Itt élek.

Jó város ez, régen is tudtam, de új életemben bebizonyosodott, hogy a segítségreszorulóknak is van helyük ebben a városban.

/kép innen/

Megjegyzem, a galériában, ahonnan van ez a kép, a címe a következő:

Százhalombatta, olajfinomító

(Magyarország, 2006 nyár)

Szívesen írnék a fotósnak, hogy a kép címeként szolgáló létesítmény csak a háttér bal oldalán, egy csipetnyit látszik csak, ellenben az előtérben, teljes szélességet betöltve a DERt; azaz a Dunamenti Erőmű Részvénytársaság üzemei, azok kéményei láthatók. De a honlapon nincs elérhetőség feltüntetve, tehát hacsak nem olvassa az RSJ!-t, erre nem fog rádöbbenni sosem. Pedig lényeges különbség. Nagyon lényeges. Arról nem is beszélve, hogy a jobb oldalon álló kicsi kémények üzemét, mely a gázturbina üzem, az én almám másik fele vezette; a házunk pedig azok mögött látható a távolban. :)

De ez csak egy kerülő volt, a lényeg most a mai Hírtükör egyik cikke nyomán elindult vezérhangya.

Korábban megjelent MaliZoli írása, a Cociális kártyavár, ott elmondtam, amit gondolok erről.
De álmomban sem gondoltam volna, hogy itt, nálunk is megjelenik ez. A cikket a hálón nem találtam meg, mert ott még nincs a friss lapból (megjegyzem, nem értem, de ez van), viszont a monoki példáról van egy rövid írás, a Lesz szociális kátya Monokon.

Íme, az elégedett ötletgazda, a "találmányával":


/Szepessy Zsolt, Monok polgármestere innen/


Igen. Ez megbélyegzés. Most nem vallási alapon, nem dávidcsillagot kell viselni, hanem kártyát kap a megbélyegzett s csak oda mehet vásárolni, ahol azt elfogadják, s öt perc alatt kiépül egy rendszer erre is, melynek alapján az a minimálisra csupaszított összeg is megtizedelődik, mintegy sarcot szednek belőle azok, akik ki tudják majd használni a segélyezettek rétegét.
Ja, miket beszélek!? Nem jövőidő ez. Csak alkalmazkodnak a kor követelményeihez, s a rendszer felépítésén, fenntartásán túl, még további vámot is szednek, ennyivel növelik az élősködők sápját, s csökkentik tovább a segélyezettek pénzét.

És igen, előbb-utóbb én is odakerülök majd, hiszen, ahogy Zolinál mondtam- már most is megkapom sokszor, hogy a rokkantsegélyből, árvasegélyből élünk. Ennek végrehajtásához elég egy ilyen agilis, az igazától el nem tántorodó hős politikus, mint Monokon. 

Mi lesz ebből?

Sensual megosztotta velünk, így én is olvashattam a Csók horoszkóp-ot.

Komolyan, olyan megnyugtató, hogy az én jegyemre, tehát nekem, rólam mit mondd ez.

Csak hát a korom, az szab hatáért ezen alapigazság gyakorlati bizonyíthatóságának.

Ej-ej. Azok a szép idők!!

Na, az én koromban lekvárossá lényegül a csók:


/lekcsok innen, e/

Vajon másra is igaz ez?

Mostanában nem láttam, pedig egy ideig orrba-szájba ment a NAT GEO MUSIC-on. A névre meg marhára nem emlékeztem -naná, ha a mai jáccóklubbot is elfelejtettem....ehhhh... agy nélkül nem könnyű, na, plána, hogy mára műtétileg készültem elő...-, az előadóra sem, csak egy kép volt a fejemben kvázi indiánokról, meg fehér arcfestésről, saját meghökkről, már-már jó zenéről.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/bhUXF80rXAg&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/bhUXF80rXAg&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Furifickók.

És egy remix, ebből, hogy teljesebb legyen a palettám:

<object width="560" height="340"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/GvYBC944mGs&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/GvYBC944mGs&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="560" height="340"></embed></object>

Semmit nem tudok róluk, sőt, lehet, hogy nem is nagyon érdekel, gyanítom, nem örök érték, amit letesznek az asztalra, de ez a cucc, nekem nagyon bejön. Hiszen, valljuk be, ha valami az én kopár jégmezőmön gyökeret ver, nos, az valamire biztosan hivatott.

Az RSJ!-re biztosan.  

Mostanában nem láttam, pedig egy ideig orrba-szájba ment a NAT GEO MUSIC-on. A névre meg marhára nem emlékeztem -naná, ha a mai jáccóklubbot is elfelejtettem....ehhhh... agy nélkül nem könnyű, na, plána, hogy mára műtétileg készültem elő...-, az előadóra sem, csak egy kép volt a fejemben kvázi indiánokról, meg fehér arcfestésről, saját meghökkről, már-már jó zenéről.



Furifickók.

És egy remix, ebből, hogy teljesebb legyen a palettám:



Semmit nem tudok róluk, sőt, lehet, hogy nem is nagyon érdekel, gyanítom, nem örök érték, amit letesznek az asztalra, de ez a cucc, nekem nagyon bejön. Hiszen, valljuk be, ha valami az én kopár jégmezőmön gyökeret ver, nos, az valamire biztosan hivatott.

Az RSJ!-re biztosan.  

Kicsit nézelődtem.

/bordűr innen/


Édes fickó ő is és a gazdája, barátja Charlie Brown is.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/yfi4X13fGCU&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/yfi4X13fGCU&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Hát, nem az?

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/tmf1uoxgva4&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/tmf1uoxgva4&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Tagadhatatlan, hogy van szíve, ugye?



Remélem, a cenzúra engedélyezi ezeket.

Holnap megyek az ÁEK-ba, egy éjszakát fogok benn tölteni, s míg szedtem össze a dolgaimat, rájöttem, hogy elkoptak a nyilvánosság elé tárható hálóruháim.

