Akvárium.
Tinédzserek.
Lesütött szempár.

Szerelem. Élet.



<>

Magány. Halál.

Végignéztem.
Végigélem.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/styYbRWQYP8&hl=en_US&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/styYbRWQYP8&hl=en_US&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Végignéztem.
Végigélem.

József Attila: Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/WrbZHDuVP5U&hl=en_US&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/WrbZHDuVP5U&hl=en_US&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Beleléptem és bele is ragadtam, ahogy kell.

Jó nekem. Jó a világnak is, ha csak ennyit lát belőlem.
Messiás vagy. Tanító vagy.
Vitriol fröcsög ezekből a szavakból, és minden cseppje újabb darabot szakít ki a lelkemből.

Egy része -hittem jódarabig- el van zárva. De azt sem kímélte az idő, mint a csontjaim, is szilánkokra törött az is. Már nem is egyszer.

Buta vagyok és meg sem próbálom eljátszani a mindenkinek tetsző, kedves, jólnevelt, népszerű, kedélyes, kiegyensúlyozott, okos, csinos, szexi, vonzó, nimfomán, életerős, politikailag korrekt nőt.

Buta vagyok és azt képzeltem, hogy lehetek ember.


<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/Uk2zIVl5umY&hl=en_US&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/Uk2zIVl5umY&hl=en_US&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Psota Irén. Nekem mindig Anyut juttatja eszembe.
Ingovány


Lehettem volna ember. De túlélő lettem.
2005. 12. 08. Az első postom: Nélküled... nélkületek...

Nyolc.

Tele van a polc.

Nyolc lába van a póknak.
Az Apollo-8 legénysége érte el először a Holdat.
Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.
Nyolc karja van a polipnak.
Nyolc bolygó van a Naprendszerben.
Nyolc tanú, ezt meg kéne nézni.

Nem akarom.

Hello Édes

Üdvözöljük!
Az Ön postafiókja megtelt.
A rögzítés időpontja nyolc óra
tizennégy perc.

Megint nem itt ébredtél,
És én nem számolom már, hidd el,
Hogy hány est maradt álmatlan,
De ma a harmadik nap telt el céltalan!

Hello "édes"!
Hogy vagy képes más nővel járni a helyünkre?
Mondd, hogy képzeled?!
Na ég veled!A szeretőd én már nem leszek!

Apám szólt.Anyám szólt.
Bevágódtál itt egy szónál,
Ahogy a rendszert szidtad,
Kívántam a szádat,
Csak nekem add!

Ott vagyok, ahol a part szakad,
És minden ölelés a szívbe késdöfés.
Besokalok, mint egy vandál
Dán Juan a svéd asztalnál.

A kaput most sem zárom,
Pasitól nincs mit várnom.
Te vagy a legszebb álmom,
Lépni kell míg meg nem bánom.
A helyed vár az ágyon,
Szeretőt meddig játszom?
A sok a kedvenc számom,
Tudod, ugye egy nő több mint három?!

Ma kicsit hozzád bújtam (ye, ye!)
Ma kicsit megmozdultam
Ma kicsit maradtam még volna... (ye, ye!)
És nagyon jó lett volna,
De milyen jó lett volna... (ye, ye!)
Na szia! Mára ennyi volna!

Üdvözöljük!
Ön a hangpostását hívta.
Kérjük adja meg kódszámát,
Majd nyomja meg a kettőskereszt-gombot!
Önnek három új üzenete van.
A rögzítés időpontja...

Hahaha hazajönnél,
Még tudnánk miről beszélgetni,
Én nem haragszom rád.
Csak azért hívlak újra,
Tudom durva a "ki vagy rúgva",
de nagyon fájt...

Ó,ó hova rohantál?
Éjszaka azt mondtad maradnál.

Dönteni kell, dönteni hiába.
Három nő nem dőlhet egyetlen dugába!

A kaput most sem zárom...


Ma kicsit hozzád bújtam, (ye, ye!)
Ma kicsit nem mozdultam,
Ma kicsit úgy maradtam volna. (ye, ye!)
És nagyon jó lett volna!
De milyen jó lett volna! (ye, ye!)
Csak az a volna,
Ne lett volna!


A tönk meg a széle, és csönd.
A szív pedig döng és kisebesedik,
Ahogy a se-ki-se-be-figura végzetesedik.
Lélekszakadok, bujdokolok,
De nincs mit tenni ellenem.
Aki nincs velem én mindig azt szeretem.
Egy, két, há!
Ismertek engem! Küldjetek el,
Csak nekem ne kelljen!

3×
Ma kicsit hozzád bújtam, (ye, ye!)
Ma kicsit nem mozdultam,
Ma kicsit úgy maradtam volna (ye, ye!)
És nagyon jó lett volna!
De milyen jó lett volna! (ye, ye!)
Csak az a volna,
Ne lett volna!

Na gyere! Na gyere! Na gyere!
Jó lett volna!
Lépni kell míg meg nem bánom!
Na hello, hello édes!


<object width="560" height="340"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/dM2FuDyMbx8&hl=en_US&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/dM2FuDyMbx8&hl=en_US&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="560" height="340"></embed></object>

Az élet talemául, már megint.

Tegnap a tévében* mindenkinek, ma meg az ÁEK-ban nekem.


/fény az alagút végén, innen/

(* A lényeg abból:

Ja! És hogy mit jelent nekem?

"Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerned, mindig be kell bizonyítanod, hogy te vagy a legjobb. Nagyon elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb? Nem akartam félni!" /Bulcsú/

Az élet talemául, már megint.

Tegnap a tévében* mindenkinek, ma meg az ÁEK-ban nekem.

/fény az alagút végén, innen/

(* A lényeg abból:

Ja! És hogy mit jelent nekem?

"Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerned, mindig be kell bizonyítanod, hogy te vagy a legjobb. Nagyon elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb? Nem akartam félni!" /Bulcsú/

Hát, nekem ezt.)

Próbálom sorba szedni az eseményeket, nem könnyű!

Reggel, korán -nekem mindenképpen korán- indultam, a 8:17-es busszal, hogy a 9:45-re kiírt kontrollomra odaérjek. Percre pontosan érkeztem.
Előttem már vagy hárman ültek, s jele nem volt annak, hogy még ma végezni fogok, de engem nem hozott lázba különösebben ez, hisz ráértem nagyon. Nézelődtem. Volt ott egy kora huszonéves fiú, egyik lába motorbaleset folytán ripityomra törött, s a főorvos rakta össze, hogy láb formájú legyen. Vagy volt ott egy tini lány, akinek a hasát műtötték és iszonyú boldog volt –az édesanyjával együtt-, mert remekül sikerült a műtét. Meg két hölgy, akik ugyanazon kísérlet keretében jártak ott, mint én is, csak ők már jóval előrébb tartottak.

