Játszani hívott En1 kolléga és ennek én annyira de annyira örülök, hogy ihaj!
Itt van a szabályzat, és a történet eleje, amit folytatnom kell.

"Ekkor a tábláról levéve a szemét, a ház ajtaja felé fordulva hirtelen azt vette észre, hogy az egyik ablak függönye megmozdul és lassan visszaereszkedik. Valaki kikukucskált rajta, majd gyorsan hátralépve elsietett előle.

Sten - fel a lépcsőn - sebesen az ajtóhoz lépett: hátha elcsípi a leselkedőt. Megfogta a kilincset és mindenféle kopogás nélkül belépett az ajtón."

/Eddig En1, innen én:/

A hallban lebegő pókhálók, mindenfelé porcicák fogadták, csorba, láthatóan hosszú ideje nem használt lépcsőfokok vezettek az emeletre. Dohos volt a levegő, és ez egyre kiváncsibbá tette Sten-t, mert hiába, az a tábla nagyon izgatta a fantáziáját és nem tudta összeegyeztetni magában a jósda-lakatlan ház-lebbenő függöny hármast.
Valami van itt a háttérben, s rá kell jönnie erre.
Jobbra nézett, s egy hasonlóan régen használt, de berendezett dolgozószobát látott, melyben az ablak előtt egy íróasztal állt. Meglehetősen robosztus darab volt, amolyan tekintélyt parancsoló, mögötte szintén nehéznek tűnő karosszék, rajta pedig egy jósdához méltó eszközök.
Fekete posztó, kártyapakli, néhány szem hosszúkás, száraz termés elszórva s egy üveggömb. Nem akart belenézni, de nem bírta elfordítani a tekintetét.
Pedig tudta, hogy ez az a helyiség, amely ablakát kívülről látta s ahol meglebbent a függöny, tehát körül kell néznie, mert valaki van itt.
Kell lennie ebben a szobában valakinek, hisz egy ember leselkedett az ablakon át.
Ugye egy ember volt?
Ugye?
Nem tudta levenni a szemét a gömb csillogó, már-már bántó fényességéről. Közelebb lépett s látta a lassan, de határozottan kirajzolódó képet benne. Földbe gyökerezett a lába.

Nem volt egy besz@ri gyerek, de most úgy érezte, hogy nagyon nincs keresnivalója itt, csakhogy nem volt képes elfordítani a fejét és csak nézte a képet.


..................................................

Na, fogalmam sincs, hogy ez mennyi leütés, én most ennyire vagyok képes, ezerfelé tudnám folytatni, de ha most nem hagyom abba, akkor befejezem, pedig annak lehetőségét szeretném átadni Luciferina és Tagore kollégáknak.

Bocsi. :)

Moziban voltam, s már nem kétséges, a bajusz korát éljük.


Nemrég néztem -alig két napja- a görög idegenvezetőnő életét, de ma megint elcibáltam szegény Ildikét moziba. Egyszerűen muszáj volt mennünk, hisz ma John Travolta gonoszfiút játszott, ráadásul bajusszal! Már nem azzal játszott, csak bajuszt visel és ez nekem olyan sokkot okozott, hogy látnom kellett.
Aztán, mikor utánanéztem kicsit a hálón a filmnek, láttam, hogy nemcsak ő, de Denzel Washington is hasonló változást mutat, sőt, mitha kicsit meg is emberesedett volna.



Nocsak.


Szerencsére Ildike nagyon szeret engem -ami persze érthető, van-e valaki aki kételkedik ennek jogosságában??!!-, így csak meg kellett említenem neki, a Travolta gyerek kontra bajusz tényállást, s már nem is volt vita tárgya az esti programunk. Szóval, mentünk.
A film elején egyértelműnek tűnt, hogy a bajuszosoké a világ. Minden szereplő, kinek XY kromoszómái vannak, szinte kivétel nélkül -de még a háttérben lévő plakátfiú is- bajuszt visel. Természetesen élen a meghökkentően ádáz nehézfiú kinézetű Ryder-rel.



Hát, nem a hideg futkos a hátadon? Vagy valami, na. Hehe.

/Travolta-Ryder innen, ni/

Okos fiúk ezek, kissé megcsömörlött vezérrel, de ugyanakkor eszessel is, a másik oldalon egy kisember, aki a családjáért él, hétköznapi gondokkal, kis (35.000 $-os) megbicsaklásokkal, de akár 1 gallon tejjel*.

Aztán ott a metró. A New York alatt/felett húzódó metró-hálózat.



Mi meg a 4-essel görcsölünk. Ééééééérdekes. :)
/Sok-sok metró itten van, e/

A végére győzött a jobb, akinek még a polgármester is ígéretet tett, hogy kirántják a slamasztikából, hálájuk jeleként, azért, amit a városért tett, majd ahogy kell, metróval hazatért a hős.
Ki megadta a kegyelemlövést is annak, aki azt megérdemli.
Mert állítása szerint tartozik egy hallálal istennek.


* Csak felet visz haza. De azt hazaviszi.

Tegnap, aztán ma.
A vezérhangya fedezte fel, de elém tárta a témát, majd, mint aki jól végezte dolgát, ment érdekesebb ügyekkel foglalkozni, engem meg itt hagyott, hogy rágódjak ezen.

S azóta mást sem csinálok, szakadatlanul.
Mert mi is van?
Inkább ott kezdem, ahol leesett az a bizonyos tantusz.
Abban a pillanatban még csak a gyökere vert tanyát agyam igen sekélyes talaján, s ma kellett szárba szökkennie, de tény, hogy ott kezdett körvonalazódni a probléma. Bundáskenyeret készítettem, de most biztonságos körülmények között tettem ezt, s ahogy sóztam a tojáskatyvaszt, egy pillanat-töredékre megállt a kezem és megkérdeztem magamtól, hogy vajon miért teszek egy teli kanál só után még egy iciri-piciri adagnyit az egészhez.
De akkor csak átsuhant ez a kép, és csinálta tovább a dolgaim, majd ma, mikor az ebédet készítettem, újra életre kelt.
Só, bazsalikom, oregánó... paradicsomlé... ennyi kell. Tudom.
...és még egy kicsi....



Csak egy gondolattal több kell. De az nem elhagyható.

Például a muffin-sütésnél a receptben van egy teáskanálnyi fahéj. Belerakom. Aztán még néhány fikarcnyit hozzá, mert nem állom meg.
Vagy a receptben 20 dkg liszt a követelmény. Szedem szépen, pontosan a mérleg serpenyőjébe, s elégedetten látom, hogy igen, már ott van a jelnél a nyíl (nem digitális, hanem kedves, régi -na nem antik, csak ócska- mérleg), úgyhogy lisztes zsacsi letesz, kanál is mellé... ám mielőtt kikerülne a kezemből még vissza egy mozdulat és egy piciny adag, amolyan láthatatlan lisztfuvallat mennyiségnyi még megy a már ellenőrzött adaghoz.

Még.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/wSB6ACmkjv8&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/wSB6ACmkjv8&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Van aki nem szereti hallani, ha valami nem elég. Még. Még. Még.
Ha másból nem is, de só, bors, oregánó, bazsalikom mindenképpen egy picivel több kell mindenbe. Az én koromban ez már egyértelmű.

És nem kizárólag nekem.
Én, En1 kolléga tollából ismerhettem meg ezt a videót, s nagyon fontosnak tartom megőrizni. 
Jól van, szeretném nem elveszteni a jégmezőmön, ezért is teszem ide, az eredeti felfedező engedelmével, persze. :)

<object width="560" height="340"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/X-qewn1tuic&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/X-qewn1tuic&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="560" height="340"></embed></object>

Ez olyan felsorolás, amit ajánlok minden egyéb felsorolással operáló okos, lelkes, elkötelezett bloggernek is.
Ugyen nem budapesti vagyok, s igen támogatom az ország vízfejűségének megváltoztatását (jó irányba), de ettől még tagadhatatlan, hogy Budapest, az bizony fogalom.
És örülök ha nem a szétvert autók, nem az ostromlott közintézmények, nem a lezárt, elfoglalt hidak, nem a tüntetések ugranak be azonnalk, hanem az itt látottak, s a felsorolt ezen nevek.

