Remek.

Hullámvölgyek és -hegyek tarkítják a roki életét, s ebben nekem is részem van, bőven. Ez értendő lelki és testi értelemben egyaránt. Az előbbit most nem részletezném -jó hatással volt/van rám a tegnapi esemény, mely egy lovag önzetlen tettéhez köthető-, ám az utóbbiról (ismét) meg kell emlékeznem.
Na, nem arról, hogy ez meg az meg fáj, vagy nem úgy működik, mint kellene, hanem a pillanatnyi állapotról, melyben csak igen kis szelet ezeké.

Sokkal jobban vagyok a mágneskarikától, ezt örömmel tapasztalom, s ma mentem is kontrollra a reumatológushoz, ki beutalt erre a kezelésre.
Immáron harmadik (vagy negyedik? mondom, hogy nincs agyam, épp erről van szó!!) alkalommal jártam nála, s mindannyiszor rá akartam kérdezni, hogy mit szól a lúdtalpamhoz. Mármint nem arra voltam kíváncsi, hogy mi a véleménye úgy általában a témáról, hanem konkrétan az én talpamon képződött libához szóljon, mert Edittel -a gyógytornászok gyöngyével- megbeszéltük, hogy talán az is okozhatja igen kellemetlen -hogy ilyen költőien fogalmazzak- derék-csípő panaszaim, vagy legalábbis egy részüket. (Hiszen tudom, tudom, marék apró kaviccsá lényegült csípőm, a teljes újjászületés -bakker, ez kvázi konkrétan is értendő- ellenére sem lesz soha panaszmentes, de mindezt egybevéve én nagyon is büszke vagyok rá!)
Szóval, minden alkalommal a reumatológia rendelés előterében üldögélve, kezemben a papírkát szorongatva, melyen az előző vizit eredményei olvashatók, mormoltam magamban, amolyan "...tej-kenyér-Herz szalámi..." módon, hogy "...lúdtalp-lúdtalp-lúdtalp...". Nos, ennek ellenére, vagy az esetemben ahogy az már megszokott, mindannyiszor bírtam ennek megemlítése nélkül kijönni a rendelőből. (Ebben nem kis szerepe van annak a meglepetésnek, mely minden alkalommal ér, mikor is bemegyek és doktor úr azon nyomban felpattan a helyéről és kézfogásra nyújtja jobbját. Na, először nem is tudtam, mit kezdjek ezen gesztussal... azóta már annyira nem lep meg, hiszen előre persze, hogy nem számítok rá -mert nincsen agyam, na-, de amint nyitom az ajtót, már be is ugrik, hogy ez fog történni. Hiába, na. Megbízható az agyam. Legalább a lakatlan mezők nagyságrendjével úgy-ahogy tisztában vagyok.)
Szóval, ma is mentem tornára, ahol Edit megtekergette a megtekergetnivalóm, majd ittam egy kávét a büfében, s beültem a többi reumatikus panasszal élő közé. Dittelyányom, lelkiismeretes rokony lévén, küldött nekem egy sms-t, hogy el ne feledjem a libámat megemlíteni, mely néhány szó olvasásakor elégedett mosoly suhant át arcomon, miszerint egyrészt de rendes ez a lyány, másrészt meg tudom én, na, nem vagyok én tejjessen hüje, nem felejtettem el megint....

