10  kontra 23 avagy a néniség relativitása


Megkaptam tegnap reggel a levelet a Jánosból, mely tartalmazza a kódot, amivel ha a kórház oldalán a várólistán azonosítom magam, kiderül, hányadik is vagyok a sorban.
Nos, vagy századik. Majd meglátjuk milyen gyorsan apad a lista és azt is, hogy nekem mit csinál a cisztám és artrózisom...
Tornán voltam délelőtt, onnan battyogtam hazafelé és bármit csinálok, folyamatosan pörög előttem a cisztán képe, mintha ez valami Damoklesz kardja lenne, vagy mi, közben meg tudom, hogy át kell ezen (is) lépnem, csak hát nem olyan egyszerű ez... szóval hadakozva cisztikus démonaimmal, magamba roskadva caplattam haza, mikor egy velem szembe jövő hölgy megállásra késztetett.

Nagyon jellegzetes hanghordozás és annak zengése is meglehetősen biztosan egyfelé mutat, ruhája hétköznapi, fáradt, fásult mosolyú arcát torzonborz, kissé zilált, hiba nélkül ezüstösre őszült haj keretezte. A szavak mondattá formálása érdekesen ízesre sikerült, s a hangban valami karcos él bujkált.

Ahogy felnéztem, végig rajta: a kopott, bőr férficipőn, a répa szabású farmeron, a kopott, de nem trendi farmerdzsekin, majd felérve a tekintetet marasztaló arcig, Janis Joplin s az alkohol ugrott be.

Miután elállta utam, én lecövekeltem -ahogy szoktam-, s vártam a folytatást. A nő szeme, valami átható ég-kékben pompázott, a legélőbb és az egyetlen láthatóan, minden értelemben tiszta részlet, mintegy kapaszkodót adva a megviselt hajléktalan-alkesz külsőn.
Ránéztem, s vártam. A kezében lévő szatyrot -egy nejlonszatyrot- megnyitotta, s kivette belőle a legfelsőt, egy koffeinmentes 10 dkg-os KARAVÁN kávét, majd felém nyújtva azt, mondta:
- Nem volt a boltban csak koffeinmentes én pedig azt nem szeretem, de nincs több pénzem, vegye meg tőlem kérem, 600 forintért odaadom, hogy tudjak venni rendes kávét! -és ki sem kellett nyújtania karját, hogy már-már az arcomban legyen a kék csomag, hisz oly közel álltunk egymáshoz.
- Köszönöm, nincs kávéfőzőm, így ez engem nem érdekel. -s mentem volna tovább, csakhogy ugye -de meglepő-, ez nem az a megoldás volt, amire ezen akció kifutni készült.
- Akkor elég háromszáz, haza kell mennem, és nincs pénzem buszra, szegény unokám vár! Mennem kell, kérem,segítsen nekem! -csak álltam és ismételtem:
- Nincs kávéfőzőm. ... és most kávéra vagy buszra kellene a pénz?
- Jaj, eladom a kávét háromszázért, mert mennem kell az unokámhoz! 15 évesen szültem a lányom és most négy éves az unokám! Olyan szép kisfiú! Na, kérem, vegye meg a kávét!
- Nincs kávéfőzőm ... alkoholra kell a pénz?
Nem ítélkezem, de nem szeretem a vetítést. Az alkoholizmus olyan agyi folyamatokat indít el, amiket kontrollálni egy idő után lehetetlen. Muszáj. Én ezt a tragédiát, az alkoholizmust, az életét nem tudom megoldani, de nincs jogom ítélkezni egy ember fölött, És ha elém áll és megkér, a következő öt percén átsegíthetem. Így érzem.
Kissé megakadt ezen szavak hallatán, s témát is váltott rögvest.
- Jaj, dehogy, én is jártam ám bottal! Tudja nekem mekkora műtétem volt? A csípőmben fém van! -s, hogy bizonyítsa ezen állítását, s ne kelljen válaszolnia a modortalan kérdésemre, elkezdte kigombolni a nadrágját...
- Ugye ezt nem!? Le ne vetkőzzön nekem! Elhiszem, hogy műtéte volt!
De ez nem hatotta meg, lázas igyekezetében kigombolta a nadrágot, majd lehúzta a cipzárt, feltűrte a dzsekit és alatta a pólót, én pedig hiába tiltakoztam, letolta kicsit a nadrágját, hogy szabaddá tegye ezzel csípőjét, s rajta a heget, melyet mintegy büszkén mutatott nekem.
Cirka 10 centi. Egyenes, tiszta, "békés környezetű heg" -ez a szakzsargon sok-sok zárómon szerepel.
- Csípőprotézis? -kérdeztem.
- Igen. Úgyhogy én is tudom, milyen bottal járni! Na, vegye meg a kávémat! Háromszázért odaadom! Jaj, kérem, 15 évesen szültem a lányom, most 43 éves vagyok és vár az unokám! Kérem!

Hmmm... elővettem a pénztárcám, s lelomboztam a benne elém táruló látvánnyal, mely szerint egy darab ezres és összesen 180 HUF volt. Mondtam neki, az utolsó ezresem, azt nem adom, de ha megelégszik, kénytelen-kelletlen a fémpénzzel, mely csak a lealkudott összeg 60%-a, akkor rendben.
Szó szerint a nyakamba ugrott. Én ott álltam, két mankómmal egyensúlyom, illetve akkor már egyensúlyunkat keresgélve, ő pedig elégedett gyermekként lógott a nyakamban, és hálálkodott.
Jött a szokásos köszönet és jókívánságáradat, én mosolyogtam, jó utat kívántam, majd battyogtam tovább. 

És amilyen ócska, igénytelen egy luvnya vagyok, már a cisztám helyett ez ugrált agyam helyén.
Én ezt a nőt, olyan hatvan évesnek saccoltam, illetve amíg ki nem mondta, hogy gyakorlatilag velem egyidős, addig fel sem merült a sacc, elkönyveltem őt, néninek. És most kiderült...
Kiderült, egyrészt, hogy a 10 centis heg a normális a csípőprotézisnél -tehát az enyém is ekkora lesz, remélhetőleg, ha elfogy a százas előlem a listán- míg az enyém a már meglévő jobb -és minőségileg rosszabb, nyomorultabb, betegebb, gyengébb- oldalon 23 centis, hiszen itt egy ízekre robbant csípőt kellett egy majd tízórás műtét alatt összelegózni; másrészt hogy  mennyire viszonylagos minden. Albert a barátom -mindig elő is hozakodom vele-, addig is az volt, de az ominózus bütyök óta pláne értékelem.
Persze az is igaz, hogy nem váltotta fel jelen mantrámat ez a közjáték, de időlegesen mégis meg- vagy inkább felszabadított a cisztamacera alól.
Hiszen harmadrészt, s legnagyobb arányban az is kiderült, én csak hiszem magam kvázi nőnek, néni vagyok a javából.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.