Ki hitte volna, hogy képességeim (s felszereltségem) megengedi, hogy rövid, de határozott közelharc után, győztesként kerüljek ki egy meglehetősen méltatlan küzdelemből?

De menjünk szépen sorban.
Pénteknek a délutánján, kicsit ugyan később, mint terveztem, de végre sikerült elindulnom.
Barátnőm, ki szép, hosszú vörös hajjal ellátott boszorka, már több esemesben is érdeklődött, hogy akkor pontosan mikor is érek oda az olaszos étkeknek az egy bizonyos lelőhelyére, mert amit előzőleg megbeszéltünk időpontot, nos, az rohanvást közelg, sőt, lassan el is hagy már minket. Tisztáztuk, hogy izé van és majd hívom, ha felértem székes fővárosunkba, addig csak aludjon nyugodtan és próbáljon kilábalni téli megfázásából. Természetesen a jelzést, mikor kellett volna, naná, elfelejtettem. Ha nem így lett volna, tán nem is én lennék a történetben, ugyi...)
Szóval, erőmnek már induláskor is a végét számolgatva kezdtem neki egész hétvégés programomnak. Jó előjel, de ilyesmi engem nem szokott visszavetni, mint tudjuk. Tehát irány kedves kisvárosom megfelelő buszmegállója, ottan azon nyomban kinéztem egy arra alkalmasnak tűnő ifjú párt, s amikor éppen elszakadtak ajkaik egymás érintésétől (ajkaik érintették egymást, mielőtt a sok ifjú rakoncátlan mindenféle egyéb gondolására vetemedne!), közelebb is léptem, s megszólítottam őket.
Szeretem az ilyen tapasztalatokat, kifejezetten örömmel tölt el egy-egy ilyen történés. Mint most is, be kellett látnom, hogy a látszat csal. Merthogy én értelmes, kedves ifjúnak néztem ezen kettő húszas éveik elején leledző emberkét, ehhez képest egy aprólékos, hideg, tetőtől-talpig való, veséig hatolni szándéxó végignézés, és egy igen kifinomult "Ja!" volt a válasz. Nem álltam meg és egy meghökkent "Remek!" elhagyta számat, miközben azon gondolkodtam, hogy szép, kedvesnek látszó ifjak, remélhetőleg mindketten hasonló ellátottságúak kommunikációs eszköztár terén, hisz így nem érheti őket csalódás... legalábbis egymás felé, s amíg egymás tápcsatornájának végét el nem eresztik, nos, biztos jövő elé néznek... lelki értelemben mindenképpen... (ha ugyan van nekik olyan).
Nos, mikor jött a busz én nem szóltam, gondoltam nem merítem ki szókészletüket ily előre megfontolt szándékkal, tehát inkább hagyom őket: ők elvannak ketten, én meg a táskámmal; kinek mi jár...:) De hímnemű fiatalban volt annyi, hogy mosolyt varázsolva ábrázatára kikapta kezemből a mamókás batyut és felpenderítette a buszra, a sofőr elé. Én meg annyira de annyira ügyes vagyok, hogy most, meghazudtolva az eddigi összes alkalmat, semmit sem ejtettem elfele, sőt, minden különösebb kaland nélkül foglalhattam el (térdemnek ugyan szűkös) helyem. Időben fel is ért a busz a Népligethez, ahová -csodák csodája eszembe jutott!!- rendeltem telefonon taxit! (Néha annyira elégedett vagyok magammal! De komolyan!! Csoda?:)
Némi közelharcot leszámítva -melyet egy lelkes, ám lelketlen... mezítlábas taxissal folytattam /idézet: -Taxira vár? -Igen, melyik társaságtól van? -Amelyiktől rendelt! -Melyiktől? -Mondom, amelyiktől rendelt! -Melyik az autója? -Az! -Amelyiken nincs jelzés? -Á, csak nem látja jól!... nos, ezen a  ponton éreztem késztetést rá, hogy támadó fegyverként használjam kedves, hőn szeretett mankómat... de visszafogtam magam és komótos léptekkel -ami akár kimért, hideg udvariasságnak is tekinthető lehetett, pedig pusztán rokiságom okán tettem így- ellenkező irányba indultam... s lám, onnan meg ippeg gyött az én taxim, melyet valóban én hívtam!/, ment minden a maga útján, é.: én is a magamén, Esztergom felé.