Pár perc múlva bementem, Koroknai doktor üdvözölt, ahogy mindenkit máskor is, majd leültem s elmondtam a helyzetet. Hogy a gyógyszer amit kaptam úgy tűnik jó, csak vicces íze van -vagyis íztelensége van, nem ízetlen, hanem olyan, mintha 2 és fél deci semmit innék-, a torna jót tett, a mágneskarika szintúgy -sőt, bele is férek! ki hitte volna-, megbeszéltük, hogy januárban megyek a rehabra nappali kórházba, mert az nekem jó, majd mint aki jól végezte dolgát, jöttem kifelé.
Reggel indultam még otthonról, úgyhogy kabátba kellett bújnom, s közben jöttem rá, hogy ja, Edit szorongatása s intése, és Ditte üzije, valamint tenger eszem ellenére egy kukkot nem ejtettem a libámról.
...ööö... Mondhatnám. Ott álltam, fél vállamon a kabát, egyik kezemben mankóm, székre hajítva kicsiny hátizsákom közben meredten bámultam a falat s kővé dermedtem a felismeréstől, hogy én ennyire kevéseszű nem lehetek... (Pedig de, tudom, de akkor is, erre eszmélni azért nem olyan jó...)
Körülnéztem és a soron következő pácienshez fordultam kérésemmel, miszerint vissza kell még térnem, mert valamit nagyon elfeledtem megkérdezni.
Megértő volt. Nyilván látszik rajtam, hogy agyi ellátottság terén kihívásokkal küszködöm.
Mikor is asszisztensnő kijött, hogy folytatódjon a rendelés, kicsit meglepődött, hogy velem találta szembe magát, de minden gond nélkül behívott. Ott előadtam végre ezen, hónapok óta megfogalmazott, de a kellő helyen elő nem adott bajom. Doktor úr azt mondta: "Ez apró nüansz a maga problémáihoz képest! Valószínűleg nem oldódik meg ettől a gerinc fájdalma, és ráadásul én -mint reumatológus- fel sem írhatok önnek lúdtalpbetétet, mert kivették a támogatottak köréből." Majd mondta, hogy nézzek utána a gyógyászati segédeszköz boltban (továbbiakbak: gyogyóbolt; a szerk. megjegyzése), mert kapni lehet, de készíttetni csak horribilis összegért tudnék. Mielőtt kijöttem, még a kézfogás közben kérdezte: "Biztos elmondott, megkérdezett mindent?"
Jól van. Most már ott is ismernek. Hö.

Kimentem, aki előtt így betolakodtam végtelen türelmet tanusítva várt, s biztos-ami tuti megkérdezte: "Sikerült? Nem kell visszamennie?"

Áááááá... az autós jut eszembe, aki a sztrádán a forgalommal szembe megy s el van csodálkozva a rádió hírén: "Mit egy? Mindegyik szembe megy!"

Majdnem indultam is már haza, de gondoltam -tanulva az eddigiből- vagy most elintézem a gyogyó boltot, vagy megkockáztatom, hogy az életben nem járok arra. Úgyhogy mentem.
Jó hír: van.
Rossz hír: 3500 Ft.
Vagyis momentán nincs. Már nekem, de ez az ortopédcipő támogatásához képest, vagyis annak megvonásához képest kismiska. Mert ha valóban megszűnik ez, akkor az évente egy pár cipő, amit kaphatok receptre -s amit direkt az én nyomorult, de imádott lábamra készítenek-, a mostani cirka 15-17.000 Ft-ról hipp-hopp átváltozik 150-170.000 Ft-ra.
Vagyis akkor cipőm nem lesz, mert annyiért én nem tudok lábbelit venni, a bolti -legyen az bármilyen mbt, akármi is- meg nem felel meg érdekes formát öltött lábfejemnek. És továbbmegyek, akkor a már nem támogatott lúdtalpbetétre sem lesz szükségem.

Mert agyam nincs, de lúdtalpam van... viszont már cipőm sem lesz.

Micsoda megkönnyebbülés!





/kép innen/

Bizony, kőkeményen a népszerűség növelése érdekében íródik ez a post, s ebben igen tetemes része van az én személyes elégedettségemnek. A meglepettségről s a meghatottságról már szót sem ejtek.
Ugye.

A padom igen régóta áll a parkban, s már néhány teljes generálon átesett, hogy az én kicsiny agyammal is használható -elsősorban nekem kényelmes, de másnak is-, élvezhető legyen (már azon a temérdek okosságon túl, amit eszmei értékként beleplántálok a postjaimba).
Eddig kettő ilyen nagyjavítás volt, melyekért külön-külön is nagyon hálás vagyok, ám ez a mostani olyan, mint az a rengeteg (meg sem tudom számolni, hogy hányszor történt meg ilyen velem) váratlan esemény roki-életem során, melyek arra hivatottak, hogy tartsák bennem a lelket.
Mikor -ahogy a már nem nyilvános FÜZETem elején írtam- szétesett a világ s benne én magam is, egy minden szempontból más, a pillanatért is küzdelmekkel teli élet kezdődött, melynek része a feladás. Persze, nem konkrétan, hisz ha az lenne, nem írnék most, hanem ott lennék ahová minden valószínűség szerint kerülnöm kellett volna... de ennek már lassan 8 éve... de a feladás, mikor csak ülök és eltakarja elmém megmaradt részét is a fájdalom vagy a kétségbeesés, akkor csak nézek magam elé és várom, hogy megtörténjen... na, ilyenkor rendre, meg is történik. Valaki vagy valami jelentkezik és mintha egy táblát -rajta neon betűkkel- emelne a szemem elé, kirángat a tettével, a történéssel a nihilből.