Némelyiken a fodor indult lefelé, egy másikon a szalagdísz vált el a ruhadarabtól, harmadikon a masni egyik fele engedte el magát, s mindegyik, kivétel nélkül színevesztett, sápadt árnyalatot öltött. Úgyhogy nem volt mi tenni, vennem kellett egyet.

Tegnap körvonalazódott ez a felismerés bennem, így a hirtelen-hirtelen vásárlás közben meg is tettem, amit mekövetelt a haza, s a hálóingtalanság. Ugye.

Rácáfolva hajlott koromra, s egyben igazolva a hajam alatt lévő szövethiányt, választásom egy piros, galléros, két kackiás zsebbel ellátott, s elején hímzett Snoopy motívummal díszített darabra esett.

"Ez remek választás!"  Mondaná erre Sean Penn, ahogy teszem én is.

Most kezdtem el parázni. Persze tudom, mint ahogy azt hangoztatom is, ez kis műtét., sőt, nem is műtét jóformán abban a sorban ami már mögöttem van, de akkor is. Még elaltatni sem fognak, nem mintha ezt bánnám, sőt, ha megkérdeznek előre, én minden alkalommal kérem, hogy ne altassanak, ha lehet epidurális vagy spinális (tudom én, mi a rendes neve? olyan izé, amit a gerincembe böknek, na) érzéstelenítést kérek. (Hallgatnak is rám készséggel, hiszen már ha megoldható máshogy, nem is altatnak szívesen, hisz már annyiszor került erre sor, hogy ki tudja, egyszer még nem ébrednék fel, bár jele nem feltétlenül lenne... ezt nekem szó szerint mondta az egyik altatóorvos)
Most pedig bagatell dolog vár rám, csupán helyi érzéstelenítésben elvégzik ezt a mókát, s akár még aznap haza is jöhetnék. Miután másnap viszont mennek kell kontrollra, így ott töltöm az éjszakát, s nem kell bajutnom ismét valaki nykán lógva, elég a hazafuvaromat megolanom. Ehhh....

Szóval, parázom. Mi tagadás.

S ezt semmi sem példázza jobban, mint az, hogy ezerrel nyomja Juliet a fejembe az Avalon lüktető taktusait... s teszi memóriám nem is létező mezejére a hozzátartozó klip képeit.

Csak ideteszem. Most sem nézem végig, de ... de.... itt van. Odabenn, a maradék agyam sejtjei között, a kezdetnél. Az origónál.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/gHTb7QGv2UU&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/gHTb7QGv2UU&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Igen. Holnap műtenek. De a LÉNYEG csak ezután jön majd.

........................................................

Most hívtak a kórházból, nem érkezett meg a leletem, áttették a műtétem hétfőre. Hö.
Még akkor is éppen belefér a határidőbe. De ha későbbre kerülne, akkor már nem is lehet. Hö.

Holnap megyek az ÁEK-ba, egy éjszakát fogok benn tölteni, s míg szedtem össze a dolgaimat, rájöttem, hogy elkoptak a nyilvánosság elé tárható hálóruháim.

Némelyiken a fodor indult lefelé, egy másikon a szalagdísz vált el a ruhadarabtól, harmadikon a masni egyik fele engedte el magát, s mindegyik, kivétel nélkül színevesztett, sápadt árnyalatot öltött. Úgyhogy nem volt mi tenni, vennem kellett egyet.

Tegnap körvonalazódott ez a felismerés bennem, így a hirtelen-hirtelen vásárlás közben meg is tettem, amit mekövetelt a haza, s a hálóingtalanság. Ugye.

Rácáfolva hajlott koromra, s egyben igazolva a hajam alatt lévő szövethiányt, választásom egy piros, galléros, két kackiás zsebbel ellátott, s elején hímzett Snoopy motívummal díszített darabra esett.

"Ez remek választás!"  Mondaná erre Sean Penn, ahogy teszem én is.

Most kezdtem el parázni. Persze tudom, mint ahogy azt hangoztatom is, ez kis műtét., sőt, nem is műtét jóformán abban a sorban ami már mögöttem van, de akkor is. Még elaltatni sem fognak, nem mintha ezt bánnám, sőt, ha megkérdeznek előre, én minden alkalommal kérem, hogy ne altassanak, ha lehet epidurális vagy spinális (tudom én, mi a rendes neve? olyan izé, amit a gerincembe böknek, na) érzéstelenítést kérek. (Hallgatnak is rám készséggel, hiszen már ha megoldható máshogy, nem is altatnak szívesen, hisz már annyiszor került erre sor, hogy ki tudja, egyszer még nem ébrednék fel, bár jele nem feltétlenül lenne... ezt nekem szó szerint mondta az egyik altatóorvos)
Most pedig bagatell dolog vár rám, csupán helyi érzéstelenítésben elvégzik ezt a mókát, s akár még aznap haza is jöhetnék. Miután másnap viszont mennek kell kontrollra, így ott töltöm az éjszakát, s nem kell bajutnom ismét valaki nykán lógva, elég a hazafuvaromat megolanom. Ehhh....

Szóval, parázom. Mi tagadás.

S ezt semmi sem példázza jobban, mint az, hogy ezerrel nyomja Juliet a fejembe az Avalon lüktető taktusait... s teszi memóriám nem is létező mezejére a hozzátartozó klip képeit.

Csak ideteszem. Most sem nézem végig, de ... de.... itt van. Odabenn, a maradék agyam sejtjei között, a kezdetnél. Az origónál.





Igen. Holnap műtenek. De a LÉNYEG csak ezután jön majd.

........................................................

Most hívtak a kórházból, nem érkezett meg a leletem, áttették a műtétem hétfőre. Hö.
Még akkor is éppen belefér a határidőbe. De ha későbbre kerülne, akkor már nem is lehet. Hö.

Akit érint. Ugye.

Jól van, nem tudtam, hogy elkotyoghatom-e itt. Pedig miért ne? De akkor is, csak paráztam. Mert egy gyáva tyúk vagyok... vagy az nyúl?

