Ez csak egy elszabadult gondolatfolyam, nem több. Mélázásaim egyike, mert időm, mint a tenger, eszem mértéke pedig épp ezzel fordítottan arányos.

S csak egy példát, jelesül a magamét veszem alapul s ebből építek szélesebb igazságot. (Mely nem több, mint az én igazságom. De nem is kevesebb.)

Az ember megszületik, készül felelős emberré válni, majd a tinédzser kor veszélyes szakaszán át meg is küzd mindennel, ami azon időkben hatványozott emócióval éri őt, s épp e közben kell megtalálnia az utat, mely későbbi minden percét meghatározza. Hiszen, el kell döntenie, kinek kinek, hogy tűzoltó leszel, s katona, vadakat terelő juhász... vagy bármi más, mely elképzelhető, és arrafelé kell építkezni. Jó esetben ezt meg is teszi, kicsit nehezített esetben -egótól függően- netán később döbben rá, hogy az élet nem habostorta, s nem elég a lébec, kell a tudatos tervezés, ha csak egy kicsit is, de elengedhetetlen. Mondjuk iskola és hasonlatosságok...
Tehát évekig készül, építkezik, építi önmagát, tervezi az életét, megrajzolja a jövőt, mely az otthona lesz  kicsiny idő múlva, és akár apró lépésekkel, de nem szem elől tévesztve a célt, halad előre.

Talán a legfontosabb, hogy készül. Előre néz, elvégzi az iskolákat, munkába áll, ideális esetben ebben a sorrendben, még ideálisabban fordított, de szintén jól megtervezett sorrendben halad előre.

Aztán lesznek gyerekei, lesz háza, lesz szép, kerek családja, lesz élete, lesz teljes kép...lesz kutyája, ha már rajzoljuk azt a képet, s a teljességhez nem árt ez a részlet sem, ugye... minderre készül, tervez, épít...
Ahogy teszi ezt a saját rajzán a tanár, az öntőmunkás, a bányász, a könyvtáros, a bolti eladó, a szalag mellett keccsölő...

De az senkinek, soha, egyetlen tervben sem szerepel, még opcionális mellékjegyzetként sem, hogy mi van, ha jön egy busz... mi van, ha nem fog a fék... mi van, ha jön a vonat... mi van, ha jön egy betegség, mely megállíthatatlanul felemészti a .... és ez a lényeg, mert nem, nem annyira kegyes, hogy engem felemésztene, dehogy... "csak" felemészti a lehetőségeket... megsemmisíti az addig, kockáról kockára felépített életem... és ott hagy egy végletesen megváltozott testben, ismeretlen de tárgyszerűen ugyanabban a környezetben, melyet nem vagyok képes többé használni, hiszen én, én magam változtam meg, s az amihez készült az_életem, már nem is létezik.
Ahogy a két lábát vesztett öntőmunkás, ahogy a karját vesztett bolti eladó, ahogy az ülni képtelen gépész, aki az önhatalmúan kicserélt lapokkal tovább játszani képtelen.

Sokba kerülünk, tudom. Sokba kerül az akadálymentesítés, tudom. Nem fizetünk SZJA-t, tudom. (Csak a félszáznyi egyéb adót, ezt is tudom...) De mégsem fogok bocsánatot kérni, mert nem tettem meg azt a szívességet, hogy meghalok, s így megspórolok állambácsinak egy nekem nagy, de összességében egy tollvonásnyi összeget, sőt, felneveltem a gyerekeimet, kik árvák lettek, mikor én megözvegyültem, s próbálok továbbra is nem csendben, lehajtott fejjel menetelni a számomra e korban -két éve dúló korban- kijelölt helyre, ahol lassan, némán várnám a jelen hatalom szerint rám jogosan kirótt véget.



/Senkit nem hagyunk az út szélén, mondá az úr.../

Nem, teszem amit tudok, mondom, amíg tudom, és hiszem, amíg hihetem, hogy az ember, ember marad.
Élek, s ebbe már más is belehalt.
Hogy még nagyobb közhellyel is éljek... az én életem és a Te életed közt az talán a legnagyobb különbség, hogy nekem a következő percet kell pontosan megterveznem, míg neked elég mondjuk a jövő év irányát, hiszen a lehetőségeid messzebb érnek, míg nekem mondjuk a zoknihúzóig. :)

Tehát rokkanttá válni nem egy tervezett, nem egy előre akár jellemszinten kódolt terv része, éppen ezért a kifejezés: "rokkant-társadalom" nekem mindig megüti a fülem. Annyira heterogén csoport a rokkantaké, amennyire maga a társadalom is. Hiszen ide, előre eltervezett életpálya nélkül, mindenféle társadalmi rétegből, a legszélesebb iskolázottsági előélettel kerülnek emberek, s éppen ezért semmi, de semmi, sem politika, sem vallás, sem iq, sem érdeklődési kör, nem azonos, csakis és kizárólag a fizikai állapot a közös vonás.
Csoda, hogy ugyanazt a kérdést ahányan vagyunk esetleg annyiféleképpen válaszoljuk meg?

S félreértés ne essék, egy pillanatig sem sajnálom tőled az egész életed, hiszen -ha már közhely, ugye- mindenki akkora batyut kap az élettől, amivel elbír, tehát én erős vagyok, mint az atom..., csak azt mondom, az én virágos rét életem neked lehet, hogy egy kietlen sivatag. Mert a mércénk más, és ez nem indulatkeltés, hanem nézőpont beállítás kérdése.
Látogass meg, egészséges vagyok, csak nem vagyok egész, s ezen szavak lényegét ha megérted, közelebb lesznek azok a bizonyos párhuzamosaink....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.