Ma, teljesen váratlanul kaptam egy megkeresést egy hős lovagtól, s íme, látható, élvezhető a szemgyönyörködtető eredmény.

Hiába, akinek pajzsa van és aposztrof a nevében az valóban egy lovag. S a gyengébb nem megmentője is, ugye.





Hálám üldözni fog Mark'yhennon! Nem félsz?

...kutyákat is. (Vagy csak azokat?)
Menjek inkább a túloldalon?

Dokumentáció. Reggel, időben mentem a dolgomra, jelesül a heti három gyógytornám sorában az elsőre, a szokásos útvonalamon.
Ott Edit -gyógytornászok gyöngye- megtekergette a megtekergetnivalóm, majd evickéltem haza, vettem kenyeret is, mert így nem kell újra megtennem ezt a sétát.
Nincs messze tőlünk az sztk épülete, még nekem is csak egy kellemes séta -pedig igen behatároltak a lehetőségeim. Szóval, az utcánk végén, majd a legutolsó ház kertjében lakik néhány jól megtermett kutya, szépek, hatalmasak és igen lelkesen őrzik a házukat, amiben történetesen emberek laknak (de hiába, azt akkor is a sajátjuknak érzik, a kutya már csak ilyen...), s ennek hangot is adnak időnként.
Én bottal járok, pontosabban könyökmankóval, de ez most jelenleg nem releváns különbség, hiszen csak az számít, hogy kopog az aszfalton -gondolom, ezt nehezményezik a négylábúak. Minden alkalommal, mikor elvisz az utam a kerítés előtt, ahol ők laknak, égtelen ugatással adják tudtomra, hogy szerintük bizony semmi keresnivalóm nincs ott.

Elindult a vezérhangya. Ha nem lenne botom, tán még szeretnének is... ha nem lenne nyomorult a lábam, nem kéne bot... ha nem lenne lábam (amire igen jó esély adódott egy alkalommal), akkor talán kerekesszékkel közlekednék, s akkor nem kopogna a botom... ha nem élnék.... nem irritálnám a kutyát se...
Hú, de messzire vezet ez. Tudom én ezt, ha Nagyi sárga lett volna és csilingelt volna, akkor nem a nagymamám lett volna, henem ő lett volna a villamos a körúton.
Tehát maradok a megszokott útvonalnál és üdvözlöm minden alkalommal a dolgos-gondos-lelkiismeretes ebeket. S így én is teszem a dolgom, s ők is a magukét, a kerítés pedig amiért ő felelős: biztosítja, hogy ne zavarjuk egymás köreit.





/kép innen/

Az én iskolám.

Már írtam róla sokszor, hogy én mit kaptam ott, hogy mit jelent nekem a Hell, és most ismét.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/wHDRpPPIiIU&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/wHDRpPPIiIU&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ami most megy a régi, megszűnt iskolám épületében, nos, az minimum kérdéseket vet fel (egy cikk, de mondom, ez csak egy a rengetegből), de nekem nem ez a fontos most. A Bányászinduló nekem jelent valamit....

Szükség van erre a pólusra. Elengedhetetlen, hogy ez a vonal is mérhető mértékben képviseltesse magát a magyar politikában, sokkal fontosabb, mint a Munkáspárt vagy akár az elvakult, szemellenzős környezetvédők (segítek, hogy érthető legyen: ha csak "valami ellen" dolgozunk, abból nem lesz előrehaladás, ennél komplexebben kell ezt is kezelni).

Milyen helyzetben is van az SZDSZ? (Hangsúlyozom, nem vagyok politológus, sem szociológus, de még bármily más "lógus" sem, pusztán egy a sok-sok magyar közül.)
Gyakorlatilag most annak örülhet, hogy van. Pusztán, hogy létezik, hogy jegyzik még. És a még remélem, erős túlzás. Ennek szellemében szól Az SZDSZ-megmaradás törvénye című cikk. (Akkor is, ha az az oldal nem a balra tartsról, de mégcsak nem is a középre rendeződés mellé letett voksáról híres.)
Tehát nem tűnik el. Nem egészen. Lesz, mint a KISZ vagy a Bogyósgyümölcs Termelők Kiskunsági Pártja?
Vagy összeklapja magát és visszaemlékszik arra az időre, mikor még tudta, hogy miért is van rá nagy-nagy szüksége ennek az országnak. Mert igen, válogatás nélkül mindannyiunknak kell az SZDSZ. Neked is, aki egyetemre jársz, neked is, aki gyárakat tart fenn, neked is, aki óvónő, neked is, aki olvasni sem tud, neked is, aki árpádsávos zászlót lobogtat, neked is, aki zsidózik, neked is, aki tanítja a gyerekeimet, neked is, aki egy életet végigdolgozva most a nyugdíját számolgatva várja a hó végét, neked is, aki kisvállalkozás tulajdonosaként úgy érzed, hogy a beled kidolgozod, nekem is, aki vörös hajú, szemüveges, nagyszájú, dagi kislányként megtanultam mi a kirekesztés.
Ha már nem emlékszel, itt egy rövidke film. Nézd meg, s aztán mondd, hogy igazam van-e!