És egy néni. Ősz haj, szemüveg, amolyan kedves nagymama összkép. Mosolyogva kérdezi tőlem, hogy éppen ki rendel, mert ő ezt és ezt az orvost keresi, telefonon egyeztettek, hogy ma 9 és 10 között fogadja. Mondtam, hogy én is rá várok, éppen beteg van nála, üljön le itt köztünk s majd bejutunk, szépen sorban. De neki azt mondták, hogy 9 és 10 között fogadja a főorvos úr- mondta ő, kezeit tördelve.
9:50 volt akkor és mondom, én épp 45-re értem a rendelő elé s ő utánam érkezett.
Telt-múlt az idő, néni már a nővéreket többször kikérdezte, minket –ugyancsak várakozókat- tüzetesen kifaggatott, hogy mire várunk, s egyre hajtogatta, hogy őt 9 és 10 között fogadja a főorvos úr.
Nos, az egészségügy malmai néha nem gyorsan őrölnek (ám annál jobban, hisz én itt vagyok, de lehet, hogy ez veszteség mindenkinek… leginkább nekem), így én 12-kor jutottam be, néni pedig még mindig ugyanott ült, merev derékkal kezeit tördelve s egyre ismételgetve minden arra járónak, hogy őt a főorvos úr 9 és 10 között fogadja, ez meg van beszélve.
Nem szívesen hagytam ott, nem volt jó nézni, hogy valaki még nálam is rosszabbul érzi magát, de bejutottam. Pikk-pakk kicserélték a kötést, ellenőrizték a sebem, közben főorvos úr kérdezte, hogy szedek-e újabb gyógyszert esetleg, mert arról tudniuk kell a kísérletben. Először nem is jutott eszembe, úgyhogy első körben simán behazudtam, hogy semmi új csak amiket bediktáltam a múlt héten, aztán leesett az oltás. Mondtam.
Tegnap volt az Áll az alku-ban, az aktuális nyitogató azt mondta Kovács Áronnak, hogy „…mintha a torkodon akadt volna a Viagra, úgy megmerevedtél!”, nos, akkor pontosan ezt láttam a főorvoson. Kezében a pamacs, amivel törölgette a seb környékét, de mintha pillanatfelvételen lenne egy millimétert sem mozdult… „És ezt egyeztette velem?”
Bátran kivágtam, hogy igen! „Direkt rákérdeztem s főorvos úr azt mondta a műtét előtt semmiképpen, de utána megtehetem. S én pénteken meg is kaptam.”
„Ja, az más.”
S mozdult újra a pamacs.

Ott végeztem, mikor eljöttem, néni még mindig ott ült és várta, hogy bejusson 9 és 10 között, mert őt fogadja a főorvos úr.

Most fáradt vagyok. Annyira, mint már régen. Fáj mindenem, fáradt vagyok.

Fáradt vagyok.

Fény az alagút végén? Kontroll.

Történelmi -mint bármely más- ismereteim, sajnos igen csekély mértéket mutatnak. Ráadásul, mint azt ma is több ízben megkaptam (itt), naiv vagyok.
Lehet.

Ez most tényleg iszonyúan meglepett.

Gyerekeket elszakítani a családjuktól és árvaházba szállítani őket, kvázi deportálni.
Éveken, évtizedeken keresztül tenni ezt, többszázezer emberrel.

Nem tudom szavakba önteni a megdöbbenésem, mondom, miközben tisztában vagyok azzal, hogy lehet, mások előtt ez nem volt titok, mert mondjuk tüzetesen ismerik a történelmet, de nekem a totális lenullázással egyenlő ez a hír.

Azt tudtam, hogy fogolytáborok, kényszermunka útépítéseken, börtöntelepek, de ez!!!!?

A Híradóban csak annyit hallottam, hoyg az ausztrál miniszterelnök bocsánatot kért az "elfelejtett ausztrálok"-tól. Ezt a kifejezést nem tudtam értelmezni, úgyhogy keresgéltem kicsit (mert szokás szerint háttérzajként ment a tv mellettem), s azóta sem hiszek a szememnek.

Nagy-Brittannia válságkezelő programja volt, hogy több tízezer gyereket, akik szegény vagy széthullott családokból származtak, hajóra raktak és elszállítottak Ausztráliába, majd dolgoztatták őket.
A civilizáció szeméttelepe volt az a kontinens, 1930 és 1970 között.

Sajnos továbbgondoltam. Modernkori tajgetosz. Létezik?



A világhoz képest.



A térképek innen vannak, érdemes ott elolvasni a Történelem részt, lehet, hogy nem csak én vagyok ennyire tudatlan, hanem egyszerűen nem volt túl hangos ennek a világméretű aljasságnak a propagandája?


Megoldást jelenthet az ilyen szelekció egy gazdasági helyzetre?
Ha igen, akkor tényleg félthetem az életem, előbb-utóbb én is a nem kívánatos koloncok közé sorolódom.
Bár, néhol már most az vagyok.

....................................................

Két cikk:
Az ausztrál kormány bocsánatot kért az elfelejtett ausztráloktól
Sírás kísérte az ausztrál kormányfő bocsánatkérését

Az utóbbi napok... hetek, hónapok... kezdik kifele a született (mikor harmadszor meghaltam, azután meg is született velem együtt újra, s életmentőként funkcionál azóta is) optimizmusomat.

Fejlődés?
Homo sapiens, ugye. Mindenki, aki genetikailag ide sorolható?
Fejlődés.

Van, aki nem bírja a barmokat, van aki nem bírja az idiótákat, van aki nem bírja az igazságtalanságot, van aki nme bírja az ostobaságot.
Mert okos.

Én meg maradok. És fejlődésre képtelen lévén, nem válok Homo Defektus-szá.
Pedig ez látszik most a legnépszerűbb iránynak, vagy a menekülés, de előbbihez makacs vagyok, utóbbihoz meg buta.

Ez van.

<object classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" width="460" height="384" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0"><param name="quality" value="high" /><param name="allowScriptAccess" value="always"/><param name="allowFullScreen" value="true"/><param name="flashvars" value="vID=108aec58a2&autostart=false" /><param name="name" value="guPlayer-108aec58a2" /><param name="src" value="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" /><param name="bgcolor" value="#666666" /><embed flashvars="vID=108aec58a2&autostart=false" src="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" quality="high" bgcolor="#666666" width="460" height="384" name="guPlayer-108aec58a2" align="middle" allowScriptAccess="always" allowFullScreen="true" type="application/x-shockwave-flash" pluginspage="http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" ></embed></object>

"Sebesült szárnyak a műtasztalon
A bokorban zombiálom lapul
A TV-showban lángoló Babylon
Krisztus a Lipóton gyűlölni tanul"

Az utóbbi napok... hetek, hónapok... kezdik kifele a született (mikor harmadszor meghaltam, azután meg is született velem együtt újra, s életmentőként funkcionál azóta is) optimizmusomat.

Fejlődés?
Homo sapiens, ugye. Mindenki, aki genetikailag ide sorolható?
Fejlődés.

Van, aki nem bírja a barmokat, van aki nem bírja az idiótákat, van aki nem bírja az igazságtalanságot, van aki nem bírja az ostobaságot.
Mert okos.

Én meg maradok. És fejlődésre képtelen lévén, nem válok Homo Defektus-szá.
Pedig ez látszik most a legnépszerűbb iránynak, vagy a menekülés, de előbbihez makacs vagyok, utóbbihoz meg buta.

Ez van.



"Sebesült szárnyak a műtasztalon
A bokorban zombiálom lapul
A TV-showban lángoló Babylon
Krisztus a Lipóton gyűlölni tanul"

Végre.

