Éljen kedves vezetőnk!

De sírnék én is, csakúgy öszintén, mint a koreai tömegek a minap...

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.”
/Ady Endre 1902./ Például innen az idézet

Kertész Ákos azt mondja a történelem nem ismétli önmagát. Nos, én meg azt mondom, a látszat mégis ez.

Ki így, ki úgy...

 

Már volt itt, de nem bírok megszabadulni tőle, sőt, mi több, nem is akarok.

 

Le kell szögeznem, hogy nem az. De a párhuzam áll, mert a mai napomban mindkettő fontos szerepet játszott.

Egész nap mormogott okos és meglehetősen üres fejemben, hogy mintha valamit elfelejtettem volna... aha... de nem... de bizony... de nem... aha...*

Szóval, úgy esett, hogy kibattyogtam a 11-es buszhoz, bőrönddel -benne a pakkommmal és azzal amit kitaláltam, hogy részt vehessek akkor is, ha nem vagyok ott... ostoba vagyok, vagyis erre nem is ez a megfelelő szó, de most nem jut eszembe az igazi, tehát ez is megteszi- és szokás szerint kinn ácsorogtam vagy 10 percet, mire jött a buszom.
Egyeske és Ketteske barátja, egy végtelenül szimpatikus fiatalember volt az útitársam, aki temérdek saját cucca mellet boldog karmamentési tettként bevállalta az én pesztrámat is míg beértünk a Népligetbe, persze politizáltunk is egy sort, nomeg átrágtuk magunkat a jelen oktatás rendszertelenségén és miegymás. Dani remek figura! (Itt is megemlíttetett már, de -s szögletes barátném, figyi!- íme egy példa az elveszett képekre!!!)
A buszról leszálltomban kicsit várnom kellett, s próbáltam telefonon elérni [ht]-t, s ezen szerencsétlenkedésem közepette bírtam összeismerkedni a családja egy részével...khmmm...  Majd kisvártatva befutott, s mentünk amerre mennünk kellett.

Vagyis amerre ment, mentem utána, mert ugyan éntőlem lehet az a Kunigunda akárhol is, s bár megnéztem többször is az utvonalterv.hu-n, egy lépés, nem sok, ha egyedül megteszek, tuti_fúró_kukker, hogy rosszfelé indulok...
Cirka 35' laza séta, úttalan utakon... és már ott is voltunk...





S itt megjegyzem a felirat sokunkat kísért és kísér.



Ott az én ostobaságom megkövüláse is.



Ahogy róttuk a kilométereket -nekem igenis maratoni távnak tetszett ez- azon agyaltam -ennyi eufemizmust lécci!!-, hogy mit fogok mondani, vagy egyáltalán... oda merek lépni? És különben is... ha tudnék, elszaladnék... de persze egyrészt ammánnekem nem megyen, másrészt meg én részese akarok lenni ennek, s ha csak azzal lehetek azzá, hogy megszorítom a kezét annak aki vállalja ezt a tettet véghezvinni, akkor -tűnjek bármilyen idiótának is, ami nem is tér el a valóságtól- ezt a tettet meg én teszem meg. Na.
Nehéz volt az a kő... de elvittem! [ht] pedig készséggel támogatott ha kellett, mutatta az utat és egyáltalán, pedig Ő képes rá, mégsem szaladt világgá mellólem s mosolyogva kísért.
Persze annyira sokáig tartott a Flórián tér utáni megállótól a Kunigunda utcáig -a 64.-ig pontosan- a túra, hogy alig tíz perc után indulni is kellett vissza, mert szegény dolgos ifjú hölgynek be kellett állnia melóba, így elrebegtem amit mondani akartam az ott lévők közül annak aki a közelemben állt -élükön Magyar Katinak. Ő... szóval, furi érzés ez nekem... nagyon furi... a fészen ismerkedtünk össze, és.. és talán kétszer -ezzel együtt háromszor- találkoztunk, minden alkalommal egy-egy tüntetésen, s most ahogy remegő térdekkel de magabiztosnak szánt arckifejezéssel odatipegtem a kordonok mögé, örömmel, barátként üdvözölt. Végtelenül megkönnyítve a következő pillanatokat nekem.
Köszönöm amit tesznek. Érted is teszik.

Katinak köszönhető az is, hogy visszafelé nem kellett megtennünk ismét gyalog azt a gigászi távot, mert mikor búcsúzkodtam -persze kínált hellyel, és innivalóval és minden egyébbel... és nekem erőt kellett vennem magamom, hogy el ne mondjam ami napok óta tépett, s aminek ír dittés analógiáját ő is megküldte nekem sms-ben mielőtt indultam, éspedig azt, hogy majdnem hoztam muffint.... ennyi eszem van!! éhségsztrájkolóknak muffint!! Ditte pedig kalácsot ajánlott első nekibuzdulásában... pedig Ő okos...:)), de mondom, szerencsére nem kotyogtam el ezt Katinak, aki 14. napja kinn van és teszi amit tebni kell, teszi amit megkövetel a haza- tőle, akkor szerzett nekünk fuvart, így néhány perc alatt kényelmesen, nem láb lefagyva a béleletlen rokicipőmben, megérkeztünk a célhoz.

Már fájt mindenem.
Ő átvette a kasszát, én letelepedtem egy asztalhoz, s vártam a ... a forraltborom. Mert ugyan csíkoskv-ra szólt a meghívóm eredetileg, én ott azonban átváltottam "kuponom" az illatos, ádes, fűszeres nedűre... nyammm... azonnal visszaköltözött belém a lélek...

Majd újult erővel kocoghattam ki az egomi buszhoz, mellyel aztán eljutottam ide, szülővárosomba.
Ám a kalandnak akár vége is lehetne, de nem úgy van a'! Két ember van, akik ha ideérek a városba segíteni szoktak nekem, hogy lejussak Apuhoz, mert itt helyi tömegközlekedés nincs -adősságrendezés miatt- így azzal nemigen lehet próbálkozni, ám most vaélahogy meg kellett oldanom. Leszálltam a pasti buszról és becsattogtam a forgalmi irodára, s az ott ülő s kávézó, tévéző sofőrüktől megkérdeztem, ilyenkor mi a teendő. Meg is kaptam a választ, a 2. kocsiállásról indul félóra múlva a szentendre felé közlejedő pesti busz, az elvisz oda ahová el kell jutnom. Direkt rákérdeztem a megállóra, s azt a választ kaptam, hogy igen, ott megáll.

Nos, nem állt meg. Még jó, hogy egy utas mondta, előbb szálljak le, mert ha nem teszem, a világ végére -a pilismaróti vámhoz- kivisz a busz, mert legközelebb csak ott van megállója. Remek, így ismét gyalogolhattam vagy ... vagy sokat....
No mindegy. Itt vagyok.

Nívós forraltbort ihattam, el sem mondom milyennek éreztem magam a villámlátogatás miatt, amit szolidaritás demonstráásnak szántam, s a kő, az kő... ugye... a zócejánból belőle... a demokrácia tengerébe dobtam (ehhh... de negédes, már-már farkasért kiált...), nevemmel ellátva, azért, hogy akkor is ott lehessek, ha nem tudok...

Ez a zene!!! Itt zakatol és nem tudok, nem is akarok szabadulni tőle... de ha ez menne megállás nélkül a kültéri hangszórókból, monoton egyhangúsággal, hozzá reflektorok ordító fénynyalábjaival, ahogy éri ez karácsonyi kettő azaz 2 darab számmal a sztrájkolóknak, nos, lehet annyira nem tetszene mint így.




*...de bizony. Este, éjjel összeraktam egy kenyeret és gondosan beraktam kelni a sütőbe. Aztán meg bírtam ott is felejteni, mikor már az MTVA-tól mentünk a Flórián felé, hívott Hármaska, hogy köszöni szépen, tök jól megsütöttem neki a kenyeret... :(

Tartsunk ki! Ez a korrekt buzdítás. Köszönöm.

Sok ilyen van, gyakorlatilag hetente lehet olyat találni amelyben tisztán látható, egyértelműen ő maga adja bizonyítékát annak, hogy saját szavaival szöges ellentétben álló dolgot tesz, s azt aztán tejles mellszélességgel le is nyomja a fidesznyikek torkán, meglepetés talán, de még mindig sikerrel.

A cikk amiben ez csak illusztráció, s melyet érdemes elolvasni, mert igen, híven tükrözi a jelen állapotot.

Tudom, ha én megkérdezem (aztán itt annak az update-e néhány hónappal későbbről), az nem sok jóval kecsegtet. Vagy, mikor drukkolok valakinek.