<object classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" width="460" height="384" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0"><param name="quality" value="high" /><param name="allowScriptAccess" value="always"/><param name="allowFullScreen" value="true"/><param name="flashvars" value="vID=d7591d5672&autostart=false" /><param name="name" value="guPlayer-d7591d5672" /><param name="src" value="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" /><param name="bgcolor" value="#666666" /><embed flashvars="vID=d7591d5672&autostart=false" src="http://files.indavideo.hu/player/gup.swf?b=1009" quality="high" bgcolor="#666666" width="460" height="384" name="guPlayer-d7591d5672" align="middle" allowScriptAccess="always" allowFullScreen="true" type="application/x-shockwave-flash" pluginspage="http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" ></embed></object>

Én emlékszem és tudom, mit kell tennem.
Türelmem végtelen, időm, mint a tenger.

Viszont az SZDSZ ideje -hacsak nem tesz valamit, akit illet- igencsak a végét járja.

Szóval, mi lesz veled SZDSZ?

Mi lesz velem, ha az SZDSZ eltűnik?

A tegnapom. Mely kezdődött két bloggerinával, majd csak egyikük maradt velem kitartóan őrködve öreg néni magamra, s kísérve hivatalba, ahol is megmentettem a hazát!

Na, jó. Lehet, hogy csak a saját házam áramellátását, de akkor is. Na.
Szóval, előző délután ütött be a ménkő, vagyis kaptam erről értesítést, s onnan kezdődött az a néma nyomásszerű érzés a torkomban, hogy most megint mi van, már megint egy kupac, amibe bírtam belelépni, de amiből nagyon gyorsan ki is kell kecmeregnem, mert félő, hogy eltűnök benne.
Eztán mentem a tutiba...
Onnan a hídon által a Dunán, majd párnácskák, melyek a talpam alatt a hatalmas távolságok megtétele végett képződtek, az amúgy sem egyszerű járást tovább nehezítve, abszolút lehetetlenné tették a további függőleges helyzetben maradást, úgyhogy magukra kellett hagynom Luci' és [ht] kolleginákat a nappaliban -persze előbb még megkóstoltunk egy kupica ...már akinek az jutott, nekem éppen vizespohár... ánizspálinkát- s nyugovóra tértem.
Nem részletezem a további előzményeket, csak annyit, hogy fontos szerep jutott abban hátizsákocskám igen kicsiny befogadóterének. Na.
Reggel arra ébredtem, hogy egy boszorkány kocogtatja a vállam, s érdeklődik a ki-merre-mikor kérdéskör felől. Megadtam a megfelelő választ, s aludtunk tovább.
Mikor aztán elérkezett az idő, hívtam ismét az ELMŰ központi információt, hogy tényleg úgy van-e ahogy tegnap mndták. Úgy vot, vagyis mehettem be, valamelyik irodájukba.
Luci'nak sürgős dolgoznivalója akadt, így kettesben maradtunk [ht]-val -feltételezem, a gondolattól is boldog volt-, s elkísért a megfelelő helyre. (A Péterfy Sándor utcába kellett mennünk. S az a hely nem ébreszt bennem kellemes emlékeket.)
Irodában dizájnos alacsony székek, melyek sajnos alkalmatlanok arra, hogy én rendeltetésszerűen használjam őket, úgyhogy ácsorogtam egy darabon, [ht] pedig türelmesen várt. (Kedves ifjú hölgy, tudtam én ezt régóta.)
Felvillant a számom a kijelzőn, iszkoltam is a megfelelő likhoz, ahol előadtam a helyzetet, miszerint túlfizetésem van, melyet szeretnék felvenni.
Néni azonosít, rendszer kiadja a mappámat, melyen néni látja is azonnal, hogy valóban ez van, s szedi is elő a megfelelő nyomtatványt, mely kitöltésével lehetővé válik számomra a pénz felvétele majd a pénztárnál.
Míg ezt intézte néni, közbevetettem, hogy ugye akkor már nem vagyok rajta a rendszerből való kiköttetésre ítéltek listáján. Öööö... néni nézi....
DE IGEN!
Hmmm...
Néni -kinek neve egy meglehetősen ismert színműíró -né utótaggal bővített változata- telefonálni kezd, vagyis csak szeretne, mert legfeljebb kicsöng, többnyire viszont foglalt, vagyis nem tud erre rákérdezni sehol. Pedig fontos lenne.
Ha másnak nem is, de nekem mindenképpen.
Várok. Néni legalább hússzor próbálkozik, de "Nagyon dolgoznak a fiúk!" megállapítással kell beérnem, hiszen senkivel sem tud beszélni. Várunk kicsit, eközben ismét eszembe jut valami. Én védett fogyasztó vagyok, kaphatnék ehhez kapcsolódó nyomtatványt? Válasz: "De maga alkalmazotti kedvezményt kap s ez a kettő üti egymást, nem lehet mindkét csoportban!"
Nem hittem a fülemnek. S ez a helyzet azóta sem változott, de ennek csak hétfőn tudok utánajárni. (Csak el ne felejtsem!)
Néni újrakezdte a telefonálást, majd mikor ismét egy tucatnyi sikertelen próbálkozáson volt túl, keresett a gépen egy központi számot, s azt tárcsázta, ott, akivel beszélt tette a dolgát. Én nem láttam, de néni mondta, hogy töröltek a listáról. Köszönöm néni, köszönöm központban akárki.
(Már csak abban reménykedem, hogy emberkének nem adták a kezébe papíron, hogy ikszedikén, ipszilon helyen le kell plombálni az órát, mert akkor azon nem egészen segít, hogy a rendszerben meg már nyoma van ennek a nem is létezésének. Mellesleg itthon megnéztem a papírt és ceruzával!!!! alá vahn írva az én nevem!!!!, mint átvevő, aki tudomásul vettem a figyelmeztetést!!!!!!!! Érthető, hogy fel vagyok háborodva?)
Ezután (szerintem volt vagy 333 óra meg egy kicsi) mehettem a pénztárhoz, hogy a jól megérdemelt pénzemhez jussak.

