Ír zene, kenyérillat
2008.11.17. 13:13
Mozgalmas hétvége volt.
Hosszú szombattal, dolgos vasárnappal, hideg hétfővel... ami már nem is vége hanem eleje, ráadásul másiknak... mármint hétnek.
Délelőt rájöttünk, hogy Bertának nincs harisnyája a délután esedékes báli fellépésére, vagyis azt akár a föld alól is, de elő kellett kerítenünk. Kivasalni báliruháját.... ja, fejdísz is van... ja, hol?... ehhh.... ja, csatot is kell még venni...
Ajjajjj... Ditte telefonál, hogy most kell kezdenem készülődni, hogy nyugodtan kizarándokolhassak a buszhoz, mellyel időben felérek a Népligethez. Egyik kezemben a vasaló, másikban biztosítótűk... rajtam játszóruha, összepakolva nekem semmi, de legalább Berta cucca éppen szállításra készen már.
Villám gyorsan befejeztem a halaszthatatlan teendőket, begyömöszöltem a legszükségesebbeket a batyumba és már indultam is a busz felé. Éppen elég volt az út arra, hogy annyira legalább kipihenjem magam, hogy ne aludjak el majd álltomban a Népligetben. (Megjegyzem, égszínkék járgány szállított, melynek elején öles betűk hírdették, hogy az bizony egy VOLVO gyártmány, nos, mikor megláttam szinte megnyugodtam, mondom, de jó, egy ilyen cuccban biztos kényelmesen elfér a lábam... ahhha... nemhogy a lábamnak nem volt hely, de a mankómat is tartanom kellett végig, térdem colstok-helyzetbe tekerintve kényszerült zöldre zsibbadni a borsónyi hézagban, ami az ülésem és az előttem lévő háttámla között volt. Mikor aztán felszabadult a hely a sofőr mögött, uccu neki, mentem, hogy majd ott..háháááá!!! minden valamirevaló buszon az a két hely akkora, hogy batyus néni, kismama, netán rokilábú öreglány remekül el kell férjen... aszittem, ja. Ott még a lábfejemnek sem jutott terület, hisz a sofőrakvárium hátoldala miatt, mely a padlóig ért, még annyi sem maradt, mint a "normál" széksorokban... így jártam... a Volvo nem rokibarát, na... nem veszek ilyen autót sosem, ez az én bosszúm!)
Leszálltam és szinte azonnal hívott Ditte, meg is beszéltük, hogy én akkor onnan, ahol vagyok egy tapodtat sem tágítok, majd jön Ő és megtalál engem. Álltam ott és támasztottam az oszlopot, közben hallgattam két tinileány épületes beszélgetését az éppen aktuális pasi ügyeikről (az oszlop melletti padon ültek), aztán megláttam tanácstalanul bolyongó barátnőmet a pályaudvar épületében, amint remnyvesztetten engem keres... futni ugyebár...ehhhehhhe... kiabálni, mankóval hadonászni meg tán mégúgyse kéne, tehát kaptam a telefonom után, ami már bégetett is (ír kapcsolat okán a bégetés, természetesen), fel sem vettem, mert drukkoltam, hogy felém forduljon végtelennek tűnő tanácstalanságában. Ami úgy is lett, tehát onnantól én már biztnságban éreztem magam: ha elveszek, az nem miattam lesz...
Ditte testvérhúga és annak autója utáni kicsiny nyomozás, majd egy nagyobb mértékű várakozás, telefonos navigációval fűszerezett eseménysor után, Bóvica teret átszelő mosolyával gazdagabban indultunk a Jókai Klub felé. Szintén telefonos segítség igénybevétele kellett ahhoz, hogy megtaláljuk, de végül sikerült. (Bár meg kell jegyeznem, hogy megint a lelkemen szárad egy gyönyörűséges kisautó alvázának felragasztása a járdaszegélyre, hisz nem vízilovakhoz méretezett járgányok ezek a modern női kocsik...)