Ez már mind tiszta. Tudom, hogy nem kéne, de talán akkor ez is egy az én addikcióm -a hálón függeszkedés- mellett, mert azt is tudom, attól, legyen az bármihez köthető, nem egykönnyű megszabadulni, így egyelőre magam sem tudom levetközni, hogy zsigeri ellenállást ne érezzek az ilyen ember irányában. S ez még ugye nem a függőség, mert valami_ellen nem lehet addiktív az ember, így én is változtathatatlanul és talán ostobán, de akkor legalább nagyon is önazonosan a hazám felé, s nem kevésbé a demokrácia felé érzek elkötelezettséget, s igen, szar ügy, ez az addikcióm olyan, amelytől sosem fogok megszabadulni. Amíg én élek, illetve a cucc ami kiváltotta ezt belőlem, megvan, addig ez is tart.

A Magyar Köztársaság. Már az utolsó napjait éli. Ahogy én is a nyugdíjas társadalomban, hiszen január 1-től a Magyar Köztársaságból királyi szóval kirúgattatik a köztársaság -úgy, ahogy a fidesz-ből anno a demokrácia, majd a fiatalok is-, s ahogy a rokkantak kitoloncoltatnak a nyugdíjasok közül. S bár utóbbi befizetésen alapuló kiszámított és kiszámítható járandósságból, januártól a létbizonytalanság egy zsarolási eszközévé degradálódik.

Előbbi pedig.... nos, előbbi pedig egy hisztis homokozólapoátját vesztett konok, nem túl okos, de kicsit sem buta, ám annál erőszakosabb sértett óvodás bosszúja.



/Éljen kedves vezetőnk!/

Szóval, meddig még viki? Meddig?

Mint majd' minden, hát ez is távol áll tőlem, de még hallótávolságon, s most már emlékezetbelin is, belül.
Ajándékemlék.
Emlékajándék.

Jó, hogy nálam mindig van tartalék. Mindig van amire nem emlékszem, így mindig van, ami majd egyszer, vilámmcsapás szerűen tér vissza, s foglalja el a tágas tér egy kicsiny szegletét néhai agyam helyén.

Halovány dunsztom sincs a mostani flash kiváltó okáról, mert az úgy látszik -de furi!!- nem oly értékesnek méretett fel, mint maga a kép, így helye az örök vadászmezők, de ez, nos, ez megvan. S hogy később is meglegyen, leteszem a padomon.

Sokszor jegyeztem, hogy Esztergom, Zsolti és én a művház gyerekőrzőjében vártuk mindig, míg Anyu vagy Apu jött értünk, s mehettünk haza, ahol nocsak!!, távollétünkben megérkezett a Jézuska!
Hozott szép, mennyezetig érő csillogó-villogó díszekkel, ezer pici, fényésséges gyertyával ünneplőbe öltöztetett és kicsiny házunkból tetemes területet elfogalaló karácsonyfát, alatta tengernyi színes, jobbnál jobb ajándékkal.
Aztán mire besötétedett, átbattyogtunk a két utcával arrébb lakó Nagyiékhoz, ahol sokkal kisebb, de forgó*, száz csillagszóróval díszített fa, és igazi, ünnepi vacsora várt. No, és persze ajándékok, de nem ez a lényeg.
* Forgott a fa. Tati egy igazi, klasszikus ezermester volt. Mindig is. Anyu tőle örökölte ezt a képességét. Tati a fenyőnek csinált egy ládát, melybe földbe rejtett motort épített, amibe lehetett rögzíteni a fát, s így az -kurblival, illetve kulccsal élesítve- teljes köröket leírva mutathatta meg magát nekünk.

Ez egy szertartás volt. Csillagszórók, gyertyák meggyújtva, fa forog, mi ott állunk és énekelünk.

A hagyomány feladhatatlan része, s tegnap óta tudom, ezért kötöm össze ezt a hangot én a karácsonnyal. a hegedűszóló.
Tati hegedűjét én csak karácsomykor láttam, egy régi, ütött-kopott tokból vette elő ilyenkor, s a játéka végén gondosan oda is helyezte vissza. Szertartásos mozdulatokkal, nyilvánvalóan láttatva a hangszer felé érzett tiszteletét.



/A bélés színe rémlik, és az, hogy megvolt a tok..../

Persze, ha megfeszülök sem emlékszem arra, hogy mit is játszott Tati, de a hegedű hangja, s maga a szertartás visszatért.
Nekem ez az ajándékemlékem, emlékajándékom idén.
 

Mindig azt hiszem, ááá, már minden megvan. Aztán dehogy... illetve lehet, újrafelejtek ezt-azt, így viszont a kallaszikus örömoldalát élem meg az aggkori emlékezetvesztésnek, hiszen majd' mindennapra jut egy új darab!

Boldog karácsonyt!

Gyakori, sőt, tán egyre gyakoribb. Nyilván, nekem is megvan a sajátom -mely a függeszkedés a hálón-, s még sok-sok fajtáját sikerült megismernem hosszú, s göröngyökkel teletűzdelt életutam során.

De ez?!
Ez, amivel mostanság találkozom ez egy nóvum. Nekem mindenképpen az, s ki kell kiabálnom itt, a padomon magamból, hogy láblógatásaim közben ne zargasson tovább ez a gondolat.
Mely egyrész ... nem is tudom a jó szót.
Megtisztelő?
Érdekes? (Unikális? :)

Egy biztos, csak állok, oszt nézek... hiszen a függőségnek olyan válfajával szembesülök egy ideje, ami eleddig legfeljebb csak hallomásból volt ismert előttem.

Mikor engem követ, mint egy árnyék, valami ragadós, nyúlós izé, magát teljes értékűnek képzelő organizmus -amit eszemben sincs megkérdőjelezni, hisz ha akarom, a 'teljes' is csak egy viszonyjelző, mert magához lépest, nyilván az is...-, akkor én elgondolkodom ezen meg amazon.

Hisz ugye például van a háziszárnyas és az előtte feltűnő kincs, nomeg van ugye az ilyen meg amolyan tic, melyek közé ez csak igen speciális meghatározésban sorolható be, de talán valami agyi-tic-ként elmegy, mikor nem izomrángást -nem szempilla ugrálást, vagy tenyér dörzsölést- vált ki valami/valaki az érintettból, hanem trágárságot vagy csak szimplán és egyszerűen önnön valóját kifejezendő mocskos megjegyzéseket.

No és ez arra is jó, hogy örüljek. Például annak, hogy megint egy(-két-három) példa arra, hogy van az a szint ahol már nem ember az a bizonyos organizmus, s én erre jó magasról tekinthetek le, úgy, hogy mondhatom ezt minden önteltség nélkül.
Mert lehet, jó nem vagyok. De abban egészen biztos lehetek, hogy EMBER vagyok, s ez több, mint amit sokan magukról igazságként vallhatnak.



Az elvonás iszonytató szakasza az addikciónak, illetve az arról való lejövésnek -legyen bármi is a kiváltó ok-, de ahogy látom, annak lenni -mármint a_szer-nek- sem könnyű.

Van amiről nem lehet lejönni, tudom. De az, nem is tesz semmit annak segítségére, ám én, mivel most én vagyok a_szer, annyit megtehetek, hogy nem dobom el azt a bizonyos kincsnek látszó csillogó valamit, melyre előszeretettel buknak az arra érdemesek.

Gyöngy és disznó.

/Elvonási_tünet tünet innen/

Nem akartam erre külön, de nem tudom elküldeni Alouette-nek a képet, így leteszem itt, a padomon.

Boldog karácsonyt Alouette!



Boldog karácsonyt mindenkinek!
... persze... :))

Ma ez a vicc fogadott a fészen:
- Mi a közös a hegymászóban és a pásztorban?
- Mindkettő marhára vigyáz a hegyen.

Ezt feltettem Erőss Zsolt oldalára, ahol végre ráakadtam annak a nyeremény vacsorának a megemlékezésére, amelyen én is részt vehettem, s amiről már akkor jegyeztem is itt, ezt-azt.
Most pedig akkor teszek néhány képet is, mert nekem ez fontos.






















Salaam Bombay honlapja.

S egy részlet onnan, ahonnan az alábbi képek is valók:

"Egyik vacsora vendégünkkel beszélgetve kiderült, hogy ő nem ideiglenesen mankózik. Tíz éve volt autóbalesete, amelyben egyik lábszára legalább olyan súlyosan sérült mint az enyém. Ő küzdött, hogy megmaradjon a lába és számtalan műtét és rehabilitáció után is úgy gondolja, hogy megérte nem hagyni az amputációt. Mégis tiszteli az én ellentétes döntésemet, amely más irányt, lehetőséget jelent a saját esetemben. Érdekes kérdés a döntés ez ügyben.