Ennek örömére kávézásra adtuk fejünket ifjú kísérőmmel, az Aranyhold teaházba mentünk, én nem ismertem, de nagyon örülök, hogy most alkalmam volt erre.  Ettünk is kicsit és teáztunk... ööööö... én valami reggellel kapcsolatos nevűt, ő pedig... öööö... erre még annyira sem emlékszem.. teát, s mindketten pirítóst különböző cuccokkal. Nagyon finom volt, a hely hangulata s teák illata pedig egyszerűen lenyűgöző!



Na, ilyen. Öregségemre ilyen jó helyekre jutok el. Mert akad lelkes, ifjú kísérőm!

Már nem emlékszem mikor volt, de annyit buszoztunk, meg troliztunk, meg vilamosoztunk, hogy ihaj, tehát az összes fellelhető -felszíni s városon belüli- tömegközlekedési eszközről be tudok számolni, ha máshogy nem is, de roki-használhatósági szempontból mindenképpen. Ja, és a sofőrök hozzáállásáról is...
Aztán hazajöttem. 3 óra előtt pár perccel ültem le a konyhában.
Messze nem volt vége a nap tevékeny részének, de legalább az áramot megmentettem!

...el ne feledjem: luci' és [ht] kolleginák hathatós közreműködésével sikerülhetett ez csakis.

Ja, párnácskák a talpam alatt eltüntek azóta. Ám nemhogy jobb lenne a helyzet nélkülük, most meg olyan, mintha helyettük egy marék üvegtörmeléken járnék... bakker... (hogy Eric Cartmant idézzem, ugye)

A bevezetőről nem is ejtek szót... ehhh... viszont SBM mondanivalóját ismét meg kéne szívlelni, vagy legalábbis igazat kell adjak neki, ismét.

Régóta szeretem, bár generációs szakadék van köztünk, ennek ellenére voltam koncertjén néhányszor, sőt, egy alkalommal kezet is rázhattam vele (oooohhh, micsoda megtiszteltetés!), s néhányszor itt is megemlékeztem róla. Most az egyik ilyen alkalommal már citált opusza került ismét elém, s ez alkalommal egy másik mondat ragadta meg a figyelmemet.
Ajánlom továbbgondolásra!
Íme, az egész darab:


<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/HpMnsYOyHG4&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/HpMnsYOyHG4&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Itt a hónalj-hontalanság paradoxonára figyeltem fel, mely nem kevéssé jelentős észrevétel, ám most ennél sokkal szikárabb mondat ütötte meg fülem, mely a jelen helyzetben -az ország, a nép... a MAGYAR NÉP, a nemzet jelen köröülményei között- igen komolyan veendő.
Na, melyik is az a rész?
Gondolom, nem kérdés. Ez a Szabi gyerek tud valamit.

