Annyira, de annyira elfáradtam, hogy ez a tegnapi már nagyon kellett. Mármint a lelkemnek mindenképpen s kivitelezhetőség szempontjából megviselt, ám remekül teljesítő porhüvelyemnek is, hiszen csak ülnöm kellett....

-- Persze az indulás előtt jöttem-mentem a gyülekező kocsik között és egyre csak költözött lelkembe a büszkeség, a lelkesedés -ami nem akkor kezdődött, de hatványozódott az érkező kocsikkal-, a jókedv, a megnyugvás. Mert megint -ahogy folyamatosan- azt éreztem, hogy igen, itt a helyem, jó emberek között, egyfelé gondolkodunk, egyfelé megyünk, jót teszünk. --

Egy beharangozó erről.

A menet a Hósök teréről indult és bekacskaringózta a várost: Hősök tere- Andrássy út- Oktogon – Teréz krt. – Nyugati tér –Szt. István krt. – Margit Híd – Margit krt.- Széll Kálmán tér – Hattyú utca – Batthyány utca – Fő utca – Clark Ádám tér – Lánchíd – József A. u. – Károly krt. – Astoria – Múzeum krt. – Kálvin tér – Vámház krt. – Szabadság Híd – Szt. Gellért tér – Bartók Béla út – Móricz Zs. krt. – Villányi u. – BAH Csomópont – Hegyalja u. – Erzsébet Híd – Március 15. tér – Jane Haining rkp. – Id. Antall József rkp. – Országház – Id. Antall József rkp. – Carl Lutz rkp. – Dráva u. – Dózsa Gy. u. – Hősök tere 

Nem sokáig tudtam ácsorogni a téren, míg gyülekeztünk -kb mi voltunk az elsők az érkezők közül, s állva fényképezni egyáltalán nem tudtam, így beültem Jucus autójába -aki Győrből jött és bejött értem Battára aztán este vissza is hozott, amiért óriási köszönet jár neki- és onnan készítettem képeket.
Íme néhány:






A "védjegyünk" a putyinos zászló:



Az engedélyhez minden szükséges adatot le kellett adni, melybe a résztvevő autók iratai, illetve azok számai is beletartoztak, ezt gondosan  az ott jelenlévő szerv fel is jegyezte:







Elindultunk, a kocsi egyik oldalán a putyinos, az én oldalamon pedig egy Szoli zászló lengett, ami ugyan be volt ékelve az ajtóhoz, mégis tartottam, nehogy önállósítsa magát, így csak néha tudtam fotózni, de itt-ott sikerült. Lám:




A Moszkva téren körbeért a sor.... ezt már hazafelé jöttömben mondta valaki, és ezért ez elég szívmelengető megint... persze bosszantó is lehet, de aki érteni akarja -nem kell nagyon erőlködni ehhez- az érti is. Mint azt a járókelők mondjuk 95%-a tette is. Tulajdonképpen egy budai utca emberei voltak -ott mondjuk egymás után, összesen tán 5-en- akik puccos dámától, bőrkabátos középkorún át, túlkoros yuppie-ig-, akik nemhogy nem értették, de be is szóltak. Mi meg rendre mutattuk nekik az ő lefelé hüvelykujjukra a felfelé hüvelykujjat -nem véletlenül hangsúlyozom ki, hogy melyik ujjat...:)-, vagy a V-t formázókat, és mosolyogtunk. Mert jó volt. 
Nagyon jó volt!






A rendőrök tökéletesen végezték munkájukat itt. Sokan voltak -annyian amennyien ekkora menet "levezényléséhez", biztonságos kíséretéhez kellenek- és nagyon profin csinálták a dolgukat. Köszönet érte nekik!






Többet nem tudtam fotózni, pedig látható, itt még a felénél sem jártunk, de készült sok-sok kép, az én telefonomtól és egy szabad kezemtől ennyi telt.

Ismét köszönöm, hogy ott lehetettem és én mindig szeretek szolisnak lenni, de igaz, 
MOST KÜLÖNÖSEN JÓ VOLT!!

Volt egy nő, aki többször feltűnt az útvonalon mellettünk, egy sípot fújt és tapsolt és lelkesített minket, mindenhol voltak csoportok, akik nekünk tapsoltak, volt sok autós aki nyomta a dudát -félreértés ne essék, a mosolyon és a bólogatáson látszott, érti és velünk van- és villamosra várók tapsoltak és persze voltak akik türelmetlenek voltak a lezárás miatt. De azt gondolom, ez az elenyésző kisebbség volt, akiknek megértem, hogy ez a pár perces dugó kellemetlen volt, de csendesen kérdezem, amúgy soha nincs dugó székes fővárosunkban? A ha dugó van azt lehet tudni, hogy mondjuk ha elhalad az az 50 autó, akkor indul a forgalom???? Ja, nem, csak most konkrétan ránk lehetett haragudni. Értem, ha ettől kerekebb az élete, ám legyen.

A Hősök terén, ahonnan indultunk is lett vége a menetnek -mármint ennek...-, majd bementünk kicsit a Szoliba, ahol IAndi és Anyukája kezét-kedvét áldottuk mind, mert kaptunk egy -azaz konkrétan két- halom palacsintát, szilvalekvárral és kakaóval, valamint  meg tudtam beszélni, hogy a kerekesszékem bekerülhessen megőrzésre oda, hiszen a netadósokon -is- kiderült, nem megy nekem a talpon állás... Onnan pedig irány az Egy falat kultúra projekt a Blahán.
Két héttel ezelőtt, az egyik netadós tüntetés előtt benéztem erre -hiszen ez egy rendszeres esemény, melyet a Szoli lelkes aktivistái csinálnak-,  s ott megismerkedtem egy fiatalemberrel, akinek éppen akkor átadtak egy szatyor téli ruhát. Láttam az örömét, és elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, egy cipője van, egy szakadt tornacipő és esélye sincs télit szereznie. Nos, elmondta hányas a lába, én telefonálgattam kicsit, unokatesóméktól sikerült szereznem egyet és eljuttattam neki. Most pedig találkoztunk. Jó neki a bakancs!!!!!!! 
Megengedte, hogy lefotózzam és betegyem ide a képet, mert annyira örülök ennek!!!!
Íme Gábor, a Szoli gyűjtötte téli ruhákban és téli bakancsában:



Készítettem olyan képet is ahol egészben látszik, de nyilvánosan nem akartam az arcát is kitenni. (Mikor elővettem a gépet és megkérdeztem lefotózhatom-e, engedélyt adott rá és vigyázzba is állt, mondván: a bakancs jobban látszódjon! Köszönöm! )

Este 7-negyed 8 körül értem haza, de én annyira ki voltam ütve, hogy bekapcsolni sem voltam képes a gépet, pedig legalább Érintést (Touch; Kiefer Sutherland) néztem volna, de arra sem volt erőm. Ma is későn keltem, de lelkem helyén van, és sínen a kerekesszék dolog is, hiszen hétfőn újra bevetés!

VASÁRNAP, KEDD és ma.

Az alaphelyzet a 700 HUF körül kering, amiben  maga a mérték lényegtelen, hisz az elv a fontos. (A szlogen mainapság: "Egyik belebukott 300-ba, másik meg 700-ba fog?")
Ma, odáig ment a dolog, hogy viki reggel a királyi rádiójában közhírré t(ét)ette, ÍGY NEM LESZ INTERNETADÓ.
Erre sokan elkezdtek örömködni, például Szabó Tímea, a pm egyik pillére, mondván, lám, elértük.... öööö... mondám akkor, ott rögtön, s szajkózom azóta is... MIT IS??? Mert mit mondott a király?
Értve olvasás, tudom, óriási feladat, nem is várható el mindenkitől...
És most látom, sajna a nol.hu-tól sem, hiszen, íme: ORBÁN: NEM LESZ INTERNETADÓ.

Gyerekek, most komolyan!!!! Ezredszer is meg lehet vezetni benneteket???? Ájvé....

Azt mondta a minielnők, hogy így.. ismétlem: ÍGY nem lesz internetadó, és hozzátette dajcstompikát meg is bízza, hogy néhány szűkös milliárdból szerkesszen már irányított megfelelő kérdésekből álló nemzeti konzultációt, hiszen ezt meg kell tárgyalni a_zemberekkel.

És kérdezem én ezután: ezen osztán minek van örülni??? Tompikának? Vagy a levelezésnek, hogy újra reánk vigyorog a minielnők egy tíz évvel ezelőtti fotóról a postaládánkat bitorolva? Vagy annak, hogy megint irányított kérdésekkel kihoznak s bizonyítottnak vesznek önnön elmebeteg állításaikat?

Ehhhh....

Szóval, akkor ma délután újra a József nádor téren volt a helyünk.