Míg a bulvár elég erőteljesen félrefogalmazott és ez állttal máig sokan úgy gondolják, hogy “a hegymászásért levágatta a lábát”, én úgy gondolom, hogy a döntés sokkal inkább az orvosok kezében volt, az enyémben az elfogadás. Valahogy nem tűnik logikusnak, hogy a páciens dönt, az orvos meg aszerint vág."

Hozzátenném, egyrészt: én vagyok az a bizonyos megemlített, másrészt, ahogy sokszor mondtam, én "csak" az alapanyagot szolgáltattam a kísérleti munkához, aminek eredménye aztán az én nem sarokba állítós lábam. A döntés, az én kezemben volt. De nem az amputációról, hanem arról dönthettem, döntenem keleltt, hogy tűlélem. Túlélem a túlélhetetlent.

S a képek a vacsoráról, melyet megnyertem s ami valami elképesztően finom volt. Ráadásul -ahogy első blikkre írtam is- amelytől gazdagabbá lettem:

































































Itt az írás, ahonnan a képeket s a fenti részletet is vettem. Velem hegyen nem fog találkozni Erőss Zsolt, sőt, van rá egy likas tízesem, hogy többé már sosenemis és seholsenemis, de ez nekem egy nagyon fontos eseménye volt tapasztalási soromnak. Köszönöm.

De rájöttem, ha én valakinek drukkolok, az kereshet más elfoglaltságot magának.

Kronológiailag nem tudom, de ennyi baj legyen, ugye, szóval, valamikor réges-rég egy messzi-messzi galaxisban drukkoltam egy fess fiatalembernek, aki valóságos sóba hempergette magát, mert nekem ő olyan valódinak tűnt, semmi manír, semmi pucc, csak a tiszta egó. S az engem lenyűgöz.



/VV Olivér ehunnan van e/

Oszt kiesett. Hüpp.

Aztán van még az ilyen tapasztalásaim között más is, például tehetségkutató vagy mi a jégverés, amiket én -előrehaladott koromra, s igen kevés agyamra valamint annál jóval több időmre való tekintettel- nézek, s abban is akad olyan, akinek én drukkolok.
Jah, de inkább tán ne tenném. Hö.

Nem, testvérem, nem!

 

Oszt kiesett. Hüpp.

Ám a sornak nincs vége -oly annyira, hogy biztos vagyok benne, csak a jéghegy csúcsára emlékszem az ilyen történésekből, de sebaj, értékeljem azt, ami megvan, ugyi-, mert mainapság megy ez a zikszes okosság. Én meg -ahogy már mondtam- nézem. Vagyis néztem, tegnapig. Ma már tüntetőleg nem nézem. Hüpp.

Szóval, igenis hüpp. És én értem, ha az előző -vagy melyik- szériában már aratott egy hiperaktív gyárek, akkor nem lehet ebben is egy reneszánsz ember, pedig ama ficak és Baricz Gergő között ég és föld a különbség szerintem, sőt, azt is aláírom, hogy tán nem is tud énekelni -merthogy én meg nem tudok_hallani, vagymi kék ehhez, na-, de sértve érzem magam amiatt, hogy kiesett ez a fijú. Persze, azt is tudom, hogy neki van még ideje és ha tehetséges -amiről meg vagyok győződve-, nem vész el, de akkor is. Nekem nagyon-nagyon tetszik ez a hang, ez a James Dean-es fizimiska és egyáltalán...

Oszt kiesett. Hüpp.


S mi a tanulság ebből?
Nos, ma rájöttem. Én innentől nagyon, de nagyon-nagyon drukkolok egy valóságsó szereplőnek, aki magát a legtehetségesebbnek érzi minden más szereplő fölött, előtt, satöbbi, s nemcsak ezen kis hazában, de az egész kontinensen, mi több, az egész planétán.



/Orbán és csatlósai innen/

Viva Viktor!

Csak túlélje a hazám a kiszavazásod!

Ha már egyszer így emlékeztem meg a magyar-amerikai pc-frontvonalról, melyből a zamerikai jött ki győztesként -s jelentem, azóta is így van, én, itt, Battán, amerikai régió szerint kommunikáltathatom csak a gépemet a külvilággal wifin keresztül-, most le kell jegyeznem, hogy találtam valamit, amiben úgy de úgy le lett játszva a pástról az említett bőséges nemzettudattal élő náció, mint a huzat.

Majd annyi -ha nem több- kalandom akadt már a konyhában, s most az éppen aktuálisat is le kell jegyeznem.
Jó ideje kísérletezem már a klasszikus amerikai palacsinta előállításával. Azzal, ami olyan sejtelmesen barnás, aranyszínű árnyalattal bír, csábítóan selymes hatású, ínycsiklandóan kívánatos.
Az íz, tulajdonképpen másodlagos ennél a remek cuccnál -nekem legalábbis-, annál is inkább, mert az eddig kipróbált sok recept közül majd' mindegyik finom eredményt produkált, de szép egyik sem lett. Úgyhogy nem voltam elégedett.

Persze azért nem is forgattam fel mindent e rejtély megfejtése érdekében, elkönyveltem magamban ezt is a 'majdnemjó' dolgok közé, majd ma reggel...!!! Háhááá!!

Szokás szerint mormogott mellettem a tévé, a Spektrumon a River Cottage ment éppen, amit én olyan nagyon nem szeretek, így nézni sem szoktam, de tudom, hogy az a jellegzetes fej, ehhez a sorozathoz tartozik -s emlékszem nem egy részletre, ami az én esetemben igen megtisztelő, ugye, mármint neki, hisz agyhelyem elraktározta az infót, például derékig dagonyázni őt a disznók között, amint el akar kapni egy méretéhez képest meglehetősen fürge jószágot-, amolyan háttérzajként ment a dolog.



/RC home/

Majd kénytelen voltam felkapni fejem, mikor valami ilyesmit hallottam:

-Attól lesz pottyantott ez a palacsinta, hogy....

Némmá, mondom, akkor ez netán amerikai palacsintát csinál?? Onnantól már figyeltem.
Gyerekeknek készített éppen suliban tízórait, s egy-kettőre összerakta s kisütötte a vagonnyi remeket, amik épp úgy néztek ki, amire én vágyom.
A gyerekek kórusban kántálták a receptet, amiből persze én egy kukkot sem bírtam megjegyezni, így kénytelen voltam rákeresni barátommal, guglival.

Skót, pottyantott palacsinta

- 50 g olvasztott margarin
- 2 egész tojás
- 250 g liszt
- 1 cs sütőpor
- 25 g cukor
- 275 ml tej

No, sütőporos liszttel dolgozik a ficak a RC-ban, de olyan nekem nem van, tehát sima, BL55-ös -nekem kenyér-, egyébként simaliszt- lisztet használtam, és vajat mondott kedves, én meg margarint olvasztottam és cukor helyett vaníliás cukrot -egy zacsit- tettem bele.
Ja, és nem evőkanállal, hanem tsinos kicsi merőkanállal adagoltam, csak azért, hogy gyorsabban készen legyen. Így hárman fértek el egyszerre a serpiben.
Az eredmény:





Aputól kaptam eperdzsemet, ami már nagyon a végét járja -hüpp-, mert már a sok-sok eperdarabka sajna elfogyott az utolsó üveg finomságból is, de abban -mármint az üvegben benne- a híg, édes, zamatos köztes jam ott zselédkedik még, s ezzel ettem is egyet a remekeim közül.

Szóval, ez a fejlövésem is letudva, ráadásul meg kell jegyeznem, hogy az amerikai palacsinta, ha jól akarom elkészíteni, ha finomat és szépet akarok enni, s főleg csinálni, akkor azt nem amerikaiul, hanem skótul kell megtennem. Mert az igazi amerikai_palacsinta a Skót pottyantott palacsinta.

Jó étvágyat!

Leteszem itt ezt, mert nekem ez tetszik és hasonlóképp gondolom. Sőt, nem csak ő, hanem egy csomó más is, gyakorlatilag mindenki felkészül, csak nem mindenki a hatalomátvételre talán, sokan megelégszünk a túlélés reményével is..

"Három vallás papjai beszélgetnek arról, hogy mikortól számítódik az élet.
Természetesen a fogantatástól, mondja a katolikus pap.
A születéstől, vágja rá a református kolléga. Tévedtek, barátaim,
mondja a rabbi: az élet akkor kezdődik, amikor a gyerekek
már elköltöztek, és a kutya is megdöglött.