"Ez van, a múltunk csak egy görbe tükör,
de legalább szarvas vezetett, nem pedig pár ökör!"

Jelenleg kifejezetten ezt látom, nem kéne egy szarvast találni inkább?
Mert ökrünk bőven van.

...és ketten -Nyuszi és [ht]- lelkesen asszisztáltak ehhez...

Fogalmam sincs az időrendről, a helyekről, a részletekről, egyszerűen annyira elfáradtam, hogy most mozdulni sem tudok.

De, hogy az elején kezdjem, tegnap nagyon magam alatt voltam -nem különleges helyzet, csak mondom- úgyhogy gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban kezdtem készülni, mégis vagy 20 perccel korábban kinn voltam a busznál, mint az indulási ideje.
Csakhogy éppen állt benn egy kocsi én meg felszálltam. Aztán persze odafenn, ültömben jöttem rá, hogy csak remélhetem, hogy ez odamegy ahová én szeretném... hát, most se vagyok normálisabb, mint valaha voltam, ezt meg is írtam Dittelyányomnak az messze Írhonba, de legyezős barátnémnak nem mertem ezt jelezni, csak annyit közöltem, hogy úton vagyok, nehogy szívrohamot kapjon szegény, hogy már megint milyen ostoba kalandokba keveredem..
Szóval vagy 20 perccel korábban értem az Etelére, mint azt megbeszéltük, úgyhogy elő kelett kotornom egy ronggyá gyűrött rejtvényt a mütyűrnyi hátizsákomból, mert már a pad mintázatát ezerszer megszámoltam és csak nem telt az idő a megfelelő sebességgel... De egyszercsak ott volt értem a lelkiismeretes őrzőm, akire azon nyomban rá is bíztam magam, merthogy én 30 méteres távon is el tudok tévedni.
Nem tudom hová mentünk, csak azt tudom, hogy kávézni kezdtünk s éppen belemerültünk volna a kemény problémák megtárgyalásába (természetesen nem kímélve neveket, személyiségeket, időpontokat, helyzeteket felsorolva... ki-ki érdeme szerint került említésre, ugye), mikor megcsörrent a telefonom.
Óóóó... ha tudom... 24 órás kanosszajárás kezdete volt...
Gyerekem hívott -Egyeske, ki itthon volt-*, hogy bedobtak egy cetlit, miszerint irgum-burgum**, 8 napon belül kikapcsolják az áramot.
A kávéskanál kiesett a kezemből.
Fogtam egy Segafredo-s*** kis alátét-cetlit, s lejegyeztem rá az elmű infó telefonszámát, mely gyerekem kezében, a cetlin feltüntetve állt.
(Gyanítottam, hogy megvan nekem ez a szám, hisz a tavlyi évet gyakorlatilag végigveszekedtem velük az alkalmazotti áramdíj kedvezmény miatt (mert özvegyi jogon ez nekem jár, nem méltányosságból, nem mert én okos, szép és kedves vagyok, vagy buta, nyomorék és kötekedő, hanem jogszabályba írtak szerint ez jár, és pont), de tudva agyi allátottságom, igen nagyon öröltem annak a cetlikének, biztos ami ziher alapon.)
Következő mozzanat a kapott szám hívása volt, közben barátném nekilátott igen guszta krumplikupacának elfogyasztásához és pedig néha kortyoltam egyet-egyet kávámból, csak mert a szék karfáját szanaszét kapartam már idegességemben... Persze - éveket társalgott velem az automata, miszerint ezt meg amazt itt intézhetem, ilyen meg olyan hőcserélő bizbaszt itt rendezhetek, regisztrálni amott tudok.... aztán megszakadt.... *%°°&@#^^...˝˝...
Újra... ismét - éveket társalgott velem az automata, miszerint ezt meg amazt itt intézhetem, ilyen meg olyan hőcserélő bizbaszt itt rendezhetek, regisztrálni amott tudok.... de ekkor egy fiatalember -élő, igazi, real ember!!!!!!- szólt a telefonba, én nagyon megörültem s nyomban elő is adtam a bajom, azzal együtt, hogy sajnos kóddal nem tudom magam azonosítani, mert egy kávéház teraszán ülök éppen, csak a hír váratlan voltára való tekintettel fordultam hozzájuk, de ízibe, úgyhogy kérdezzen bármilyen személyes adatot,s azok alapján engedjen a rendszerbe... nem teheti... ha nem tudok kódot, akkor ágyő!