Szóval, mint a LÉNYEG is mutatja, MEGMŰTIK A LÁBAM!!, de ennek előfutáraként csütörtökön lesz egy kicsiny műtétem. (Persze ez a két műtét csak az alanyban -mármint személyemben- s a műtéteket végző főorvos -Dr. Tamás Róbert, plasztikai sebész- kilétében hordoz közös pontokat magában, hisz ez a holnaputáni számomra nem komoly, de a nagy orvosságos-mappa nyerhet belőle. Míg a másik, csak és kizárólag az én épülésemre szolgál, s ezt lehet tökéletesen betű szerint is érteni. Höhö.) 
És, hogy ezt én tegnap megtudtam, mármint hogy leszen ez a kaland nekem holnapután, rájöttem, hogy én bármennyire is kis műtét, jobban teszem, ha pénteken nem kirándulok vásárlási céllal erre-arra.
Mert ugyan sem nem ajakfeltöltés, sem nem kebelméret növelés, de mégiscsak plasztikai műtét, úgyhogy inkább nyugalomban kéne maradnom néhány napig, hogy legalább a varratok ne szakadjanak szana.
Úgyhogy felhívtam mindenkit akit csak értem, hogy hátha el tud vinni még ma, legkésőbb holnap vásárolni, de az összesen hat próbálkozásomból egy sem járt sikerrel, viszont kedves Botond -aki egy ideje segít nekem a bevásárlás, ház élhető szinten tartása, Am/ fésülés ügyekben- visszahívott, s nagy meglepetésemre mondta, hogy röpke 30' és indulhatunk vásárolni.
Remek.
Az autóban pedig arról beszélgettünk, hogy mennyire jó dolgom van, hogy csak szólok neki, s már jön is és segít nekem. Hiszen, munkáját odahagyva, családját mellőzve (egy pulyája türelmesen várja otthon az anyukájával, ki pocakjában szintén türelmesen vár a második kisded), siet segédkezet nyújtani.
Jelen helyzetben tehát nem kérdés, Botond az én hátországom. Hisz még a gyerezárra is felhívta a figyelmem, mert nekem ez eszembe (jól van, nem röhögni!) nem jutott volna, pedig Am/ boldog odaadással szedi szét minden reggelre a szemetet, mely a szekrényajtó mögött búvik, s addig bármit tettem is, ezt nem tudtam megakadályozni. Tehát, Botond -minden botondok legbotondabbika-, megemlítette ezt nekem s még ígéretet is tett rá, hogy beszerez egy ilyen okosságot. Nem csoda, hogy ez felmerült benne, hiszen kisgyerekes dolgokban otthon kell lennie, így, hogy másfél (illetve már majdnem 2) gyerkőc büszke apukája, szüksége is van az ilyen blikfangokra.

Nagy segítség nekem, hisz én öreg roki vagyok, aki ráadásul agy nélkül kénytelen megbírkózni a mindennapokkal.


/kép innen, ni/

Akit érint. Ugye.

Jól van, nem tudtam, hogy elkotyoghatom-e itt. Pedig miért ne? De akkor is, csak paráztam. Mert egy gyáva tyúk vagyok... vagy az nyúl?

Szóval, mint a LÉNYEG is mutatja, MEGMŰTIK A LÁBAM!!, de ennek előfutáraként csütörtökön lesz egy kicsiny műtétem. (Persze ez a két műtét csak az alanyban -mármint személyemben- s a műtéteket végző főorvos -Dr. Tamás Róbert, plasztikai sebész- kilétében hordoz közös pontokat magában, hisz ez a holnaputáni számomra nem komoly, de a nagy orvosságos-mappa nyerhet belőle. Míg a másik, csak és kizárólag az én épülésemre szolgál, s ezt lehet tökéletesen betű szerint is érteni. Höhö.) 
És, hogy ezt én tegnap megtudtam, mármint hogy leszen ez a kaland nekem holnapután, rájöttem, hogy én bármennyire is kis műtét, jobban teszem, ha pénteken nem kirándulok vásárlási céllal erre-arra.
Mert ugyan sem nem ajakfeltöltés, sem nem kebelméret növelés, de mégiscsak plasztikai műtét, úgyhogy inkább nyugalomban kéne maradnom néhány napig, hogy legalább a varratok ne szakadjanak szana.
Úgyhogy felhívtam mindenkit akit csak értem, hogy hátha el tud vinni még ma, legkésőbb holnap vásárolni, de az összesen hat próbálkozásomból egy sem járt sikerrel, viszont kedves Botond -aki egy ideje segít nekem a bevásárlás, ház élhető szinten tartása, Am/ fésülés ügyekben- visszahívott, s nagy meglepetésemre mondta, hogy röpke 30' és indulhatunk vásárolni.
Remek.
Az autóban pedig arról beszélgettünk, hogy mennyire jó dolgom van, hogy csak szólok neki, s már jön is és segít nekem. Hiszen, munkáját odahagyva, családját mellőzve (egy pulyája türelmesen várja otthon az anyukájával, ki pocakjában szintén türelmesen vár a második kisded), siet segédkezet nyújtani.
Jelen helyzetben tehát nem kérdés, Botond az én hátországom. Hisz még a gyerezárra is felhívta a figyelmem, mert nekem ez eszembe (jól van, nem röhögni!) nem jutott volna, pedig Am/ boldog odaadással szedi szét minden reggelre a szemetet, mely a szekrényajtó mögött búvik, s addig bármit tettem is, ezt nem tudtam megakadályozni. Tehát, Botond -minden botondok legbotondabbika-, megemlítette ezt nekem s még ígéretet is tett rá, hogy beszerez egy ilyen okosságot. Nem csoda, hogy ez felmerült benne, hiszen kisgyerekes dolgokban otthon kell lennie, így, hogy másfél (illetve már majdnem 2) gyerkőc büszke apukája, szüksége is van az ilyen blikfangokra.