Orbán után is van élet.
Sokak szerint, csak utána kezdődik. Nem kell ehhez ellenzékinek lenni, a nagyobb kormánypártban is egyre többen látják, hogy Orbánnal nem mehet tovább. Vállalhatatlanná vált a miniszterelnök, sorry, Viktor, mondják, a te időd lejárt.
Nem valamiféle megvilágosodás ez, szembenézés a múlttal, bűnhődés, hanem józan pragmatizmus.
Orbán ma már szalonképtelen. Európában, a világban, mindenütt. Magyarországon is az – sokan látják, de még nem elegen.
Európában azonban már jó ideje idegen test. Vele már Magyarország nem tud semmit sem elérni, vele már nem lehet megbecsülést, dicsőséget szerezni. De még tőkét, befektetést is csak nagyon nehezen. És egyre drágábban – a piacok beárazták Orbánt.
Orbánnak ezért mennie kell. Nem ellenzéki álmodozás ez, hanem realitás. Tudják ezt a Fideszben is, és már készülődnek. A Kedves Vezetőt nem az ellenoldal, hanem az övéi fogják letaszítani a trónról. Ha majd egy nap tőrt találnak a szívében, tudható lesz, hogy az ő soraikból lépett elő Brutus, az Orbán-közeliek között kell keresni a tettest. Azok között, akiknek fontos, hogy a Fidesz hatalmon maradhasson.
Orbánnal ez már nem megy. Szalonképtelen, falusi Elvis Presley. Az európai asztalnál beleböfög a levesbe, fogdossa a felszolgálólányok fenekét, és beletörli száját a terítőbe. Kanalat nem használ, a késsel csikorog a tányéron, a villát ellopja.
Ifjútörökök, akik a vezér helyére léptek volna, mindig is voltak a Fideszben. Idáig minden ilyen próbálkozást elfojtott a Kedves Vezető, a megbuktatására tett kísérletek nem sikerültek. Nem semmisítette meg az ellene vétkezőket, szem előtt hagyta őket, hogy lássa, mit csinálnak. Kósa polgármester és alelnök, Rogán polgármester és gazdasági tótumfaktum, Lázár jelenleg frakcióvezető, lehet, holnapra miniszter lesz.
Pokorni egy ideje nem is hajt, belefáradt a hibábavalóságokba - ő már Hoffmann Rózsa skalpjával is beéri. Az alapító – lapító? – atyák közül Áder és Szájer a külső körön vannak, onnan nehéz beljebb kerülni. Kövér még Orbánnál is népszerűtlenebb, ha nem figyel, könnyen a Jobbikban találja magát. (Lélekben már régen ott van).
Varga Mihály ideje jön. Régi motoros, csöndes, halk szavú, szakember. Látszólag a háttérben van, ám úgy hírlik, ő a várományos. A kisebbik rosszt látják benne, sokan még azok közül is elfogadnák, akik nem kedvelik a Kedves Vezető pártját.
Látszólag persze nincs sehol, sőt, volt idő, amikor úgy tűnt, még a föld színénél is mélyebbre zuhan. Amikor a svéd típusú nyugdíjrendszer bevezetését bedobta egy interjúban, abba majdnem belebukott.
Látszólag.
Mert van olyan opció, hogy a front első vonalából csupán eggyel hátrébb rendelte a Vezénylő Tábornok. Hogy még véletlenül se kaphasson sebet, súlyosat semmiképp. Mert rá még szükség lesz, szükség lehet.
Szükség van. A szó minden értelmében: szükségben nem szűkölködünk.
Orbán meg amúgy sem akart mindig miniszterelnök lenni. Jó lesz neki odafent a Sándor Palotában, szebb a kilátás, szélesebb a horizont.
Schmitt Pál pedig majd érdemei elismerése mellett.
Megrendült egészségi állapota miatt.
Más fontos beosztásba.
Tárogatózhat kedvére, zongorázhat a gyerekeknek napestig, ápolhatja az anyanyelvet ezerrel.
Orbánnak mennie kell.
Felkészül: Varga Mihály."
Föld S. Péter

A cikk eredetije a Nolblogon olvasható.



A képre néhány hónapja akadtam s ugyan nem ehhez a vicchez kötődik pontosan, de elég jó illusztrációnak, annál is inkább, hoyg JR képei, alkotásai mindenképpen figyelemreméltók.

Vagy tanmese

Ez a jelenet a British Airways London - Johannesburg közötti járatán történt meg. Egy ötvenes fehér asszony egy fekete férfi mellett ült. Láthatóan nagyon zaklatott volt emiatt, így hívta a stewardesst. A légikisasszony kérdezi:
- Mi a probléma, hölgyem?
A fehér nő:
- Talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett engem. Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény mellett kelljen ülnöm. Adjon nekem egy másik ülést, kérem.
A légikisasszony:
- Nyugodjon meg kérem. A gépen majdnem minden ülés foglalt, de megnézem, hogy van-e még szabad hely.
A légikisasszony elment, majd néhány perccel később visszajött és azt mondta:
- Ahogy mondtam, nincs több üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal és ő megerősítette, hogy a business osztályon sincs több hely. Van azonban egy hely az első osztályon. Mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetett volna, a légikisasszony folytatta:
- A mi légitársaságunknál nem szokás, hogy turista osztályon ülő utasnak engedélyezzék, hogy átüljön az első osztályra, de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy egy ilyen visszataszító ember mellett üljön. - majd a fekete férfihez fordult:
- Uram, ha úgy kívánja, vegye a kézipoggyászát, az első osztályon a szabad hely Önre vár.
A körülöttük levő utasok, akik elképedve asszisztáltak a jelenethez, felemelkedtek és tapsoltak.

Már egyszer kaptam ilyet, ha nem ugyenezt, csak behelyettesítve a név, nem és egyéb specifikumok a megfelelő helyekre anno, s azt is leírtam itt a  padomon, de most nem találom, úgyhogy nem tudom linkelni, de ezt most ideteszem egy az egyben.

Mert ez komoly, és csakígy megfontolandó is, ugye.
Nos, nézzük:

Drága,

Örülök, hogy írjon neked, remélem, minden jól van?
Én döntöttem, hogy Önnel a kapcsolatot, mert az én jelenlegi helyzet itt a menekülttáborban, és imádkozom, hogy Isten megérinti szívét, és megadja a kegyelmet, hogy segítsen nekem
A nevem kisasszony Anisa Jackson Abasi Saitoti vagyok, egy 24 éves lány, voltam a második évben az egyetemi egészségügyi tudomány elott kezdodött válság hazámban vagyok, Nairobi Kenya, de én most élo menekült tábor Burkina Faso

 apám az áldott emléku név végén Mr. Jackson Abasi Saitoti, aki a szekció vezetoje a Dalbit Petroleum, Nairobiban, Kenya, szeretett apja leégett él együtt oldalán szeretett anya és a családi ház égett le a lázadók az utóbbi válság hazám

 Itt olvashat többet a beeso keresztül az alábbi honlapon:

http://www.msnbc.msn.com/id/22460182/ns/world_news-africa/t/mob-kills-kenya-church/

 a temetés után a szüleim, az én anyám lépés lefoglalt mindent apám volt, és elküldte nekem az én családi házban, és azt állította, mindent én édesapja a saját, mert a gyermektelen, tehát o elküldi az embereket megölni, mert fél, hogy én megpróbálhatják bosszút a gonoszság csinált nekem, de amikor a gyilkosok meglátott engem, azt keményen könyörülj rajtam, és azt mondta nekem, hogy amikor elküldte az én anyám lépés megölni, ezért megkért, hogy élni hazánkban Kenya azonnal Élni akarok

 röviden fogok, mint a nyilvánosságra kicsit magamról, hogy Ön és nézd meg, hogy segítsen nekem, hogy helyezze át az országot, hogy folytassa a tanulmányait, és egy új életet, és kérjük, ez egy kicsit titkos, és én könyörgök, hogy tartsa magának egyedül, amíg minden rendezett és kivégezték, aztán jön át, hogy csatlakozzanak hozzád az Ön országában

 Van dolláros összegre 3,8 millió, mint egy örökölt megboldogult apám, amit majd szeretnék befektetni az országot az Ön segítségével, szükségem van a segítségedre, mert édesapja utasította a bankot, hogy kiadja az alap nekem évesen 24-tol egy idegen, aki tud segítsen nekem, hogy fektessenek az alap bölcsen, és azt édesapám vágy, hogy éljek egy idegen országban, így a bank nem mentesíti az alap számomra segítsége nélkül egy külföldi, mint az apám utasította a bankot

 Ez az alap letétbe helyezte az én édesapja bankszámlájára az egyik bank itt Burkina-Faso és én megyek, hogy ön minden részletet / kapcsolatot, mert szeretné, hogy a pénzt át kell helyezni a fiókjába, mielott jöttem át, hogy csatlakozzanak hozzád az Ön országában,