Előbb a Blahára mentem a Szolidaritás Egy falat kultúra elnevezésű projektjére, amit minden pénteken az aluljáróban tartanak, s melynek keretén belül zsíroskenyér és társaik ruhaosztás és gitárzene van terítéken. A környékről sok hajléktalan erre számítva jóval a kezdés előtt már ott vár, aztán eszik s beszélget egy jót. 
Én most először voltam ott, mert segíteni most sem tudtam -sőt egy pohár vizet le is nyúltam, hisz már mire odaértem túl voltam a gyaloglási limitemen és be kellett vennem egy fájcsit-, de ha már a másikra mentem, hát ezt sem hagyhattam ki.
Onnan autóval vittek tovább, úgyhogy kényelemben telt az utam, egyszerűen értem a célhoz.

Az elején, mikor még nem kezdődtek el a beszédek a színpadon ezt láttam onnan, ahol mi, a Szolidaritás tagok -a 'köménymag'- álltunk:



Felemeltem a telefont amennyire tudtam, hogy a hátunk mögötti tömeget is lekattintsam, mert képtelen vagyok megsaccolni mennyien voltunk:



A putyinos zászlók most is játszottak s most is különös ismertetőjelként szolgáltak nekünk, hisz csak a szolisoknál volt ilyen.



És még egy nagyon idekívánkozik: mostanában KataMagda az akinek a nyakán folyton lógok, hogy ne kallódjak el, most is -mint mindháromszor- Ő kísért a villamoshoz aztán s tett fel a megfelelőre. Persze a képet nem kizárólag ezért készítettem, hanem az általa tartott plakát kérdése fontos. Nagyon fontos. Íme:



A tüntetés végét jelezve elénekeltük a Himnuszt közösen, majd én hazajöttem. Fél tízre itthon is voltam (az Etele téren a buszvégen becsuktam magam a tolóajtóba... mármint a falnál álltam, hogy ne boruljak fel, és a tolóajtó rácsukódott a kabátomra... kalandos életem, mer nekem azom is van...), lefagyott a lábam, lefagyott a kezem és itt dübörög a fülemben a skandált FOLYTATJUK! hangja...

Nem lehet, hogy ész erő s megannyi akarat... (apropó)




De tudom, naiv vagyok és nincs agyam se... de így legalább nem adom fel sosem. 

Egy biztos: FOLYTATJUK!!!

Úgy szólt a terv, melyet vasárnap a JÓZSEF NÁDOR TÉREN fogalmaztak meg, hogy amennyiben a kormány nem vonja vissza a netadóra tett javaslatot, akkor kedden -2014.10.28.- este ugyanakkor ugyanott találkozunk, hogy nyomatékosan elmondjuk újra, nem megyünk bele ebbe az újabb nemmegszorítóbeleavatkozócivilizációellenes adónembe.

Én azóta sem pihentem ki magam, így csak néhány szemelvényt emelnék ki. (Akkor egész nap úton voltam, reggel az alapítvány támogató szolgálata vitt el a gyerekemhez a kórházba látogatni, s ott töltöttem majd' az egész napot -de erről majd később-, s délután/este az utolsó pillanatban szálltam ki az autóból a nemtommilyen körúton a Deák térnél, ahol is mi, a_szolisok találkoztunk. Át kellett mennem a zebrán és ez egyedül, villamossíneken, tömegben elég szívdobogtató esemény volt, akkor is, ha ez nagyon nem érthető az egészeknek, ráadásul tájékozódási képesség teljes hiányában még nagyobb kihívás volt...)
Onnan mentünk át a célhoz, csapatban, együtt. (Itt is KÖSZÖNÖM!)

Mondom, még mostanra sem lettem egészen üde, úgyhogy az egyszerűbb megoldást választom: egy CIKK, s az én ehhez fűzött jegyzetem.

"

És tényleg. Én csak a József Nádor téren voltam -az is necces, hogy "botos öregnéni"-ként bevállaltam ilyet (idézet egy fészes felhasználótól, aki a vasárnapi tüntetésen készült képet, melyen én is látszom, így osztotta tovább).
De visszatérve, tehát ahogy a téren átvágva indultunk -KataMagda áldásos kíséretével, amit ismét köszönök- a Deák tér felé, hogy a villamossal majd megyek az Etelére, nem tudtunk továbbmenni, mert a tömeg vége még a színpadnál volt, de már az utat, a tér három oldalát megkerülve már elállta a hömpölygő sor eleje.. vagy közepe... vagy mi, mert nem lehetett látni, hogy meddig tart az emberár...
Aztán elvergődtünk másik útvonalon a villamosig, ahol ismét csak az emberár foglalt el mindent -tehát nem járt semmi, nemhogy villamos- így metróval mentünk, ami persze tele volt.

Sok tüntetésen vettem részt. (Ami éppen "sok"-kal több, mint az ideális lenne, hiszen egy élhető hazában nem kell kimenni az_embernek jelezni, hogy nem_tetszik_a_rendszer.) S ez most egyike volt az olyan keveseknek, amikor azt éreztem, sokan, nagyon sokan egyfelé gondolkodunk és a minielnök mellényúlt, ha jól fogjuk meg a dolgot, lebonthatjuk autoriter rendszerét.

'A tüntető tömeg méretét igazán akkor lehetett látni, amikor a menet elindult. Amikor az eleje már az Erzsébet híd budai hídfőjénél járt, a vége még nem látszott a több mint 1 kilométerre lévő Astoriánál sem. A cél a budai, Clark Ádám téri nulla kilométerkő volt. Innen akarták megüzenni a kormánynak, hogy mennyi adót fizetnének az internethasználatért. '

"
Ez még a vasárnapi, tehát netadó ügyben első tüntetés előtt, a Szoli találkapontján készült:



Itt pedig Nagyulam képe, s lajta a latol, aki nem átallott feltöltetlen telefonnal megjelenni, ám a lényeg, ott állok mögötte így Nagyulam áthúzta a szemeimet a pilos filcével, hogy nyomatékot adjon a kiemelt latolnak. Vagy csak engem akalt megölökíteni, ugye.*
(* elnézést, nem tehetek mást, mint laccsolva ílni, ha Ponci Nagyulamlól van szó...)



És kedden, ez látszott onnan, ahol én álltam a tömegben a színpad előtt:



Bízni lehet abban, hogy a viktátor visszavonja elmebeteg ötletét? Miért pont ezzel tenné ezt?

Tele van a kezem mankókkal. És ezt most csak azért mondom, mert fényképezni sem egyszerű így, de most egyet nagyon sajnálok, hogy nem kattintottam le. Jelesül, ott toporogtam már a téren, de még csak hangszóróról ment a 2008-as fideszmantra, miszerint a netadó civilizáció- és információáramlás-ellenes... egyszer csak odagurul mellém egy el-go moped. Rajta egy évek óta nem látott barátom -Turcsik Tibi- aki kétlábamputáltként igencsak kiveszi a részét a rokkantlétből, és miután örömmel üdvözöltük egymást, mondja, látta a képeket a vasárnapi tüntetésről, s azokon engem is, ezért most szólt egy tucatnyi el-gos sérültnek, hogy itt a helyük. Hiszen ha én két mankóval ki tudok jönni, akkor ők is kigurulhatnak. Ez messze nem ilyen egyszerű, de én iszonyúan meghatódtam ezen, Tibi mesélte, annyira felkészült, hogy a moci töltőjét is elhozta, mert ki tudja mennyit kell menni... Szóval, gyerekek, le a kalappal előttük ...is!!!!
És akkor egy nagyon fontos remekmű, melynek szerzőjét személyesen ismerni van szerencsém, így pláne örömmel dobom itt is bele a köz-be. Íme:




November 17., előreláthatólag a parlamenti szavazás erről, s ennek megfelelően a demonstráció ismétlése. Hiszen az nem játszik, hogy a vezír agymenését a háziállatként működő fideszkdnp meg ne szavazná.

Mert a nulla megfelelő nagyságrend az internetadóra!

Ellenzékben, pontosan 2008-ban nem támogatták, sőt, megmagyarázták a narancsvitézek, a fidesznyikek, hogy az információhoz jutás elemi jog a digitális korban, és blablabla... most meg, az ezredik -pontosabban cirka négytucatodik- adónemként bevezetnék.
Jaj, de fáradt vagyok.

Most értem haza, a lábszáram akkora, hogy pajszerral tudtam kiszedni a cipőmből, ordítva fáj és kánonban csatlakozik hozzá most mindkét csípőm és jobb bokám, meg az összes térdem... de mer kell nekem öregnéni létemre, mankókat nem félve használni és menni a tömegbe bele sőt, skandálni a mindenkivel a nemhagyjuk-ot, meg a többit.