A jegyszedő ifjú hölgytöl csak poénból megkérdeztem, hogy "Rokijegy van?", erre ő: "Miért? Rokkant?", hát kissé meghökkentem. (Pedig hökkenni .mint később kiderül tán még, a sütőm órája tud igazán.) Eddig csak mondjuk orrtól felfelé látott, hiszen csak bekukucskáltam az ajtón, de most előreléptem s büszkén mutattam mankómat (mely a kettő remek fajtájú közül a "laza" elnevezéssel bír, ennek magyarázatával bárkinek szolgálhatok majdan), s mondtam, hogy parkolókártyám is van hozzá, ha netán ez nem lenne elég a jogosultságom igazolásához. Azt mondjuk ott sem, és még a mai napig sem tudom, hogy mennyit mentett meg ez a kotnyeleskedésem a családi kasszába, de tény, hogy akármennyi is volt a jegy ára, nekem nem kellett megfizetnem.
Ez a történés olyan 17 óra magasságában volt, mikor is bejutottunk s leültem egy székre. Többiek -váltásban, hisz nyomi barátnőjüket nem hagyták teljesen parlagon- mentek írül táncolni lelkesen, pörögtek-forogtak, topogtak és minden mást is csináltak amit csak megkövetelt Tánya, a táncért felelős ifjú és igen agilis hölgy. (Ezen a ponton már bennem volt három adag fájdalomcsillapító, ám kaja nem olyan sok, így kezdtem szédülni, úgyhogy népes seregletem elindult, s egy zártkörű rendezvényről szerzett nekem/nekünk néhány pogácsát meg némi vizet, így újabb bogyó után ismét azt éreztem, hogy megint nyertem egy-két órát, amiket még nem jajgatva töltök majd.)
Jött a koncert. Nem tudom visszaadni azt a hangulatot, ami ott uralkodott. A nyugodt, bensőséges, szeretetteljes, lelkes, baráti, elkötelezett jelzők ugranak be, de mg ezek együtt sem mondják el azt, amit ott a színpadon csinált az a négy, néhol öt, aztán hat ember. Másik sík. Nagyon jó volt.
A koncert elején (borzasztó de nem emléxem a nevére), egy vendégművész a Bran királyfi utazásá-ból olvasott fel részleteket, s közben a zenekar az odaillő dalokat játszotta. Az a szöveg nekem nagyon megtetszett. A szünetben, hogy ezt elmondtam, Bóvica oda is ment Gáborjánhoz és rákérdezett, hogy valahol meg lehet-e találni ezt, aki mondta, hogy ez az ő fordítása s így még nincs meg sehol, de majd felteszik a honlapra, mert már más is kérdezte tőlük. Addig is itt egy részlet-szerűség -amolyan esszencia-, amit a gugli segítségével találtam (de tényleg csak egy halvány lenyomat, talán a hangulatot megidézheti, de azzal a zenével nagyon varázslatos volt):
"Midőn Bran királyfi meghallotta a tündérasszony gyönyörű énekét, se éjjele, se nappala nem lehetett, míg meg nem lelte a hang forrását. Kristályhajóba szállt, melyet vitorla nem hajtott, evező nem lökött, mert az asszony éneke húzta maga felé. Az Örökifjúság Földjén találta meg. Éltek boldogan, ettek, ittak, vadásztak, énekkel mulattatták magukat, szerették egymást, míg a királyfit vissza nem hívta honvágya. Akkor hajóra szállt, és kínkeservvel hazaevezett. De az idő elszállt, a tündérföldön töltött egy év alatt nálunk háromszáz év suhant el. Nem léphetett partra, mert por és hamu lett volna, a parti fövenyhez hasonlatos. Visszafordult hát, de már nem hívta a hang, nem lelte meg még egyszer tündéri asszonyát. Bolyong Írország és a tündérsziget közt, a nagy szürke óceánon, szívében az asszony énekének édes emlékével." /Innen, ni/
Közben, éppen a koncert elejére odaért [ht] kollegina is, tehát teljes díszben vártuk a ránk váró remek élményt.
Nagyon jó volt és mondom, nem tudom igazán elmondani, hogy nekem személy szerint mit jelent. Hmmm... köszönöm.
(Az persze hozzátartozik, hogy azt az irodai széket, ami ugyan párnázott ülésrésszel ellátott, nem feltétlenül szétrobbant csípőhöz gyártják. Egy idő után a maréknyi erős bogyó sem feledtette el velem, hogy bármennyire is úgy csinálok, hogy ember vagyok, azért ami igaz, az igaz marad; kifelé mutathatok én bármit: jövés-menés, táncház, koncert, a tény, az tény marad: nyomorék vagyok. Sajnálom, megint, mindig. Sajnálom.)