Köszönöm En1! :)

Görögbe fogadva

Barátnőmet folyton ostromlom, hogy ugyan ne álljon ellen az elemi vágynak, mely folyton mozilátogatásra ösztönözné, sőt, ha akarja, akkor egye fene, el is kísérem.
Nos, néha -de sajnos ritkábban, mint szeretném- enged a kísértésnek, és megnézünk egy-egy filmet.
Ma a Görögbe fogadva volt 20:00-tól a terítéken, amiről csak annyit tudtunk, hogy a Bazi nagy görög lagzi második része (ami nagyon-nagyon tetszett nekünk). ... Egészen addig, amíg rá nem kerestünk a guglival és ki nem derült, hogy csak annyi a közös e kettőben, hogy Görögország a helyszín és a főszereplőnő ugyanaz. Így is volt hozzá kedve kedves barátnőmnek, én pedig, kicsit kellettem magam -ahogy kell-, aztán elkísértem.

Hány bőrt lehet lehúzni Görögországról ezzel a recepttel?
Végül is, évezredek óta űzik ezt az ipart és remekül csinálják. Most meg még le is fogyott ehhez a Bazi nagy görög lagzi forgatása óta   Nia Vardalos (a Görögországba szakadt történelemtanárnőből kényszerrel idegenvezetővé avanzsált, 6 hónapja nem szexelt nő), tehát minden esély megvan az újabb sikerre.

Ahogy olvastunk a filmről, nézegettük a képeket, hát, azt is eldöntöttük, hogy görög barátokat is kell szereznünk... Nomeg egy fotó alapján már nem volt kérdés, hogy megnézzük-e ma a filmet. Ez, ni:


/kép itten lakik e/

Ugye, érthető?

Persze tudtuk, hogy adunk a romantikának is:


/Kép innen/

És persze, amiben Richard Dreyfuss szerepel, az akárhányadik találkozás is, rossz valószínűleg nem lehet, hiszen ő még egy cápától sem riad vissza.


/Ez is pont onnan van, mint az előbbi/

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/yycHxcGk_uE&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/yycHxcGk_uE&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Szóval, jó volt. Könnyű, nem gondolatnehezékes, napfényes és szórakoztató.
Bár, az a zsebóra, a kövön ülve, szorongatva, nekem ismerőset mesél.

Nos, hogy felkészültek legyünk, s időben orvoshoz fordulhasson, akinél megjelennek a jelek.




Mert ez azért elég egyértelmű:



A képet az egyik roki listáról kaptam, Leslie Smith-től. Természetesen önzetlen jóságból teszem közzé, hogy mindenki tisztában legyen, mire kell figyelnie!

Itt még nem tudtam, csak sejtettem. Hogy mi is a lényeg.

Mostanra pedig már egy legyezőtúltengéses dáma is tisztában van vele. Mi több, a könyökén jön ki.

Reggel, mit reggel? Hajnalban, a 8:17-kor induló busszal indultunk Egyeskével a -lánykori nevén- Honvédkórház, Plasztikai Sebészeti Ambulancia irányába.
Majd' megfagytam, és persze Dorka is, de ez nem hátráltatott minket, s ugyan nem hitte el hálátlan gyerek egyetlen anyjának, hogy 5 percnyire van az ÁEK a metrótól, de ettől még rohanva megtettük ezt a gigászi túrát, s időben meg is érkeztünk a magasföldszint 38. Plasztikai Sebészeti Vizsgáló elé.
Én már ismertem a járást!! Memória ide, agylágyula oda, simán odataláltam a nem egészen 30 méternyi távolságra lévő folyosóhoz. Hö.
Letáboroztunk, s vártunk. Dorkának legkésőbb 11 előtt indulnia kellett, mert várták a suliban, de türelmesek voltunk. Én mert megérdemlem (hö), ő mert nem volt jobbdolga. Hülyeségekkel ütöttük el az időt, az egyik legégbekiáltóbb az a mentőszolgálat nevének megfejtése volt.
Éppen az ablak (mellesleg UFOépület az AEK, csak üres folyosók, telis-teli folyosók és ablakok alkotják) előtt ment egy mentő, melynek hátsó szélvédőjén ez a logó volt látható:



/Innen van, ni/

Próbáltunk rájönni, hogy mi is lehet ez. Minden tudásunk -tehát gyakorlatilag a végtelent ostromoltuk- beletettük, s rá is jöttünk az egyetlen kézenfekvő, nemzetközileg is elfogadható s nyilván valós eredményre.
Embjülensz Mentő Szörvisz*. Csakis ez lehet.
Ezen jót vidultunk, majd vártunk tovább, s igen jól szórakoztunk... leginkább magunkon.
/* A megfejtés: AIRPORT MEDICAL SERVICE/

Telt-múlt az idő, Dorka elténfergett kávéért, s mikor visszatért már készülődött is, hogy ha megitta, indul. Ekkor kinyílt az ajtó és kiviharzott a főorvos akire vártam az asszisztensével együtt. Én ugye nem  a gyorsaságomról vagyok híres, úgyhogy csak az utóbbit csíphettem el, de ő is rohant, s csak odavetette nekem (nagyon kedvesen, de mégis sietve), hogy menniük kell az osztályra, menjek fel én is utánuk.
Jó.
Dorka el, kávé utolsó kortyai helyre, táska, kabát, mankó kézbe, rohanás utánuk.
Ja. A láthatáron sem voltak már. Így kénytelen voltam egy biztonságiőr segítségét kérni, hogy ugyan navigáljon már el a plasztikai sebészet felé, készségesen -de azért megjegyezte, hogy ez nem az ő dolga, én meg mondtam, hogy ha ragaszkodik hozzá lemegyek egy félemeletet az információs pulthoz, de örülnék, ha kedves lenne és elárulná- előkapta a takója zsebében lévő listát, hogy mely osztályok melyik épület, mely emeletén vannak, s közölte, hogy a negyedikre kell mennem. Kérdésemre, hogy melyik lifttel, azt felelte, hogy véviv a folyosón, majd balra érek a felvonókhoz. Gyalogtúra.
Liftek csak kulccsal működnek. Fasza.
Nővérke; egy lukkal visszább, de valóban balra. Fel a negyedikre, ahol is az Égési Plasztikai Sebészet van. Üres folyosók, rejtelmes sarkokkal, sehol egy lélek. Úgyhogy bátorságom inamban őrizve -miután tudtam, ha egy lépést is megyek bármerre, még jövő húsvétkor is ott bolyonghatok-, visszaoldalogtam a liftbe, majd a vizsgáló elé, ahonnan indultam. Újabb óra.
Majd 12:33-kor hívott az asszisztensnő -ki tegnapelőtt megadta a számát, onnan tudtam, ő az-, hogy még az épületben vagyok-e, mert azóta is várnak. MOndtam, hogy én ezzel meg ezzel a lifttel felmentem a negyedikre, de ott nem voltak bolyongani meg nem akartam. Hát, biztiőr... 5. emelet, nem az a lift. :)
De odataláltam (bár az emeleten megint nem jó felől közelítettem -ez már az én saram- de ott elkaptam egy nővért és kettesben gyalogtúráztunk a cél felé), s ahogy beléptem, meg is láttam a főorvost. Ahogy észrevett, elmosolyodott odasietett és szinte átölelt: "De jó, hogy megvan! Üljön le, rögtön jövök!"
Leültem. Vártam. De már legalább jó helyen.
Viszont a laborvizsgálatokra beállított alkatrészeimnek nem tetszett ez a néhány órás csúszás, s tekintve előéletemben az 5 hónap katétert, hát nem tudtam tovább várni, leszólítottam újra egy nővért, hogy adjon egy poharat, vagy nagy bajok elé nézünk. (Furi, de pontosan tudta ki vagyok, s mire várok, később kiderült, hogy miért.) Megkaptam, intézkedtem, majd újra nyugodtan vártam.
Jött a főorvos, bementünk a vizsgálóba és töviről hegyire átbeszéltünk mindent. El kellett sorolnom a sérüléseim (bal térdemben összes szalag szakadása, bal csípőm három helyen törött, vesém, májam zúzódott, 4 bordám 6 helyen törött, jobb csípőm szilánkokra törött, csomóvá gubancolódott, vitte magával a combcsontom, jobb térdemben minden szalag szakadt, a térdkalácsom eltörött, jobb szárkapocscsontom 7darabba törött (az most is úgy van, nem illesztették helyre, mert nem lehetett), sípcsontomból 25 cm csont kiszakadt, a lábszáram lágyrészéből 40% eltűnt, jobb bokám eltörött, s az aprócsontok több helyen törtek; valamint három halál, vér különlegessége, szívkatéter), gyógyszerérzékenység, s a bőröm egy speciális teszt szerinti besorolása.
Íme, ez utóbbi (csomót  kötöttem az összes agyi idegemre, hogy el ne felejtsem a nevet, s lám, annyira ügyes vagyok!!)

