Néni, átmegy és kész, ha egyszer azt mondtam, átmegy és kész! Hiszen segítek! Na.

Ma, téli túrát tettem. Igazi, nyakig havas, dermesztően hideg -egyszerűen lábujjfagyasztó- agyzsibbasztó de frizura javító napom folyamán.

Reggel, a hajnali 8:00-as busszal indultam székes fővárosunkba, de szerencsére nem kellett ahhoz a megállóhoz mennem, ahová szoktam egyébként, mert most elég volt a közelebbihez gyalogolnom, csak hát a fentebb ecseteltek okán időben ez is legalább annyi volz, mint amaz, mondjuk nyáron. A húzós bőröndöm derékig a hóban, mankóm a jeges úton csúszkált, s tette ezt úgy, hogy még csak nem is láttam, mert letettem és előbb az alsó 10 centi eltűnt a hóban, majd leért a járdára -mely ugye jégpályává avanzsált- s ott táncba kezdett. Egy élmény volt, mit nekem Ability Park, mikor nekem az egész életem egy kaland!
De kiértem! :)
Mondjuk lépésenként emlegettem az emlegetni valóm -lehet csuklottak is többen no meg a felmenőik is-, de időben kinn voltam. Persze fess úriembert leszólítottam, hogy bőröndöm transzportálja már majd utánam, s mikor ezzel is megvoltunk, megnyugodtam. Györgyi már várt a helyén, így csak kicsiny túraismétlés után mentünk is a Bambusz Szépségszalonba. 
Hát, komolyan. Már a buszon is, sőt előtte is, nagyon egyszerűen fogalmazva kaviccsá fagyott az összes lábujjam, tekintve, hogy a cipőm ugye, finoman szólva is mérsékelt égövre, annak is a tavaszi átlaghőmérséklet közeli időszakára tervezett, vagyis tök béleletlen, vékony talpú, sima bőr jószág, Egyszerűen megfagyott a lábam, na. Nincs ezen mit szépíteni.
De visszatérve a szalonra, most voltam ott először, hangulatos hely, kedvesek a csajok, szép hajam lett. Ugye, ez utóbbit mondanom sem kell. :))
Aztán a szokásos Györgyi szeánsz, KFC-be akartunk menni -fűszeres csirkeszárnyat vagy mi a szöszöt enni-, de ott nem tudtunk megállni, így a másik alternatíva, egy McDonald's került terítékre. Remek volt.

Ezután kivitt a Moszkva téri metróhoz, és elbúcsúztunk, én mentem tovább s Ő is hazafelé.
Persze nagyon pontosan meg kellett mutatnia, hogy merre kell mennem, mert ahol álltunk éppen eltakarta valami tereptárgy a metró bejáratát én meg ezt látva -vagyis nem látva, na- mutattam, hogy aaarrrraaa uggyeee??? na, hát nem, hanem amarrrraaaaaaaaaaaa!!! (Jóvanna, és a folytatás még ekkor váratott magára, pedig...)
Lementem, átevickéltem a Deákon és ahogy vártam a peronon, gondoltam, kipróbálom a múltkor szerzett tapasztalatom és kérek onnan segítséget az Árpád hídhoz. Néni -aki beleszólt a segélyhívóba- azt kérdezte, hogy miért kell nekem a segítség. Ismételtem, hogy egy mankó és egy bőrönd eléggé megnehezíti a mozgólépcső használatát, így néni visszakérdezett, hogy a beszálláshoz, kiszálláshoz kell-e segítség, megnyugtattam, hogy nem -s azon rugóztam, hogy tényleg dicséretes a kérdés, toleráns hozzáállásról tanúskodik, de mondjuk egy kerekesszékben élő, akinek valóban szüksége van ki- és beszállásnál segítségre, az kérem, mégis hogyan jut le a metró peronjára? Mert ugyan a határidő már ha jól tévedek kettő alkalommal lejárt, s mindkétszer arrébb pakolódott, de az akadálymentesítés ezen a téren, vagyis konkrétan a metrónál, ebben az egyben jelentkezik: segítséget lehet hívni a peronról. Nem semmi ez, és nagyon értékelem, de messze nem ez jelenti az akadálymentesítést, csak így tovább!

Ám ismét elkalandoztam, úgyhogy ismét vissza. Szóval, nénivel megbeszéltem, hogy a Deákon szállok fel és az Árpád hídnál fogok le, ott szeretném, hogy várjon valaki és segítsen felevickélni a felszínre, ennek megfelelően, mikor jött a metró én mentem ahova köll, hely volt, miután ez az utolsó kocsi, így már nem tolongtak. Persze sosem tudom, hogy hol vagyok éppen -bőven sok, ha a várossal tisztában vagyok-, ezért meredten figyelem a kiírást és amikor már a cél felé járok, kipécézek valakit az utasok közül s megkérem, hogy álljon az ajtóba a kellő megállóban, mert én csak akkor tudok felállni, ha már megállt a jármű. Na, mindig találok erre megfelelő embert. Most is.
Időben szóltam egy snájdig ifjúnak, hogy az Árpád hídnál fogok leszállni, de segítségre van szükségem, ő majd álljon a kinyíló ajtóba, nehogy az becsukódjon mire én odaérek. 
Mentünk tovább.
Ifjú megkocogtatja a vállam, hogy most jön akkor, készüljek.
Én készültem. Metró megállt. Felálltam, bőrönddel küzdöttem kicsit, aztán leszálltam. Kis toporgás, ilyesmi.

Aztán csak néztem.


/Nem itt kellett volna, na/

Mert ugye, ez nem az, ahova nekem mennem köllött volna. 
Szóval, bakker, én vagyok az a néni, vagy az a vak, akit ha kell, ha nem, át segítenek az úton, vagy felsegítenek a vonatra... ott álltam, szembesülve meglehetősen éééééérdekes helyzetemmel, és veszettül röhögtem.
Miután marhára nem tudtam mást tenni.
Támasztottam kicsit -röhögéstől rázkódó vállal- a falat, majd mikor jött a következő, beszálltam.
Megfordult a fejemben, hogy hátha így eljátszottam az esélyem a segítségre, de gondoltam Scarlett O'Hara nyomán, erre majd akkor gondolok, ha ott leszek, így vártam az eljövendőt.
Segítők előtt nem ismeretlen az agytalan ember, mert glédában ott vártak, ahová kértem őket. S igen, többes számban, mert ketten is voltak. Felkísértek, sőt, egészen a buszvégig vitték a pakkom, s mikor megkérdeztem, hogy jól csináltam-e ezt -mármint a segélykérést- azt mondták, igen, mert ez ezért van. Úgyhogy megnyugodtam.
Aztán újabb busz, kis fagyoskodás Esztergom buszvégen, azóta pedig itt csinálom a semmit Apunál.
Vasárnap megyek tovább. Ugye ez nem változott azóta sem? Ugye?
(Megjegyzem: ottani uticél nem végállomás, és számomra tökéletesen ismeretlen, így benne van az esélye az ismételt elveszésemnek. Drukkot kérek a megfelelő helyről! Számíthatok rá?? Ugye?:)
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.