Ugyan még arra nem érett meg a helyzet, hogy lezuhanyozzam, pedig már nagyon szeretnék, de szerencsére a hajam sikerült megmosni.
Na, nem egyedül, mert így, hogy nem érheti víz a sebem, még minimum egy teljes napig, nem ülhetek be a fülkébe, de Ildike, a barátnőm, megszánt és egy szék, néhány szemeteszsák meg törülköző segítségével megoldottuk a helyzetet.
Tehát, végre nem hajléktalan dizájn szerint tacsakokban lóg a fejemről a hajam, hanem ismét teljes pompájában tündököl!
Mennyivel jobban érzem magam!



És egy reklám, mely azért kicsit többről mesél, mint egy sampon hatékonysága:

<object classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" width="460" height="384" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0"><param name="quality" value="high" /><param name="allowScriptAccess" value="always"/><param name="allowFullScreen" value="true"/><param name="flashvars" value="vID=f0da29e249&autostart=false" /><param name="name" value="guPlayer-f0da29e249" /><param name="src" value="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" /><param name="bgcolor" value="#666666" /><embed flashvars="vID=f0da29e249&autostart=false" src="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" quality="high" bgcolor="#666666" width="460" height="384" name="guPlayer-f0da29e249" align="middle" allowScriptAccess="always" allowFullScreen="true" type="application/x-shockwave-flash" pluginspage="http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" ></embed></object>

Na, ez nagyon ott van!

Blődli a javából, imádom. Csoda?

Róluk van szó, ugye:


/ez a kép, ehun lakik e/

<object classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" width="460" height="384" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0"><param name="quality" value="high" /><param name="allowScriptAccess" value="always"/><param name="allowFullScreen" value="true"/><param name="flashvars" value="vID=869c1dae45&autostart=false" /><param name="name" value="guPlayer-869c1dae45" /><param name="src" value="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" /><param name="bgcolor" value="#666666" /><embed flashvars="vID=869c1dae45&autostart=false" src="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" quality="high" bgcolor="#666666" width="460" height="384" name="guPlayer-869c1dae45" align="middle" allowScriptAccess="always" allowFullScreen="true" type="application/x-shockwave-flash" pluginspage="http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" ></embed></object>

Ugye abban nem vitázunk, hogy ez maga a l'art pour l'art. És nem Laár András megközelítésében, hanem a csupasz jelentésében. 
Imádom!

Na, ez nagyon ott van!

Blődli a javából, imádom. Csoda?

Róluk van szó, ugye:


/ez a kép, ehun lakik e/

<object classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" width="460" height="384" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0"><param name="quality" value="high" /><param name="allowScriptAccess" value="always"/><param name="allowFullScreen" value="true"/><param name="flashvars" value="vID=869c1dae45&autostart=false" /><param name="name" value="guPlayer-869c1dae45" /><param name="src" value="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" /><param name="bgcolor" value="#666666" /><embed flashvars="vID=869c1dae45&autostart=false" src="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" quality="high" bgcolor="#666666" width="460" height="384" name="guPlayer-869c1dae45" align="middle" allowScriptAccess="always" allowFullScreen="true" type="application/x-shockwave-flash" pluginspage="http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" ></embed></object>

Ugye abban nem vitázunk, hogy ez maga a l'art pour l'art. És nem Laár András megközelítésében, hanem a csupasz jelentésében. 
Imádom!

Mindenki hagyjon békén!

Zuhanyozni akarok!
Ülni a székemen, engedni magamra a forró, gőzölgő zuhatagot, talpam alatt -a bal talpam, hisz a másikkal nemigen érzek- érezni a finoman hullámzó, rólam lefolyó vizet, azcom elé tartani a zuhanyrózsát és lehunyt szemhéjaimra engedni a simogató áradatot....

Nézni a gyöngyöző falakat a fülke körül és élvezni a tusfürdő selymes simogatását a bőrömön.
Ülni a melegben, gőzben sokáig.


/innen, ni/

De hétfő reggelig ez csak vágyálom! Bakker.

Hacsak nem húzok egy tökéletesen vízhatlan gumibugyit a csípőmön lévő heg védelmére, nem zuhanyozhatok. Bakker.

Én itt élek.

Ma, hogy jó sok időt töltöttem az SZTK-ban (aminek csak a lánykori neve ez, de akkor is, én még ezen nevén ismertem meg, na), szemembe ötlött egy plakát, csak azért nem ágálok, mert nem vagyok biztos benne, hogy az épületen belül láttam, mert lehet, hogy már a külső hírdetőtáblán -belül minimum, hogy nem stílusos, kívül csak hülyeség, de nem sért semmit-, melyen a JOBBIK hav a következő Százhalombattai Régiós Nagygyűlés-ére.

Megnéztem az oldalt, elgondolkodtam az egészen. Megnéztem ott a videókat, egyet ide is teszek alább. Először az jutott eszembe, hogy elmegyek és megnézem közelebbről is ezeket az embereket, megnézem, meghallgatom az ott uralkodó hangulatot a beszédeket, megnézem a megjelentek arcát, és esetleg megkérdezek ezt-azt.
Aztán kicsit keserű lettem, ahogy továbbnézegettem az oldalt. A bal sávban van egy picike gomb, melynek megnyomásával egyszerűen jelentkezhet bárki, ha tagfelvételét kéri a JOBBIK-ba.
Nos, én küzdök. Jó ideje küzdök, itt is ott is, amott is, telefonon, e-mail-ben, blogon, kommentben, de nem jutottam előrébb. A JOBBIK-nál vajon miért megy ez ilyen pofon egyszerűen?
Akarsz tag lenni náluk? Jelentkezz!

Én pedig küzdök. Nem adom fel, nem erről van szó. Csendes, rákkeltően kirohanásoktól mentes, de nem lohadó kitartással küzdök, hogy hátha kellek az SZDSZ-nek.
Egy ember. Hogy is volt, van 200.001 ember? Egy lenne.

De nem kell?

Hmmm...

A JOBBIK miért is ér el az emberekhez?

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/i-db40bU0EI&hl=en_US&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/i-db40bU0EI&hl=en_US&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Mert megmondja amit gondol egy igaz magyar. Sorba állít, vezényel, segít, parlagfűírtásban segít, menekítésben segít, árvízi munkában segít, fegyelmez. Összefog és tartozni lehet hozzá. Átnevel és egy ideológia mögé sorakoztat fel, szorosan irányít, s leveszi a gondolkodás terhét a vállakról, dönt helyettük. A videó végén az a vezényszó... kiráz a hideg...

Magyar vagyok. Rossznak tartom a gárdát, és azt a vonalat a gondolkodásban.

November 19-én, csütörtökön lesz a XIII. kerületi Liberális Klub következő eseménye. Én vidéki vagyok, de már nemigen látok más esélyt, és erre el akarok  menni.
Érdekel.

Hátha én is érdeklem az SZDSZ-t.

...ööö..., mit megkövetelt a bennem csendesen, de kitartóan munkáló frász.