És nem én voltam az egyetlen sérült. Legalább két el-gos, és rajtam kívül vagy négy botos-mankós segítséggel élőt láttam, így most is azt gondolom, amit egyszer régen, réges-régen... egy messzi-messzi galaxisban... ("Határozott hangon s határozott „léptekkel” utat kérve, bevitt a kordon mögé, közvetlenül a színpad lépcsőjéhez, ahol is egy bazi méretű hangfalon ücsörögve biztonságban lehettem. Amint mentünk át a tömegen, a rendező el-elrikkantotta magát: „Utat kérek! Mozgássérültnek segítek!” S mindenki mosolyogva segített is. Egy hölgy volt, aki megjegyezte ezt: „Minek jön ilyen helyre egy mozgássérült?” Én pedig válaszoltam is:
- Mert ez a hazám.
S magamban folytattam is, persze.
Mert ezt megtehetem. Mert demokrata vagyok, mert a demokráciánál jobbat a köztársaságnál magasztosabbat élhetőbbet nekem még nem mutatott a világ. Mert én ebben hiszek. Mert amit tudok, meg kell tennem. Mert el kell mondanom, le kell írnom, amit gondolok. Mert ha bírok, oda kell mennem, mert a sok kicsi… mert nem tartom nagyobbra magam, mint bárki aki ott ácsorgott, de kisebbre sem." Innen, ni ez a részlet)

Sokan voltunk, nagyon sokan. És ezt épp MA EGY HETE is szinte szó szerint leírtam, pedig akkor mondjuk a fele vagy harmada sem volt a tömeg a mainak, de ez a különbség az elérendő célt tekintve felfogható, de -lehet, csak nekem- nem érthető.

Hazabuszoztam, s az Etele téren ahogy felszálltam, beszélgettem kicsit a várakozókkal, mert -ahogy mondták- látszott rajtam a fáradtság, s kiderült, nem is hallottak a netadó ötletéről. Hát, hallod?! Ezt is megéltem! Én vagyok a tájékoztatást adó, a hírvivő... én vagyok az úttörő, és nem a nyakkendős értelemben.



Nagyon elfáradtam és most nem eszi meg a képeket ez a cucc. Nincs erőm most kitalálni mégis mit tekertem el, úgyhogy mára ennyi. 

Pártsemleges volt a tüntetés, így a címben soroltak szellemében jelenlétemmel erősítettem üzenetünket.

Az első volt tegnap, melyen sokan voltunk. 

És nem túlzok, engem meglepett, hogy ennyien összejöttünk és nagyon örültem -és azóta is örülök- ennek.

Kicsit macerás volt a szervezés, mármint a saját szervezésem, de milyen lenne, ha rólam van szó, ugye. Megkérdeztem idejekorán a szervezőket, hogy érdemes-e mankókkal mennem, előreláthatólag bírom-e majd a távot, s közölték, ki van csukva, ha tudom, oldjam meg a szállítást. Ennek megfelelően mentem tovább.
Kezdetben próbáltam elintézni a mocim felfuvarozását -hiszen vidéki vónék, vagy mi, a moped meg nem hajlandó városon kívül közlekedni, arról nem beszélve, hogy ha engedélye is lenne rá, beletelne vagy három napba, mire felérnék vele székes fővárosunkba-, de ez kudarcba fulladt -lévén az esemény vasárnap volt, az alapítvány támogató szolgálata ilyenkor nem dolgozik, a sofőr pedig, aki személy szerint is nagyon sokat segít nekem, nem ért rá-,így kutakodtam tovább. Sokáig úgy tűnt, lejön busszal a segítségem, felpakolja a székem, meg engem és megyünk busszal, a Volán segedelmével. (A MÁV ugye szóba sem jöhet... hisz az egy másik történet...)
Tehát így készültem, aztán aznap kiderült, mégiscsak kocsival tudnak jönni értem, így kényelmesen utaztunk mindketten: a kerekesszékem meg én. (A mocit személyautóba bevarázsolni lehetetlen, súlya s terjedelme miatt is.)
A keletihez mentünk, hisz a 4-es metró akadálymentes, és odáig nem kell nagy dugókra számítani. A kiírás szerint láthatósági mellényes szervező/segítők irányítják útba ott az érkezőket. No, vagy álcázták magukat, vagy látóterünk eleve lezáródik a láthatósági mellény észlelésekor, de egyet sem találtunk, ellenben egy működésképtelen liftet a metróhoz meg igen.



Nem volt kiírva, hogy hol lehet még akadálymentesen lejutni, így a lépcső felé vettük az irányt, de szerencsére egy jótét lélek -egy hölgy- megállított minket s mutatta a másik liftet ellenkező irányban. Tehát itt nem kellett lépcsőzni a kerekesszékkel a mankókkal és velem.
Nincs megoldva az akadálymentes átjutás sem a metrók között, tehát vagy maradsz a négyes metró vonalán, vagy oldd meg! Mi megoldottuk, Ani le- illetve feltaszigálta a széket és az egyik mankómat a mozgólépcsőkön én meg mentem utána. (Sokszor leírtam már, hogy mi a macera a mozgólépcsőn a két mankóval... )
Mikor kijöttünk a metróból a Kossuth téren, éppen megszólalt a telefonom, már benn ültem a székemben, Ani tolt, felvettem a telefont és közben haladtunk. Illetve volna, mert az állomás bejárata lépcsőkön közelíthető meg, egyik oldalon egy, másikon két lépcsőn, amiket ugye megugorni kerekesszékkel elég nehézkes. Hol egyik oldal felé, aztán vissza kerengtünk a székkel, hogy Aninak minél kevesebbet kelljen emelnie, s találtunk is egy viszonylag kis szintkülönbséget mutató szakaszt, ahol igyekezett letenni engem, a kerekesszékemmel. Nos, ültem a székben, kezemben a két mankóm, másik kezemben a telefonom, Ani küzd a székkel és a szegéllyel, meg velem, aki nem vagyok pehelysúlyú, ugye, éppen ott, ahol két, szép szál legény, egyenruhás ifjú áll és a szemembe nézve mosolyog. Kormányőrök, vagy rendőrök, vagy tudomisénmicsodák voltak... mert én annyira de annyira röhögtem, hogy könnybe lábadt a szemem, a telefon másik végén Luci persze nem értette mi a retek van velem, rosszul vagyok netán vagy mi, mert csak elcsukló hangom és érthetetlen megkezdett szófoszlányaim jutottak el hozzá, hiszen megint egy annyira abszurd helyzet részesei lehettünk, hogy azt elmesélni igazán lehetetlen. Mert tsókolom, két életerős ifjú, ha lát egy vékony, magas -de mindegy is e részlet- nőt -és ez is lényegtelen, hiszen férfi esetében is érthetetlen ez-, aki egy kerekesszékest próbál lejuttatni a szegélyről, s láthatóan segítséggel könnyebben boldogulna, mi a fába szorult féregért nem mozdul meg és ajánlja fel segítségét????? MIÉRT?????

De spongyát rá. Építsd a karriered kedves egyenruhás, ne is figyelj másra!

Kis séta után odaértünk az EMMI elé, és már távolról látszott a tömeg.

--És itt most még személyesebb érzésekről teszek jegyzetet, hiszen ahogy közeledtünk, bennem az ismerős hangulat éledt fel, az amelyik olyan ambivalens, hiszen úgy érzem, ilyenkor ott a helyem, mert része vagyok valaminek, ugyanakkor meg kicsit félek is, hogy sziget leszek, mert macerás lévén a kutya nem fog szóba állni velem s a végén, vagy mikor feladom, úgy kell majd eloldalognom és ez az az érzés, amit kényszerből sem szeret az ember, de ha kvázi önként megy a pofonért, akkor nemcsak egy hülyenyomorék, de még nettó hülye is, a szó legtisztább, nem eufemizált értelmében... S itt jön az amit lassan el kellene hinnem már -esküszöm, trenírozom magam innentől, mert a tegnap olyan elemi erővel hatott rám, mint a minapi szolis-rajtamütés... de ez egy párhuzamos univerzum nagyon személyes részlete-, tehát végre látszólag óriási, igazából az átlagnál kisebb mértékű önbizalmam e téren helyre kell hoznom, mert nagyon sokan, számomra úgy tűnik, rengetegen vannak, akik engem szeretnek. Mert akkor is, ahogy a tömeghez közeledtünk, egy-egy arcot láttam meg, és integettem és percek alatt tucatnyian, sőt, lettünk egy kupacban, akiket én szeretek és akik láthatóan viszont szeretnek engem. S tovább is, ahogy majd meneteltünk és a keréknél is, egyre jöttek, üdvözöltek, és én csak hálásan rebegtem örömömnek hangot adva amit csak ki bírtam nyögni. Hülye patetikus liba vagyok, igaz?
Ja, und!?--

Rövid beszédek után elindult a menet az Erzsébet térre, az óriáskerékhez, ahol a színpadon ismét az eseményhez kapcsolódó beszédek és koncertek voltak soron.