Elveszett szemünk elől [ht], ahogy jöttünk kifelé, de aztán meglett... ez csak kis közjáték volt az estében, a járdán állva még integettünk a busznak, mely alkalmas lett volna arra, hogy őt hazaszállítsa, de bízva abban, hogy belátható időn belül érkezik helyette másik, beküzdöttük négyünket (mert ugye ennyi a kapacitása) a szép, nőcis autóba és mentünk a nyugodalmas éjszaka felé. Bóvicát valami számukra ismerős, számomra viszont akár Lacházán is lehetett volna, helyen kitessékeltük, majd mentünk tovább.
Reggel Ditte kétségbeesetten kérdezte, hogy a kisleányai miatt nem aludtam ugye?? Ki kellett ábrándítanom, hogy kislányaim nékem is vannak (bár a "kis" tán már nem egészen megfelelő, de voltak ők is kezdő éjszakázók annak idején), ráadásul most nem azért nem aludtam -mert az tagadhatatlan, hogy a sarkokat többször számoltam meg, mint azt addig valaha bárki is tette volna, gyanítom-, hanem mindenféle költői magasságtól elvonatkoztatva pusztán a kín volt virrasztásom oka.
Még az ágyban fekve, de már nappalnak nyilvánított időben, Zoi odaköltözött Ditte hasára és nézett nagyokat kifelé álmos fejéből... én meg már nem tudtam visszafogni magam és minden meggyőződésem ellenére megbagyulgattam kicsit Zoi kezecskéjét... Szörnyű vagyok, tudom. De nem bírtam ellenállni!
Gyorsan-gyorsan reggeliztünk (miközben egy mackóra kellett vigyáznom, amit igyekeztem teljes odaadással meg is tenni), majd indulás a kenyér projekt felé Battára.
Fogalmam sincs, hogy mikor értünk ide, mert alapból zilált memóriámat elfedi a buszon történt affér... mondom affér, mert ez mégiscsak kicsit kultúráltabban hangzik, mintha azt írnám, hogy iszonyú kínos, szar esemény... naná, hogy én vagyok az oka. Naná, hogy Ditte nem menekült el fejvesztve a buszról, vagy nem tagadta le a köztünk lévő ismeretséget, pedig akár azt is megtehette volna, s azt meg én is érteném.
Tehát leszállva a buszról inkább úgy döntöttünk, hogy most mégsem megyünk be a Sparba, majd ő visszamegy később. (Nem is értem... mondanám, de valahogy sírni támad kedvem az egész felidézésétől... szegény Ditte. Később mondtam is neki -mikor még mindig nem tudtam ránézni, de már beszélni sikerült hozzá-, hogy be feledje, annak idején ő keresett meg engem! Én csak hagytam magam behálózni!)
Itthon én zuhany, Ditte és Berta Spar.
Ildike -az egyetlen aki élt a kenyérsütési felhívásommal- 3-kor pontban előállt, addigra már két buci várta a sorát és a kiflik alapanyaga is dagadt a tálban.
Íme az eredmény:
Késő este volt már mire befejeztük. 4 kenyér, két bacon-sajt, egy áfonya-rozmaring és egy fokhagyma "terheltségű", 16 darab gyönyörűséges tekergetett kiflicske, két mosolygós, illatos, dagi kalács.
Persze, miután remek munkát végeztünk (oké, tudom, de legalább a retorikában, hagy legyek benne, mint a többeszám oka), kijárt nekünk némi pihi. Naná. Két csinos, magas, kecses talpaspohár, egy palack aszú, az ágyban elfogyasztva. Rmek befejezése egy dolgos napnak, nem?
Hétfőn reggel irány lábfejtekergetés, ahol is Editnek átadtuk a részét az előző napi sütés eredményéből, majdan séta a buszhoz, mert Dittének mennie kellett már. Szerdn én megyek Pestre, hisz csíkoskávé ügyben dolgunk lesz egy szép bloggerinával a Prágában, majdan kettesben töltjük megint az éjszakát a szobámban. Ehhez persze van egy újabb üveg Tokaji Aszú.
Semmit nem bízunk a véletlenre.
Tán mert olyan nincs is.
Még mindig kenyérillat lengi be a házat, most is kalácsot reggeliztem. Már alig van belőle, úgyhogy kiélvezem amíg tart. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://talema.blog.hu/api/trackback/id/tr461596243
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.