Reggel végre kipihenten ébredtem. Nagyon sajnáltam, hogy elmaradt tegnap egy remek randim egy adag almáspitével, de összességében jól alakult a napom -legalábbis, amennyire az adott leosztásban lehetséges-, így éjjel tényleg tudtam pihenni, a hajam alatti kies síkságon nem vívtak ölremenő csatát a hiábavaló gondolatok.
Első utam a gyógytornára vezetett, ahol is Edit megtekergetett lábfejileg, majd mentem háziorvosomhoz, ahol 11-ig van ugyan rendelés, én pedig fél után pár perccel értem oda, de gondoltam, egy próbát megér, ma be kék adatnom magamnak az oltást, mert így talán még éppen beleférek a határba, a 24-i indulással és nem cipelem magammal a potenciális fertőzést.
Ezren voltak, naná. Egy úr, hogy meglátott amint mankómmal teátrálisan bicegve közelítettem, azonnal levette, hogy az nekem csak azért van, hogy jogosulatlan előnyre szert tehessek vele, s ezen meggyőződésének hangot is adott:
- Hiába biceg, már nem fog beférni! Előttem biztosan nem! Én dolgozom!
Cö... gondoltam. Mosoly terült szét amúgy is széles orcámon, s válaszoltam neki, kedélyes hangnemben:
- Még szerencse, hogy én ingyenélő nyugdíjas vagyok, így tudja, most kivételesen kivárom a sorom!
Nem hagyta annyiban:
- És ha nem jut be? 11-ig van rendelés!
- Akkor majd hazabattyogok. Ígérem, nem fogok forradalmat kirobbantani. -s továbbra is, egyre jobban mosolyogtam. Az összes szék foglalt volt, senki nem állt fel, én ott támasztottam a mankóm, az értelmi sérültek üdvözült mosolyával az arcomon vártam a sorom.
Kijött asszisztensnő, felugráltak sokan, körülnézett, problémákat oldott meg, időpontot adott, két urat behívott. Én közben egy ifjú hölggyel beszélgetésbe elegyedtem, telt az idő lassan. 5 perccel 11 előtt, újra kijött a néni és mondta, hogy vége a rendelésnek.
Én ott álltam szinte mellette, így megkérdeztem, hogy melyik nap köbö hánykor vannak kevesen, mert én csak a malacflu elleni oltást akarom beadatni. Rám nézett:
- Maga, Márti? Jöjjön, egy másodperc.

Hö. Besunnyogtam. Doktorbácsi előkapta vakcinát, nem tartott tovább fél percnél és már malacflu ellen be is vagyok oltva.
Malacom van!
(Ehhh... de olcsó... a humoromban tudok még lejjebb és lejjebb menni....)

Közben kértem időpontot is, hogy a papírkámat megcsinálják, amivel felengednek a gépre, mankóstul, cipőstül, protézisestül; azt szerdán csinálják meg. Sínen vannak a dolgaim.

Amíg vártam oda, láttam, hogy a folyosó végén van egy új rendelő. Valami ideiglenes, ahogy jobban megnéztem, hát a tüdőszűrést tették a lehető legjobb helyre. Ez komoly! Nem kell elzarándokolni akárhova, csak ott a folyosó végén bejelentkezni, egy perc és mehetek a dolgomra.
Mentem, tavalyi papírom persze nem volt nálam, de már az is előny, hogy egyáltalán magamat nem hagyom el, hiszen agy nélkül azért... Szóval, ezt is letudtam. Annyira ügyes vagyok!

Ahogy a tüdőszűrős kalitkába álltam be, éppen csörgött a teflonom, de akkor nem tudtam felvenni, úgyhogy mikor baktattam hazafelé visszahívtam az unokatesóm, aki keresett.
Fel akarják éleszteni a családunk családságát. Jól teszik. Jó családunk van. De évek óta ennek nem adtuk jelét, szétszóródtunk az országban, s amióta Nagyi elment, már nincs kapocs, aki összefogná az embereket. Telefonon persze, néha egy-egy ág össze is jön, de a régi, fix vasárnapi ebédek, a picike házban, Tati hegedűjátéka, Magdi anekdótái, Nagyi sütije... nos, A CSALÁD hiányzik.
November 28-án, Bandiéknál -legidősebb unokatesó, mindünk között-, éppen elkészült házukban lesz az első ilyen családi piknik. Előre leszervezték, hogy minket elvisznek és haza is hoznak utána autóval, hiszen ez nem a szomszédban van.
De én akkor nem leszek itthon.
Most ez kicsit lelohasztotta lelkendezésem. A gyerekeim mennek, illetve ketten közülük már biztosra mondták, harmadikukkal még nem sikerült egyeztetnem, de én akkor tuti, hogy a téli Írországot ellenőrzöm! Bandival megígértettem, hogy ez nem egyetlen s utolsó alkalom, mikor ott lehetnék, ugye? Letette a nagyesküt. Bízom benne, fontos ember ő, úgyhogy nem beszél zöldségeket.

Készülök.

........................................................

És az egyik roki listán érkezett vicc:
Két rendőr barchobázik:
- Személy?
- Igen.
- A biológiával kapcsolatba hozható?
- Igen.
- Fához köthető?
- Igen.
- Rákérdezek: Döbrögi?

Önként jelentkeztem. Egy szavam sem lehet.

Tegnap reggel hétkor itt volt az autó és indultunk az ÁEK felé, hogy egy -azaz egyetlen egy, vagyis mintegy egy ezreléknyit az összesből- heget, annak is csak az alsó harmadát megműtsék egy kontinensen átívelő kísérlet részeként.
Kis -uszkve másfél órás- késéssel be is értem, elfoglaltam a helyem -egy egyágyas, tévével, hűtővel, bőr fotellal, asztallal, székekkel, saját fürdőszobával felszerelt, erkélyes, ötödik emeleti így kilátással bíró, tágas szobában-, kényelembe helyeztem magam, és vártam. 
Magammal vittem egy könyvet, amit Fanni nyomott a kezembe már vagy egy hónapja, s eddig csak az első 10-13 oldalt bírtam elolvasni, na nem azért, mintha nem tetszett volna a könyv első blikkre, sőt -a főhős alakjával ellentétben, mert azon hölgyeménytől lábrázást kaptam, de maga a történet érdekesnek tűnt-, csak bokros teendőim, s azok között is első helyen ez itten, ni, elvették értékes időmet olyan haszonlatan dolgoktól, mint a kosárfonás vagy az olvasás. Úgyhogy halálba vágyó Veronika jött velem, s nyugodalmas időmben, kényelmes helyemen bele is merültem az olvasásba.
Sok-sok sms -határozott kukorékolással- szakította meg művelődésem, melyek tudatták velem, hogy némelyeknek fontos vagyok a világ különböző részein, így nyugodt szívvel várhattam az egyre késő műtétem. Aztán jött az emberke, én ügyes roki lévén felevickéltem a tolóágyra, persze előbb meztelenre kellett vetkőznöm, majd nyakig betakart lepedővel és indultunk. Az ötödik emeletről, le a lifttel, át az előcsarnokon, folyosókon -mindenhol látogatók, betegek, orvosok, ápolók-, be egy kis, műszerekkel, kötszerekkel telepakolt szobána, ahonnan beláthattam egy műtőbe. Gondoltam, az lesz az enyém.
Tologatós ember el, majd néhány perc után visszatért, kezében egy kiskéssel és egy almával, s mondta, hogy "Na, még talán van annyi időm, hogy megreggelizzek, ma még nem ettem semmit!"
Gondoltam én sem, de én a szike ezen oldalán leszek úgyhogy egyél csak kincsem, nehogy nekem elájulj a munka dandárjában, s biztos ami tuti, azért megkérdeztem mennyi az idő, mondtam a dokumentávió végett érdeklődöm, mert ha ez elhangzik talán nem felejtem el. (Csodák csodája nem kezdtem el ecsetelni agytalanságom, lehet, hogy már mégiscsak a frász kerülgetett ennyire közel a vesztőhelyhez.)
12:42 volt.
Mire bevittek s átköltöztem a műtőasztalra, s főorvos úr csinos sötétkék hacukában, kackiás kék sapiban beadta az első érzéstelenítő injekciót 13:20 volt. Na, az nem volt kellemes. Nyomorult lábam egyetlen kalimpálni képes ujja, mely normál helyzetben is úgy áll, mint egy árbóc, most a majdnem fájdalomtól önálló legyezgetésbe kezdett. A túlvégen én meg fojtottam röhögtem, azt hiszem, kínomban.