Nabazmeg...
Letettem a teflont és meredten néztem a velem szemben türelmesen várakozó boszorkányos barátnőmre... Ittam ismét egy korty kávét, majd kimért mozdulatokkal emeltem újfent dologra telefonom. Egyeskéhez első kérdésem ez volt: "Van áram?" s miután erre kedvező választ kaptam, folytattam, keresse meg a kódot, ami a számlán vagy ezen a cetlikén szerepel, mert anélkül semmit nem tudok intézni.
Néhány perc múlva hívott is és diktálta a kért adatot, én persze a cakkos szélű papírkára írtam ezt is -most jut eszembe, baris notesz ott lapul mikrohátizsákomban! mért nem abba írtam? rejtély!!!- lejegyeztem s be is kereteztem, hogy nehogy bármivel összekeverjem s még azt kértem Dorkától, hogy a csekk-kupacból keresse ki az ELMŰ-s darabokat, s mondja be nekemaz azokon szereplő összegeket. 4 ilyet talált a legutóbb -szombaton- befizetett csomagban.
ELMŰ... bakker... - éveket társalgott velem az automata, miszerint ezt meg amazt itt intézhetem, ilyen meg olyan hőcserélő bizbaszt itt rendezhetek, regisztrálni amott tudok.... majd egy hölgy végre szóba állt velem. Bemondtam a kódom, nevem... kérdezte, illetve nem is, mondta, felsorolta a címem, születési helyem, időm, telefonszámom -adat egyeztetés címén (??????????)-, majd kérdésére előadtam a helyzetet s kérdeztem, hogy mégis hány nap az átfutás mire a postán feladott pénzem oda kerül, ahol a helye van.
Érdekes... szombaton 13:06-kor könyvelésre került az általam befizetett összeg. Nocsak, akkor mi az a göthös cetli amivel a szívrohamot hozták a gyerekemre s rám? Ja, az nem számít... de mondom a kettő között jelentős időbeli eltérés van s nem a felszólítás javára! Ja, ezt nem érti hölgy. Se. De a nevem alatt a rendszerben szerepel ~21000 Ft-nyi túlfizetés, amiből már a következő számlára felhasználtak ~hetet, de a többit postázzák nekem. Nem írják jóvá? Kérdeztem naivan. Nem, vissza kell adniuk, postázzák, vagy bemehetek érte egy irodájukba s ott a kezembe adják.
Némileg megnyugodtam. 
Némileg. (Hívtam gyerekem -biztos ami tuti első kérdésem: "Áram van?"-, s megnyugtattam, hogy el van boronálva a dolog... Nos, mint kiderült, azért nem ennyire egyszerű... de áram van, na...)
Ezután -a vad özvegy, egyedülálló, határozottan intézkedő, nagyhangú amazonból átlényegülve a buliba igyekvő korosodó, dagi nőcivé- elindultunk a tutiba...
Persze nem találtunk oda... előbb egy szimpatikus úr segítségét kértük, mert amit célnak néztünk arról kierült, hogy nem az (már nem "nem cél", csak nem miénk...), aztán egy önkéntes csapódott hozzánk s terelt ki a már zárás alatt álló piac területéről, miközben utat mutatott a tuti felé.
Nem az elsők voltunk, de nem is az utolsók. Összesen halvány fogalmam sincs, hányan jöttünk össze (tán 12-14-en? hö... talán, a nagyságrend mindenesetre szerintem megállja a helyét), de új arcokkal is találkozhattam és persze a szívemnek kedves kemény mag is képviseltette magát, bár, ott némi hiány is mutatkozott, mely űrt záros határidőn belül ki kell tölteni (Marky, Bóvica, Mali, hogy csak hármat említsek most).
Ittunk bort, ettünk palacsintát, kielemeztük Kósza haját, egyesek kék körmét, mások nyakláncát, bizonyos emberek barátnőit illetve azok nemét, a memória s az idő viszonyát, a mentősök karrier lehetőségét, a középkorúak tanulási hajlandóságát, némely baba hiányát a jelen eseményről, majd négyesben indultunk azzal a határozott céllal, hogy ki-ki megy és nyugovóra tér. Csak közben volt iksz kilométer távolság, nomeg egy folyó.



