Mérlegem megint kicsit helyrezötty. És ez nekem jó. Ez nagyon jó.

Reggel hatkor zizmergett a telefonom, s ahogy kitapogattam és elnyomtam arrébb, jóval arrébb a kerepet benne, pöttyet eltűnődtem, előbb azon, hogy vajh milyen nap van.... majd mikor ezt tisztáztam magammal -hogyaszongya nem lehet más, mint vasár- -, rögvest odatolakodott a következő kérdés: mi a reteknek kellene nekem ilyen betegesen korán kelnem? Tehát visszatértem a nihilbe... ám valami mégiscsak működik, így 12 év után végre leírtan, orvosi pöcsétes dokumentációban, súlyos hézagokkal szabdalt agyam helyén, hisz kis idő elteltével kipattant szemem, s bevillant az örömittas kép: végre tanákszom fogadott lyányommal máma!!! (Mert ugye ezt beszéltük meg tegnap??? Öööö....- mondám, de ilyesmi nem szokott elbizonytalanítani, ugye)
Felkeltem, elkészültem -hmm.. bírtam magam nyakon önteni mentolos szájvízzel, de nyoma nem maradt, ám így parfümöt inkább nem tettem magamra, gondolván, még összevesznének...-, majd kibattyogtam a buszhoz.
Persze a gépet be sem kapcsoltam, így ellenőrizni sem tudtam, hogy most akkor jól emlékszem, vagy mi a lábtörlő van, de magabiztosan kitipegtem az elővárosi buszhoz. Nos, vonatot nem tudok használni egyáltalán, buszt sem, a panorámás járatokat -illetve panorámás kocsikat- kivétel nélkül lehetetlenség megugranom, ám eddig gond nélkül győztem a sárgabuszokkal szemben. Régi szép idők! Ugyi... hiszen akadálymentesítési elvárás EU felől és egyáltalán a kornak megfelelően le van szarva mifelénk, így a korábban alacsonypadlós járatok is mára magasépítésűre cseréltettek, amelyeket ugyan tudok használni, de a legutóbbi műtétem óta igazi kanosszajárás a fel- illetve leszállás. Sokáig tart, fájdalmas, balesetveszélyes és kifejezetten rossz látványt is nyújt, de ez utóbbi már nem az én bajom, így döntöttem...

/Én fel akarok szállni... megint fel akarok szállni... de hasonlítani nem tudok, soha nem is tudtam, de nem is akarok... zsz.hu/

Szóval, feljutottam az Etelére, ahonnan villamossal mentem tovább, mert a randit a Deákra beszéltük meg, mert oda tudok eljutni kvázi gond nélkül. Erőltetett menetben azonnali csatlakozást értem el -s bár a villamos sem akadálymentes, semmilyen szempontból sem-, kis torna után már zötyögtem is Ditte felé.
DITTE. (..és ez csak egy része a ditteológiának, de ízelítőül megteszi...)

Leszálltam a 49-esről, skubiztam de nagyon, hátha ottan vár már, de nem láttam sehol, így átmentem a másik vágány mellé, és leültem a padra, mert onnan viszonylag jól beláttam a környéket.
Vártam és naná, megfagyás közeli állapotomban elkezdett dübögni bennem agyam nemlétét jelezve a kérdőjel, miszerint biztos, hogy mára beszéltük meg, biztos, hoyg a Deákra, biztos, hogy ekkorra???? Pánik. Fagy.
Kézenfekvő ilyenkor, jelen korban a telefon. Igen ám, de Dittének nem van mostanság magyar teflonja, az írre meg hiába küldenék bármit is, egyrészt a gatyám bánná, másrészt majd egy hét múlva, ha hazaér olvashatná el, így ez nem játszik. Kutattam agyam helyén, hogy hol is beszéltünk tegnap? (Már ha beszéltünk és nem az van, hogy ... jajnekemjajnekem...) Szkájp? Fészbúk? Ja, nem! Dzsítók!!!
Akkor elő teflon, és kétségbeesett vaküzi -hisz nem látni én az akkora karaktereket ami a hálón leledzik a telefonomon...- Dittének, hátha Ő nem ilyen begyöpösödött néni, mint én, s a net kéznél van nekije akárhol is van éppen. Elszórakoztam kicsiny ideig, míg győztem, s közben észre sem vettem, hogy kaptam egy sms-t. Ráadásul egy ismeretlen számról, első blikkre érthetetlen tartalommal. Majd mikor másodszorra átnéztem, fagyos kezeim közt a telefonnal, s fagyos agytalan agyammal megértettem, hogy egy európai megnyugtatásban volt részem, miszerint nyugi van, Ditte úton. Tehát vártam, s néhány perc után be is futott!
Ő is átfagyott, így azonnal a viszonylag kézre eső Tejivó felé indutunk, ahol remek kávét, sajtot és croissant-t  ettünk és olyat beszélgettünk, hogy ihaj! Volt vagy egy óránk, így beleszuszakoltunk mindent a fennálló időnkbe, hogy megosszuk egymással amiről nem tudtunk beszélni a hálón át. Én ráöntöttem mindent az idő első felében, majd mikor elfogyott a témám -na, persze csak perpill, de akkor is- felszólítottam, hoyg most Ő következik, s tette is amit tennie kellett.
Kaptam levendula és gesztenye szappanokat!
Még volt időnk megnézni a téren a karácsonyi vásárt (vásárkát, inkább) is, majd sírva búcsúztunk amint felpakolt a villamosra, mert itthon csak egy hetet vannak, így tiszta rohanás az idő, ennyi fért bele és ezért is nagyon hálás vagyok.




/A nap jelképe nekem... kékkő, tiszta, mint  az eufemizált tenger memóriám helyén... innen, e/

Köszönöm Ditte! Medve, Gerda, Zoi, kár, hogy nem találkoztunk, de majd nyáron, igaz?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.