 Szükségem van a sürgos választ a képességét, hogy kezelni ezt nekem, hogy azt fogja mondani, a következo lépés, mert azt akarom, hogy hagyja ezt a menekülttáborba leheto legrövidebb idon belül, a helyzet ezen a helyen nagyon nehéz, még ennél is fontosabb, i love my tanulmányok és az emberek itt nem barátságos vagyok, nagyon szenved ezen a helyen, túl fájdalmas, de remélem, az Ön segítségével át az alap a számláján, én is egy jobb életet élni

 oly kedvesen hadd tudja a kész, hogy segítsen nekem, és ígérem, hogy mindig szép és huséges hozzád, én szívesen, hogy kompenzálja az Ön számára 25%-át alap segít nekem, és akkor is segítenek befektetni az alap miközben továbbra is a tanulmányaimat, mert azt akarom, hogy egy orvos, hogy a vágyam, hogy pozitívan járuljon hozzá az emberiség

Küldök neked a fotót, és remélem, hogy a tiéd, és telefonszámát, hogy ki tudjuk beszélni a telefonon, és én is szeretném hallani a hangját

Köszönöm, és Isten áldjon

Tisztelettel,

Anisa

 ....................

Vagyis, na, ha már egyszer nem jelentkeztem felelségnek egy kenyai üldözött, de ótiási örökség várományosaként menekülő tanult, művelt ifjúnak, hogy hozzájuthasson vagyonához, melynek így tetemes részét kaphatom meg, hát néhány évvel később  -lehet, csak egy, nem tudom- gondolom a nemváltó műtéte után megkeresett ismét, hátha férjnek vállalkozom.
Nos, én nem -nem is értem magam, igazán-, de közzéteszem a felhívást s ha valóban érdeklődik valaki, a címet is megadhatom, hogy felvehesse a kapcsolatot, szegény menekülni kényszerült gazdag, okos, szépreményű hölggyel... úrral... ööö... transzival.

Spam



2010. októberi cikk: Spam-toplista: vezet Magyarország!

"Méhész voltam hatezer évig, száz éve villanyszerelő vagyok. Ha nyugdíjba mentem, méhészkedni fogok."

Biztosan nem pontos, pedig igyekeztem megjegyezni, de ez nyilvánvalóan nem sikerült még annyira sem, mint a bő féltucat ovis jelét..
Színházban voltam tegnap este ismét.

Már említettem a padomon, láblógatás közben, mert lelkesen vártam az előadást, aztán ott, a kommentekben hogy hogy nem iszapbirkózássá vált a dolog, mert van sok okos, akinek becsípődése csak egyfelé enged értelmezni bármit is.
Tegnap aztán elmehettem a Gödörbe, a Tünet Együttes előadására, hogy kiderülhessen számomra mi is Az élet értelme.
Azt hittük késve érkezünk, mert pár perccel elmúlt már a kezdés kiírt időpontja, de nem csúsztunk le semmiről, megkaptuk a technikát is, sőt, miután én meglehetősen nehezen tudnék földön ücsörögni -de akár lejutni is a párnák egyikére- Ani szerzett széket, s tökéletes pozícióban sikerült helyet foglalnunk.
A technika. Ezt ki kell emelnem, mert meglehetősen különleges (ahogy az előadás linkelt oldalán is olvasható), lehet, csak nekem, de nekem mindenképpen az volt.
Jellegzetes, hogy rá kellett állnom erre, mármint arra, hogy befogadóképes legyek ehhez a dologhoz, s jelentem, nem tartott sokáig. Az első pár mondat, mely nem tudom mennyire volt spontán -ezt elfelejtettem megkérdezni Istvántól-, mert nagyon annak tűnt, de éppen ezért lehetett egy kötötten megírt stabil szöveg is, szóval az a néhány gondolat, ami a fülhallgatón át érkezett az éterből, megadta az alaphangot és kinyitotta bennem a teret, hogy élvezhessem az elkövetkezőt.
És élveztem.
Nagyon.











S hozzá kell tennem, nekem mit jelent. Ó, nem, nem az élet értelmét akarom megragadni, hisz nem futok neki olyan akadálnyak, amely küzdelemből nyilván csak vesztesként jöhetek ki, így csak azt mondom, nekem mit ismételgetett egy idő utána  szajkóm agyam helyén a légüres térben.
Az út tanulás. Vagy megtanulod amit kell, vagy mehetsz neki újra, s addig maradsz abban a körben, amíg rá nem jössz mi is az élet értelme. Hisz ez egy nagy-nagy

KÖRFORGALOM.



Rondabót, emlékeim patinás rekeszében őrzött darabjai közt.


Öt kör, egy dobozos-primulás, egy pörgós-forgós, egy sámli-törős Clint-tekintetes, egy bongyorkás-nem_akarom-os, egy túláradó-boldogság-os, és volt egy nagy, mely összefogta mind az ötöt, mind a négy "színen" át, egy, amely  kör a téglára emelve suttogva harsogta az élet értelmét.



"Meg fogok halni."

Köszönöm.

Igaza volt Horn Gyulának. A fiatalok, majd a demokrácia kirúgása után, ez a párt a legteljesebb mértékben vált az autokrácia jelenkori iskolapéldájává. Szóval, tényleg fejlődik, csak az irányba beledöglünk.

Kerestem utalást, cikket akármit a 2/3-ról -nem a viktatúra idejéből-, s ráakadtam egy videóta, mely 1998-ban Horn Gyula és Orbán Viktor között zajlott le a televízióban.

Mottó: "Nem szabad embereken kísérletezni!"  mondá a nagyvezír. (Persze a tandíj is szóba kerül, de ennyire már bele sem megyek a dolog boncolgatásába...)
Aki akkor még csak szeretett volna az lenni, s ezen elkötelezettségének vettette alá minden megmozdulását, minden tettét az azutáni bő két évtizedben. Majd mikor kezébe kaparintotta azt, görcsösen el nem ereszti, s tombol meszerzett hatalmával.

 

Mi lesz veled Magyar Köztársaság?

Van egy ilyen című sorozat az AXN-en mainapság (bár a doki nekem doki marad a Kés/alatt-ból... hüpp), s ez tökéletes most a jelen regémhez.

A hétvégén Esztergomban voltam, ahol is ádventi koncerten jártam, majd utaztam haza, ahogy ott is írtam, felszerelkezve egy remek adag lekváros kiflivel. Ami azóta sem hagy békén az az utam első etapjához kötődik, jelesül az Egom-Bp viszonylathoz.
A történés a következő volt, én szokásommal ellentétben az utolsó pillanatban küzdöttem fel magam a buszra, mert a fuvarosom annyira kiszámolta a csatlakozást, hogy ihaj, de legalább nem fagyoskodtam a megállóban -mert az egomi pályaudvar pont annyira lepukkant mint az egész nagyon is jobb sorsra érdemes  s jelenleg siralmas állapotú szülővárosom-, így már nemhogy a sérültek helye, de más szabad hely sem nagyon volt, így odatolakodtam valaki mellé a bőrönddel, a sok helyet foglaló lábammal, mankómmal, s mindketten vastag kabátban, így remekül elhelyezkedtünk s már indultunk is.
Ahogy felszálltam, naná, nem volt előkészítve sem pénz sem a kártyám, mert a zsebemből könnyen kieshet, s ha a százas lesz hajléktalané, ám legyen, de a kártyám érték, nagyon is, azt iszonyúan sajnálnám, így nem szedem elő, csak ha már ott vagyok, ám most rohannom kellett az autótól, így nem volt időm előkészíteni, vagyis a sofőrakvárium előtt szobrozva kotortam elő a dolgaim.
Addig nem adta ki a jegyet a sofőr, amíg meg nem nézte s el nem olvasta a kártyámat. Ebből láttam, hogy ez az ember nagyon lelkiismeretes, kérdeztem is, hogy a személyimet is elővegyem-e, mert azt nem kötelező felmutatni az utazási kártyához minden alkalommal, de tudom, hogy kérhető, hiszen a kártya nem fényképes, csak adatok vannak rajta, ám nem kérte (pedig az már igazán nem lett volna macera, hisz szomszédok ők ketten a tárcámban. No, mindegy. Szóval, megkaptam a jegyem, megkerestem a helyem, letelepedtem, szokásos körök: lábam elhelyez, telefon rádióra állít, utazásra kész vagyok.
Ahogy végigértem ezen szertartáson mentünk is.