((Éjjel a Duna nekem. Kabin. A fém falakon átt hallom, ahogy szakadatlan csobog a víz, ahogy hullámzik alattam az ágy, ahogy valószerűtlenül mozdul nagyobbat a tér körülöttem, amint egy hajó elmegy az uszály mellett. Amint látom a fekete vízen felcsillanni a csillagokat és a hajók fényeit... Éjjel a Duna nekem. A gyerekkorom nyugalom-szelete.))

Köszönöm Luci'!, hogy átzavartál a hídon s köszönöm Nyuszi és [ht], hogy lelkesen asszisztáltatok ehhez!




*Ezen pontig bírtam ébren s ülve maradni pénteken, onnan már ma -azaz- szombaton jegyzem le. Ezt csak azért kell megjegyeznem, hogy méginkáb alátámasszam az ebben szereplő tények labilis voltát, hiszen memóriámtól ismét fényéveket távolodtak a pontos események...
**Akkor nem ezek a szavak jutottak eszembe, ennél szikárabb, pontosabb és néhány rokont is felsorolva tett felszólítások záporoztak elmém helyén... (ja, és nem az én rokonaim...)
***Kéretik kijavítani, ha nem az volt, de nekem így rémlik, persze ezt tudjuk, mennyit ér.

/Kép innen/
.....

De ez csak az első része ennek. Hiszen másnap (vagy aznap? tudom én???) mentem intézkedni, vagyis visszaváltoztam a vad özvegy, egyedülálló, határozottan intézkedő, nagyhangú amazonná és tettem, amit tehettem. De ez egy másik mese. Meglesz még ma az is.
Remélem.

Csatlakozom egy legyezőbiztos hölgyhöz, és kifejezem totális méregbe gurulásom a bevezető értelmetlenségét illetően...

De marhára nem ezt akarom leírni.., vagyis nem csak ezt.

Mit jelent a barátság?
Mit jelent, ha csak összefutunk néha?
Mikor vagyok fontos?
Mikor vagy Te fontos nekem?
Barátok vagyunk?



Mi az én címkém nálad?


/Kép innen/
 

...akarok menni.
De úgyis elfelejtem, mire arra kerülne a sor.

<object width="560" height="340"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/ozRK7VXQl-k&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/ozRK7VXQl-k&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="560" height="340"></embed></object>

Mint a Láthatatlan Kiállítás és annyi más -felsorolni sem tudom- amiről csak "álmodom"...
Persze, az én agy-maradékom még álmodni sem képes. Feldolgozni a fájdalmakat pedig ...
Ma este...

EDGAR ALLAN POE
A HOLLÓ

Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
"Éji vándor", így susogtam, "az babrál a reteszen;
Az lehet, más senkisem."

Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen,
Az lehet, más semmisem."

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
Künn az éj, más semmisem.

A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem -
A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem."

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallasz szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
"Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?"
Szólt a Holló: "Sohasem."

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,
Annyi szent, hogy locskaszáju - nem beszél értelmesen;
Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor
Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
És úgy hívják: "Sohasem."

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen,
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem;
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem." -
A madár szólt: "Sohasem."

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,
"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, biztosan az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
Hogy már többé: "Sohasem."

Még nevettem, hogy az ében holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllyém elébe görditettem sebesen;
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: "Sohasem."

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen:
Süppedő bársonyra dűltem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyü házban - hol a Rémekkel csatáztam -
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Pusztulj innen a pokolba", orditottam fuldokolva,
Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: "Sohasem."

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!

/Kosztolányi Dezső fordítása/

Most vettem észre az én hollómat, pedig nem most csapódott hozzám.
"S nem virrad meg - sohasem!"

Dehogynem.

<object width="560" height="340"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/HnBpUGmcsFo&hl=en&fs=1&"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/HnBpUGmcsFo&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="560" height="340"></embed></object>

Zenegyűjtemény bővítése. Mert időm, mint a tenger.

Most újra elolvasom.

Vagy inkább egészen nem?

Egy ideje készülök már erre.

Beoltassam magam?
 

Mattafix.

Mattafix.

Jön a Helyi Téma hozzánk is, mint ahogy nagyon sok helyre még. A maiban egy nyúlfarknyi cikket találtam, ami elindította a vezérhangyát.

.. vagy hova...

A mai nap koronájaképpen...

Csak titkosan! Csak titkosan!

Kaptam. Naná.

Mert megérdemli.

Már megint begyűrűzött az életembe, pedig én csak tétova kezdő vagyok ebben...

Mai kalandom a gyogyótornán.