Ezután halvány fogalmam sincs, hogy mi történt, én ott jól elvoltam az oldalamon fekve és sokszor megszámolva a csempéket, megcsodálva a lámpa karjait a fejem fölött, vagy leltárba véve a sor kis ilyen-olyan dobozt a sarokban lévő állványon. Néha főorvos kérdezett ezt-azt, amikor éppen vettem az adást, hogy az a bizonyos "kedves" én vagyok, s most -az általánossal szemben- nem bújkál emögött a legkisebb gúny sem, válaszoltam is arra, a legjobb tudásom szerint, pl. jól érzem-e magam, mikor megyek Írországba, meddig leszek ott és ilyen látfontosságú dolgok. Majd a következő műtétre készült már egy orvos, amint kiláttam az előkészítő helyiségbe, aki aztán be is jött és az utolsó öltéseknél segédkezett kicsit, hogy minél hamarabb felszabaduljon a műtő.
13:47-kor kész is voltam.
Ügyesen, némileg elzsibbadt jobb oldallal átevickéltem a tolóágyra, immár két lepedővel takart be az emberke, majd lábam közé (csak ott lehetett annyi helyet csinálni, hogy elférjen) tettek egy igen drága NIKON márkájú és elég nagy méretű fényképezőgépet, amivel korábban le is fotózták a sebem (amolyan előtte-utána képek), s vissza kellett azt szállítani az osztályra, s ahogy jöttünk, vissza is mentünk a szobámba.
Vissza snoopys hálóingembe, majd az ágyba és újra jött az olvasás. Ám, nem jutottam messzire, mert rá kellett jönnöm, hogy én aznap még nem ettem, vagyis Veronika parkolópálya, ebéd terítéken. Közben persze az aktuális telefonokat is elintéztem, melyekben megnyugtattam minden értem izgulót, hogy jól vagyok, műtét remekül viselte közreműködésem, semmi nem romlott el miattam, tehát nincs ok az izgalomra. Gyümölcsleves volt. Remek.
Újra olvasás. Bár, már egy kávét szívesen megittam volna, de erre nem volt lehetőségem, mert halvány dunsztom sincs, hogy ott hol a búbánatban lehet ilyen luxuscikkekhez hozzájutni. Az tuti, hogy van büfé valahol, mert Dorka kísért be aznap reggel s vett is nekem az épületben valahol két félliteres vizet, de én el nem indulok annak lelőhelyének megkeresésére, hiszen semmi esély rá, hogy nem vesznék el egy ilyen expedíció során, lévén agy nélkül igen nehéz a tájékozódás.
Délután Egyeske visszatért hozzám, bekucorgott a fotelba és készült a másnapi órájára én meg olvastam tovább, közben majszoltam a fánkot majd a pogácsákat, végre a kávé mellé amit szintén Dorka hozott nekem. Aztán ő indult én pedig újra Veronikával tölthettem az időm.
Sokszor akartam felhúzni a lábam, nem mintha amúgy az menne nekem, hisz a rögzített bokám és csípőprotézise miatt ezek nem nagyon mennek, dfe most persze minde második percben azt vettem észre, hogy igyexem úgy helyezni lábam, de nem engedi a friss sebem, mert azonnal sikoltozni kezd a húzódástól a kötés alatt. Úgyhogy maradtam a szokásos helyzetnél... egészen mondjuk 86 másodpercig, bakker...
Este 11 körül viszont már úgy állt a helyzet, hogy túl lévén a Vészhelyzeten és a Gray's klinika aktuális epizódján, jobbnak láttam kibattyogni a nővérpulthoz és segítséget kérni, mert kötésem átázott a fájdalom pedig nem tűnt múlandónak. Kaptam is egy bogyót meg egy fedőkötést, melyet a szobámba visszatérve tett fel a hölgy.

Bogyót bevettem, de nem sokat aludtam. Ellenben olvasni sem tudtam. Viszont a körútra a kilátás igen megnyerő, az ablak s az erkélyajtó hangszigetelése pedig elsőrangú, úgyhogy gyönyörködhettem abban, ha már aludni nem hagyott az oldalam.

Reggel -egy este kapott sms okán- az M1-en kezdtem, majd én küldtem egy üzit s örömmel folytattam egy beszélgetést egy ormánsági legénnyel, ki a gáton nem ismer tréfát, aztán ismét olvastam. Valamikor 11 felé szólt a nővér, hogy mehetek a kötözőbe, mert az első kontroll most lesz. Kötés lekerült, fényképezés, majd némi alkudozás, hogy kérek-e érzéstelenítőt az injekciók előtt.  Nem kértem s úgy egyeztünk meg, ha esetleg mégsem bírnám, szólok s rögvest kapom is azt, de ha nem szólok, nem szúrnak meg plusz egyszer. Hmmm... lábamujja megint önálló életet élt, én megint vigyorogtam egy sort kínomban, de messze volt ez attól, hogy fájdalomnak nevezhetném. Ezt meg is beszéltük főorvos úrral, hogy mennyivel jobb lenne, ha most én sűrű jajgatnék ettől, na nem neki lenne kellemesebb, nekem viszont annál inkább, hiszen akkor fingom nem lenne az igazi fájdalom mibenlétéről, ellenben a valósággal, ahol ez nem nevezhető annak.
Csinos kicsi tapaszt kaptam rá, s instrukciókat, melyek alapján 4 napig nem érheti víz, s egy lapot, amin fel van tűntetve a kontrollok időpontja.
Összecsomagoltam, felöltöztem, elpakoltam s vártam.

Luci időben jött értem (sarkai kopogását messziről hallottam, höhö), s zuhogó esőben battyogtunk a metróhoz, majd a Prága műintézmény felé.
Teknő tejeskávé, torta, pogácsa, szendvics és beszélgetés. Néha fájt a sebem. De nem volt vészes. Azért fájt.

Aztán kaptam egy telefont és kinn álltam a hidegben, mert benn nem hallottam a saját hangomat sem, pedig az fontos, nagyon fontos, fekete-nyúlósan-fagyosan fontos volt, amit a fülembe mondott egy ismeretlen hang.

Gyerekemet kórházba vitte a mentő.

Most erről többet nem. Csak magamról, mert nem egyeztettem.

Újra előkaptam csörgősipkám és a Prága közönsége előtt, Luci szégyenére bőgtem, mint egy nyomorult nulla. Egy hajszállal sem éreztem többnek magam annál. Kétségbeesett senkinek.

És tudom. Ez mind, ez mind, ez mind... én akartam,  én vonzottam.
Ez egy kísérlet? Ez egy kísérlet.




/Rorschach teszt innen/


Önként jelentkeztem. Egy szavam sem lehet.