Mondom, tele volt a csuklós busz, álltak is nem egyen.
Én hallgattam a rádiót, s egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy nem megyünk, pedig se megálló, se lámpa, se semmi...
Én a menetiránynak háttal ültem, így csak előbb hallottam, amint valaki kiabál. Kivettem a rádióvéget a fülemből és figyelni kezdtem, gondoltam, valami baj van. elterelés vagy valami hasonlóképpen engem heveny lábrázásra sarkalló esemény, de nem.
Csak hallottam, mert kabátom és XXXXL méreteim nem engedtek hátrafordulnom ültömben -no meg helyre legózott, bőrönddel kidekázott formábva rendezett lábam sem-, hogy a sofőr az akváriuműból kedves, de határozott hangon elbődül:

- A srác, aki kesztölci elágig vett diákjegyet vagy vegyen kiegészítő jegyet vagy most szálljon le!

Némmá mondom!
Előbb nem is igazán értettem, mert az rögtön leesett, hogy ez csak akkor lehet, ha a sofőr emlékszik rá, hogy valaki meddig vett jegyet s arra is -pláne-, hogy az a valaki ott, ahool a jegyvásárlás okán kellett volna, nem szállt le.
Szóval nem értettem, hogy ez most komoly? Csak ültem, oszt néztem ki a fejemből...
Percek teltek el némán, majd a sofőr előbújt... hátrasétált és már közben mondta:

- A kesztölci elágot elhagytuk, tudom, hogy addig szól a jegyed, úgyhogy vagy vegyél kiegészítőt vagy szállj le most!
Sétált hátra, az ajtók végig nyitva a buszon, nem nézett senkire, csak mondta, majd visszaballagott a helyére, s hozzátette:

- Én ráérek. Gondolod az utasok is?

Ekkor egy fiatalember jött előre, és már közben mondta:
- Rám gondolt? Nekem beszélt? Nekem Vörösvárig szól a jegyem!
Ahogy odaért, mondta neki a sofőr, hogy nem róla van szó, üljön vissza, majd ismét hangosabban:

- Engem többet nem büntetnek meg! Úgyhogy vagy gyere ide, mondd, hogy bocs, nincs pénzem, de szeretnék továbbutazni, akkor meghívlak a saját pénzemből, vagy szállj le!

Újabb csend cirka fél percig.

Majd a hátsó ajtón leugrott egy srác.

Egy szó se hangzott el több, ajtók becsuk, busz indul tovább.

Riszpekt. Totális riszpekt.
Azért is, mert így emlékezett, s azért nem kevésbé, ahogy intézte a dolgot.

A memória ugye, nem az erősségem, s ezen a szinten nem is volt soha.
Hűűű...

Feltettem egy idézetet OV facebook oldalára, s megkérdeztem, mit szólnak hozzá.

Előbb kioktattak, aztán törölték. Akkor feltettem a kérdést, hoyg én szúrtam-e a szemét valakinek vagy Kossuth rangon aluli, ezért kellett eltűnnie e nemes helyről:
Erre a válasz az volt, hogy engem nem ismernek, így nem tudnak rólam véleményt formálni.

Ergo: Kossuthnak nincs helye a viktoriánus pártállamban s kommunikációban.

Remek mondom, s ehhez gratuláltam is. Erre meg megkaptam, hogy kötözködöm csak.
Oh...



/Kép ehunnan ni/


" Én azt hiszem, hogy a rendnek nincs erősebb biztosítéka, mint a megelégedés, mely csak szabadság alapján lehetséges. Én tehát ellene vagyok a központosítás eszméjének."
/Kossuth Lajos/

Avagy a "libsi szinglihorda" következő állomása. Mert ugye az első a Szeánsz volt, mármint nekem az első és az, amin hordaként vonultunk fel.

Egyelőre csak mézesmadzag, amit én el nem eresztek, ha addig élek is!!!! -ezt lehet fenyegetésnek venni akár, mert megnéztem az elérhető videókat /ez a legfontosabb nekem ebből eddig/ és ismét csak megállt az idő körülöttem/-, és részese akarok lenni ennek. (Öööö.... na)
De most még nem is erről akarok regélni, hanem azt jegyzem, hogy mikor szóba került ez az előadás, nekem a címről rögvest a Monthy Pyton ugrott be, mert ugye én öreg vagyok, s ezeken szocializálódtam, ám kiderült, hogy csak aszittem, így rákerestem és már képben vagyok -amit leginkább a várakozás jellemez-, de még nézelődtem kicsit.
S rátaláltam egyre, ami annyira, de annyira jellemző és iszonyúan aktuális és nem is tudom sorolni a jelzőket hozzá, így csak ideteszem, hogy meglegyen.



 

Hukkk vagy melyik egója , ajánlotta nekem -itt #144-, ha már olyan elhanyagolt vagyok... pedig én sem egy fél-, hanem minimum egy egész telek vagyok.... ugye...

Megint mentem világgá, meg aztán jöttem is, és közben terveim szerint csak lábam lógattam volna.
Ehhez képest megint nem volt ennyire egyszerű a dolog.

Szóval, pénteken mentem lábtekerészetre, majd tovább, bőrönddel felszerelkezve Esztergomba.
Setét éjszaka volt, mire odaértem -vagy fél hét magasságában-, meg hideg is meg egyáltalán, úgyhogy akkor este én már semmit sem csináltam, nem mintha ott nekem olyan sok csinálnivalóm lenne, de még annyit sem, na. Másnap korán keltem, már 8 körül talpon voltam és az este gyorsan letesztelt lekváros kiflit vethettem alaposabb vizsgálat alá, majd ezen művelet -mely a "reggeli" fedőnevet viselte- nyugiban visszabújtam az ágyba. Némi park, kis emilkék, és ici-pici fész.
S ott nekem szegezte a kérdést egy rég nem látott, de a hálón velem is napi kapcsolatot fenntartó általános iskolai osztálytársam, miszerint akarok-é ádventi koncertre menni este.

Hmmm...
Vázoltam a dolgot, miszerint én szívesen, persze ez nekem nem könnyű, s egészen más okból, de ráadásul annak sem, aki visz -s most ez Ő, illetve Ők, a férjével-, mert én macerás vagyok. (Nem tudok állni, nem tudok hátra ülni az autóban, nagyon lassan tudok csak járni... például). De mindez nem hatotta meg Katit, így "kénytelen voltam" szándékommal ellentétben, mely a henye volt aznapra, felöltözni és készülni.

A koncert a Belvárosi Templomban volt, a Kis-Duna partján, amihez naná, nekem sok emlékem kötődik (s ki tudja mennyi lenne igazán, ha nme szelektálna magától agymaradékom...)



/Ehunnan e/

Odamentünk a kiírás szerinti kezdésre, 17:00-ra, és rögvest ki is derült, hogy csak később kezdődik a koncert, de ha átsétálunk a Széchenyi térre részt vehetünk a gyertyagyújtásban, majd onnan visszatérve kezdődik majd a koncert.
Hálám üldözni fogja ezért is Katiékat, hiszen inkább a cukrászda kávéjára szavaztak, mint az áhitatos sétára a fagyban.
Nem utolsósorban így volt lehetőségünk beszélgetni is. 
Kati óvónéni. Szellemiségével tökéletes összhangban áll hivatása, bár én csak a jó régi tapasztalataimból következtethetek erre, de akkor is... Ahogy letelepedtünk az asztalhoz, elém tett egy gyönyörűséget, hogy ezt nekem készítette és ezzel is boldog karácsonyt kíván!



Most viszem és eldicsekszem vele a lábtekerészeten is, majd méltó helyére kerül karácsonykor a fán. :) Köszönöm.

Amúgy jogos, inkább tavasz, mint a fagyos hónapok, ugye?! :) (Szóljatok, el ne felejtsem!)

A koncert elképesztő volt.
Orgona, melynek hangja -nem kérdés- elképesztő, amint betölti a teret, s aminek hallatán nekem mindig az őszinte elismerés jut eszembe, mert azért ezt a hangszert megszólaltatni, s úgy, hogy az élvezhető legyen, s minden hang a helyén, nos, az komoly teljesítmény. S itt két nő ült a hangszernél.
És volt egy operaénekesnő is.
Ha az orgona hangja betölti a teret, akkor Magyar Szilvia hangja átírja az időt, kiszorít mindent a környezetből és a freskók angyalai is kénytelenek rá figyelni.