Nagy segítség nekem, hisz én öreg roki vagyok, aki ráadásul agy nélkül kénytelen megbírkózni a mindennapokkal.






















/kép innen, ni/

Hogy én is kicsapjam a  biztosítékot.

Milyen a cigány triatlon?
Cigány lefut a folyóhoz.
Úszik egyet.

Majd hazabiciklizik.



Nem én találtam ki. A hátországomból hallottam ma. De nekem nagyon tetszik.

Van egy szám, amin erről lehet érdeklődni. Én felhívtam, s megtettem ezt.

Felhívtam a 197-et, majd kis várakozás után, mert azért ez nem azonnal elérhető nekik sem, úgy tűnik, s ez nem olyan jó jel, kaptam egy ingyenesen hívható számot -06 80 204 217-, ahol direkt ezügyben kaphatok felvilágosítást. Ez az ÁNTSZ vonala, amit én rögvest fel is hívtam.

Ott egy készséges hölgy elmondta, hogy az ukrajnai pestisjárványról tudomásuk, legalábbis nincs hivatalos hír, az általános állapotokról tudnak, tehát nem kételkednek a járvány (az influenza járvány) súlyosságában, de annak szövődményeiről, például tüdőpestisről nincs tudomásuk.
Hivatalosan nincs erről értesülésük. Ami egyik oldalról, tehát jelen esetben nekem, azt jelenti, hogy ez a veszély ha fennáll is, nem több, mint bármely más betegséggel kapcsolatban, vagy az a bizonyos tégla a tetőről; másik oldalnak viszont azt, hogy "na, hivatalosan persze, vagyis nem hivatalosan létezik!!! nem zörög a haraszt...", megjegyzem, ha pölö itt a parkban valaki hinti a gyanú morzsáját az bizony vastagon a  nem hivatalos tájékoztatás szintje.

Megkérdeztem, hogy beoltassam-e magam, vagyis közöltem, hogy be akarom oltatni magam, de még nem tehetem, mert a csütörtöki műtétem miatt a héten nem tehetem, erre hölgy azt a választ adta, hogy keressem fel a háziorvosom és érdeklődjek utána, illetve írassam fel a vakcinát, mert igen rapszodikus a gyógyszertárak ellátottsági szintje, s esetleg ha megyek a jövőhéten, nem kapok majd, s akkor kicsúszom a 24.-i indulási határidőből, mert köbö 2 hét, mire eléri a kívánt szintet a szervezetben.

Ja, és rákérdeztem, hogy konkrétan tervezik-e vagy szóba került-e a határok lezárása (tudom, bolha és elefánt, de akkor is). Fel sem merült, hiszen levegő útján nem terjed, csak cseppfertőzéssel. Ami nem teszi sokkal kevésbé súlyossá a dolgot, de azért mégsem azt jelenti, hogy bármit teszel, ha ez van rád osztva, elkapod.


/Kép innen, ni/


Szép cucc. De talán nem ez a legfontosabb.


Délután megyek a háziorvosomhoz és rákérdezek az oltásra, illetve felíratom, hogy ha túl leszek a műtéten beadathassam magamnak.

Érdekes, engem rendre megtalálnak. Hívjam fel őket?

Mai kalandos túrámból hazaérvén, szokás szerint várt a dugig pakolt postaláda, melyben az ezer hasznos levél és haszontalan szórólap között akadt egy boríték, amivel nem tudtam mit kezdeni lányos zavaromban.
Bejöttem, lepakoltam és teljes odafigyeléssel az ominózus borítéknak estem.

Feladó volt megjelölve rajta csupán, egy számomra ismeretlen, férjezett nő neve. Kinyitottam.
Belül két gondosan kivitelezett leporelló és egy géppel írott levél.

Rosszat sejtve olvastam a színes anyagok címlapját, egyiken ez állt: "Miért bízhatsz a Bibliában?" (A szedés ott is hasonlóképp van, ezért vastagítottam meg az utolsó szót.) S a másik: "NEMSOKÁRA MEGSZŰNIK a szenvedés!"
Nem olvastam el ezeket, mert átláttam a lényeget, a hátoldalon lévő ajánlás alapján már nem volt kérdés, hogy Jehova Tanúi kiadványt tartok a kezemben, úgyhogy a levelet hajtogattam ki inkább. Érdekelt.
Anélkül, hogy nevet vagy telefonszámot kitennék ide, a levél lényegét leírom:

""...Egy nagyszerű ígéretet szeretnénk megosztani Önnel. Hallott-e már Isten földre vonatkozó szándékáról? Ha nem, a Biblia felvilágosítással szolgál. ..."

Majd idéz néhány zsoltárból, aztán folytatja:

"Jézus is megerősít bennünket abban, hogy Isten földre vonatkozó szándéka nem változott meg. Az a célja, hogy édenkerti állapotok legyenek itt a földön, mint kezdetben, amikor megteremtette Ádámot és Évát. ... Hogy miképpen, arról szívesen beszélgetnék Önnel személyesen."
Majd a telefonszáma s "szivélyes üdvözlete" alatt, a neve.

Nos, komolyan gondolkodóba estem.
Vajon mit mondhatna nekem egy ilyen elkötelezett jehovista arról, ami az én jelen életem alapja?
Vajon mit mondana arról, amit a gyerekeimnek meg kellett tapasztalnia?
Vajon mit mondana öcsém elvesztéséről?
Vajon mit mondana férjem elvesztéséről?
Vajon mit mondana a megrokkanásról?

Hogy csak ilyen aprócska, nagyon személyes kérdéseket említsek.

Rákerestem, hogy ugyan kik is a jehovisták, mert úgy általában volt róla fogalmam, de pontosan nem ismerem a témát.
Jehova tanúi a wikipédiában.
Itt pedig bibliakutatók a holokausztban. 




Egy jutyúb darab, mely remekül példázza a gyerekek kihasználhatóságát:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/O5tNeRdk1yw&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/O5tNeRdk1yw&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Nos, felhívjam ezt a hölgyet és feltegyem neki a hirtelen eszembe ötlő kérdéseket?