A tömegben megláttam egy -az említett sokak mellett- számomra ismerős arcot és Ani -mint később kiderült, azt hitte valóban ismerjük egymást- odanavigált mellé. Én pedig kapva kaptam az alkalmon és bemutatkoztam -illedelmesen, ahogy kell-, majd látva nem elutasító, sőt, barátságos hozzáállását, beszélgetni kezdtem vele, Szekeres Pállal. (Jelenleg miniszteri biztos, korábban államtitkár, főként olimpikon és paralimpikon, talán leginkább kitartó sérült sportoló, sportvezető.)
Persze rögtön az eseményhez kapcsolódó, a minap közzétett videóriportról kezdett beszélni, amit előbb én nem is nagyon értettem, mert én nem elsősorban erről kérdeztem volna, de ha már, ugye... Hiszen jogos, íme:



Mert, ugye az örvendetes, hogy az embertelen pénzből felhúzott, vezíri gumicica stadionba elmehet a hülyenyomorék szurkolni éppen akárkitől kikapó kedvenc focicsapatának, hiszen az akadálymentes, vagy a Parlamentbe is akár három helyen gond nélkül bejuthat, nekem mégis beugrik az adekvát kérdés: "Osztán odáig mégis hogyan juthat el az említett akár kerekesszékes, akár mankós, akár vak vagy siket a nem akadálymentesített épített környezetben?"
(A válasz erre elhangzik a riportban is... a munka folyik.... igen.... .....   .....   )
Elmondta Pál -aki tényleg végtelenül barátságos volt és tökéletesen közvetlen-, hogy a megjelent riport csak részlet, oly annyira, hogy egy 50 perces beszélgetésből vágták ki ezeket, az így önmagukban valóban visszatetsző mondatokat. S azt is, hogy az Ő területe a sport, ahol valóban sikereket ért el, amiket ezúton köszönök is. Viszont: "Az emberi erőforrások minisztere a központi államigazgatási szervekről, valamint a  Kormány tagjai és az  államtitkárok jogállásáról szóló 2010.  évi XLIII.  törvény (a továbbiakban: Ksztv.) 38.  § (2)  bekezdés b)  pontja alapján a fogyatékos emberek társadalmi integrációjával kapcsolatos feladatok ellátására 2014. augusztus 1-jétől Szekeres Pált miniszteri biztossá nevezte ki négy hónap időtartamra.", s így már nem elégedhet meg az e téren elért sikerekkel, hanem bizony -mivel berken belül van- az akadálymentesítést sem lehet semmibe vennie. Azért nem, mert az az első lépés a fogyatékossággal élők integrációjához, hiszen ha nem jutok el a potenciális munkahelyig, ahol van egy munka melyet el tudok végezni, akkor ugye kútba esett az egész. Ezt talán nem oly nehéz megérteni.
Ám, ennek útját állja az, hogy -most is, a beszélgetés alatt kiderült- alaphelyzetben a_sérültet úgy képzelik el, hogy A pont és B pont között az autójával közlekedik -mely szintén egy idevágó, mégis más, hosszas hümmögéssel járó esélyautós történet-, s fel sem merül, hogy a_sérült netán tömegközlekedne. Pedig de, legalábbis szeretne, de az a minimum, hogy tervezést igényel minden út, ami kivétel nélkül kerülőkkel oldható csak meg és ez a jobb eset, mert sokszor van, hogy nem jut el a sérült a céljához, mert NINCS akadálymentes útvonal. 
Sok mindenről beszéltünk, és lesz ennek még folytatása is remélem, hiszen a politika a kapcsolatok játéka.





A színpadon közben mentek a beszédek, szólt a zene, pörögtek az események. egyszer csak mennem kellett ahová a király is gyalog jár... csak a roki megy székkel, ugye. Ezt a méltatlan részletet pedig csak azért osztom meg itt, mert nem hagyom szó nélkül az ugyan jól átgondoltan előre megrendelt és be is állított mozgássérült wc-konténereket, de azok kihelyezése meglehetősen emlékezetessé tette a látogatásom. Íme:



(Jelentem, megküzdöttem a gránit vs. sóder/gödör körülménnyel és célba értem valamint vissza is....)

Aztán ahelyett, hogy visszamentem volna -ahogy megígértem sietős távoztamban-, leragadtam egy padnál és a leszálló szürkületben még beszélgettünk egy röpkét szolistákkal, majd irány a Keleti, ahol fájó búcsút vettünk egymástól Ani meg én, s ezt tettük úgy, hogy én széktelenül, két mankóval jöttem haza, Ő pedig vitte magával azt, hogy ne kelljen egészen messze vidékre kísérnie. 
Gyakorlatilag éjszaka volt mire hazaértem, és kerek lélekkel, új energiákkal ébredve ma kezdtem a napot.

A Rehab Critical Mass-ről feltétlenül el kell még mondanom, hogy a Critical Mass apropóján felbuzdulva jött létre a kezdeményezés, hisz az sikeres, így remélhetőleg a sérültek integrációja is így, erre felhívva a figyelmet felfelé ívelhet majd. Hiszen a cél ez. 
Ha csatlakozol a kezdeményezéshez, itt írd alá, kérlek a petíciót: 
RehabCritical Mass Esélyegyenlőség, akadálymentesítés ELVÁRJUK!

Van még mit tenni. 



Egy cikk erről még.

Próbáltam úgy elintézni az aznapi utam, hogy egyáltalán kibírjam, mert tudta, sok lesz ez a móka nekem, mert a célom, ahová el kellett jutnom, nem tartozik az általam önerőből megközelíthetőek közé.
Alapítvány jelentette a megoldást, hisz a BKK mozgássérült szállítása valahogy az utóbbi mondjuk két évben sajnos sosem alkalmas arra, hogy engem is el tudjon vinni. ("Sajnos tele van... nem jó máskor?" Mint most megtudtam a(z asszem két-három évvel ezelőtt) nagy dirrel-durral bejelentett kisbuszpark-növelés következő lépése lezajlott idén, mely kocsiszám csökkentést jelentett, de ezt már nemhogy ünnepélyesen, büszkén, de sehogy se jelezték.)
Szóval, Sérültekért Alapítvány bevisz, aztán majd valahogy kijutok, gondoltam, hiszen sokáig szándékoztam maradni, ráadásul a hivatalos dolgom után még baráti kávézásra is készültem, így nem akartam megkérdezni sem, hogy maradjanak velem, örülök, hogy ilyen rengeteget segítenek nekem. (Nem túlzok, vannak helyzetek, amikben egyszerűen nem boldogulnék Zsuzsi, Gábor, Kriszti és a többiek -az Alapítvány munkatársai- segítsége nélkül.)
Reggel indultunk is, és már a következő kört is megbeszéltük -hiszen például a János Kórház Ortopédia osztályára nem jutok fel gyalog... lehetetlen küldetés két mankóval... úgyhogy taxi lenne a megoldás -kényes vagyok, így ez nem jön be...-, vagy betegszállító, amiben én csak fekve tudok utazni, az meg azt jelenti, hogy lefoglalok egy teljes kocsit, vagyis ez macera, nekem nem annyira, de a szolgálatnak mindenképpen- s mikor kitettek a Nappali kórháznál az OORI-ban, persze ismét megkérdeztek, hogy biztosan boldogulok-e s mikor megnyugtattam őket, hogy persze, menjenek csak, mentek is, mert ezer dolguk van. És én nem hazudtam, az OORI-ban mindig akad valaki aki segít, hiszen ha valahol, hát ott nem különleges dolog a sérült.
Találkoztam főorvos-asszonnyal is és megbeszéltük, hogy sajna idén már nincs hely, így jövőre inkább tavasszal -tehát márciusban mondjuk- megyek majd, ha már nem kell a jeges utaktól tartani. Mert volt tán három év, mikor január-februárban jártam s minden alkalommal volt 2-3 nap, mikor a jég miatt egyszerűen nem tudtunk felmenni az intézetig, ám tavaszra most még nem adnak időpontot, majd hívnak, ha akörül tart a naptárba vétel.
Aztán kértem cipész-elérhetőséget, s kaptam is, egyelőre csak reményem van, hogy jó susztert találok, de az ő ajánlásuk mindenképpen fontos, hisz az ortopédcipő egy kényes téma. Tudja akinek volt már kényelmetlen cipője.
Majd felmentem az ezer lépcsőn át a főépületbe, ahol éppen akkor szállt ki a betegszállítóból Sanyi, az a betegtársam, akit 2003-ban az első csípőprotézis műtét után, ott, az OORI-ban a_Hetes-ben ismertem meg, aztán tavaly a második -első bal- TEP műtét után ismét találkoztunk, s mostanra, mivel neki is meg nekem is volt ott dolgom, egy kávézást beszéltünk meg.
Örömmel üdvözöltük egymást, Ő ment az osztályra a dolgára én meg a büfébe.
Megittam egy életmentő kávét, aztán végigkilincseltem a segédeszköz boltokat elsősorban cipész elérhetőségért s nem kevésbé fontosan mankózokniért. Nos, előbbit kaptam, utóbbit a négy üzlet egyikében sem. Bakker... de még nem a "csövön járok", így még nem életveszélyes a helyzet...
Aztán ittam még egy kávét és  ismét Révészekkel beszélgettem. amit mindig nagyon értékelek és akiknek a munkáját elengedhetetlennek tartok, mellesleg akik egytől-egyig nagyon szimpatikus emberek.
Majd jött Sanyi, s kiderült nem sokára befekszik az osztályra, úgyhogy nekem újabb feladat, meglátogatom majd. Kicsit tudtunk csak beszélgetni, mert alig egy óra múlva megérkezett érte a szállítás, nekem meg pont előtte szólt András, hogy ha van időm, látogassam már meg a műhelyét.... nos, ez a kérés, azt hiszem ... spam??? ... hiszen soha, egyetlen alkalommal sem hagynám ki, hogy találkozzam vele, ha csak a közelébe kerülök, hiszen András nekem egy ikon. Mint Fazekasdoki, vagy mint Demeter Anikó.
Kaptam egy dobozos üdítőt Sanyitól és egy fenyegetést. hogy reggel hajnali nyolckor fog ébreszteni, mert tudja, hogy álomszuszék vagyok. (Tavaly, amíg egyszerre voltunk az osztályon, minden reggel ágyba hozta nekem a kávét... szobatársaim pedig elnéző mosollyal tűrték a korai -igaz csak pár másodpercig tartó- látogatást.)
Kikísértem a betegszállítóhoz -aki úgy számította, hogy én is megyek velük, mert a Moszkváig levinnének, Sanyi megbeszélte előre, de közben mivel Andráshoz voltam hivatalos, ezt a szívességet le kellett mondanom-, majd mentem az ergoterápiára.
Éppen volt benn két beteg, és találkoztam az osztály vezetőjével is, akitől engedélyt kértem, hogy ott lehessek, mint visszajáró lélek, de jelenleg nem beutalt, s ismer régóta, így engedélyét megadta. :)
Én pedig ismét tátott szájjal csodálkoztam rá a műhely hangulatára és a benne lévő dolgokra, amik a betegek s András keze munkái.

