És azt kell még mondanom, hogy a közönség reakciójából ítélve, nagyon sikeres előadás volt. Nem beszélve arról, hogy a művészet lényege, hogy gondolkodásra késztesse az azzt befogadót. Nos, ezt nálam elérte ez a darab.
Jobb lettem tőle.
Köszönöm szögletes barátném!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.