Dr. Thomas Fitzpatrick a bőrt 6 photo-típusra osztotta:

I. -es típus: mindig leég, soha nem barnul le, általában vörös haj és zöld vagy kék    szemek társulnak hozzá.
II. -es bőrtípus: mindig leég, de időnként lebarnul, általában szőke haj és kék    szemek társulnak hozzá.
III. -as bőrtípus: időnként leég, de mindig lebarnul. Barna haj és barna szemek    társulnak hozzá.
IV. -es bőrtípus: nehezen ég le és mindig lebarnul, barnás fekete haj és szemek    társulnak hozzá.
V. -ös bőrtípus: mindig barna, általában nem ég le, könnyen barnul le, fekete haj    és szem társul hozzá.
VI. -os bőrtípus: mindig sötét(fekete), soha nem ég meg, fekete haj és szem    társul hozzá.

/Fitzpatrick teszt innen/ 

Naná, hogy az I. csoportba tartozom. Ki hitte volna!?
Itt rákérdeztem egy nagyon fontos pontra: mennyit taksál ez a dolog. Főorvos nem kertelt: "Márta! Ez magának jár, ezek után!"
És ezt mosolyogva mondta. Megnyugodtam s már hittem a dologban, nemcsak áhítottam.
Ezután fotó készült a kiválasztott hegről, mely a jobb csípőmön, a TEP beültetés után maradt, pontosabban annak csak egy 9 cm-es darabjáról. (Mely az egész ~23 cm-es hossz alsó, sima felületre eső szakasza, mert nem mehet át a heg izület fölött.) Főorvos átadta a terepet a közben behívott főnővérnek, aki az a nővérke akitől én poharat tarháltam kis időnek előtte a folyosón, de mielőtt futott volna a dolgára, még kezemet a kezébe fogta s elmondta: tegnap gyors konzíliumot hívott össze, ahol a mikrosebéssel megbeszélte, hogy megműtik a lábam, ehhez az kell, hogy decemberben kivizsgáljanak, érfestés és miegymás, hogy biztos legyen a terület honnan közelíthető, majd januárban megműtenek.
S többé nem kell aggódnom a fekélyek miatt! (Tudom, ép testtel, ép lélekkel rossz ezt még olvasni is. Amolyan illetlenségnek tűnhet, hogy leírtam ezt, de látni a jellegzetes fekélyes, makacs, múlhatatlan sebet, mely csak nő s magában hordozza az amputáció egyre közeledő s elkerülhetetlen voltát, az sokkal-sokkal szörnyűbb.) És mellékes pozitívum, hogy nem áll meg a növésben több, a lábamra tévedt tekintetű kisgyerek a jövőben!
Nem tudom elmondani, mit váltott ki belőlem ez. Eufória? Közel jár...

Még vérnyomás-, súly-, magasságmérés, vérvétel és tetoválás. :) Ez utóbbi szolgál majd a műtendő terület megjelölésére, hogy akkor is látható legyen a mettől-meddig, ha már igazából nem lesz heg, ám most csak a felkaromra került egy pötty, ami most az allergia vizsgálat része.
Összeszedtem magam, s felhívtam az addig már vagy százszor csörgő legyezőgazdag barátnémat, hogy vajon merre van. Közben elindultam.
Mondtam ismét -ahogy már korábban is-, hogy 'H' épület 5. emelet, Plasztikai Sebészet, mondta ott van ő is. Hol? Hát egy folyosón... ja, Némó meg a zócejánba', mi?.... úgyhogy baktattam tovább, egy ajtón kiérve, szembejött velem Luci', fülére tapasztott telefonnal.

Persze, a lényeggel fogadtam: "Megműtik a lábam!"
A hír fontosságának megfelelően örült is.
Majd közöltem vele, hogy éhes vagyok, tekintve, hogy pontosan 15:00 volt, s a reggeli kv meg a 11 körül mellérakott másik az egyedüli táplálék, ami ma az éhhalál elkertülésére szolgál, s ez így elég karcsúnak mutatkozik (velem ellentétben... de sebaj... és különben is: MEGMŰTIK A LÁBAM!!)
Tehát, irány valami hely, ahol van kv és valamit enni is lehet. Remek ötlet a Gödör. Én azt a helyet utoljára olyannak láttam, mint egy roncstelep, mikor még tényleg gödör volt, s nem tulajdonnév, hanem a minőségét tekintve, igen futurisztikus látványt nyújtva a négyzetméterenként több tucat ágaskodó betonvassal és összevissza likakkal. Úgyhogy nagyon örülök Luci' ötletének.
Bementünk, csíkoskv, csokitorta, víz, pihi. Nem sokan voltak, mikor megérkeztünk, mire indultunk már gyülekeztek. Olyan egy órája ücsörögtünk, mikor éles szememmel és tenger eszemmel kiszúrtam egy celebet. (Persze nem az, ahogy pontosan kifejtette barátném, hiszen ő le is tesz az asztalra produktumot s nem pusztán azért híres, mert ő ő...) Persze elsőre nem ismertem fel, de tudtam, hogy ő valami olyanban van, ami nekem fontos. Quimby? Nem, ha név szerint nem is (pedig de), arcra hibátlanul beégtek a memóriám helyére; HS7? Talán. Kispál? Talán.
Ahogy egyre csak rágtam magamban, már tudtam, hogy ő bizony a HS7 egyik gitárosa. Jaj, de okos vagyok! (Na, annyira azért nem, hogy a nevét is tudjam, de felsimertem!) Ő:



/HS7 innen/

Szűcs Krisztiántól jobbra. Én pedig öregségemre felismertem!

Majd vacsora beszerzése porontyaimnak, s iramodni hazafelé. 20:00-kor itthon is voltam.

.........................................................
Kieg.

5. Luciferina

@talema: Várjunk most végig kell gondolnom. Robot, nem szervezek még neked sem több bb-t, ezért gonosz vagyok... Nem írtad meg, hogy zálogba maradtál! :)

Nos, akkor likas agyam megsegítése után -mely áldásos tevékenység Luci' kontójára írható- le is jegyzem, részleteiben azokat.

Robot:
Míg kedves legyezőtulajdonos barátném engem keresett az ufobázis emeletein, egy óvatlan pillanatban szembetalálta magát egy robottal. (Mikor mondta, nem egészen hittem neki, azt gondoltam, hogy ez valami izé... metafóra szösz, vagymi...) De még hosszú perceken át ecsetelte, hogy erre fordult meg amarra és volt rajta nyíl, de nem is arra ment és különben is... Szóval ÁEK tényleg a cyber-világ alappillére elmaradott közép-európai hazánkban, mert még a szemüveges takarítónénik is robotizálva lettek. :)

BB:
Én kitaláltam, hogy megünneplendő a lényeget (el ne feledd: MEGMŰTIK A LÁBAM!), kellene egy BB-t, na nem nagybátyámat, hanem blogter-bulit szervezni, s ezen szónál igyekeztem minél szebb szemeket mereszteni narancssárga harisnyás barátnémra. De tudtam én, hogy nem szép a szemem... közölte, hogy még a kedvemért se szervez mégegyet. Egyértelmű volt a reakcióm, köntörfalazás nélkül közöltem vele, hogy ő bizony igen gonosz teremtés. Na.

Zálog:
Kedden, én bátor, erős, okos roki, egyedül mentem metróval a cél felé. Mert megérdemlem. Tegnap pedig odafelé Egyeske jött velem, vissza pedig a szerencsésen megtalált és nem robotizált Luci'. Lementünk a -nem emlékszem melyik- metró megállóhoz, ahol is -mint mostanában mindegyiknél- lelkiismeretes egyenruhás bácsik őrozték a rendet, s nálam nem lévén jegy, ott akartunk venni, mielőtt belépnénk, még a jegykezelő cucc előtti kalitkában. Csakhogy kalit zárva volt (s nem úgy, ahogy az igazi kalitnál szokott, hogy zárva, de bévül ül a bennlakó, nem, ez zárva volt és pont. Üresen, haszontalankalitul. Hö.), így nem jutottam jeyghez. Luci', bátor hős kísérőm, előkapota bérletét -mert neki van olyan, cö- és felmutatta szolgibácsinak, majd engem ott hagyva átment a kapun s eltűnt szemem elől. Reményvesztetten ácsorogtam magamban, s csak néztem ki fejemből. Tanultam, semmi sem véletlen. Ugye.
Jött egy huszas fiatalember, jegyet betaszigálta, ahogy kell a gépbe, az kattant, berregett, fiatalember kivette belőle a már bélyegzővel, likkal ellátott papírt, majd megfordította azt a kezében és a már korábban lyuggatott számos felével -úgy tartotta, hogy a másikat tenyerével eltakarta- mutatta bácsinak. Bácsi ránézett, bólintott, fickó utazhatott.
Ekkor legyezős visszatért, hozta a jegyem, így nem volt időm pánikba esni, mert a bliccelő ficakot néztem. Persze ezt csak akkor lehet megcsinálni, ha nagyon sokan vannak a metrón -mint akkor, jé, tényleg, ez már este volt, a Deák térnél, mikor a Gödörből indultunk  a Népliget felé-, mert különben megnézik az utolsó betűig. Szóval, nem javaslom ezt a technikát, csak, mint akalandom részét meséltem el.

