Pedig én egy áldott jó természettel, birka türelemmel és repeső pillákkal bíró fehérnép vagyok.
Ugye.

A telefonokkal nekem nincs szerencsém. Vagy a telefonoknak nem van velem. Ez nézőpont, illetve felfogás kérdése.
Az utolsót majd' egy éve vettem, mert az előző bírt elhagyni engem. Hüpp. S ez, ez a szép, okos, nem túl drága ám annál kedvesebb, szeretett jószág, az utóbbi időben kezdett olyan lenni agyilag, mint én magam. (Hogy is van? A kutyák kezdenek hasonlítani a gazdájukra, vagy fordítva, vagy mi?) Szóval, ezt-azt elfelejtett, a pirossal jelzett hívás-megszakító gombja egyszerűen fittyet hányt funkciójára, s rendre, az utóbbi időben már napi kétszer is, egyszerűen csak úgy kikapcsolt az egész miskulancia.

Történt közben, hogy van nekem egy igen hejre csinos, négylábú s csíkos hátú barátom, kihez erős virtubarátság fűz (melynek virtu'volta remélhetőleg valódisággá fejlődik izibe), s ez a kedves lélek, a minap meginvitált közös tévénézésre. Már úgy közös, hogy ő nézi a saját készülékét, meg én a magamét, s mindkettőben egyszerre megyen a Minimax csatornán az örökbecsű Leó és Fred.
Ám én -megfelelve agytalanságomnak- azt az alkalmat úgy ahogy kell, elfelejtettem.
Pedig, pedig!




/Leó és Fred itten lakik, ni/


De Zebra -a mi Zebránk, ugye-, egy olyan megbízható CsíkosHátú barát, ki nem kíméli magát és elnézve nekem tetemes mennyiségű hiányosságom (ha lehet így fogalmazni, mert sok az ami nincs, mármint a hiány is lehet nagy mértékű?? ehhh... magamat sem értem...), újfent figyelmeztetett tegnap, és én, hogy ne blamáljam magam újra, beírtam a kapott infót a telefonomba.

Este megnéztem a rendelt ilyen-olyan helyszínelők epizódokat, majd egy remek ikszatka résszel -hol a kapafogú vigéki seriff, és a szépséges ám alacsony efbíájügynök negédeskedik kicsit- fejeztem be a napot, és nyugodtan aludtam át a mai napba. Reggel pedig kipihenten Am/ jelzésére -miszerint reggel van- ébredtem.
Halvány gőzöm sincs, hogy mikor, de az tuti, hogy 9 után, mikor indultam a tornára, jöttem rá, hogy a telefonom vészjósló némaságba burkolózik.
Mert megint kikapcsolt. Bakker.
S mikor erre rájöttem, rögvest leesett a tantusz is, miszerint megint eljátszottam az esélyem, hogy együtt tévézzem a szavannák vándorával.
Borzalom!

Úgyhogy megmérgedtem és hívtam szegény Botikát -ki szerint ostobaságokat írok róla, pedig csak közlöm, hogy igen jó ember kedves legény és eltörte a hólapátot :P-, aki idejét s erejét nem kímélve sietett segítségemre s kicsivel dél után mentünk is a pannonhoz. Előre egyeztettem pannonos nénivel, hogy van-e az a telefon amit én kinéztem itthon, úgyhogy hipp-hopp végeztünk is.
Így igenis bosszút álltam.
Csak most megint kezdhetem újra rendezgetni a csengőhangokat (Mekk mester miatt sírok is nagyon, ha bárki meg tudja szerezni nekem, azonnal szóljon, én nagyon hálás leszek és akár egy diétás kólát is kaphat érte, vagy a bari bégetés is majd' ekkora érték számomra és ezért is krokodilkönnyeket hullatok...), csoportokat, Am/képet (ez a háttér számtalan ideje), meg egyáltalán, a megszokás, ugye.

Szóval, így kekeckedjen velem akárki is! Amennyiben miatta elfelejtek egy afrikai négylábút, le fogom cserélni! Ezt mindenki vésse az eszébe!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.