Komótosan sétálva hazafelé a gyogyótornáról, a fagyhalál határán ezek a gondolatok ébredtek bennem.

Tudom, a jelenség nem tartozik szorosan a címben jegyzett jogi formulához, mégis ez jutott eszembe, mert egyéb józan magyarázatot egyszerűen nem találok erre.

Egy kisvárosban lakom, nem messze Budapesttől. Ez egy jó város, ahányszor csak tehetem, ezt megjegyzem, mert így van. Nemrég -köbö féléve- kerültek az utcánk sarkára, a főút kereszteződéséhez közlekedési lámpák, a zebránál nyomógombbal ellátott jelzővel, hiszen nem túl nagy a forgalom arra.
Én minden alkalommal, ha arra megyek, márpedig hetente háromszor szinte tuti, s akkor háromszor vissza is, ugye, nyomok, várok, megyek. Néha a semmit nézem, mire az éppen percekig nem létező keresztforgalomnak piros lesz, majd nekem, s a velem párhuzalosan igyekvő autóknak zöld, de én nyugis, öreg és nem utolsósorban lassú roki vagyok, tehát nem rohangászom át, akkor sem, ha láthatóan nem jön semmi, hiszen piros a lámpa.
Rendre akad valaki, mint ahogy ma is, akinek fontos dolga lévén szaladnia kell és miközben átér a piros jelzéssel tilossá vált zebrán, rosszallón néz a szemembe, hogy ugyan vajon miért nem megyek, ha mehetnék.
Hmmm... mert nem mehetek, hiszen az tilos.
Mert piros a lámpa.
Megyek tovább, átérek a túloldalra, s egy néni a járdán közeledik felém, a biciklijén. Nem tolja azt, hanem teljes odaadással, minden erejét latba vetve tapossa a pedált, s a járda bő kétharmadát elfoglalja ezzel. Én meg a mankómmal leszorulok a gyepre, mert alternativaként a frontális ütközést, vagy a mankóval történő bicikli-gáncsolást választhatnám, melyek közül egyik sem csábító megoldás.

/Biciklis bácsi innen/
A kép a járdán biciklivel való előfordulás élhető formáját mutatja. Nos, a néni nem így alkalmazkodott a helyzethez.

Aztán átengedtem lábfejem Edit szakértelmének, majd mentem a háziorvoshoz, hogy rákérdezzek a malacflu-oltásra. Csakhogy ott vagy százan ücsörögtek és én inkább eloldalogtam, gondolván, nem hajt a tatár, majd jövök később, indultam haza.
Ugyanaz a néni, mint odafelé, újra jött velem szembe a járdán, hajtva erőst biciklijét, engem a susnyásba szorítva, és ezzel elültetve agyam helyén a polgári engedetlenség gondolatának csíráját. Majd odaértem a lámpákhoz, s ahogy kell, s ahogy szoktam, nyomtam, vártam. Semmi nem jött, sem gyalogos, sem autó, de vártam, ráérős nyugdíjas vagyok, no meg a piros azt jelenti, hogy maradjak, ahol vagyok. Ilyenkor, ha nagyon ráérek, minthogy nagyon rá is érek, a keresztforgalom lámpáját szoktam nézni, hogy lássam, mikor vált az át s akkor számíthatok arra, hogy lassan mehetek a dolgomra. Most is így tettem, lámpa váltott én mankót igazítottam, lábam ellenőriztem, hogy odalép ahová szánom, majd újra felnéztem, hogy mielőtt lelépek a néptelen úttestre, azért mégis ellenőrizzem, hogy valóban az-e. És mennyire jól tettem!
Egy kis fekete Golf, csíkká zsugorodva szememben, lakott területhez képest ihaj sebességgel viharzott át a piroson, s az előttem lévő zebrán, ahol ugye nekem már zöld volt.
Remek, gondoltam. Remek.
(Igazából már ilyenkor a pulzusszámom sem emelkedik olyan mértékben, hogy az feltűnjön nekem. Kezdek hozzászokni a bolhacirkuszhoz, ami a világban működik.)

Mire hazabattyogtam, megfogalmazódott bennem, hogy talán ez a sok ember -mert ez nekem, ennyi idő alatt s gyakorlatilag minden 100 méterre jotva egy, igenis nagyon nem kevés- ezt mind a polgári engedetlenség megnyilvánulásának tartja?
A néni, aki a járdán biciklizik?
Fiatal férfiember, aki a piros jelzést semmibe véve átgyalogol a zebrán?
Ifjú golfos, ki ezerrel átvágtat az ő pirosán s az én zöldemen?


/Gandhi most ide, innen jött/

Gandhi nyomába akarnak lépni?

Gyanítom, egyszerűen csak idióták és tesznek mindenki másra.

Itt szól mellettem a tévé. A V3-on megy a "Szeretem a testem" és a műsor vezérhangja egy olyan szám darabaj, ami nekem nagyon tetszett, és most is tetszik, csak már el is feledkeztem róla.

Ez pedig egy Mika nevű ifjú száma, a Big Girl (You Are Beautiful).
Íme:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/KkvG-Wa8vIg&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/KkvG-Wa8vIg&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>


S most találtam egyet, ami tán nem is a zene, hanem a játék miatt tetszik de nagyon. Bár, gondolom, van akit megriaszt kicsit.
De nekem tetszik:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/f1wvlKjasVs&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/f1wvlKjasVs&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Svéd.
Dittétől kaptam, a hangzása nagyon jellegzetes, itt a helye.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/bPcxIyM33UE&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/bPcxIyM33UE&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ditte gyorsan le si fordította nekem, de nem járult hozzá, hogy közzétegyen szellemi termékét, mondván az nem műfordítás.
Ehhh...
Így csak árva, mostoha, farkasember, véráldozat. Ennyit mondanék.


<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/LExEHAftbOk&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/LExEHAftbOk&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ez pedig ugyanaz a csapat, magávalragadó hangzás.  Nem?

