Még ma van, már abból a tekintetből is, hogy éjjel valami 1 óra volt, mikor megérkeztünk ide, Killeagh-ba, no meg abból is, hogy nekem már leragad a szemem, de még a -legalább hevenyészett- dokumentációt meg akarom ejteni.

Tegnap -majd egy kontinensnyi és lélekben egy fél világnyi távolságban-, tekintettel az Allianz ügyfélbarát hozzáállására, nekem fel kellett jutnom már reggel székes fővárosunkba, megoldva némely logisztikai feladatot, például a két mankó kontra húzós bőrönd, vagy a biztosítós jelenés és a felszállás közötti kitöltetlen -de az előbb említett okból mozdulatlanul töltendő- időintervallum áthidalását.
De, mint Scarlett O"Hara, majd holnap foglalkoztam ezzel, hiszen egyszerre jó, ha a pillanatnyi helyzettel megbirkózom, ugye.
Szóval, reggel Bertától elbúcsúzva s kapva tőle útravaló csokit is, jött Orsi, kedves szomszéd, aki fülön fogott engem -akarom mondani a bőröndöm- s kivitt a vasútállomásra. Mert a derült égből lecsapó biztosítós ügyintézést csak vasúti megközelítéssel tudtam megoldani, így szegény Orsinak ki kell vinnie a vonathoz, ahol a jegyemet meg kellett vennie, sőt, engem magam s a bőröndöm is, fel kellett raknia  a szerelvényre. Mikor ezzel megvoltunk, integetve búcsúztunk egymástól, s mentem a vonaton fel, Pestre s csak bízhattam benne, hogy Ketteske ott vár a Déliben.
Így is történt, s némi villamosozás után a célhoz is értünk, ahol az előző napi ügyintézői alkalmatlan hozzáállást mintegy szépítve, igen gyorsan végeztünk -cirka 35 perc-, és mehettünk is.
Ismét kis logisztikai egyeztetés, most telefonon, és megtalált minket a segítségét önként és dalolva felajánlott hős lovag Harun Al Rasid.
Könnyes búcsú gyermekemtől, majd indulás... s bár még a reptérhez meglehetősen korán volt -tekintve a 17:50-es felszállást-, én mondtam, hogy menjünk, majd csak támasszon le egy falnál a terminálban s jó helyen leszek, Ditte s leánykái jönnek aztán.
De nem addig a! Mint megtudhattam: szállított utasnak szava nincs, ellenvetést nem eszközölhet, ellenben elfogadhatja az ebéd meghívást. Mit volt mit tennem... ugye... nagyszerű kínai kajával és remek kávéval feltankolva -s meggyőződésemmel ellentétben palackos vízzel is- már mehettünk Ferihegy felé, ahol aztán biztonságba helyezve magamra hagyott fuvarosom. (Jelentem,sör helyzetnek utánanézek! Mindkettőtöknek köszönöm!)
Fogalmam sincs, hogy mennyi időm volt még, de én azzal töltöttem, hogy végigtelefonáltam akit csak elértem -elsőként a gyerekeimet-, s fájó búcsút vettem tőlük, majd bírtam egy akrobata mutatvánnyal elhajítani a vizespalackom és a mankóim, ezzel elszórakoztatva a nemzetközi utasállományt, s hipp-hopp már ott is volt Ditte, két bocsával és a vagonnyi táska/bőrönd/miegymással.
Idő volt, tehát megkérdeztük, hol kell az előre megrendelt kerekesszékemhez jutnom, nos a válasz az volt, hogy álljunk be s a pultnál elintéznek mindent. Mi beálltunk a megfelelő sorba, hangsúlyozom, ez köbö háromnegyed négy környékén volt, inkább fölésaccolva az időben, s akkor volt vagy 20 méteres a sor.
Leülni nem lehet, mert ugyan van ott egy-két dizájnos cucc, de azok -tekintve magasságuk és pörgős voltuk- alkalmatlanok, így álltunk... s gondoltuk, majd megy a sor... nos, nem ment... Bő egy órát szobroztunk cirka egy métert haladva -de ez csak a sor sűrűségében beállt változás folyománya volt-, mikor megláttam Hobót.
Hmmm... örömmel újságoltam is a köröttem állóknak, hoyg nyertem ezzel vagy két fájdalommentes percet...