Luci'! Még mindig van, ami kihullott memóriám likain keresztül?

...............................................................................

S mi a lényeg?

Hát, hogy januárban megműtik a lábam, s ezzel stabilizálják a hatalmas felületen átültetett bőrt!

Bárki megkérdezheti Luci'-tól, ő ha felébresztik a legmélyebb álmából, akor is betűről betűre tudja ezt, annyiszor hallott a ma délután!

Hanem országos támogatottságra törekszik.

Most beszélnek itt mellettem, a TV2 Mokká-ban, a liberális párt újjáépítéséről.
Azt mondja Retkes Attila, a párt elnöke, hogy most ért véget az országos körútjuk, ahol "a megmartadt SZDSZ-tagok ötezres létszámával" történt egyeztetés. Készül a párt az ellenzéki szerepre.

Így mondta: "megmaradt".
Én meg várok, s ahogy hallottam, nem én vagyok az egyetlen, de igen gáláns, úri módon szarnak rám.

Megújulás kell -mondja Retkes Attila. Egyetértek vele.
Meg kell erősíteni a vidéki szervezeteket -mondja Retkes Attila. Egyetértek vele.
Figyelünk a vidékre -mondja Retkes Attila.

Aha. Tényleg? Most már három hónapja kapálózom. Időm, mint a tenger.

De azt hiszem, az SZDSZ-nek ennél azért zárosabb a "határideje".

s katona. Mikor, mire van szükség.

Egyik este -két kisebb csemetém itthon lévén- bundáskenyér volt a vacsora. Én szeletelt kenyérből szeretem a legjobban, mert akkor olyan, mintha a semmi körött sülne meg a tojás, és ettől olyan gazdag lesz. Még volt is egy fél zacsi "kockakenyér", úgyhogy ideális alapanyag mutatkozott a vacsoránkhoz.
Hozzá is készültem, ahogy kell: kicsi olaj serpibe, tojások tálkába (bele amit éppen találok:), kenyerek, mindez a tűzhely egyik oldalára készítve, másikra pedig papírtörlő a pultra, mellé tál, fedővel.

Bekapcsoltam a lángot.

(Néhány évig volt elektromos tűzhelyünk -erőművi dolgozók lévén, ez eléggé adta magát, mint olcsó megoldás; nem is volt gáz az előbb bérelt, majd az erőműtől megvett lakótelepi lakásban-, de nem szerettem/szerettük, úgyhogy mikor építkeztünk, már eleve felül gáz, alul -tehát a sütőtérben- elektromos tűzhelyt terveztünk, majd vettünk. S azóta is jó döntésnek látszik.)

Szóval, melegedett az olaj, szépen kikészítve a kellő holmik, minden úgy, olyan sorrendben, ahogy a legjobban kézreáll, és kezdtem is a kupac elkészítését. Ment is a dolog rendjén. Kenyér zacsiból ki, tojásba be, megforgat, olajba tesz, sistereg, megforgat ott is, majd papírra tesz, kicsit letapicskol ráhajtott széllel is, majd jénaiba kerül.
Kész. Gondosan rákerül a tető, hogy mire az utolsó is elkészül, ne legyen dermedtre fagyott az első szelet.
Köbö a negyediknél tartottam, mikor éppen raktam az aktuális adagot az olajba, előtte gondosan betakargattam a friss szeletet, hogy leitassam róla a felesleges olajat a másik oldalon; ahogy vettem ki a tojásból a kenyeret észrevettem, hogy a túloldalon lángol valami.
Nem ott, ahol kellene neki, a seprenyő alatt, hanem mellette, a papírtörlőnél.
Maga a törlő. (Nem, nem Szilvia, hanem olcsó, texogazdaságos, abból is a színtelen fajta...)
Ott lángolt, meglehetős intenzitással a konyhapult közepén!

Hmmm... érdekes, hogy tán pánikba kellett volna esnem.
De nem ez történt. Átvillant ugyan az agyamon, hogy ha elcseszem a dolgot, itt minden az enyészeté lesz, de a kezem egy másik síkról induló parancssort teljesített közben, s fogtam a nagyobb felületnyi papírt (mely szerencsére triplán hajtogatott volt), s még félbehajtva azt, letakartam vele a féltenyérnyi alapon, kékes-sárga kb 4-5 centis lángot.
Persze csak bízhattam benne, hogy így sikerül elfojtanom a "tűzfészket", s mehet tovább a bundáskenyér procejt, mert azért így is elég vékonyka volt az a papírkupac s mégiscsak papír... De önbizalomban sosem szűkölködtem.

Kicsit sem melegedett a tenyerem. Mert ügyes vagyok. :)
Míg ezzel elbántam, kidobtam a nyomokat, téptem új itatóst, biztos ami tuti,  a tálat tettem közelebb a veszélyforráshoz, el is készült a következő darab.

És csak halvány nyomokban éreztem a lábam remegését, míg az összes kenyeret kisütöttem.

Bosszúból, jól megettük mindet!



<object classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" width="460" height="384" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0"><param name="quality" value="high" /><param name="allowScriptAccess" value="always"/><param name="allowFullScreen" value="true"/><param name="flashvars" value="vID=0234721d25&autostart=false" /><param name="name" value="guPlayer-0234721d25" /><param name="src" value="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" /><param name="bgcolor" value="#666666" /><embed flashvars="vID=0234721d25&autostart=false" src="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" quality="high" bgcolor="#666666" width="460" height="384" name="guPlayer-0234721d25" align="middle" allowScriptAccess="always" allowFullScreen="true" type="application/x-shockwave-flash" pluginspage="http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" ></embed></object>

Igazán lelkiismeretes bloggerek vagytok mindahányan.

Megünneplésetekre elmondom, hogy mire is volt ez nagy-nagy para.

Úgy terveztem, hogy dél körül indulok, majd egy ismerőssel gondtalan kávézás után, minden hátsó szándék nélkül, ártatlanul elkísértetem magam a célállomásomig, jelesül a Róbert Károly krt. 44. számig. Nem véletlenül, persze, a Honvédelmi Minisztérium Állami Egészségügyi Központ, I. Sebészeti Osztály, Plasztikai Sebészeti Részlegét kerestem. (Huh, ez kiírva is ejha, kimondva meg aztán, de inkább kezdem az elején.)

A Helyi Téma tegnapelőtt hozzánk bedobott számában találtam egy elég tekintélyes -negyed oldalnyi helyet elfoglaló, kékes árnyalatokkal operáló, s tán épp ezért nem paradicsommadár, mint a többi- hirdetést, amit igencsak szemmeresztve -hisz ugye a korom-, de végigolvastam. Ez tegnap, a reggeli a kávé elfogyasztása közben történt, mint máskor is, csak amolyan semmi helyett olvastam az előtem lévő betűket, s ráakadtam erre. Már majd' a felénél jártam, mikor rájöttem mit is jelentenek az egymás mellett lévő jelek, ha összekapcsolódnak a fejemben.
Hű!
Elindult a vezérhangya. Na, nem ment messzire, de ebben a témában soha, még a fejét sem dughatta ki fedezékéből új életemben, most pedig ehhez képest szinte nyargalt!
Már olyanokat láttatott velem, hogy nem földig érő szoknya vagy nyáron nem kötelezően térdzokni... hihetetlen szabadság! Néhány órát azért pihentettem a dolgot, hogy mégis minden rendelkezésre álló agysejt átforgathassa magában, majd hívtam az ott szereplő számot.
Nem vették fel.
Na, ez bennem felébreszti a harcos oroszlánt, és semmiképp sem hagyom abba a próbálkozást, akor sem, ha a józan eszem azt mondja, hogy nem véletlen, merthogy olyan nincs.
Negyedikre felbették, egy fiatal, kedves hang kérdezte az adataim, meg úgy általában a dolgokat, én pedig akartam érdeklődni, hogy biztosan beleférek-e a kiírásba, mert nem nagyon szeretnék én potyára túrázni. Csakhogy ő azt mondta, hogy csak adminisztrátor, annyit tehet, hogy felveszi az adataim, ad egy időpontot a többi az én dolgom. Így megelégedtem egy ma délután 4 órára szóló előjegyzéssel.
Rendben.
Pláne örömteli volt, hisz a kedves ismerős kávézásást és e nemes küldetést össze tudtam kapcsolni. Megírtam a kétségbeesett vidéki tyúk postját, majd próbáltam összeszedni a dolgaim, gondolataim.
Megittam vagy ihaj mennyiségű kávét -az utolsót lányom készítette nekem, tehát az ő lelkén szárad-, és éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Reggel úgy keltem, mintha gyalogtúrán vettem volna részt. Fájin.
Lezuhanyoztam, igyekeztem elkészülni... s lelombozásomra megkaptam az sms-t, melyben ismerősöm lemondta a kávézást.
Onnan már nagyon ráértem, viszont hihetetlen mértéket öltött a para. Én? Egyedül? Busszal? Aztán metróval?