Róluk ennyit találtam magyarul. Több a semminél. :)

Svéd.
Dittétől kaptam, a hangzása nagyon jellegzetes, itt a helye.

 

Ditte gyorsan le si fordította nekem, de nem járult hozzá, hogy közzétegyen szellemi termékét, mondván az nem műfordítás.
Ehhh...
Így csak árva, mostoha, farkasember, véráldozat. Ennyit mondanék.


 

Ez pedig ugyanaz a csapat, magávalragadó hangzás.  Nem?

Róluk ennyit találtam magyarul. Több a semminél. :)

S felcsillan a remény. De van az úgy, hogy sajna már késő.

Vajon mit tesznek ennek érdekében?

A cikk, egy adás kivonata amit ma reggel láttam az ATV-n. Egyrészt nem szoktam nézni, nem magyarázkodom, csak tényt közlök, de ahogy kapcsolgattam ma reggel, megláttam Retkes Attilát, mint interjúalanyt, s ott ragadtam. Másrészt azt mondta, országos körúton voltak, s felmérték a párt jelenlegi támogatottságát.
5% alatt, vagy körül, óriási a hibalehetőség -mondta ő. Igaza van.

Vidékiek kellenek. Aha.

Tényleg?


/A kép innen, a cikket pedig érdemes elovasni/


Nekem ez fontos. 
Nekik én nem vagyok az?

Elgyengültem és beállok a sorba.

Hiszen bezzeg az én időmben!!
Ehhhehhee....

Olyan a parkom ma, mint egy elhanyagolt, felügyelet nélküli zárt osztály.
Csak a  benne lévő, mindenféle gátlás nélkül eszüknek hitt nyúlós gányukat osztó véglények (remélhetőleg nem szaporodnak... bár láttam én már karón varjút, ugye), nem olyan vibráló kemény férfiasságot sugároznak mint egyik oldalon, vagy nem olyan huncutkás mosollyal operálnak, mint a másik oldalon lévő ápolt:


/12 majom lakása jelenleg/

Viszont örömmel látom, hogy a fejlődés állandó.
A visszafejlődés, pontosabban a minőség romlása hogyan is nevezendő folyamat?

Posta, képeslap, címzés, azonosítás.

Dittelyányom lábát lógatta Brémában, én meg a dolgos, roki hétköznapokat éltem itthon. Tegnap jöttem haza gyogyótornáról, egyik kezemben ugye a járárhoz nem mellékes mankóm, másikban pedig szervezetünk életbentartásához elengedhetetlen kellékek (kenyér, tej, szalámi) szatyorba csomagolva és a megszokás miatt belenéztem a postaládába, mielőtt kinyitottam volna a kapunkat.
Szokás szerint dugig volt. Nem tudom, miért néznek ki belőlünk gyakorlatilag végtelen vásárlóerőt, mert napjában akár többször is, tele bírják szuszakolni ilyen-olyan reklámanyaggal, amúgy nem kicsi levelesládánkat, ahogy volt az most is.
Koreográfia szerint, mely mankóra akaszt szatyor, hátizsák egyik vállról le, előciba másik oldalon, majd mankót tartó kézzel (de remek "kerivívör-mankó lévén nem esik az el) megfog, másik -immáron szatyortalan- kézzel kulcs megkeres, azzal kinyit láda, majd tartalma kiszedése, s itt jönne a komótos visszafelé ugyanez a mozdulatsor, majd indulás befelé. Ám tegnap, földbe gyökerezett lábam.

Volt a kupacban egy képeslap.
Mizen Head.

/kép innen/

Ez nem pontosan az a kép, ami a lapon van (azt nem találtam meg és nincs meg az adatkéábel, ehhh...), de erről a helyről van szó.
Borzasztóan hangzik, de én azt imádom. Varázslatos hely.
Egyik alkalommal (jaj, egyrészt mennyire jó ez, másrészt milyen már ezt így leírni... pfhúj!!:), mikor jártam ott, hoztam egy képeslapot, azzal a céllal, hogy a hűtőmön lakjon, amolyan mementóként, hogy én azt saját szememmel láthattam! (Köszi Dittelyányom... ezt is:) De annak sajna az idők folyamán lábakélt. Most pedig ott figyelt a postaládából kihalászott kupacban, ennyi szöveggel:

"Pussz. :)"

A címzés pedig ott helyben görcsös röhögésre sarkallt, mondom tettem ezt gyakorlatilag még az utcán, de talán érthető.
A helység, utca, házszám, teljesen megszokott, konszolidált formában szerepel, ámde a név emígyen:

"TALEMA NÉNÉM"

S alatta a többi, ahogy kell.
Még most is, ha ránézek -előttem van azóta is-, elkap a röhögés. Poszaszinten is nyilvánvaló az én igazi nevem már. Lehet, hogy hivatalos útra terelem ezt a dolgot. :)

Dittének.

Ez megint egy emlék, ami talán e nélkül is előjött volna, de most, hogy apropója volt, sokszoros erővel tört felszínre.
A 'zegyik lyányom' lógatja lábát éppen. Mégpedig közelebb hozzám, mint azt a mindennapokban megéljük, mégis marhára messze, mert így még az ablakába sincs benne sose, pedig az az ő helye. (Ugye nem kérdés, hogy a gmail csevegés funkciójáról hadoválok.:)
Mielőtt elutazott, mondta, hogy hová mennek Medvével, kettesben, teljes szabadságban -kimondani is vérlázító, két kicsiny porontyukat nagyszülőkre hagyva, mely idő alatt ők babáznak, bocsok meg nagymamáznak-nagypapáznak-, s egy hétig csak pihenni!?-, persze azt én abban a szúrásban el is felejtettem. Csak az maradt meg, hogy Amszterdam a cél.
Amszterdamról én csak annyit tudok, hogy igen nedves környezet, s szeretik a zöldet. Most kicsit olvasgattam, nézelődtem s ennél nem sokkal jutottam messzebb, hacsaknem azt veszem, hogy bizonyos nénik állnak bizonyos kirakatokban igen ledér munkaruhában.
Hát, ilyet!
De a látképe igen megfogott:

/Kép itt lakik, ni/

Úgyhogy én akkor azt hittem, ott töltik szabadságukat, pedig már korábban elmondta, hogy Amszterdam csak a kontinensen az első állomásuk, hiszen Írország már ölíggé az óceánba benne van, tehát ha valaki Európa belsejébe indul, valahol vagy partot kell érnie, vagy leszállnia repülővel. Nos, ez utóbbit tették ők ama liberális városban, s én napok múlva is szentül (jaj, ez a szó, a tegnap maradéka agyam helyén, tán) hittem, ott lébecolnak. De nem.
Brémába igyekeztek.