(Nem hagy feltölteni a rendszer, és nem emlékszem rá, hogy hogyan kell küldő szerverről képet betenni. Segítene valaki?)



Személyesen Ő maga, Tas András, az OORI ergoterapeutája, s akinek én magam azt köszönhetem, hogy a nihilből kijöhettem, mert segített megkapaszkodnom az új helyzetemben.

Elmeséltem a nagy hírt Andrásnak, hogy nagymama leszek.

Vagyis már vagyok, csak Erik még Berta pocakjában lakik, s november elején bújik majd elő.
András gratulált és beszélgettünk egy jót a nagyszülőség témában, s ezenközben jött az ötlete, hogy ha szeretném, készít Bertának s Eriknek -na jó, bandinak, az apukának is...- egy jelképes bölcsőt, ami ugyan csak akkora, hogy majd az épp megszülető Erik lábacskája mondjuk beleférhet, ám jelképnek fantasztikus!
S mondom, míg ott voltam, meg is csinálta. Íme:


(Ezt a képet korábban betettem s utána akartam szerkeszteni a helyét ilyesmit s akartam még mást is idetenni, de nem hagyja a szerkesztő. Rég tudom, hogy picasa-ból dolgoztam, de a módját elfelejtettem már... nagyon megköszönném, ha valaki segítene nekem!!!)

Aztán, mivel eljátszottam a hazautam biztonságos megvalósításának lehetőségét, így szegény Andrást kellett megkérnem, hogy kísérjen el amíg már boldogulok magam is, ha lejárt a munkaideje. Tehát együtt mentünk ki a kékbuszig, amiről én tudtam, hogy iszonyú messze van s nekem nem szabad ezt megkockáztatnom, de most nem volt más választásom, s kigyalogoltunk. András segített és a buszon egy idős úr is csatlakozott még -s mivel már rosszul voltam a fáradtságtól a jókedvük és felém való kedvességük nagyon jól esett- így ahhoz képest kifejezetten vidáman értünk a Moszkvára. 
Ezúton is pozitív energiákat küldök a mérnökúrnak!
Ott aztán együtt szálltunk a metróra, ahonnan én azt hittem két átszállás kell, de szerencsére András megint segítségembe volt s rámutatott az egyértelmű tényre, hogy ha elmegyek a Keletiig, ott rögvest a 4-esre szállhatok, így megspórolva egy fel-hehehe-le-hehehe utat... És ugyan a metrókon leülni nem tudok, de legalább nem kellett gyalogolnom, a buszra is kellett várnom, de ripsz-ropsz este fél hétre itthon is voltam.

Aztán persze még horrorfilm nézésre sem futotta energiámból, és reggel 10-kor keltem.
Ma meg mociztam néhány órát, holnap meg egész nap jelenésem van Pesten.

Ja,és kaptam egy levelet a város polgármesterétől, aminek tartalmát majd jegyzem itt is, de még kell egy kis történés ahhoz, hogy befejezett, vagy legalább igazán folytatódó múltként beszélhessek róla.

Hiszen:

Akadálymentesen - mindenkinek élhetőbben!



Például, Erik sétáltatása a babakocsival is könnyebb feladat, ha nem kell járdaszegélyeken akrobatázni, ugye? 

Sokszor -nem elégszer, de nem egyszer- írtam már az EBH-ról. (Pl.: itt vagy emitt...)
Most volt a TÁMOP 5.5.5 projekt záró rendezvénye, a Hotel Gellértben.

Ideális helyszín, több szempontból is. Számomra leginkább azért, mert metróval tökéletesen -akadálymentesen- megközelíthető a Kelenföld Pályaudvar Volán buszvégtől, így macerát sem jelentett a megjelenésem.

Előre leszerveztem, hogy lehetőség szerint kerekesszékkel megyek, így fontos, akadálymentes-e a helyszín ésatöbbi s várakozásaimnak megfelelően felkészülten álltak a kérdéseimhez. Két mankóval mentem, majd a délelőtt folyamán odaért a székem is, s boldog megkönnyebbüléssel ülhettem át bele, mert addig a táskámmal, két mankómmal s a kapott repicsomaggal voltam odaszegezve a szalon egy normálisaknak igen kényelmes, nekem inkvizíciós székéhez.


/Előadóteremnek berendezve akkor/

Épp ezért én csak jóval később fotóztam, hiszen a nap első részében a túlélés volt az egyetlen cél, amit szem előtt kellett tartanom.

Egy dolog miatt különösen meg kell jegyeznem ezt a napot, mely esemény még a szokásos fontosságánál is magasabb szintre emelte ezt, s nem az ebéd non plusz ultra színvonaláról, vagy a személyzet -mind a hotel, mind a szervezők- készségessége miatt, hanem egy, számomra  meglepetés okán.
Ez pedig a GRUND SZÍNHÁZ. 

Olyan eleme volt ez a napnak, mint a képzés némely gyakorlata, melyek az egész igen magas színvonalából még kiemelkedtek. 
Könnyed -hisz improvizációs-, kitalált -hisz ha úgy tetszik, irányított szitukkal operált-, okos -mert talán egyáltalán a felvetésükhöz kell a növényi szintnél jóval magasabb s kombinált iq, pláne eq- és bátor -ami talán túlzás, ehelyett inkább a profi a jó szó, mert képesek és bátrak voltak bevonni minket a játékba. 

Mint a képzésen, szituációs játékok voltak terítéken s ezek ütemét megszakítva szólhattunk bele, mi, szemlélők, s fordíthattuk akár más irányba a történéseket.

Megismerkedtem egy LMBT aktivistával -akinek a nevét persze mert nincs eszem elfelejtettem és amit nagyon sajnálok- aki nagyon szimpatikus, s délutánra, mikor a RÖVIDFILMPÁLYÁZAT eredményhirdetése zajlott, nézd meg, amúgy!!!!- jöttem rá, hogy akár fotón is megörökíthetem a helyszínt, de a tárhelyem itt most azt mondta, ennyi és nem több, így nem tudom betenni a képet.



Után indokolatlanul sokat gyalogoltam -hisz én osti, azt gondoltam, mit nekem egy metró megálló!!!-, aztán hazabuszoztam és megint gazdagabb lettem.

(Remélem, a kerekesszékem megkerül, mert azt ott hagytam a recepción, ahonnan ma viszik el, ha minden igaz.)

Kiborultam. Na, nem nagyon, talán a mostani a kiborulásaim sorában ez, épphogy eléri a hármas szintet -a tízes skálán-, de akkor is. Egy virtumegjegyzés miatt.

Nagy különbség van. a korlátba kapaszkodva/korlátra támaszkodva s mankóval segítve megtett lépcsőmászás és a korlát nélküli járdaszegély használata között. 
Nem érted? Soha ne kerülj olyan helyzetbe, amiben nincs választásod, mert egyértelművé válik a különbség!

Ideteszem egy két évvel ezelőtt sorokba szedett szösszenetem, mely most a sírás környékezte keresgélés közben jött elő, s látnom kell, csak romlott azóta a helyzet:
Eredeti megjelenés '12.07.11.

" ÉLETPÁLYA

Ez csak egy elszabadult gondolatfolyam, nem több. Mélázásaim egyike, mert időm, mint a tenger, eszem mértéke pedig épp ezzel fordítottan arányos.

S csak egy példát, jelesül a magamét veszem alapul s ebből építek szélesebb igazságot. (Mely nem több, mint az én igazságom. De nem is kevesebb.)