Mit nekem Budapest! Én. Egyedül. Busszal. Aztán metróval!!!!

Mit nekem egy kis túra!?
Ahogy kiértem az Árpád híd metróállomásról, az ajtóban ácsorgó ellenőrök egyikétől kérdeztem, merre van s köbö milyen messze a Honvéd Kórház. Kackiás bajszos úr mondta, hogy 5...ööö...10 perc, de negyedóránál nem több. Ezen vidultunk kicsit, majd felvettem kesztyűmet s halált megvető bátorsággal nekiindultam az ismeretlennek.

Nem volt több 5 percnél és bármennyire őstehetség vagyok, nem tévedtem el, bár a villamos nem a bejárat előtt áll meg, hanem a régi bejárat előtt, amihez képest vagy 100méterrel és 90 fokkal arrébb kell sétálni az odaigyekvőnek, de megtaláltam. (Ezt csak a segítőkészeknek mondom, hogy szolgáljak friss információval is.) Kell ennél nagyobb önbizalomfröccs?
Néni elnavigált a magasföldszint 38-as szobához, ami előtt le is táboroztam. Időpontom 4-re szólt, órám pedig 15:11-et mutatott, így nagyon ráértem, elő is kaptam egy salátává gyűrött rejtvényt kicsiny hátyimból, s igyekeztem azzal elütni az időt. Ment is, persze az is segített, hogy a mellettem lévő széken valaki ott hagyott egy bulvárcuccot -szégyen, de a címére sem emlékszem-, és abból igyekeztem befesteni a fehér foltokat etéren, műveltségem mezején. (Nem sokra mentem, valami kutyák ruhái, meg ki mennyire elégedetlen...)
Már 15:00 volt, majd elmúlt. Majd már a nekem szánt 16:00 óra is, s kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
De nem vagyok egy futkosós típus, úgyhogy maradtam a helyemen, gondoltam, majd lesz valami, én már itt vagyok, tessen élni a lehetőséggel!
Pár perccel azután meg is jött a doktor úr és az asszisztense.
Mint a legyek, meg is rohamozták a pontosan időre érkezett páciensek, egyet be is hívtak rögvest. De maradt még vagy 5.  Mikor már csend lett, mondtam a nevem és, hogy telefonon beszéltünk.
Asszisztensnő erre szélesre tárta az ajtót és behívott. 
Bent kikérdezett, hogy ki vagyok, mit keresek ott, satöbbi. Jegyzetelt, elmeséltem a történetem, s vártam, hogy majd mond valamit.
Mondott: bemegyek a doktor úrhoz és eldől beleférek-e a projektbe. Kisvártatva meg is történt ez.

Bemutatkoztunk, majd elmondta Dr. Tamás Róbert, orvos ezredes, főorvos (ezt kiírtam az ajtóról, nehogy elfelejtsem), hogy mi is ennek a menete pontosan.
Vizsgálat, ezután ha beválasztanak, egy műtét, melyet helyi érzéstelenítéssel végez, 4 nap után kontroll, két hét után varratszedés, majd havonta egy-egy ellenőrzés. Az elején is és minden alkalommal az érintett terület pontos dokumentációja, fotóval, méréssel. A korigálandó hegnek, minimum 7 cm-esnek kell lennie, hiszen a felét műti meg, a másik, "eredeti" fél lesz a kontroll felület. Ha a végén elégedett a páciens az eredménnyel, akkor a másik felét is megcsinálja.
Ezután mutattam a lábam.
Pontosan idézem: "...ööö..." És az érrendszerről mit tud? Kérdezte még. Hogy megtudta, hogy mindösszesen egy artériát tudtak megmenteni, nem kérdezett többet...
Szóval, nem ez lesz a kísérlet anyaga.

Van másik! (Mondtam én.) S mutattam a másik lábam, ami a donorterület volt a bőrátültetéseknél.
Nem, az sem jó.

Van másik! (Mondtam én.) A jobb* csípőmön a kicsit több, mint 20 centis cipzár, ahol is betették a helyére imádott csípőprotézisem, mely drágább mindennél, hisz ennek köszönhetem, hogy eltűnt a mindennapjaimból az az idegtépő, a normálisnak hazudott életet is semmissé tevő folyamatos kín.

És hihetetlen! És szenzáció! És hurrá!
Az megfelel!

Igen!
Hogy kötekedjek, elmondtam -annyira jó a memóriám, hogy ihaj!-, hogy november végén megyek két hétre Írországba, és azt nem akarnám lemondani. Megértőnek bizonyult, s azt mondta, csütörtökön vizsgálatok, annak eredményei bizottság elé, s ha minden jól megy akkor november 1-én műtét. Így 15-re már varratom sem lesz, mehetek nyugodtan a Smaragd Szigetre, amiért ő kifejezetten irigyel. (Természetesen mondtam, hogy na azt meg én értem meg! Beszéltünk kicsit írországi élményeinkről, ő Dublinban volt eddig egy alkalommal 2 napig, és nagyon megtetszett neki.)

Ezt letisztázva visszatért a lábamhoz.
Mondtam, hogy csodát nem várok, hisz csoda eleve, hogy van. De azt nem bánnám, ha egy gyerek, mikor meglátja a lábam, nem állna meg a növésben. Ő hozzátette, hogy az ilyen átültetett bőr, pláne az ilyen nagy felületnyi, hajlamos a fekélyesedésre; ezt én pontosan tudom; ezt is átbeszéltük, mert ebben az a veszély, hogy ha nem erősítik meg a bőrt és nem dolgozzák el a durva hegesedést, esetleg visszafordíthatatlanná válik a folyamat, s akkor elvesztem a lábam. Majd azzal zárta, hogy januárban elkezdjük azt is és megoldja nekem a lábszáram.

Érted!? Talán nem olyan lesz a lábam, mintha gyurmából lenne és valaki nagyon összenyomorgatta volna! Hihetelen!

Holnap átküldik e-mail-ben a tájékoztatót a programról, melyet ha átolvastam eldönthetem, hogy vállalom-e. Csütörtökön megyek be, aláírni a papírokat, hogy jelentkezem (ha elfogadhatóak a feltételek), és elvégzik a teszteket.
Majd várok.

Szép hegem lesz.
Röhejes? Az.

De nem ez a lényeg ebből. Sem a  mai napból, sem úgy általában az erre a projektre való jelentkezésemből. Sokkal inkább az, hogy
1. Egyedül eldöntöttem, majd felhívtam őket. Egyedül felmentem Pestre, egy számomra tök idegen környezetbe, és elintéztem a nekem fontos dolgot. Ja, és nem estem szét közben! Azért ez, valljuk be, nagyon is lényeges. (Nem maradtam fenn a metrón, nem ejtettem el... tényleg! ilyen is ritkán van!... a mankóm, nem tévedtem el... olyan ügyes vagyok!) Most kivagyok, mint a liba, de baromira elégedett vagyok magammal.
2. Nem utolsósorban. Én itt vagyok. Csabát nem tudták megmenteni, pedig ha cserélhetnék, vagy cserélhettem volna vele, akkor ő lenne itt. És ha bármi bekerülhet általam abba a nagy füzetbe amit orvostudománynak becéznek, s nem veszélyezteti az állapotom, akkor én azért megteszek mindent. (Köszönöm Zsolti, köszönöm Anyu, köszönöm Csaba, köszönöm Fazekas doki, köszönöm András, köszönöm Péter, köszönöm Anikó!)

Ha nem válogatnak be a csoportba, mert nem jó valami eredményem, öreg vagyok, nem tetszik a mankóm..., akkor is tiszta nyereség volt ez a nap.

Abban az esetben pedig, ha akár a heget, akár a lábszáram (aki látta, tudja miről beszélek) megcsinálják, többetkaptam, mint a legmerészebb álmaimban gondoltam.


..........................