Na, hogy ez kiderült, jött a memória pezsdülés, egy képpel, egy hanggal, egy kérdő mosollyal, rádöbbenéssel, a családi legendárium újabb bővülésével.

Volt néhány mese, amit gyerekeim rendre, boldog bambulással bámultak, s ezek egyike naná, A brémai muzsikusok volt.


/Ez egy DVD borító, nekünk VHS formátumban volt meg, de ez a változat, a kép innen/

Az emlék egy gyerekhang a fejemben, mely Egyeskéé. Meséről áradozik nekem, és mondja, hogy szeretné nézni most. Konkrétan egy mesét, amiben szamár, kutya, macska és kakas van... a címe pedig MAI MÓKUSOK... én hökkentem meg. Nem is azonosítottam rögtön  magamban az ecsetelt és unos-untalan nézett mesét ezzel a címmel.
De amint belegondoltam, annak, hogy brémai muzsikusok, nem sok értelme van, azzal szembeállítva, hogy MAI MÓKUSOK, meg pláne. Vagyis ez maradt így, míg porondon volt a mese.
Aztán az agylágyulás vagy pusztán hajlott korom okán feledésbe merült. De most!!

Íme ők, Brémában:


/Szobor innen, s itt még sok kép a városról/
 

Most pedig lassan már újra az ablakába költözik Ditte. Már éppen ideje. Hö.

Ez az időszak nekem még nehezebb, mint az év bármely más szaka, de most (még) nem a jeges útról, nem a buszról, nem a kínról, sőt, még csak nem is az elvesztésről fogok írni, csak egy napi eseményről, mely mégiscsak személyes emlékeket is érint bennem.
Igazából nem értem az egészet, ki kivel van, ki kire szavazott, s azt miért tette, az egyik formai hibára hivatkozik, másik bundáról beszél, engem mindez mondhatni hidegen hagy (...), egyszerűen csak felrémlik bennem sok-sok délután emléke, és ezt nem tudom csak úgy átlépni.
Tehát, megemlékezés talemául. Tiszteletadás annak, aki megérdemli.

Az első időkben -új életem hajnalán-, mikor már volt memóriám, tehát tudtam a nevem, emlékeztem az életemre -a valódi életemre-, a gyerekeimen túli világra -mert őket egy busz sem volt képes kitörölni, sem a KisDuna part lépcsőinek emlékét-, s már fel tudtam emelni a kezem, sőt a fejem is -és már nem voltam az ágyhoz kötve, csak a lábamnál fogva-, elbírtam a pohár helyett használt félliteres "ávizes" palackot, s a benne lévő szívószállal eltaláltam az ajkaim, s volt erőm azzal kivarázsolni a vizet s bejuttatni a számba, majd azt lenyelni, s rendeltetésének megfelelően feldolgozni -mert korábban sem inni sem enni nem tudtam, de ez már a múlté, bakker-, ám felkelni még jó sokáig nem voltam képes. Szóval, csak feküdtem.
És sírtam.
Nő akkor még/már/még nyomokban sem voltam, tehát ebben abszolút ivartalan szenvedés volt csupán, a fizikai kín, az elvesztés, a gyász a hitetlenkedés, a kibaszás, az értetlenség miatt, mindig, egyfolytában, megállás nélkül.
Egy hétig voltam kómában, majd abból annyira felébredtem, hogy további 6 héten át nem tudtam elaludni. (Ennél kicsit volt több az az idő, míg sem inni, sem enni nem voltam képes.) Mára már enni is tudok, inni is, és alszom is ha kell ha nem.
De akkor még éjjelente beértem néhány óra alvással is, nem tudtam több időre kivonni magam a forgalomból, pedig nem is voltam benne abban... A nap nagy részét sírással töltöttem. Bár a kín elviselhetetlen volt -ezt még ilyen távolból is állítom-, de sosem sarkallt az sírásra, tudtam, hogy olyankor minden energiámra szükségem van, s ha átadom magam -ilyen bagatell dolog miatt, mint a fájdalom a darabokra esett testem miatt-, akkor ugyan mi lesz velem, ha igazi feladattal szembesülök?! Márpedig, az az első tudva átélt vasárnap reggelemtől fogva biztos volt előttem, hogy működni fogok anyaként, emberként, s az sem volt így kérdés, hogy lesz-e megoldandó dolog hátralévő napjaimban, amihez szükségem lesz tisztánlátásomra -akkor is, ha némileg megfogyatkozott hozzá a szürkeállományom. Szóval, abban az időben be voltam zárva saját magamba, minimális mozgásra képesen, kommunikációra is néha (bár jöttek a világos órák után néha még a homályos vagy éppen totál üres jégmezős percek, de már csak időlegesen), majd megkaptam a telefonom, aztán fényképeket és lassan újra megismerhettem a 4. kórterem körülötti világot, legfontosabbként pedig annak a számomra fontos szeletét. Majd kaptam egy rádiót, s hozzá fejhallgatót.
Onnantól ha éppen elviselhetetlen volt a kín, vagy a hócipőm tele lett a betegtársakkal, vagy éreztem, hogy húz magával a kétségbeesés, s már nem volt mellettem Niki, az ablak melletti ágyon fekvő, nagyon fiatal, kedves, darabokra törött -igen szarkasztikus humorral megáldott, ám olyan gyengeséggel is, mely óriási erőt adott aztán neki- lány, akivel egymást támogatva tudtunk röhögni saját tragédiánkon, folyton a Danubiust hallgattam.