Az ember megszületik, készül felelős emberré válni, majd a tinédzser kor veszélyes szakaszán át meg is küzd mindennel, ami azon időkben hatványozott emócióval éri őt, s épp e közben kell megtalálnia az utat, mely későbbi minden percét meghatározza. Hiszen, el kell döntenie, kinek kinek, hogy tűzoltó leszel, s katona, vadakat terelő juhász... vagy bármi más, mely elképzelhető, és arrafelé kell építkezni. Jó esetben ezt meg is teszi, kicsit nehezített esetben -egótól függően- netán később döbben rá, hogy az élet nem habostorta, s nem elég a lébec, kell a tudatos tervezés, ha csak egy kicsit is, de elengedhetetlen. Mondjuk iskola és hasonlatosságok...
Tehát évekig készül, építkezik, építi önmagát, tervezi az életét, megrajzolja a jövőt, mely az otthona lesz  kicsiny idő múlva, és akár apró lépésekkel, de nem szem elől tévesztve a célt, halad előre. 

Talán a legfontosabb, hogy készül. Előre néz, elvégzi az iskolákat, munkába áll, ideális esetben ebben a sorrendben, még ideálisabban fordított, de szintén jól megtervezett sorrendben halad előre.

Aztán lesznek gyerekei, lesz háza, lesz szép, kerek családja, lesz élete, lesz teljes kép...lesz kutyája, ha már rajzoljuk azt a képet, s a teljességhez nem árt ez a részlet sem, ugye... minderre készül, tervez, épít...
Ahogy teszi ezt a saját rajzán a tanár, az öntőmunkás, a bányász, a könyvtáros, a bolti eladó, a szalag mellett keccsölő... 

De az senkinek, soha, egyetlen tervben sem szerepel, még opcionális mellékjegyzetként sem, hogy mi van, ha jön egy busz... mi van, ha nem fog a fék... mi van, ha jön a vonat... mi van, ha jön egy betegség, mely megállíthatatlanul felemészti a .... és ez a lényeg, mert nem, nem annyira kegyes, hogy engem felemésztene, dehogy... "csak" felemészti a lehetőségeket... megsemmisíti az addig, kockáról kockára felépített életem... és ott hagy egy végletesen megváltozott testben, ismeretlen de tárgyszerűen ugyanabban a környezetben, melyet nem vagyok képes többé használni, hiszen én, én magam változtam meg, s az amihez készült az_életem, már nem is létezik.
Ahogy a két lábát vesztett öntőmunkás, ahogy a karját vesztett bolti eladó, ahogy az ülni képtelen gépész, aki az önhatalmúan kicserélt lapokkal tovább játszani képtelen.

Sokba kerülünk, tudom. Sokba kerül az akadálymentesítés, tudom. Nem fizetünk SZJA-t, tudom. (Csak a félszáznyi egyéb adót, ezt is tudom...) De mégsem fogok bocsánatot kérni, mert nem tettem meg azt a szívességet, hogy meghalok, s így megspórolok állambácsinak egy nekem nagy, de összességében egy tollvonásnyi összeget, sőt, felneveltem a gyerekeimet, kik árvák lettek, mikor én megözvegyültem, s próbálok továbbra is nem csendben, lehajtott fejjel menetelni a számomra e korban -két éve dúló korban- kijelölt helyre, ahol lassan, némán várnám a jelen hatalom szerint rám jogosan kirótt véget.



/Senkit nem hagyunk az út szélén, mondá az úr.../

Nem, teszem amit tudok, mondom, amíg tudom, és hiszem, amíg hihetem, hogy az ember, ember marad.
Élek, s ebbe már más is belehalt.
Hogy még nagyobb közhellyel is éljek... az én életem és a Te életed közt az talán a legnagyobb különbség, hogy nekem a következő percet kell pontosan megterveznem, míg neked elég mondjuk a jövő év irányát, hiszen a lehetőségeid messzebb érnek, míg nekem mondjuk a zoknihúzóig. :)

Tehát rokkanttá válni nem egy tervezett, nem egy előre akár jellemszinten kódolt terv része, éppen ezért a kifejezés: "rokkant-társadalom" nekem mindig megüti a fülem. Annyira heterogén csoport a rokkantaké, amennyire maga a társadalom is. Hiszen ide, előre eltervezett életpálya nélkül, mindenféle társadalmi rétegből, a legszélesebb iskolázottsági előélettel kerülnek emberek, s éppen ezért semmi, de semmi, sem politika, sem vallás, sem iq, sem érdeklődési kör, nem azonos, csakis és kizárólag a fizikai állapot a közös vonás.
Csoda, hogy ugyanazt a kérdést ahányan vagyunk esetleg annyiféleképpen válaszoljuk meg? 

S félreértés ne essék, egy pillanatig sem sajnálom tőled az egész életed, hiszen -ha már közhely, ugye- mindenki akkora batyut kap az élettől, amivel elbír, tehát én erős vagyok, mint az atom..., csak azt mondom, az én virágos rét életem neked lehet, hogy egy kietlen sivatag. Mert a mércénk más, és ez nem indulatkeltés, hanem nézőpont beállítás kérdése.
Látogass meg, egészséges vagyok, csak nem vagyok egész, s ezen szavak lényegét ha megérted, közelebb lesznek azok a bizonyos párhuzamosaink...."

Ha engem nem szeretsz, attól én sem jobb, sem rosszabb nem leszek. Sőt, te sem.
S továbbmegyek, tőlem, s tőled is, tökéletesen független az akadálymentesítés fontossága.

Akadálymentesen - mindenkinek élhetőbben!

"Helló! Neked van lábad?
Gyalázat, hogy mindenki megint a saját szalonnáját sütögeti, eddig egyetlen nyilatkozatban sem hallottam arról a gyalázatról, amit a rokkantakkal tesznek. Te mit gondolsz, kit sújt a kormány a legjobban? Azt, aki nem tud még elszaladni sem. És ne lájkold, ha semmi mást nem teszel. Tele van lájkkal a padlás.
Hé! Neked van lábad?
Akkor ne fordíts hátat, hanem vedd rá a szalonnasütögetőket, hogy a követelések közt első helyen legyen a rokkant holokauszt.
Halló! Neked van lábad?
... Nem szégyen hogy egészséges vagy, de neked sem hiányoztunk a követelések elejéről.
Aki fázik, fáért megy. Lábbal. Aki éhes, akár kukában is talál ennivalót. Lábbal.
Akinek nincs nyugdíja, mert elvették, még sok mindent kezdhet, ha van lába. Akinek nincs munkája, rendkívül keserű lehet, de a lábával szavazhat, és oda megy ahol meg tud élni.
A lábával.
Helló! Vigyázz a lábadra!
Mert ha elveszted elfelejtenek, letojnak, láthatatlanná válsz, és kenyér helyett lájkot reggelizel.
Helló.
Ne támogasd azt, akit nem tudsz rávenni, hogy első helyen a rokkantak üldözését, a rokkant népirtást, a harmadik évezred gyalázatos genocídiumát említse meg minden alkalommal.
Helló!
Láb nélkül is lehet ember valaki. Ha ember vagy, és lábad is van, addig üsd az asztalt, míg megérzed, hogy tényleg ember vagy.
Helló ! Neked van lábad?
Add már kölcsön a lábad, csak míg elfutok ebből az országból! Postafordultával visszaküldöm. De ha elgondolkodsz azon, hogy esetleg nem küldöm vissza, és akkor neked nem lesz lábad, és a te életed lesz veszélyben, a te gyógyszeredet nem tudod megvenni, mert nincs rokkantnyugdíj, és lábad sincs, hogy valamit tegyél a közelgő halál ellen, és mindenki nagyon sajnál, mindenki együtt érez veled, csak valahogy mindig te húzod a legrövidebb gyufát. Már épp beletörődtél sorsodba, amikor kiderül, hogy valaki, egy kölcsön kapott lábbal Brüsszelig rohant, és emberiesség ellenes bűntettért feljelentette az egész országot. Az igazi tetteseket elfogták, akinek lába van, és nem tett semmit, azokat meg lelkiismeretre ítélték. Élethossziglan. Aztán csenget a postás, és egy csomagban visszakapod a lábad, és gazdagnak érzed magad. Mindenki másnál gazdagabbnak.
Hé neked van lábad?
Akkor használd arra, amire én használnám. Mert ugye lábat mégsem lehet kölcsön adni. Hallgatom a híreket minden nap, és ha használtad a lábad, akkor tudni fogom hogy TE VOLTÁL.
Hahó! Hiszen neked van lábad.
Helló! Neked van lábad?"
Ez csak egy teszt.
Egy barátom írta ezt, akit eddig is nagyon tiszteltem már és most is pontosan rávilágít a lényegre, s teszi ezt sarkítva, ahogy szokta. S EZ ugrik be, ebben pedig a linkelt, de ott már hivatkozásként nem működő náci lózung EZ. (És az igazán rémületes, rettenetes és kétségbeejtő, hogy ezt 2011. december 5-én írta és azóta a helyzet csak romlott.)
Érted?