Egy magyarázat mindenképpen kijár még ide. Azt mondtam, többé szike a lábamhoz nem ér, hacsak nem muszáj.
Most pedig a reggeli kávé mellé szebejött egy olyan lehetőség, amit nem hagyhattam ki.
És egy kisgyerek, amikor meglátja a botom, kivétel nélkül mosolyog. Ám, ha szoknyában vagyok és megpillantja a lábam, akkor lefagy egyszerűen, köpni-nyelni nem tud, s látom, hogy nem képes elraktározni magában azt a képet, ami ellenkezik minden addig látottal.
Nos, ezért, hogy hordhassak szoknyát. Nyugodtan. Nőcisen. Ha már... :)

Hangsúlyozom, lehet, hogy semmi sem lesz ebből. De én már nyertem.
Köszönöm a drukkot! Megérte!

----------------------
* Most láttam (másnap, féldélben), hogy bal-t írtam. Azért!? Mennyire elhűlt és fáradt lehettem már, azt is elfelejtettem, hogy a jobb lábam lesz jobb, mint valaha volt, s a jobb lábam az amire míg járni tanultam, Anikó, a rehab remek, tökéletes, mindenkinek ajánlott gyógytornásza, nem szívesen mondta ki ezt a szót, úgyhogy megbeszéltük, hogy az amelyik jobb oldalon nőtt. Merthogy minden volt, de "jobb" nem. Viszont hála a fentebb felsoroltaknak, jó lett. S eleve a tény, hogy VAN, nagyon nem elhanyagolható. :)

Lécci!!

Annyira vidéki vagyok, hogy ihaj. Ráadásul nincs is agyam.
Úgyhogy még az nagy vidéken is bírok eltévedni. (De ez nem frusztrál különösebben, tisztában vagyok azzal, hogy ha magammal sem vagyok jóban, akkor a világ felé való viszonyom csak kritikán aluli lehet, tehát ehhez mérem önnön szeretetem...)
De visszatérve a pillanatnyi éles problémámra:
Holnap el kell jutnom időre a Róbert Károly krt. 44. alatt működő Honvéd kórházba.
Csakhogy, ha megfeszülök se találom, hogy az ahhoz legközelebb eső metrómegállónak mi a frász a neve.

Kéretik kíméletesnek lenni velem, s irgalmas szamaritánus módjára segítséget nyújtani szegény, agytalan, öregnéni magamnak!

Ja, a Népliget buszvégre érkezem, onnan kellene elnavigálni a célig.
Metróval mennék, mert azt talán még egyedül is be merem vállalni. Ugyanis most nem lesz kísérőm. Para is van, rendesen.


Nos?

Dittelyányom, az messzi Írországban benne, mostan recepteket másol. Keze már görcsbe húzódik, mert a szkenner nem működik, így a kölcsönkapott receptkönyv érdekes részeit kénytelen kacsói által megörökíteni.

Az ő választottja most, Rachel Allen, akit mikor megláttam azt hittem a Született feleségek nem is szereplő főszereplője az. De kiderült, hogy köze nincs hozzá, csak a fejemben vannak rosszul összecsatolva a dolgok, már megint.
Nézelődtem, de magyar kiadással nem futottam össze, de ami késik, ugye...
Persze most nem is ez a fő dolog, ami miatt kiültem a padomra, hanem az, hogy  meséltem ezt Ildikének -öreg barátnémnak- s hozzátettem, hogy én Nigellát mennyire szeretem.
Erre Ildike azt a megdöbbentő választ adta, hogy ugyan ki az, mert ő még nem hallott felőle.
Hihetetlen!

Hirtelenjében -mikor már a megdöbbenéstől meg tudtam szólalni-, úgy írtam le ezen hölgyeményt, hogy mindig mosolyog és szerelmetes a kajákba, az alapanyagoktól kezdve a kész műig. Legyen az éjszaka lopott gyümölcsszósz, vagy ötfogásos vendágváró vacsora.

Róla van szó, ugye:



/ehun lakik eme kép/

Jamie Oliver a legyőzhetetlen kedvencem... pasik között, szakácsilag. Ez tény. Ámde Nigella, széles mosolyával és képernyőn átsütő rajongásával az utolsó morzsák felé is, női fronton mindenképp ez első.
S ha ebben szexista felhang van, kéretik elnézni nekem.

Most nézd meg, hogy miként képes Nigella, egy félzacsi fagyasztott málnából, némi tejszínnel és egy morzsákra törött kekszből poharakban szervírozott boldogságot készíteni! Íme:

Ugye?! Ide egy vagon málnát, vagy bármit amitől boldogsághormon termelődik!

Meg a sok elfáradt levél... mert ugye, ősz van. Bakker.

Egy ideje észrevettem, hogy valami nem oké. Új életem elején, mikor még szó szerint ágyhoz voltam kötve és naponta teherautónyi gyógyszert szedtem, s folyamatosan kaptam infúzióban, injekcióban azokat, én egyre jobban lettem, a hajam viszont egyre rosszabbul... vagyis nem is lett.
Egy szakaszon teljes egészében megszűnt létezni, ma is megvan az eredetileg 3x6-7 centis tarkopasz terület emléke, mely az idő múlásával már nem tökéletes jégpálya, de mégsem olyan, mint a fejem többi részén. (A memóriám hasonlóképp rekonstruálódott: már nem jégmező, melyen egyetlen kiszögellés van, de nem is egy buján benőtt dzsungel.)
Majd mikor már fel tudtam emelni a fejem, sőt, oldalt is fordultam az ágyban (ehhez mindösszesen másfél évre volt szükségem, menni már tudtam, de oldalamon feküdni másfél éven át nem), s kevesebb majd már semennyi gyógyszert szedtem, elkezdett újra gatyába rázódni a hajam is.
Megállt az a nem túl kellemes folyamat, hogy mikor felkeltem az ágyból, a párna mintáját eltakarta a rajta maradó rengeteg hajszál, s a zuhanyozásnál a tálca szűrőjéből marékszámra kellett -nem túl jó érzésekkel- kidobálni az abban összegyűlt vörösesbarna gubancot (de inkább elvégeztem én ezt -már, ha le tudtam hajolni-, mint a lefolyót fulladásra ítéljem).
Vagyis újra rögzültek, s stabilan tartották magukat fejemen a hajszálak. Kezdett újra olyan lenni, mint valaha volt. Ha már más soha már, legalább ez.

De most megint az van, hogy elég a hajkefével közelítenem a fejkemhez és szatyorszám menekülnek a hajszálak.

Öregszem?
Igen.
De ettől még nem kellene meg is kopaszodnom!


/kép innen/

A barátnőm azt mondja, hogy szedjek C vitamint. OK.
Egyéb ötlet?

Azon kívül, hogy vegyek szebbnél szebb kalapokat...

Tél van. Megfagytam.
És csak egy vékony bőrkabát volt rajtam, azt hittem, elég lesz.

Csak címszavakban emlékezem a mai délutánra. Bár, tulajdonképpen az egész napra, hiszen lusta, öreg nyugdíjashoz méltól nagyon későn keltem, s már dél jóval elmúlt, mikor végre zuhanyozásra adtam fejem. Majdan rohanvást indultam a buszhoz, hogy kedves barátném elvihessen kávézni végre.
Kinn vártam a busznál -szokásomhoz híven, rohantam, mint ...aki tud rohanni... épp ezért hosszú percekkel a kellő idő előtt ott voltam- ami persze vagy 10-13 percet késett... megint /Forrest Gump/... úgyhogy már azon gondolkodtam, hogy a mellettem álldogáló igen szimpatikus néniről cibálom lefele a nagyon is melegnek tűnő fekete, és nem utolsósorban kapucnis lebernyeget, mert zöldre fagytam. (Igen zöldre, mert a kék fázist már régen túlhaladta állapotom, mire megérkezett a busz.)

Megjött végre a járgány, indultam székes fővárosunk felé, s  megírtam remek élményem -már a fagyhalállal való megküzdésem- barátnémnak, erre ő, minden együttérzést mellőzve a kellő mértékű felkészülés hiányát rótta a szememre. Mondanom sem kell, emgnyugtatott. Ehhh....
Én -mint egy jégkocka- evickéltem le, ő pedig decens öltözékben, ahogy egy úrinőtől az elvárható is, sapka, kabát, kesztyű felkészültségével várt engem. Hiába na. Egy úrinő, minden évszakban az. Ugye.