/Magyar Szilvia most innen gyött/

Sajnos hangját nem találtam meg a neten, illetve de, de csak nagyobb hangverseny keretében, s így nem az igazi, vagyis dehogynem, csak az az élmény, egészen más volt nekem, hiszen egyedül, egy templom főhajójában, középen ácsorgott, kezében egy mappával, és aranyszőke, göndör fürtjei repkedtek arca körül s ehhez jött mély. mindent betöltő hangja, szóval ez, ez valami fantasztikus volt. A Malom Művészeti Műhely szervezésében jött létre ez, ezt még meg kell jegyeznem.
Ez volt az egyik amit énekelt, s hangja ehhez a mély, fekete hanghoz hasonlítható nekem egyedül, s ezt már ott, Katival meg is beszéltük.

Nos, a padsor -vagy hogy hívják a templomban azt, ahová be kell ülni, na- nem egészen rokiknak készült, lábam sehogy sem fért el benne, a lábujjaim lefagytak, mert -érthető módon- hideg volt benn, de mindezek az egyik serpenyőben, s a koncert, ez a hang, ez az élmény a másikban, így nem kérdés az eredmény.
Kati, köszönöm!

S ma jöttem haza. Ez még azért fontos, mert Apu reggel sütött nekem még egy adag kiflit, amit aztán el is hozhattam.

Nem ideális háttér a napsárga terítő a kiflik mögött, de ez mit sem von le az értékből. Ráadásul Apu saját készítésű lekvárral töltötte meg eme finom darabokat.
Nos, azt kell mondjam: nyamm...

 ...cseresznye és vitorláshajó... és lőn csoda!!! Egész nap ezen törpöltem, és csak most ahogy leírtam s már kerestem a betűket ahhoz, hogy jelentsem, a hetedik nem jut eszembe a zistennek se láttam befele, hogy némmá, ez 7 darab...


Nocsak, nocsak.
De ez csak mellékszál, már megint... Mert szeánszon voltam. 

Mu Színház
Szeánsz - aritmiás szívek klubja



Lejegyzem, amíg teljesen nem vész el az élmény, pedig már kezd hullani széltfele, de ez végképp nem  érdemli meg a nihilt.

Röviden, pontokba szedve:
1. megtiszteltetés
Mert hogy jövök én ehhez, de köszönöm szépen, kussolok nagyokat és élvezem a lehetőséget.
2. rácsodálkozás
Ez egy színház? Ez egy előadás? 
Ez milyen jó ötlet! És egyre jobban élveztem a helyzetet.
3. EZEK OVISOK!
És kérem, erre én egyedül jöttem rá!! Ami önmagában nyilván nem egy nagy kunszt s így kihangsúlyozva meg pláne, és ezért elnézést is kérek az alkotóktól, mert ezzel kicsit sem azt mondom, hogy nem egyértelmű a játék, hanem azt, hogy -és ezt KAK-ügyben van aki igazolni is tudja, s ha csak ez lenne az egyetlen bizonyíték...- nálam biza az a tantusz igen lassan esik le, ezzel szemben ott, akkor az első snittben rájöttem, hogy mi az ábra. (Mondjuk a jeleket marhára jegyeztem, aztán bírtam mégis kihullasztani tenger eszem helyén terpeszkedő légüres teremből, de mint fent látható, valahol másodlagos izében mégiscsak őrizgettem iket...)
4. Katarzis
Ez az este nekem, egyértelműen ezt a fogalmat szajkózta a fejemben, s azóta is él a tudat, hogy klasszikusan példázta nekem ennek a szónak a jelentését ez az előadás.
5. nem vagyok jó világosítónak
Ám bárkinek tudok felvilágosítással szolgálni!!!
Sőt, amikor rájöttem, hogy nem inzultálni akar engem az a mennyekből leereszkedő izé a fényével az ölemben, hanem interaktív játékra invitál engem... de éppen engem, nos, onnantól iszonyúan élveztem.... és az "ovisok", meghálálták ezt... Produkálta magát nekem, a FÉNYnek a csapatnyi jókedvű, magamutogató, ötletes, fáradhatatlan, hangoskodó, szeleburdi gyerek.



6. hűűű...
Például, de ez csak egy az egészből:



És tulajdonképpen ide kell beszúrnom egy szintén tantuszilag mára megfogalmazódott válaszom, mely éppen a gyógytornáról való hazabattyogásom közben -mikor is, mint azt mondtam, folyamatosan ezen járt az a kevés ész az agyam helyén- esett le, s melynek címzettje Gőz István, aki hallja ezt, s megvan a kontaktja István felé, az ne habozzon s adja át neki ezt!! :)
Szóval, amit én ott elhebegtem-habogtam neki, hogy mekkora zsáknyi köszönettel tartozom ezért az élményért, és mekkora tisztelet ébredt bennem a tehetség láttán, mellyel mindegyik a színpadon lévő "ovis" bírt, s mely nélkül szétesett volna a -számomra ugyan nem is látható, de mint megtudhattam- inprovizációkkal kivitekező, de nagyon kidekázott, élvezhető ritmusra építkező előadás. Ezen megjegyzésemre István válasza az volt, hogy "Ez teljesítmény? És akkor az, amikor egy 120 oldalas szövegkönyvet be kell biflázni s azt eljátszani, az mi? Ahhoz képest ez? Ez? ... De köszönöm."
Ott, akkor csak hebegtem-habogtam, ahogy már mondtam is, mert lányos zavaromban -és KAK vonatkozásban is láthatóvá váltan- kissé agyilag lassult voltam, vagy inkább túlterhelt információilag, de nem telt bele alig egy nap, s már meg is van a válasz!!! Háhá!!!
Szóval: 
Igen, 120 oldalnyi szöveget, úgy, hogy abban éljenek a végszavak és kellően hangsúlyosak legyenek a kívánt részek, bebiflázni komoly teljesítmény. Ahogy az is, hogy az ebből a kötött szöbegből egy élő, élvezhető előadás szülessen, az sem kevésbé teljesítmény. 
De az, hogy egy vezérfonalra  felfűzött, gyakorlatilag üres, de talán maximum színes luftballonok életre keljenek, s belőlük egy vibráló, élvezetet nyújtó, értékelhető alkotás váljék, s mindezt úgy, hogy a sok szabadság ne menjen a vezérsík rovására, szóval ezt megtenni, még ha nem tesz is ki az egész 120 gépelt oldalt, ez, na ez nekem a tehetség. Ez adja meg nekem a katarzis kézzelfogható illusztrációját.
Nem más.

A kreativitás, az élet.


Köszönöm.
Köszönöm István, köszönöm Mahutani!

Megyünk még??? :))))

Miért érzek én egy igen finom áthallást? Tán mert paranoiás vagyok?
Esetleg mert királyi léptékkel most éppen ezen irányba haladnak a dolgok?

Dzsolix, köszönöm, és hidd el, kicsit sem off ez a novella a Vona-féle kényszer-születésszabályozás vagy királyunk rokkantak elleni stratégiája idején.
 

Dino Buzzati - Hajtóvadászat öregekre. I.

Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetõje, negyvenhét éves, õszülõ, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettõkor megállt a kocsijával egy presszó elõtt – még nyitva találta, isten tudja, miért.
– Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülõ lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami õrült, megrészegedett virág.
Több kocsi parkolt a bejárat elõtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak.
A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az aj-tón, fenyegetõ kiáltozást hallott.
A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elõ elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tûnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felõl.
– Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítõ vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltözõ horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idõk jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielõtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyûlölet tartott össze; mintha azok volnának felelõsek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyûgö-kért, melyek olyannyira jellemzõek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán neki-vadultak a bandák, fõleg a külvárosokban; öregeket vettek ûzõbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festék-kel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás õrjöngésé-ben nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelõk ilyenkor megcsonkított holttesteket ta-láltak itt is, ott is az utcán.

Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tûzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-fõbe dicsérték, sajnálták, pá-tyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongás-tól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú áb-ránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magu-kat, követelték a gyeplõt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok". „Az öregség – bûn!" – ez volt a kedvenc szólamuk.
Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságai-val ingerelni merészeli az ifjúságot ...!
Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nõk társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihõ! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnõjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erõszaktételeknek vetették alá, a sze-me láttára.
Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presz-szóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat.

– Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan!
Szerencsére a lány rögtön megértette, mirõl van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetõülésre, indított, bevágta a sebességet, s bõgõ motorral elszáguldott.