"Kék az ég."




/A 14 ARC egy plakátja/

"De ha elhagysz engem, meghalok,
vagy ami még rosszabb, tá\'n megmaradok.
S akkor mindörökre elveszek,
és már nem kell, aki hazavezet."



Nincsenek saját szavaim.

Nem ilyen:



/Kitty ehunnan, ni/
..de nem is ilyen:





/Marilyn meg innen, e/
...sőt, ilyen sem:




/Szívroham inspi meg idevalósi, na/
...hanem ilyen:



/E kép meg ihol lakik, ni/

És ez rossz poén volt, de miután magas_labda, hát leütöttem.

Huszonnégy éve élek Battán, de most először jártam itt, a Matrica Múzeum-ban.
Nem ragadós kép, hanem Matrica, mint római település. (Matrica — (ejtsd: mátrika) A II-III. században a mai Dunafüreden állt a Római Birodalom védelmi rendszerének részét alkotó római település és katonai tábor. Erről az egykori virágzó településről kapta a százhalombattai városi múzeum a nevét.) ÍME.
Valahogy sosem jött ki a lépés, de most az aktuális kiállítás és elsősorban barátnői inspiráció okán, csak sikerült, hiszen egyaránt vonzott mindkettőnket a VASARELY - MŰVÉSZETET MINDENKINEK tárlat.

Nagyon köszönöm, hogy végre bejutottam, pedig abban az utcában lakom...
Ráadásul érvényes ide a MEOSZ tagsági, így ingyen mehettünk be, hiszen a fogyatékkal élő s egy fő kísérője, belépti díj nélkül nézheti meg, s én ezt sem tudtam. (Mármint azt nem, hogy ide is, mert a Szépművészetibe, a Műcsarnokba, vagy a Nemzetibe ahányszor csak találok kísérőt -és érdekel a kiállítás- rendszeresen járok. Persze a "rendszeresen" barokkos túlzás, mert ritkábban akad kísérőm, mint szeretnék kiállításra menni...)

Megnéztük az állandó kiállítást is, és az időszakit is, ahol a tipikus, szédítő, mélységet s távolságot mutató, ám síkban "megfogalmazott" színek kavalkádja az uralkodó.

Például:



/Innen, e/

Nem túloztam a "szédítő" kifejezéssel, nagyon előrelátóan mocival mentem -tekintve, hogy előtte lakógyűlés volt, s onnan rögtön mentem is tovább a múzeumba-, ám a tárlatot már egy mankóval jártam végig, mert gondoltam, nem ismerem a helyet, lehet, nem alkalmas a mocihoz. Így leparkoltam a bejáratnál, de kifelé a végét jártam erőmnek s mondtam is a recepciós néninek, hogy legközelebb bemegyek, mert láttam, nagyon baráti a helykihasználás, tehát mindenhol -még a liftben is- elférnék. Megerősített ebben, hogy szívesen látnak legközelebb is, s természetesen mocival. Kitöltöttünk kifelé jövet egy értékelőlapot is, melyben nagyon megdicsértük mind a helyet, mind a kiállítást, és szokás szerint beírtam a piciny akadálymentesítési hiányosságot is, mely ugyan nem nagy dolog, a mi helyzetünket viszont meglehetősen rontja.
Visszatérve a "szédítő"-re, nem mertem tovalépni a képek előtt úgy, hogy tekintetem a műtárgyon maradt volna, mert attól féltem, hogy az optikai blikfang miatt az egy mankóval megsegített lábaim nem lesznek elég stabilak, hiszen agyam ingoványt vél látni, s ehhez igazítaná a járást is, akár akarom ezt, akár nem. Próbáld ki! Na, nem a mankót, pláne nem a nyomorult lábakat, hanem az ilyetén képre ragasztott tekintet kontra továbblépést!

Összességében óriási élmény volt. Nagyon pozitív tapasztalat maga a múzeum, így, akadálymentesítési szempontból -lift ugyan nem beszélt, de ezen kívül majdhogynem tökéletes-, a kiállítás pedig ugyan nem óriási, mármint "méretében", de látványában mindenképpen.

Hazafelé meg úgy eláztam a mocin ülve, hogy csak na! De még jó, hogy nem gyalog voltam, mert mankóval még mindig botorkálnék az ilyenkor csúszóssá váló aszfalton...

Köszönöm Marianna!

Ez is az, mármint első, egy másik, de idetartozik ez is.

Pontosan már nem is tudom az idejét, de minimálisan két és fél éve -gyanítom van ez bő három is, de időszámításom ilyen, na- ma mentem ki a házból első alkalommal egy mankóval.
Mármint gyalog.
Ugye, hiszen mikor mocival megyek, akkor már csak egyet viszek magammal, hiszen sima talajon és pár lépéshez elég ennyi, de tegnap, ahogy mentem a postára -ja, az is egy első volt, mert oda mocival most mertem csak nekiindulni, s olyan de olyan ügyes vagyok, hogy katasztrófa nélkül, sikerrel teljesítettem ezt, így Apu nemsokára megkapja a majd' két tucatnyi Simpson hűtőmágnest-, visszafelé bementem a Kati mami pékségbe és ott az eladó örömmel konstatálta a mankóim felére karcsúsodását. Akkor mondtam, hogy még nem merek így járni, mert gyenge még a duplán robbantott bal csípőm. Aztán, mikor ma délután mennem kellett tornára, lenn az előszobában rögzített kinti mankómat csak megfogtam, de vissza is tettem a bilincsbe, mert azt gondoltam, most vagy soha...

Bal kezemben tartva a mankót -tehát a jobb lábamnak, oldalamnak segítve- indultam neki ennek a számomra maximálisan teljesíthető -az utvonalterv.hu szerint 249 m-nyi- távnak.
Még a felénél sem tartottam, mikor a bal csípőm egyre hangosabban üzente felém, hogy nem addig a', de már nem tudtam visszafordulni, hisz akkor lekésem a tornát, az pedig kifejezetten kudarcossá tette volna az egész napot.
A nyelvem lógott, mire odaértem.

S ez nem valóságtól elrugaszkodott hangulatelem.

A recepciósok megdicsértek, amit én nagyon-nagyon értékelek.
Így, a mankók felére csökkent létszámával, ma nem lépcsőztem, ellenben bordásfalat "másztam". Na, nem igazán, csak mintha...
Aztán visszagyalogásztam haza.

Persze pihenésképp bementem a kisboltba és jelentettem, hogy na, ma már gyalog és nem kettővel, de ez még korai nekem, így adok még egy hónapot magamnak. Amúgy is október 10-én megyek kontrollra Tanár úrhoz, s mondjuk az egy jó határnap lesz ehhez. Addig meg lépcsőzőgép, torna.

És persze a most jelen kedvenc -ami ugyan nem győzte le a MisFits-et, de azért eléggé ott van a szeren- a The Walking Dead is remek elfoglaltságot ad, hiszen köbö olyan sebességre vagyok képes, mint a kóborlók..


/Ehunnan e/

/A kedvencem perpill./

Szóval, ha békén hagyom, s megtámogatom mankóval, akkor nem fáj. És ez határozott előrelépés. 
Lehetne a jobb kezemben is a mankó, s így a baloldalnak segítenék, de akkor a jobb, mely így is sokkal gyengébb és merev bokával bíró -és térdprotézis várományos- lábam pár lépés után feladná, s ezt nem kockáztathatom meg.

Úgyhogy kap tőlem, a saját csípőm egy hónap haladékot. Lehet velem alkudozni!

Miért van az, hogy a nyomortelep felszámolása mindenkiben megpendít valamit. Jobbról ez nettó cél, balról -és egyáltalán "emberfelől"- pedig tiltakozást vált ki.

De valahogy az alapprobléma elsikkad. Nyomortelep felszámolás. Ez így maga értelmetlen, ez a fontos, de ezzel senki nem törődik. Ez csak logisztikai kérdés így, hisz a telep lakóinak csak címét változtatják, a telep koordinátáit a térképen, pedig nem ez az út. Sokkal mélyebb, gazdasági, politikai, szociális kérdés ez, ami érinti az egészségügytől a családtámogatási rendszeren át az iskolai ill képzési palettát, a munkahelyek létét vagy nem létét, tehát a teljes gazdaságot, regionális szintre leképezve. Persze így is meg lehet oldani a nyomortelep-kérdést... amennyiben cél mondjuk Brazília... jé, tényleg, hiszen fociban nyilván vagyunk olyan jók, mint a brazilok, akkor meg mégis mi a bajom ezzel?!

Szóval ajánlanám a tisztelt gondolkodóknak és nyilvánosságot kapó potentátoknak, hogy minden esetben, ha "nyomortelep felszámoló program"-ról esik szó, tegyenek egy gondolatjelet s jegyezzék meg .kiemelt hangsúllyal-, hogy a nyomor az amit fel kell számolni elsősorban s ez magával vonja a nyomortelep eltűnését is, de fordítva csakis a probléma mélyülését okozhatja.