Prágába mentünk, na nem abba, hanem a Baross utca elején lévő műintézménybe, ahol is egy-egy vödörnyi tejeskávéval kezdtünk. Majd szendvicsek és csokitorta következett. Persze ez utóbbit csak én pusztítottam, hiszen aki vigyáz az alakjára az nem él ilyesmivel, bezzeg én, akinek nincs mire vigyáznia.... 
Sokáig beszélgettünk. Mindenkit sorra vettünk, és kitárgyaltunk. Örökérvényű és megingathatatlan okosságokat dünnyögtünk és elégedettséggel oldottunk meg gigászi elméleti feladatokat...
Közben pedig szólt a zene. Valami nőci danolt, nekem feszt a Massive Attack ugrott be, pedig nyilvánvalóan nem az volt, és valami "Té" betűs előadó, ami szintén nem nyújt támpontot, és hiába akartam megkérdezni kedves felszolgáló leánytól, hogy mi az, nem volt rá érkezésem, tehát csak töprenghettem, pedig azt is tudom, hogy itt lapul valamelyik fiókban a sok-sok többi cd között.
De már a dallamra sem emlékszem, hisz a buszon hazafelé meg egy olyan szólt, amit én nem szeretek -nem is kapok lábrázást tőle, de nem szeretek- viszont azt felismertem. Úgyhogy be kell érnem ennyivel:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/xfVJ11GXzXQ&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/xfVJ11GXzXQ&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>


Ja, a cím. Megszoktam, hogy barátném dekoltázsa olyan, mint ide Lacháza. Ám most a fokok igen szerény száma miatt, érkezésemkor rajta évszaknak megfelelő öltözék volt, így abból semmi nem látszott. Ellenben mikor odaértünk asztalunkhoz a Prágába!
Hiába. Mégiscsak megnyugtató az állandóság.

..............................................................

Caplattam hazafelé a busztól, szemerkélő esőben, fagypont közeli hidegben s rájöttem, hogy túlságosan könnyen vagyok.
Leesett ennek az oka. Néhány hónapja vettem egy esernyőt, amit eddig összesen egy alkalommal használtam, s most vittem magammal, tekintve a morc időjárást, hátha szükségem lesz rá. A metrón utazva barátném cígölte, majd mikor már a buszra vártam hazajöttömben, én vigyáztam rá.
Ahogy az tőlem el is várható...
Nyomban fel is hívtam, s közöltem vele eme remek hírt, hogy ennyi volt igazán elegáns, fekete esernyőm velem töltött élete, mert bírtam elhagyni valahol, de mégcsak észre sem vettem azt odáig.
Hajhaj!
Pedig szép volt.



Na, nem ennyire szép, mert az esőmentes részen nem úsztak bárányfelhők, de ezt a minimális különbséget leszámítva kísérteties a hasonlóság.
Hüpp...


/esernyő innen van e/

Hanem placebo.

Ezt tegnap hallottam Dr. House szájából, s nagyon pontos meghatározásnak tartom.
Én eddig mindig azt mondtam -mióta foglalkoztat ennek a néven nevezése, immáron 8 éve-, hogy a hit egy mankó, amire támaszkodni lehet, ha az ember nem biztos magában.

Ennél sokkal jobb megfogalmazás a placebohatás, hiszen az ópium nagyon is tesz valamit, konkrét kémiai hatást gyakorol az idegrendszerre (ha nem azt és nem oda, hanem emezt és amoda, akkor kéretik úgy érteni, de a lényeg nem az én tárgyi tudatlanságom most -mert az egyértelmű- hanem a példa értelmezése a hit mibenlétére, ugye), míg a placebo "csak" annyit tesz, hogy elindít egy gondolatfolyamot, mely csak annyiban használ, hogy minden háttér nélkül csak és kizárólag az alany belső tartalékaiból építkezik. S ez vagy eredményre vezet vagy nem.
Én a "vagy nem"-re szavazok.

Nos, Dr. House engem meggyőzött...

...arról már korábban, hogy jó pasi, meg arról is, hogy igen kekec és ezért érdemes figyelni rá, nomeg okos, ami nem elhanyagolható, és most azt is ebbe a sora illyeszthetem, hogy tudja mit beszél.

Már amikor nem a Vicodin szól belőle. :)

S persze ilyenkor felébred a szunnyadó Malacka s aggódva rohangál körbe, kezteit tördelve, s azt kiabálva:

"Ez csak egy film! Ez csak egy film!"



Ja, és kerestem az Ópium, egy elmebeteg nő naplója című film lenyomatát a padomon, de nincs meg. Lehet, hogy nem emlékeztem meg róla itt? Hihetetlen. Pedig nagyon jó és számomra fontos film is -ezért is van a fiókban. A honlapját viszont megtaláltam. Az is valami.

....................................

Viszont kerestem valami "hauszos" dolgot is ide, de nem feccöltem bele ellég energiát, ám megtette helyettem kedves velax (ki remélem, sem a "kedves" jelzőt, sem magát a tényt, hogy lenyúlom szerzeményét s közkinccsé teszem a padomon, nem veszi sértésnek), s idelinkelte alább ezt, amit most teljes pompájában beköltöztetek:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/F9PJqacYUbk&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/F9PJqacYUbk&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Mindenki hazudik. Ezt nem árt, nem elfelejteni.

Már egyértelmű.

Abból jöttem rá erre, hogy rendre olyanokat olvasok itt a téren, amiktől fizikai fájdalmat érzek. És tudva tudom, hogy minden újabb betű értekmezésével egyre súlyosabb lesz ez a dolog -hisz a forrás ugyanaz, s nemhogy javulna, még tobzódik önnön tökéletességének hitében, így egyre lejjebb süllyed-, ahelyett, hogy hagynám, nem, én mindig visszatérek, mint valami hűséges rajongó.

Mi ez ha nem mazochizmus?

Áááááááááááá... megyek is kávézni egy úrinővel, hátha elmúlik ez a dolog.



Kell ez nekem?

De hozzáteszem, hogy nem egy ilyen van. Sőt, van olyan is, amely bejegyzést meglátom a címlapon, s a parkbeli sétától is elmegy aznapra a kedvem.
Akkor mégse vagyok a címben megnevezett perverzió "élvezője"? Vagy ennek is van light formája, mint egyes margarinoknak?


/Kép helye, ehun ni/

Nagyon kekec vagyok.

Az élő fába is belekötök, pedig egy jóravaló, kedves, barátságos, mindig mosolygós ennek megfelelően igen buta egyén vagyok.
Lehet, hogy éppen ezért?

Most kerestem képet arra, hogy "buta". Semmi érdekeset nem találtam, eszembe jutott a "Két buta kutya", majd amint nézelődtem, beugrott, hogy az nem is 'buta', hanem "Két hülye kutya" "2 Stupid Dogs", ezt beírtam a gugliba és mit ad ki? Na mit?
Hát ezt:




Szóval, ma kekec vagyok. De Amper, minden kutyákok leghüjébbike, megenyhítette szívemet, úgyhogy megyek is, lepihenek. Hátha holnap már nem leszek ilyen kötekedős.

Csak amennyire szoktam.

/Amper meg innen van, ni/
Csak a képe, mert maga Amper nem onnan, hanem Lajosmizséről, de ez megint a kekeckedés csak, na.

Nálunk a kerti székek kezdtek önálló túrákat a terasz körül, de a barátnőmék kertjében álló hatalmas, szép olajfa megadta magát.

Hát, igen. Ha a hűtlen kedves nem működik rendesen, teszek egy próbát ezzel itt, ni.
Bármi is az eredmény, le lehet vonni a megfelelő következtetést.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/WLKk00OYKhU&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/WLKk00OYKhU&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ez élvezhető IE alatt?

Hát, igen. Ha a hűtlen kedves nem működik rendesen, teszek egy próbát ezzel itt, ni.
Bármi is az eredmény, le lehet vonni a megfelelő következtetést.

<
Ez élvezhető IE alatt?

Ez azért hihető, ugye? Továbbképzés gyakorló harmadikaknak.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/p6EJfM59ZO4&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/p6EJfM59ZO4&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425"

Érdemes volt végignézni, ugye?

A lakásban bakker....

Se zuhanyozni s mosni nem lehet.
És akkor maradtam a civilizált keretek között a nehézségek felsorolásánál.
Bakker...

SOS


áááááááááááááááááááááááááááááááááááá

Egyetlen réteget sem hagy érintetlenül. Még a felső tízezernek is súlyos áldozatokat kell hoznia.

Babarczy Eszterrel beszélgetett Veiszer Alinda tegnap este, én meg ott ragadtam.

Tulajdonképpen tényleg csak kapcsolgattam, mert vártam, hogy az X akták vagy Gyilkos elmék, vagy valami hasonló fontos és mély értelmű (igenis az, na) alapdarab elkezdődjön és beleszaladtam egy beszélgetésbe. Név nem volt kiírva, csak egy fiatal nőt láttam, nagyon rövid, fekete hajjal, jellegzetes hajvonallal, fekete szemhéjakkal, vörösre festett ajkakkal, és nagyon értelmes tekintettel. A hangja pedig nyugodt de érzelmeket sugárzó, és magávalragadó volt.