Csak úgy.
Egész nap, minden cél nélkül hallgattam. Délutánonként aztán ráakadtam egy műsorra, aminek visszatérő, lelkes hallgatója lettem.
Jáksó Hot20
A szobatársak, kik a Jánosban ketten (ha a sarokban lévő pótágy is lakott volt, hárman), majd az OORI-ban 5-en voltak időről időre csak azt vették észre, hogy Márti, ki a kettes (majd Budakeszin már az egyes) ágyon fekszem mozdulatlanul, fejemen a fejhallgató és néha hangosan felröhögök. MIndezt teszem igen gátlástalanul, hiszen az első két évben, ennyire közel a b-hez meg pláne, egyáltalán nem tudtam uralkodni az érzelmeimen. Amit éreztem, az rögtön és minden cenzúra nélkül az arcomon is volt. (Ez nem könnyítette meg a társadalmi beilleszkedésem, azt hiszem ez érthető, viszont érdekessé tette amúgy unalmas roki-mindennapjaim.)
Tehát ezzel szórakozást -vagy bosszúságot- nyújtottam a körülöttem lévő embereknek, míg Jáksó László érdekes, sokszor közönséges, időnként entellektüel, néha kicsit erőltetett, de mindenképpen iróniára épülő humorára figyeltem. Imádtam azt a műsort, elvitt a valóságból, ami akkor nekem csak hideget, fájdalmat, rettegést jelentett.

S az ORTT dötése szerint most -november 18-tól- megszűnik az országos adás joga számukra. Ez a dátum mindenképpen a veszteség, a jóvátehetetlen tragédia napjáé.
Most ez is csatlakozik ehhez, pedig én azóta nem hallgattam őt, nem azért mintha nem jelentene nekem sokat, pusztán azért, mert nincs rá időm, érkezésem. De a tudat, hogy nekem mit jelent, az nem múlik el, az agyam összeszedésének esélyét kaptam azoktól az óráktól.



A kép innen van, és valaki még csodálkozik rajta, hogy a hangja olyan amilyen?
Nekem sokat adott. Köszönöm.

Két cikk, amolyan mementóként:
Elnémul a Sláger és a Danubius
Megszűnik a Sláger és a Danubius

Pedig igyekszem.
Egy kis terápia, hátha nem az ájulás, hanem a nosztalgia kerekedik felül. Nálam, hézagos memóriámban ha felcsillan egy-egy ilyen kincs, azonnal kedves érzelmeket ébreszt és mint most, le kell jegyeznem.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/uTIF03RkOLg&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/uTIF03RkOLg&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Mert ugye az Albert Einstein Bizottság az tudta mi a lényeg. Ha kevesen is értékelték, de az a kevés, az bizony, nagyon.

Míg az almám másik fele katona volt -sorkatonai szolgálat, az én koromban volt még olyan, hö- ezt a koncertfelvételt* hallgattam soxor, azon a bizonyos, tegnbapo már megemlkített Europa Star kazettás magnón. Egyeske, akkor már a kiságyában lakott, tehát ilyeneken cseperedett gyermekem.
Van még kérdés ezekután?

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/C98voMa8LN8&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/C98voMa8LN8&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

* Konkrétan ez volt meg kazettán és most találtam rá a jutyúbon, tehát, kézenfekvő, hogy ide is pekolom a padomra.

Mert "ilyenek a lányok". Ugye?

A globalizáció szürke eminenciása lettem.

Tagore adta meg a végső lökést ahhoz, hogy szavakba öntsem nyár óta magammal cipelt titkom. Persze annyira nem volt az, hiszen fűnek-fának, ki szóba állt velem, s hajlandó volt meghallgatni, sőt, továbbmegyek, mikor eszem helyére jutott, elmondtam, de a padomon nem meséltem el egyszer sem. Úgyhogy, itt az ideje, egy vallomás következik.

Nyáron -immáron másodjára- lógattam a lábam, élveztem a tenger közelségét, a valószerűtlen zöld árnyalatokat, a semmittevést Dittelyányomnál, s közben behódoltam a globalizációnak. Pedig nem is voltam ennek tudatában, de nem tagadhatom tovább.
A dokumentációban, a kellő napon meg is említettem ezt, de bővebben nem fejtettem ki, s azóta is nyomja lelkem.
Nemrég, az akkor készített két gyönyörűséges és nem elhanyagolhatóan baráti árú, szemüvegem egyikében kicseréltettem a lencséket, fix sötétről, fényre sötétedőre, s ahogy kedves, fess fiatalembernek kezébe adtam a gatyába rázandó tárgyat, megjegyezte, hogy:
- Nocsak?! Ez Specsavers szemüveg?
Nem nagyon tudtam hirtelen mit kezdeni a kérdéssel, ezért tán kicsit hebegve-habogva feleltem:
- Az van a tokra írva, gondolom, igen. Mert? Az jelent valamit?
- Hát, jelent. Ez a cég Európában már néhány országra rátelepedett és ahol megjelenik, ott a kis optikusoknak nincs jövőjük. Nem lehet tartani azt az árat, amit diktálnak, annyiért adnak két szemüveget, amin csak ráfizetés van, de ők megtehetik, a kicsiknek ez nem megy. Nem tudnak lépést tartani velük.

Szánom-bánom bűnöm. Ha tudom, sem engedhettem volna meg magamnak, hogy négyszeres áron csináltassak magamnak szemüveget, így kénytelen-kelletlen -s az sem mentség, hogy nem is tudtam róla, de legalább könnyű lélekkel tettem- beálltam a globalisták sorába.



Globalizáció meghatározása. Nekem pontosítanom kellett magamban.



/kép innen/

Vajon mi most hol vagyunk a földgömbön?