Ámde egy fontos közjáték még soron volt, hisz át kellett adnom egy nappal-holddal-csillagokkal -magyarír kezek által- ékesített, s -általam- megsütött poharat jogos tulajdonosának. Ezt némi kávézás és lélek-helyrerakás (kinek mi mit jelent) közben meg is tettem, majd mehettem tovább. Bloggerina szaladt s erőnek erejével tartotta vissza a járművet, nehogy még félórát ott kelljen dekkolnom a pályaudvaron...
Setét estve lett, mire odaértem szülővárosomba, s ez mankós közlekedésben igencsak hátráltató tényező, hisz ha egyszer letettem a mankót akár csúszós alatta a talaj akár nem, én már súlypontomat áthelyezni nem tudom... Tehát, ha azon uszkve 4 négyzetcentiméter jeges, vagy párától nedves, sima felületű helyre esett, akkor én egy kecses mozdulattal akár szalto mortálét is vethetek ott helyben, járókelő közönség nagy-nagy csodálkozására, s az én összvetördelésemre... Vagyis tyúklépésben haladtam a Katával (atyai uncsitesóm) megbeszélt helyhez közeledvén.  Kicsit vártam rá az esőben, mire odaért, én elátkoztam tenger eszem, hogy csak egy poncsóban (v pelerin, v mi a szösz) indultam, mert ugyan nem fáztam, de vállamig ázott át a ruhamennyiség... de nem éreztem a didergést tagjaimban, hisz maga a kihívás, mely az egyedüli utazásban rejlett, felmelegítette minden porcikám...
Mikor végre fedél került ázott fejem fölé, első dolgom ismét egy kávé kikönyörgése volt, majd zuhany, ilyenek, hogy valamiképpen buliképessé varázsoljam magam (legalábbis a külsőmet, na); de sajna nem bírtam sokáig.
Alig vettük bele magunkat az egomi éjszakába, mikor én úgy döntöttem, hogy visszavonulót fújok, és egymagam felmentem a lakásba és elfoglaltam Kata ágyát. Öreg vagyok, na.
Másnap úgy készültem, hogy délután megyek ismét kávézni a Belvárosi Kávéház meghitt légkörébe, de sajna ezt egy sms keresztülhúzta (ugye??? ehhhh.... majd tán most csütörtökön, ha nem is Egom, de Ebatta...), úgyhogy végre irány Bugac, ahol Apu már epedve várt. (Annál is inkább, mert őt is elfelejtettem felhívni, mikor a városba értem...:):
Nos, nála le kellett tesztelni a vendégágyat, mely egy felfújhatós majdnembútor, s néhány nappal azelőtt lukadás-ragasztás tortúrán esett át, így erőst fennállt a veszély, hogy a padlón ébredek, ami nemcsak kényelmetlenségét tekintve lett volna érdekes, de folytatása -jelesül az onnan való lábraállás is- meglehetősen kérdésesnek tűnt. Vállaltam a veszélyt! (Mert olyan vagyok, mint a vak ló, ugye...)
Én akkor délután bevettem magam az ágyba, Apu rendes házigazdához méltón hozta nekem az enni-innivalókat, s még az sem zavart igazán, hogy lemaradtam a Megasztárról, hisz ő focit nézett. Én ugyan, csupán a rend kedvéért, morogtam vele egy-egy sort, mikor felébredtem, de mindig mire a morgós mondat végére értem volna újra elaludtam, így nem vesztettem semmit, de ő sem a labdahajkurászós sport-mímelés-nézésből.
Ez ment egészen vasárnap majd' délig, akkor feltápászkodtam, összeszedtem a pakkom meg magam, és útnak indultam.
Azt is mondhatnám, hogy unalmasan telt az út, de ez csak annyit jelent, hogy semmi extra blődlit nem követtem el.
Itthon Ildike szállított a busztól haza, ahol semmi végzetes nyomot nem találtam a hétvégén itt uralkodott buli nyomaként, tehát lelkem, amennyire lehet (tán mert ehez a hatalmas lélekhez mogyorónyi agy társul) nyugodt.

Lehet velem örülni! Egyes egyedül megtettem a Batta-Bp-Esztergom-Bp-Batta távot! Annyira ügyes vagyok!


Kell is ez, hisz terveim szerint jövő héten meg megyek Szentendrére! Höhö...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.