A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törõdnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra elõtt a redõny.
– Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentrõl. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni ... – Isten õrizz!
Nem volt vesztegetni való idõ, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetõtõl talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban.
Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betû fehérlett. „Elvesztem" – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betûjele; állítólag több mint ötven öreget inté-zett el már saját kezûleg.
Egyetlen lehetõség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül ... A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat.
Futásnak eredt hát; meglehetõsen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betûvel díszített pulóverben, s jobb felõl igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerû volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiál-tás: – Állj! Állj meg, vén disznó!
Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegõt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettõl, hasra esett.
Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sûrûbbnek látszott a sötét-ség. Amazok a nyomában.
– Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad!
Egyik társa most melléje szegõdött: – Ide hallgass, fõnök, mondanom kell neked valamit. – A bó-dék elé értek már. Megálltak.
– Épp most?
– Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám.
– Ez a disznó az apád?
– Igen, azt hiszem, õ az.
– Annál jobb.
– De én...
– Remélem, nem akarsz most akadékoskodni? .. .
– Úgy rémlik, valami .. .
– Szereted?
– Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak.
– Akkor hát?
– Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy .. .
– Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fo-gadok, hogy csudára élvezném ... No gyere, öntsük ki ezt az ürgét .. .

Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltûnni a vászon ráncai kö-zött.
Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szûrõdött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegõbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nõ lesett ki az ajtón.
- Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyérõl.
– Mi az? – kérdezte a nõ gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be.
Üldöznek. Meg akarnak ölni.
– Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét.
– Húszezer lírát adok, ha beenged.
– He?
– Húszezer lírát . .
– Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk.
Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett
az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pissze-nés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött.
Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia.
Máris ott termett elõtte az egyik gonosztevõ; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelõtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanak-kor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd.
Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó ...  nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítõkészen.
Három-négy árny bukkant ekkor elõ, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget!
Rohant Saggini, mint az õrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözõinek mind dü-hödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, va-lami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket.
Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyõzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sõt, a manõver meglepte, megzavarta az üldözõket. Csak akkor kap-tak észbe, amikor már elérte az elsõ facsoportot. – Ott! ... Ott! ... Nézzétek ... elbújik a kiserdõben! Üsd az öreget, üsd!
Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Idõnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmá-ban képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocs-kán ... de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül.
Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetõre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetõk rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késõ volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett fut-nia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel.
A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtõl szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak.
– Nem nyiffant ki. De kellõen kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. So-sem lehet tudni, mikor jön rá a rendõrségre a bolondóra.
Kis csoportba verõdve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát ... Fáradtak voltak õk is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erõsen kivilágított térre értek.
– De hát mi ... mi van a fejeden? – kérdezte a lány.
– És neked? Neked is ..
Közelebb hajoltak egymáshoz.
– Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba?
– Te is ... neked is szörnyû az arcod.
Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elõ soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe.
Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Moso-lyogni próbált: két
foga hiányzott épp elöl.
Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!
Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejébõl tellett. De nem sok tellett az erejébõl. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen élet-szakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belõle, semmi. Most õ volt az öreg. Rá került a sor.
~~~~~~~
Telegdi Polgár István fordítása

Nyíltan hitleri elvek: születés-kényszerszabályozás.

Tulajdonképpen Lázár is ezt mondta: akinek több gyereke van, mint amennyit el tud tartani, az magára vessen!
Igen, engem érdekel ez a mutáns fajta is, mert kíváncsi vagyok, s néha kell a tudat, a mihez képest miatt.

Nácik. Nyíltan, a törvényhozásban, a Magyar Köztársaságban a XXI. században.

Bakker. Az, hogy én nem értem, az egy dolog, mert ugye korlátozott lehetőségekkel a végletek is közelebb vannak... de, hogy az se értse ezt, aki pedig tudja mit csinál, na az azért mindennek a teteje!!

Történt, hogy van nekem egy kedves, okos, szép, nem túl kecses, ámde korát meghazudtolóan jó egészségnek örvendő compaq 6000 névre hallgató jószágom, mellyel már akadt kalandom elég, mert hiába nem teng túl ész terén, nálam mégis -hogy, hogy nem- okosabb gyöngyöm. Íme egy ezek közül.

De volt más is, így csempészve történéseket amúgy unalmas rokinyugdíjas életembe, ugye. Most pedig -néhány hete- egyszer fogta magát drágaszágom és mintha mi sem történt volna elejtette a netet. Vagyis nem volt hajlandó tudomásul venni a router jelét, melyről a mi hálózatunk -vagy mi a jégverés- működik. Mindenáron a szomszédokét látta csak.
Ehhh... mit volt mit tenni, hát az amúgy is köldökzsinórról* működő szépséges masinámhoz egy újabb mazzagos cucc csatlakozott, mely a netet volt hívatott rávarázsolni. (* aksija és ...ööö... az az izé, ami a közepén van és az egérke fixen, na.. szóval ezek nem élnek, így két drót már így is elengedhetetlen a működéshez, megjegyzem, a karácsonymanótól kérek egy mazzagtalan egeret... na)
Közben Hármaska gépe, mely mostanság a_nagy_gép nálunk, bemondta az unalmast, így újra kellett rakni, tehát Norbi a jelen házi_pc_tündér, ki megbízható és nagyon hozzáértő el is vitte azt, hogy gatyába rázza s megnézte ezt a hálózati anomáliát is. Mikor elvitte az asztali gépet, mondta, ha majd hozza vissza, hoz egy routert is, hhogy csináljunk egy ellenpróbát, s ha az jó, akkor csere lesz...
Nos, történt aminek történnie kellett, a segédlet megtörtént, egyelőre kölcsön avgy inkább bemutató router elhoz, s kipróbáltuk.
Kis hálózati és egyéb jelszók keresgélése, agytalan felhasználó, mihaszna néni felé tanúsított türelem iskolapéldája, ugye, majd wifi kersgélése.
Vagy mi. (Én tudom, mit akarok lejegyezni, remélem ez az...)
Három hálózatot lát, egyik a miénk... remek. Norbi megyen, titkosít,
vissza...
nem olyan remek, mert így már nem látja...
vissza...
így már, hogy reset után gyári beállítással megyen a dolog, így látja (megjegyzem, Talema annyira csúnya, hogy még a net szelleme sem hajlandó látni is akár...)
régió kiválasztása, titkosítás, jelszó
nem látja!!!!!!
Bakker...
vissza....



/Ilyen gomb mér' nincs, vagy csak nekem nem tűnt fel??/

Mondom, az, hogy én tátom csak a szám, mert magát a kérdést sem értem, az egy dolog, de az, hogy Ő sem??!
Amit lehet átállított, s kiderült, valamiért nem hajlandó magyarul észlelni a kártyát a gépem, csak amerikai régió szerint.

Vagyis itt, nálam, Magyarország közepén, a szobámban benne, de pláne az ágyamban, nem hajlandó magyarul beszéélni a kártyám a hálózattal???
Ki érti ezt!?

Szófacsarás.

A tűzoltó: Nem éreztem a tüzet…
A vegyész: Hiányzott a kémia…
A focista: Nem passzoltunk egymáshoz….
A hegesztő: Nem volt meg a szikra…
A kórboncnok: Élőben egészen más…
A matematikus: Nem jött be a számításom…
Az ügyvéd: Nem az esetem…
A táncos: Valahogy nem fogott meg…
A liftkezelő: Nem voltunk egy szinten…
A nőgyógyász: Olyan ürességet éreztem…
A vak: Nem egyezett a látásmódunk
A festő: Nem festettünk jól együtt
A WC-s néni: Szar volt!
A cukrász: Nem volt elég édes
A hadvezér: Nem tudtam meghódítani
Az autóversenyző: Váltanom kellett
A horgász: Nem kapta be a kukacot
Az orvos: Nem hozott lázba
Az informatikus: Nem volt kompatibilis
A jós: Nem volt közös jövőnk
A tanár: Nem tudtam meghúzni
A terrorista: Nem ejtett rabul
A rádiós: Nem voltunk egy hullámhosszon
A bűvész: Nem varázsolt el
A hulla: Nem dobogtatta meg a szívem
Stohl: Ütközött a véleményünk
A boxoló: Nem voltunk egy súlycsoport
A vízvezeték szerelő: Nem volt elég nedves
Pókember: Nem sikerült behálóznia
A terminátor: Nem olvadtam el tőle
A zenész: Nem tudtam ráhangolódni
Az időjós: Nem volt felhőtlen a kapcsolat
A kukás: Szemét volt
A pék: Ebből nem sült ki semmi jó
A tolvaj: Nem lopta be magát a szívembe
Jézus: Más vizeken jártunk
A hajós: Rossz helyen kötöttem ki
A mezőgazdász: Nem aratott nálam sikert
A bíró: Elítéltem a külseje miatt
A postás: Próbálkoztam de feladtam
A vadász: Bakot lőttem vele
A hegymászó: Nem juttatott el a csúcsra
A színész: Csak megjátszotta magát
A pilóta: Nem repített a magasba
A rekorder: Nem tudtam megdönteni
A rendőr: Nem volt lebilincselő
A csúszdamester: Kicsúszott a kezeim közül