Reggel buszozom le Dunaújvárosba és személyesen is beszélek az orvossal, aki felvette délután gyerekemet, és ülök az ágy mellett amíg ő szeretné.
Ehhez most ki kell ráznom magam a fagyhalál közeli állapotból (még minidg reszketek).

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/_ZnRqzVX1z4&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/_ZnRqzVX1z4&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Viszont már újra fáj a sebem. Remek.
Reggel megyek. Ha valaki közülünk kórházba kerül...

Önként jelentkeztem. Egy szavam sem lehet.

Tegnap reggel hétkor itt volt az autó és indultunk az ÁEK felé, hogy egy -azaz egyetlen egy, vagyis mintegy egy ezreléknyit az összesből- heget, annak is csak az alsó harmadát megműtsék egy kontinensen átívelő kísérlet részeként.
Kis -uszkve másfél órás- késéssel be is értem, elfoglaltam a helyem -egy egyágyas, tévével, hűtővel, bőr fotellal, asztallal, székekkel, saját fürdőszobával felszerelt, erkélyes, ötödik emeleti így kilátással bíró, tágas szobában-, kényelembe helyeztem magam, és vártam. 
Magammal vittem egy könyvet, amit Fanni nyomott a kezembe már vagy egy hónapja, s eddig csak az első 10-13 oldalt bírtam elolvasni, na nem azért, mintha nem tetszett volna a könyv első blikkre, sőt -a főhős alakjával ellentétben, mert azon hölgyeménytől lábrázást kaptam, de maga a történet érdekesnek tűnt-, csak bokros teendőim, s azok között is első helyen ez itten, ni, elvették értékes időmet olyan haszonlatan dolgoktól, mint a kosárfonás vagy az olvasás. Úgyhogy halálba vágyó Veronika jött velem, s nyugodalmas időmben, kényelmes helyemen bele is merültem az olvasásba.
Sok-sok sms -határozott kukorékolással- szakította meg művelődésem, melyek tudatták velem, hogy némelyeknek fontos vagyok a világ különböző részein, így nyugodt szívvel várhattam az egyre késő műtétem. Aztán jött az emberke, én ügyes roki lévén felevickéltem a tolóágyra, persze előbb meztelenre kellett vetkőznöm, majd nyakig betakart lepedővel és indultunk. Az ötödik emeletről, le a lifttel, át az előcsarnokon, folyosókon -mindenhol látogatók, betegek, orvosok, ápolók-, be egy kis, műszerekkel, kötszerekkel telepakolt szobána, ahonnan beláthattam egy műtőbe. Gondoltam, az lesz az enyém.
Tologatós ember el, majd néhány perc után visszatért, kezében egy kiskéssel és egy almával, s mondta, hogy "Na, még talán van annyi időm, hogy megreggelizzek, ma még nem ettem semmit!"
Gondoltam én sem, de én a szike ezen oldalán leszek úgyhogy egyél csak kincsem, nehogy nekem elájulj a munka dandárjában, s biztos ami tuti, azért megkérdeztem mennyi az idő, mondtam a dokumentávió végett érdeklődöm, mert ha ez elhangzik talán nem felejtem el. (Csodák csodája nem kezdtem el ecsetelni agytalanságom, lehet, hogy már mégiscsak a frász kerülgetett ennyire közel a vesztőhelyhez.)
12:42 volt.
Mire bevittek s átköltöztem a műtőasztalra, s főorvos úr csinos sötétkék hacukában, kackiás kék sapiban beadta az első érzéstelenítő injekciót 13:20 volt. Na, az nem volt kellemes. Nyomorult lábam egyetlen kalimpálni képes ujja, mely normál helyzetben is úgy áll, mint egy árbóc, most a majdnem fájdalomtól önálló legyezgetésbe kezdett. A túlvégen én meg fojtottam röhögtem, azt hiszem, kínomban.

Ezután halvány fogalmam sincs, hogy mi történt, én ott jól elvoltam az oldalamon fekve és sokszor megszámolva a csempéket, megcsodálva a lámpa karjait a fejem fölött, vagy leltárba véve a sor kis ilyen-olyan dobozt a sarokban lévő állványon. Néha főorvos kérdezett ezt-azt, amikor éppen vettem az adást, hogy az a bizonyos "kedves" én vagyok, s most -az általánossal szemben- nem bújkál emögött a legkisebb gúny sem, válaszoltam is arra, a legjobb tudásom szerint, pl. jól érzem-e magam, mikor megyek Írországba, meddig leszek ott és ilyen látfontosságú dolgok. Majd a következő műtétre készült már egy orvos, amint kiláttam az előkészítő helyiségbe, aki aztán be is jött és az utolsó öltéseknél segédkezett kicsit, hogy minél hamarabb felszabaduljon a műtő.
13:47-kor kész is voltam.
Ügyesen, némileg elzsibbadt jobb oldallal átevickéltem a tolóágyra, immár két lepedővel takart be az emberke, majd lábam közé (csak ott lehetett annyi helyet csinálni, hogy elférjen) tettek egy igen drága NIKON márkájú és elég nagy méretű fényképezőgépet, amivel korábban le is fotózták a sebem (amolyan előtte-utána képek), s vissza kellett azt szállítani az osztályra, s ahogy jöttünk, vissza is mentünk a szobámba.
Vissza snoopys hálóingembe, majd az ágyba és újra jött az olvasás. Ám, nem jutottam messzire, mert rá kellett jönnöm, hogy én aznap még nem ettem, vagyis Veronika parkolópálya, ebéd terítéken. Közben persze az aktuális telefonokat is elintéztem, melyekben megnyugtattam minden értem izgulót, hogy jól vagyok, műtét remekül viselte közreműködésem, semmi nem romlott el miattam, tehát nincs ok az izgalomra. Gyümölcsleves volt. Remek.
Újra olvasás. Bár, már egy kávét szívesen megittam volna, de erre nem volt lehetőségem, mert halvány dunsztom sincs, hogy ott hol a búbánatban lehet ilyen luxuscikkekhez hozzájutni. Az tuti, hogy van büfé valahol, mert Dorka kísért be aznap reggel s vett is nekem az épületben valahol két félliteres vizet, de én el nem indulok annak lelőhelyének megkeresésére, hiszen semmi esély rá, hogy nem vesznék el egy ilyen expedíció során, lévén agy nélkül igen nehéz a tájékozódás.
Délután Egyeske visszatért hozzám, bekucorgott a fotelba és készült a másnapi órájára én meg olvastam tovább, közben majszoltam a fánkot majd a pogácsákat, végre a kávé mellé amit szintén Dorka hozott nekem. Aztán ő indult én pedig újra Veronikával tölthettem az időm.
Sokszor akartam felhúzni a lábam, nem mintha amúgy az menne nekem, hisz a rögzített bokám és csípőprotézise miatt ezek nem nagyon mennek, dfe most persze minde második percben azt vettem észre, hogy igyexem úgy helyezni lábam, de nem engedi a friss sebem, mert azonnal sikoltozni kezd a húzódástól a kötés alatt. Úgyhogy maradtam a szokásos helyzetnél... egészen mondjuk 86 másodpercig, bakker...
Este 11 körül viszont már úgy állt a helyzet, hogy túl lévén a Vészhelyzeten és a Gray's klinika aktuális epizódján, jobbnak láttam kibattyogni a nővérpulthoz és segítséget kérni, mert kötésem átázott a fájdalom pedig nem tűnt múlandónak. Kaptam is egy bogyót meg egy fedőkötést, melyet a szobámba visszatérve tett fel a hölgy.