Figyelni kezdtem a két -külső jegyeikben nagyon különböző, de nyíltságukban igen rokon- nő beszélgetését.
A műsorvezető nem jelentett  meglepetést, hiszen már régóta tudom, hogy érdemes rá figyelni, de a mai beszélgetőtársa ismeretlen volt előttem eddig. Pontosabban a nevet már hallottam, de nem ezt az arcot társítottam hozzá. (Nem mintha erre bármi célirányosat is tettem volna.)
Beszélt a fiáról kicsit, aki mindjárt egyetemre megy... én meg néztem azt a nőt és nem értettem. Aztán, ahogy tovább beszélt, már a hangsúlyaiból a fogalmakból, amiket használt, a mondatszövedékből egyértelmű lett, hogy nem egy huszonéves fruska beszél, hanem egy korombeli nő. (Ha csak rólam van szó, akor azt mondom, hogy néni vagyok. De itt jobb szó a nő minősítés.)

Ez éjjel volt és igyekeztem belevésni kopár jégmező agyamba ezt a nevet, hogy ma utána tudjak nézni, mert mondott néhány olyan dolgot, amivel mélyen egyet tudok érteni, amellett, hogy -mondom- nagyon szimpatikus volt, s Veiszer Alindával remek beszélgetést folytattak.
Sikerült! Már, hogy megjegyezzem. Beírtam a gugliba, hogy "Babarczy Eszter" és kaptam sok-sok találatot. Sokat -vagy viszonylag sokat, amennyit bírtam- el is olvastam.
És néhány dolgot le is szűrtem belőlük.
Az első, a magam felől ért ismételt meglepetés. Hogy mennyire egy szimpla tyúk vagyok. Ezt egy "nem kifejezetten eszterpárti" oldal cikke váltotta ki belőlem. Egyrészt, ha csak azt olvasom, s nincs mögötte a mindezt elindító beszélgetés, másrészt, ha a látott riportban az ott (a cikkben) szereplő illusztráció szerint kinéző nő beszél, nem hiszem, hogy hitelesnek éreztem volna. De ez csak engem minősít. (Bár a stílus nekem eleve nem tetszik ott, de ez megint magánvélemény... nem mintha itt bármi is nem az lenne.)
Ennél sokkal fontosabb, Babarczy Eszter saját tollából eredő írások. Például:
2009. június 23. hvg.hu
2009. január 13. hvg.hu

Sőt!

Babarczy Eszter és Bodó Balázs a Blogteren Mondta volt minden térlakó Doransky-ja. (Íme.)

Aztán
2009. április 17. atv.hu

És még akad jónéhány olvasmány, amikből látszik, hogy kiről is van szó.

S még egy idézetet idetennék, amit a néhány hete tartó szélmalomharcom mottójaként is felfoghatnék a 2009. január 13-i cikkből, éspedig:

„Ami meglepő, az az SZDSZ öngyilkossága, az, hogy lényegében feladta a harcot, vagyis meg sem próbálja már mozgósítani az akárhogy értett liberalizmus lehetséges szimpatizánsait.”  *



/kép innen/
....
Az elsőként linkelt arokaso.blog.hu címen megjelent írásból egy részlet:

"Végezetül álljon itt egy feminista-kompatibilis idézet Esztitől:

"Kifejezetten divatos most nőket olvasni, és a női tapasztalat is divatos lett. Ugyanakkor én például  nem gondolom, hogy nekem női tapasztalatom van a világról. Ennél az én esetem sokkal bonyolultabb."

Előnye: Okos.

Hátránya: Bölcsész."

Megjegyzem: én értem, mit mond. Mert nekem (is) volt alkalmam megtanulni, hogy mennyire elkülönül a tapasztalás, mint női vagy férfi jellemző, és tapasztalás, mint emberi életút részlet. Mert igen, visszásan hangzik -mintha szitoksztó lenne- a "női" jelző, bizonyos esetekben, de itt nem erről van szó. Nem női vagy férfi... hanem vegytisztán bonyolult.
Nem jó vagy rossz, "csak" komplikált.

------------------------------


* De én még mindig várok. Már erősen azt hiszem, hogy nincs mire, de várok. Türelmem végtelen, időm, mint a tenger... agyam meg nincs is... lehet, hogy ezért várok még mindig?

Nincs jogosítványom, sem autóm. Viszont van mankóm és gyakorta úticélom, ahová szeretnék eljutni. S már tudok is! Mármint eljutni mankóval, gyalog. (Nem károgok, de nem volt ez mindig így, na.)

Ma mentem a gyogyótornára és el kellett intéznem a reumatológiai kontrollt is (ahol újfent bizonyítottam tenger eszem... hiányát...)
Kettő zebra esik útba az otthonom és az Egészségügyi Intézmény (lánykori nevén sztk) között. Az elsőnél nem olyan régóta -talán egy vagy két hónapja- lámpa iránytjí a forgalmat, ott nyomni-várni majd indulni kell, mindezt a megfelelő időpontban. A második már közel a célhoz, egy kicsiny utcán vezet át, közvetlenül az sztk előtt. Nemrég újították gel az útburkolatot az egész városban (vagy évekkel ezelőtt? emlékszem én? hmm...), s akkor a zebrákat ki is emelték az úttest szintjéből, tették ezt így, itt is.
Még szerencse...
Álltam az út szélén, vártam a sorom. Föntről jött egy autó, sofőr megállt, intett, hogy menjek. Alulról senki...
Újra sofőr szemébe néztem, hogy nem akar-e máégis sietni, de láttam, hogy mosolyogva tovább integet, úgyhogy újabb pillantás a túloldalra, ahol még mindig senki és semmi, úgyhogy leléptem.

Mondom, még szerencse, hogy nem magas a járdaszegély, mert amint lekecmeregtem onnan -aki ismer, tudja, hogy nem tart nekem hosszú percekig ez, de nem is megy, mint a villám, hiszen meg kell koreografálnom minden mozdulatom- abban a minutban egy fehér furgon viharzott át a zebrán. Szerencsére ez a "viharzott át" "csak" úgy értelmezendő, amit a megemelés miatt, különösebb ugrás nélkül képes volt megtenni az autó, de gyakorlatilag én a semmihez képest csak hirtelen egy elsuhanó bazi nagy fehér árnyat láttam az oroom előtt. Ezért kénytelen voltam "visszaugrani" a biztonságos járdára, de miután ez nem "tervezett" megmozdulás volt, így nagyot zökkent is nyomorult alkatrészeim sokasága, de ahhoz képest, hogy matricaként is végezhettem volna egy -méltán elhíresült faj, a "fehér furgonos"- autón, ez szín tiszta nyereség!
Az addig türelmesen várakozó, elsőbbséget megadó s integető sofőr csak nézett és rázta a fejét míg én átbattyogtam előtte.
A furgon pedig befordult a járdára, oda ahová én is igyekeztem, a sztk elé. (Nézdamondom!)
Drukkoltam, hogy ott érjem még kedves "fehérfurgonos" emberkét, mert igen szaggatottan vettem levegőt, s gondoltam ezt az érzést megosztom vele.
De sajnos bement az épületbe, mielőtt én odaértem volna. Úgyhogy lassítottam, battyogtam nyugis, nyugdíjas, roki tempóban, s láss csodát, mire felértem a lépcsőn (van ott rámpa is, de én ügyes vagyok és csak akkor használom, ha nagyon oda vagyok), jött is visszafelé... Ahogy lépett ki az ajtón én eléálltam. Konok és megingathatatlan vagyok néha.
Megemlítettem neki -esküszöm, hogy irodalmi stílusban tettem, hiszen nem a veszekedés volt a célom-, hogy talán meg is állhatott volna, ha a gyalogos -ebben az esetben én- már a zebrán van.
Erre ő rám néz -akkor először, addig mögém nézett- és azt mondja: "Alig találtam ide! Nem még majd magára figyelek! Sosem jártam még erre."

Általában azt gondolom, hogy nehéz meglepni engem. De rendre meg kell lepődnöm, hogy meglephető vagyok. :)

De levontam a -számomra- megfelelő tanulságot, miszerint: egy eszement "fehérfurgonos" sem elég ahhoz, hogy nekem igazán bajt okozzon!




Ez csak parkol a zebrán, de jól példázza a "fehérfurgonos" mentalitást.

Most mondja valaki, hogy nem csupa izgalom az életem!


/kép innen/