Kicsit később Ditte -látva elkékülő arcom s billegális állásom-,elindult, hogy mielőtt fel kéne mosni engem vagy rosszabb esetben széthulló darabjaimból összerakni ott helyben, szerez nekem segítséget. Egy szomszédos pulttól ugyan el nem intézhették ezt,de átszóltak, hogy van a sorban egy roki, aki türelmetlen... a válasz az volt, hogy menjek előre, megcsinálják amit kell, majd jön a székem s visznek.
Egy, a sorban előttünk álló úr segített odajutnom, el is intéztük amit kellett, majd megkaptam a leírást is melyet a fedélzeten kellett a személyzetnek átadnom, hogy felügyelettel utazom, s félreállítottak azzal, mindjárt jön értem a szolgálat.

Eztán még kétszer szóltam -kedves fiatal, trendi hajú pultoska azt mondta: "Én szóltam, ez már nem az én dolgom!", a kerekesszékes ember kétszer jött is, de mindkétszer másért, majd el is ment, sőt, a sor is elfogyott már én még mindig ott álltam ... és már szédültem és hányingerem volt a fájdalomtól....
Aztán jött értem végre.
Hálát adva akárminek is, belerogytam a székbe, lábam közé a bőrönd, melléállítva a mankóim, s mehettünk.

No, idő volt. 17:48... mondom, szimpatikus fiatalembernek, hogy igyekezzünk, mert most szállok fel Dublin felé... azt mondja erre: "Aligha, még nincs benn a gép!", ja, akkor megnyugodtam.... ehhh... de ez a fiatalember legalább kedves, segítőkész és korrekt volt. Nem úgy mint a 32-es pultosnéni, vagy a 9-es kapunál szolgálatot teljesítő földi személyzet egy tagja, aki mikor elmondta neki a kollégája, hogy mi a helyzet -hogy a szállítást keressük, mert az éppen eltűnt s nekem ki kell jutnom a géphez, s arra majd fel is- azt válaszolta: "Ez engem nem érdekel, oldd meg! Az, hogy a rendszert elrontották nem az én felelősségem!"
Nos, ekkor bennem megszólalt az a bizonyos nemtommi.... naná, hogy rám sem nézett, hiszen én szemmagasság alatt ülök a székben, ugye, a fejem felett beszélt a kocsit toló emberrel, én mégis neki mondtam ki ami bennem feltolult.
- A rendszer hibája valóban nem az ön felelőssége, de az, ahogy velem, velünk itt beszél, az nagyon is!
Kicsit hápogott, mondván: "Nem, nem az!", így folytattam:
- De igen, az. Én a társaságtól csak magukkal találkozom, s ha ezt hallom/látom: "nem érdekel, nem az én felelősségem", nos, megkérdőjeleződik a hitelességük!

Tolóember meg sem várta, hogy mi lesz a folytatás, közben végre kinyílt az oldalajtó -mert nemérdekelnéni addig a pörgettyűn akart áthajtani- és mentünk is.
Kinn mentő, majd arról a 82. jelzéshez, a géphez. Kérdezték: "Tud járni?"

És ezt én mindig elcseszem. Erre, ebben a helyzetben nem szabad azt a választ adni, hogy "Igen, tudok.", mert akkor az lesz ami már egyszer a Ryanair-nél előfordult, s ami most is lett aztán. Fel kellett másznom a gépre, s az ülések közt a két mankómmal az utolsó előtti sorig -32- eljutnom. Megjegyzem a hátsó ajtó az utolsó mögött van, s már üzemelt is. (Anyátok!!!!)
Kis -nagy- para még, mire Dittéék megkerültek, hiszen vásároltak elsőbbségi beszállást, ám azt elfelejtették közölni velük a terminálban, hogy melyik a melyik busz, így gyakorlatilag legutolsónak szálltak fel. De én olyan mérges és visszataszító vagyok -avagy csak lerítt rólam, a strapa-, hogy nem mert senki mellém ülni, így egymás mellékerültünk. Én a két kislánnyal, s előttünk Ditte, aki rendre adogatta az elemózsiát, aztán a Peppa Pig rajzfilmmel múlattuk az időt.
Eleve 40 perc késéssel szálltunk fel, de előtte egy perc idő sem volt, így életemben először meg kellett tekintenem a mosdót a gépen. Ez egy Boeing 737-es volt, s én a kerekesszék jellel ellátott helyiségbe mentem.
Nos, túléltem. Sőt, a gép sem vált használhatatlanná, de jól teszem, hogy nem tartom evidenciának ezt. (Mellesleg kerekesszékes jel ugyan minek oda? A jel maga épphogy elfér...

Egy óra magasságában értünk ide, Killeagh Gardens-be. Fél három körül lefeküdtem, elaludtam, majd félóra múlva felébredtem és azóta nem sikerült újra ez a mutatvány.

De majd most!!!  Joccakát, ma autóztunk kicsit meg bevásároltunk, és néztünk egy kis Ratatouille-t.
Holnap folytatjuk. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.