Bogyót bevettem, de nem sokat aludtam. Ellenben olvasni sem tudtam. Viszont a körútra a kilátás igen megnyerő, az ablak s az erkélyajtó hangszigetelése pedig elsőrangú, úgyhogy gyönyörködhettem abban, ha már aludni nem hagyott az oldalam.

Reggel -egy este kapott sms okán- az M1-en kezdtem, majd én küldtem egy üzit s örömmel folytattam egy beszélgetést egy ormánsági legénnyel, ki a gáton nem ismer tréfát, aztán ismét olvastam. Valamikor 11 felé szólt a nővér, hogy mehetek a kötözőbe, mert az első kontroll most lesz. Kötés lekerült, fényképezés, majd némi alkudozás, hogy kérek-e érzéstelenítőt az injekciók előtt.  Nem kértem s úgy egyeztünk meg, ha esetleg mégsem bírnám, szólok s rögvest kapom is azt, de ha nem szólok, nem szúrnak meg plusz egyszer. Hmmm... lábamujja megint önálló életet élt, én megint vigyorogtam egy sort kínomban, de messze volt ez attól, hogy fájdalomnak nevezhetném. Ezt meg is beszéltük főorvos úrral, hogy mennyivel jobb lenne, ha most én sűrű jajgatnék ettől, na nem neki lenne kellemesebb, nekem viszont annál inkább, hiszen akkor fingom nem lenne az igazi fájdalom mibenlétéről, ellenben a valósággal, ahol ez nem nevezhető annak.
Csinos kicsi tapaszt kaptam rá, s instrukciókat, melyek alapján 4 napig nem érheti víz, s egy lapot, amin fel van tűntetve a kontrollok időpontja.
Összecsomagoltam, felöltöztem, elpakoltam s vártam.

Luci időben jött értem (sarkai kopogását messziről hallottam, höhö), s zuhogó esőben battyogtunk a metróhoz, majd a Prága műintézmény felé.
Teknő tejeskávé, torta, pogácsa, szendvics és beszélgetés. Néha fájt a sebem. De nem volt vészes. Azért fájt.

Aztán kaptam egy telefont és kinn álltam a hidegben, mert benn nem hallottam a saját hangomat sem, pedig az fontos, nagyon fontos, fekete-nyúlósan-fagyosan fontos volt, amit a fülembe mondott egy ismeretlen hang.

Gyerekemet kórházba vitte a mentő.

Most erről többet nem. Csak magamról, mert nem egyeztettem.

Újra előkaptam csörgősipkám és a Prága közönsége előtt, Luci szégyenére bőgtem, mint egy nyomorult nulla. Egy hajszállal sem éreztem többnek magam annál. Kétségbeesett senkinek.

És tudom. Ez mind, ez mind, ez mind... én akartam,  én vonzottam.
Ez egy kísérlet? Ez egy kísérlet.










/Rorschach teszt innen/


Önként jelentkeztem. Egy szavam sem lehet.


Reggel buszozom le Dunaújvárosba és személyesen is beszélek az orvossal, aki felvette délután gyerekemet, és ülök az ágy mellett amíg ő szeretné.
Ehhez most ki kell ráznom magam a fagyhalál közeli állapotból (még minidg reszketek).





Viszont már újra fáj a sebem. Remek.
Reggel megyek. Ha valaki közülünk kórházba kerül...

Ha pediglen nem, akkor mi a búbánatnak műtögetnek?

De komolyra fordítva, nem vagyok beteg.
Egészséges vagyok, ám nem vagyok egész.

Nem érthető? (nekem az, de) Elhiszem.

Mikor 2002 tavaszán feküdtem a János kórház Orthopéd-Traumatológia osztályának 4. kórtermében, abban is a középső ágyon (hogy a napi kétszeri, majdan már csak napi egyszeri kötözénél -melyet mindkét lábamon végeztek- hozzám tudjanak férni balról is és jobbról is), már bő négy hónapja, tehát már tudtam, mi történt velünk és nyílt elmével éltem meg a napokat (annak minden velejárójával: az elvesztés tudatával, a gyerekeim iránti aggodalommal, a kincset érő ritka emlékek felébredésével, a látogatók újra és újra már-már boldog meglepetésével, a felfoghatatlan kín folyamatos jelenlétével, a jövőtől való, bújkáló félelemmel), s miután mozogni nemigen tudtam, hát időm bőven volt, hogy töprengjek ezen-azon. (Rendben, az agylágyulás akkor még olyan mély nyomokkal látszott, hogy ... nem is, akkor még az agyam olyan halvány nyomokban tűnt fel, hogy nehezemre esett minden gondolat összerakása, minden dolog felidézése, bármi, ami nem a kínnal volt szoros összefüggésben -leginkább a kötözőskocsi hangja élt bennem, vörösen villogó figyelmeztetésként jelzett, hogy közeledik a folyosón felém Ági vagy Zsuzsa és tolja a kocsit, rajta a mérhetetlen szenvedésbe csomagolt távoli gyógyulásommal- nehezen kristályosodott ki, döcögve, foszlányokban, de már a három hónapig tartó nihilhez képest határozottan jelenvalóként.)
Például akkor már tudtam, hogy meggyógyulok, mert nem adhatom fel.
Tudtam, hogy a lábam nem vágták le, tudtam, hogy -ha kerekesszékkel is, de- közlekedni fogok, tudtam, hogy ha fájdalmakkal is, de önálló leszek.

Mikor Fazekas doki ezekben a  napokban valamikor odaült az ágyam mellé és megkérdezte, hogy mit tervezek, mire számítok a jövőben, először nem is értettem a kérdést. Azt válaszoltam, hogy nekem szaladnom kell, mert kislányaim vannak. Mosolygott s azt mondta: "Márta! Maradjunk a  sétánál!"
Kiegyeztünk ebben. Bár senki sem gondolta igazán, hogy én valaha képes leszek járni.
Aztán átkerültem a rehabra, négy és fél hónap után, lepedővel átemelve egyik ágyról a másikra. OORI. Más közeg, más elvárások.

Éltem.
És ott, Anikó megtanított járni. Kínokkal tele úton, a napi "megszokott" fájdalom adagom sokszorosát kaptam a napi gyógytornák alkalmával, mikor Anikó (2-3 hét ágyban végzett torna után) néhány ember segítségével lábra állított. Nem láttam a könnyeimtől.
És nem a meghatottságtól, ugyan arra is méltó volt a helyzet, mert ahonnan akkor "jöttem", hihetetlen magasság volt a felállás -illetve először négy ember kellett a felültetésemhez, pedig 55 kilósra fogytam a 6 hét nem evés során- de akkor a rettenetes, most is vaskos, kíméletlen emlékként élő, hihetetlen kíntól rázott a sírás.
Aztán néhány napi (naponta egyszeri, majd kétszeri 3-5 perc) ácsorgás után, gurulómankóval tanultam járni. Minden lépés új összpontosítást, a lobbanó kín leküzdését jelentette, de Anikó nem hagyta, hogy feladjam.
András, az ergoterapeuta pedig segített elfogadnom az új lehetőségeim. A  megmaradt test korlátaival. Tisztázni magamban, hogy mit jelent az: egészségesnek lenni.
Már nem voltam a nap 24 órájában lázas az elfertőződött traumás részektől, már regenerálódott az összetört vesém és májam, már enni is tudtam (6 hét). Már nem volt katéterem (5 hónap), már nem volt infúzióm (4 hónap). Már a vérképem nem mutatott eltérést a normálistól. Már egészséges voltam.

Csak még nem tudtam járni.

Majd összesen 7 hónap kórház után, mikor megtanultam a wc használatát -mert leülni még bő félévig nem voltam képes- magasítóval, haza mehettem. Majd még jópárszor voltam kórházban, de már beteg egyszer sem voltam.

Még később is műtöttek, s még fognak is, de csak akkor tehetik meg ezt, ha egészséges vagyok.

Nehéz volt nem hospitalizálódni. Pontosabban, nehéz volt nem tudomást venni a hospitalizálódásról, de nem tehettem mást. A kikristályosodott elme első napjaitól tudtam, hogy nem vagyok beteg.

Az, ami velem történik, nem betegség. Nagyon profánul azért, mert ebből kimászni nem lehet, egy betegségből pedig meggyógyulnék. (Ne töss bele, így egyszerűbb volt megfogni ezt.) Tehát, ez egy állapot. Sem több, sem kevesebb.

A lábszáramban lévő 25 centis csonthiány és 40%-os lágyrészhiány okán viszont nem vagyok egész. De egészséges igen.

Nagyon nyakatekert ez? Ha az is, válallom.

A betegség meghatározása, okos elméktől.


/innen van/


Ja, mielőtt elfelejteném, ezt egy kérdés indukálta, melyet ma tett fel nekem Metál, Nanesz postjában, a Drávapiski - a polgármesternek ki segít?!-ben, ott is a #46. komment, mely szerint ha egészséges vagyok  s nem vagyok beteg, "akkor mért engedem műteni magam?"
Nos, ezért. De ha ez nem volt kielégítő válasz, beszélgethetünk még a dologról, de már álmos vagyok. Holnap műtét, s szeretnék előtte aludni egyet.

Mert ugyan a b után egy hét kómából úgy felébredtem, hogy aludni további hat hétig nem voltam képes, ám mára egy mormotával is bátran felvenném a versenyt.
Ööööö... egy egészséges mormotával, ugye, hogy félreértés ne essék.

Tudvalevő, hogy az agyam helyén a kerekek, melyek oly tágas térben dolgozhatnak, s csekély számuk miatt, mindenféle kéretlen asszociációt indítanak el.

Echavarri írt egy meglehetősen pesszimista postot, s az ahhoz társított zene nekem nagyon megtetszett. Ezt odaírtam s kaptam egy linket, ahol egy társát találhattam annak, s az elindította a vezérhangyát. Na, most nem ment messzire az öreg, csak egyetlen kapcsot rakott össze és érdekes mód azonnal a megfelelő eredményt is dobta ki tenger eszem hozzá.
De kezdem az elején:

<object width="560" height="340"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/UfQbvn2ACzc&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/UfQbvn2ACzc&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="560" height="340"></embed></object>

A hangya -én hűséges társam, ki nem nyugszik sosem- az üvegtörős részletnél csapta fel tekintetét, s kezdett trappolni, kimért, s tudatos léptekkel egy határozott irányba. Majd útjának megerősítéséül jött a spontán-szervezett mozdulatsor, na, innen már nem volt megállás rovarkámnak, s el is jutott a célig:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/N9oq_IskRIg&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/N9oq_IskRIg&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Innen pedig csak egy lágy szökkenés eddig:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/fhNrqc6yvTU&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/fhNrqc6yvTU&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Érthető a sor. Nem kérdés.

No, meg a memóriám helyett, ugye.

Említett hölgy, folyamatos harcot vív mindenféle kivitelezővel, kik kívül-belül teszik a dolgukat a házon. De amint követem az eseményeket, szegény, szeretett Ágnesünknek nem sok öröme van ebben eddig, hiszen hiba, falpacázás, vakolat leverés, porhegyek és társaik kísérik munkásaik útját. S ennek hangot adván tett ki egy videót, mely sajna kedvére nézvést nem sok jóval kecsegtet, hiszen a belenyugvást a kétségbeesést hallom belőle, mintha ezen örömteli (is lehetne akár) folyamatot valami örrökkétartó, befejezetlen, végtelen történetnek érezné. Így gondoltam, keresek neki valamit amitől legalább néhány percre könnyebb lesz a lelke.
Találtam egy rakás blődlit, de komolyabbra vágytam. Egyértelmű volt az irány, a 8 éves bölcsek földje, a mindigtél birodalma: South Park.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/bpFS0w7sJLs&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/bpFS0w7sJLs&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ez azért nagyon nem semmi.
Hogy ne legyünk elkeseredve, nekünk is megvan a magyar szószparkunk:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/XMDJTnPWRrk&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/XMDJTnPWRrk&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ez az én szintem. Talán ha más nem, de egy pillanatra lehet ezen mérgelődni, hogy talema mennyire alulmívelt és satöbbi, hogy a nyolcéves szintet is alulnézetből csodálja, addig sem kell a felújításon törpölni.

Eric Cartman a kedvencem. Minden nyolcévesek, legnyolcévesebbike. Ugye.

Megidézett?

Esperigi írta, erős.

Oda nem akartam, mert már éteri magasságokban jár az eszmecsere, s ami nekem eszem helyére ötlött most, az nem való oda. Sem kevesebb, sem több, hangulatában más, és az enyém.

Csaba.
Még néhány nap.
45-ös lábra való, kitaposott cipők. Vékony talpú, lekopott orrú, letaposott kérgű, mindig bekötött masnis, nyugvó cipők a folyosón.

Egy mozdulatsor.
Egyik kézzel póráz leakasztása a fogasról, másik kézzel a kabát leszedése, s közben belebújás a cipőbe... ami a párja mellett áll, ahogy esperiginél a képen.

Kitaposott, sokat látott, kényelmes bőrcipők. Amper szemei -melyek még nem hályogosak-, áhítattal figyelik ezt a sokat ígérő mozdulatsort, az egyetlen, mindig is, az első pillanattól, s máig sem csökkent intenzitással elfogadott falkavezértől.

Kitaposott cipők. Legyező lábujjak.

Élet.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/tYtYe9K6zv4&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/tYtYe9K6zv4&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Erős - az. Erős emlékek.

Végre!

Itt még azt hittem, holnap. De nem. Most már nem hiszem, hogy holnap, és végre kiderült, hogy kedden reggel fél 8-ra kell mennem és még aznap meg is műtenek.

Plasztikai sebészet. Plasztikai műtét.

Nekem. (Aki röhögni mer, lecsukatom! ... /szabadon az Abigél után/)

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/iYhCn0jf46U&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/iYhCn0jf46U&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>


Imádom a DOVE reklámokat.


/dove's real women/


Csoda?

Meg fogok őrülni!

Valamelyik házon, itt a szomszédságunkban, a riasztó elromlott, vagy rosszul van beállítva, vagy tökömtuggya. Tegnap reggeltől estig eszeveszett tülköléssel jelzett, megállás nélkül.

Este, gondolom, mikor a háziak hazaértek, elhallgatott.



ÉS MOST ÚJRAKEZDTE!!!!!!!
Megőrülök!