Ezek csak szavak, de nem mindegy, hogy pontosan fogalmazunk-e fontos kérdésekben.

Mert ez volt AZ_ELSŐ igazán, s ez is az, csak másfelé.

Hiszen a Spar van számomra -gyalog ugyan elérhetetlen, de mocival- tuti közelségen, ám posta mondjuk legközelebb csak a városközpontban vagy még messzebb, a helyi texoban leledzik, csakúgy a gyógyszertár is, így mennem kellett.
Több embert kértem, de egyedül Ildike vállalkozott rá, hogy lekísérjen odáig, hogy az első utam ne egy szál egyedül tegyem meg, hiszen magánparám, mely szerint valahova mintegy beragadok, nem hagyott békén. Ezt meg is ejtettük a hétvégén, s ma elérkezett az ideje a magányos útnak is.

Fél 12 körül indultam, majdnem nyuszi(bazdmegdesértőez)tempóban igen rövid idő alatt, látványosan toleráns emberekkel találkozva értem le a megtapasztalt s járható útvonalon a célhoz. Benn remekül boldogultam s ismét segítőkész emberek kérés nélkül szedték le a felső polcokról nekem a cuccokat -mely hozzáállás nem meglepő, de annál inkább megjegyzendő, és köszönetre méltó-, simán végeztem, kifelé találkoztam egy rég nem látott emblematikus ficakkal is, majd visszagurultam hazafelé.
Hatalmas pakkom volt, hiszen nem véletlenül mentem most, volt utalványom -vagy kuponom, s erről mindig Carrie jut eszembe- mosogatógép tablettához, amit vagy most élek fel, vagy sose, így az előbbit választottam. Ergo akkora batyum volt, hogy az ülés alá, az alvázra állított szatyrot pakoltam tele s így a kosárkámban csak a szép kis fekete ridikülöm utazhatott, de éppen erre kell nekem a járgány. (Ja, és befizettem a csekkeket is, ha már...)
Nem haza jöttem, csak hazafelé indultam, hiszen kettőtől tornára kellett mennem, így épp ha feljövök, már indulhattam is volna vissza, tehát inkább bementem Rózsához a pékségbe és beszélgettünk -meg ettem egy sütit és ittam egy kávét- a szabad idősávban.
Aztán újfent derült égből meglepetésként ért Edit -a gyógytornászok leggyógytornászabbika, ugye- felszólítása, melyet amióta a kórházból itthon vagyok, minden alkalommal megejt én meg mindig elfelejtek, mint most is, hogy nem a tornaterem az első irány, hanem a lépcsőház.
Hiszen egymankós, korlát nélküli lépcsőzés a lecke mainapság. Fel-hehehe-le-hehehe.. mondá Pom-Pom, én pedig követem.


/pom-pom itten lakik, ni/

S mondom, egyre jobban megy!

Aztán torna, majd még lauf, hiszen a cipőmet ma hozta a cipész, immáron a kisebbített talpkülönséggel, ami így már csak 2 cm. Papucson is és a beadott, tavalyi cipőmön is.
(Nem fáj, ha állok!!!! Nem húzódik ha megyek!!!) S elvitte az idei, pöttyöstalpút és a postaköltségre is a fedezetet, hogy ne kelljen arra várnom egy hónapot, hanem amint kész, feladja, s másnap mondjuk át is vehetem.

Majdnem öt óra volt mire hazaértem.
Ettem és nagyon elégedett vagyok magammal.

Megy ez mint az ...

Nem telepített, hanem települt. Mert van különbség, méghozzá lényegi.

Hiányzik. Hiányzik a hely.

ITT, az ötödik szülinapom replikája olvasható -melynek eredeti megjelenése 2008-ra datálható, hiszen a park első napjától ültem a padomon és mondtam a magamét-, aztán még néhány év és elengedtem.

Ezt is megírtam akkor, de most nincs cérnám kikeresni, legyen elég annyi, hogy átbillent a mérleg a felfokozott várakozásról a na_bazmeg_mit_csinált_a_sok_idióta_náci_a_parkban-ra, s ehhez nem volt kedvem.

Ma felmerült a fészen -hol másutt?-, hogy a régi, stabil parklakókat újra össze kellene rántani s csinálni egy helyet, ahol jól érezzük magunkat.

Mi kellene ehhez?

Nos, hát mi. Mármint mi, bloggerek. Mi, bloggerek, akik mondani akarunk valamit, s azt mondjuk is, nem basztatni akarunk mást, de ha vitás kérdés merül fel, nem hátrálunk meg, ám harciasságunkban nem megyünk el az agresszióig.
Még a verbális agresszióig sem.
Az én speciális kitételem ehhez, hogy még kvázi viccesen sem emlegetjük a másik családját, szeretteit, de tudom, ez csak az én gumicicám. Bár, tény, hogy ebben az egyben nem engedek.
Nem érdekes ki miről ír. Énblog, politika, bármilyen tematikus jegyzet, a közösség a fontos.
Az, hogy a másik véleménye érdekel, érdekel akkor, ha megtisztel a jelenlétével és elmondja nekem azt. S ez ugye, a virtuális térben meg is történik, akkor is, ha én az ágyamban ülök, felpolcolt lábakkal és csak olvasok.
S teszi ezt más is, vica versa.

Aztán kell egy hely.
Egy hely, ami alkalmas a közösségi létre. De nem egy arckönyv, hanem egy blogportál, ahol bizony a főoldalon ríltájmban követhetőek az újonnan megjelent jegyzetek, s ahol van egy fiók -szintén a főoldalon-, melyben látható azonnal a kommentek pörgése is, a portál teljes mélységében.
Ehhez szervesen hozzátartozik, hogy kell egy minimális szintű moderáció is, de ez már pláne túlmegy az álmodozáson.

Gondolom, ez iszonyat meló, mármint ezt elkészíteni, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ettől lesz élővé egy blogportál. 

Szóval, hiányzik. Hiányzik a hely, az emberek, a blogom, az érzés, a barátságnak s akár többnek is hitt kapcsolatok... hiányoznak az emberek. Nem konkrét személyekre gondolok, hanem a hangulatra. Persze lehet, hogy arról is szó van, hogy a blog, mint olyan, idejétmúlt, anakronisztikus dologgá vált, s én -ahogy szoktam- ezt nem veszem tudomásul.

Mert még mindig ülök a padomon, lábam lógatva s mesélve magamnak, hiszen a vélemény számít...


/Logó ehunnan ni/

Azt hittem, valami hálós, mármint klaviatúra mizéria okán lett az, ami.
Aztán kiderült, nem.

Sokkal inkább pékáru és húsétek van a dologban.

Amit így, kénytelen leszek le is tesztelni. Mert ugye, úgy esett, hogy megyek.

Mert TOPORZÉKOLOK A VÁGYTÓL, és tudom, a FIATAL MAGYAROK-nak dunsztjuk sincs erről már, s arról meg pláne, hogy mennyit de mennyit veszítenek ezzel. 

Megyek. Azt hittem már, hogy többet sosenemis... de sokszor hiszem ezt és eddig még mindig alakult a dolog. Most, előbb kinéztem a Szigetelős Stromae-t, de mivel 16 rugó és nem nagyszínpad és éjjel fél 12-től fél 1-ig tart az egész, így nem is kacérkodom a gondolattal, pedig azért az a FICAK nattyon ott van, s néhány órával később, még aznap, megláttam ezt.

És kerekeim azonnal erre kezdtek pörögni. 
Sosem voltam még ott, sőt, azt hittem, ahogy fenn is írom, ez a KÖBÜKI valami argo megfogalmazása, de aztán sikerült ezt a vészes hiányosságomat orvosolni (pedig nekem poénnak nagyon megfelelt volna)...

Most, az imént le is beszéltem telefonon, hogy kerekesszékkel megyek, várnak, lesz helyem, kedvezményt is kapok a beugróból -nem személyem okán, hanem fogyatékkal élőként, ugye-, s igen, ott leszek.

Nosztalgia rulez.

Európa Kiadó Kobuci Kert augusztus 19. 18:00

Jaja...






/EK innen e/

Persze szervezés kell, de sínen a dolog -mert engem székestül Pestre kell juttatni, aztán meg vissza-, de ez csak a szokásos kalandjárat, nem több.

S ha ott leszek, ellenőrzöm is a hely névadóját, vagyis milyen kóbászos buci az a KOBUCI. Mert megérdemlem, hiszen jelszó: BON BON SI BON...

Különben ez van, ami. 
Néha megteszem, például ÍGY, vagy ÍGY is -s ezt nem győzöm hangsúlyozni feszt-, de ÍGY soha, s ezt is szajkózom folyton, ám sokszor mégiscsak élnem kellene ezen eszközzel.
Persze tudom, az én agyam, nem lehet, hanem biztos, hogy TÉVES... ha már...
De nem erről van szó... utttyan... csak az ...ja, mondtam már, az én agyam téves... szóval, köze nincs ennek a listának a_listázáshoz, illetve egészen más, sokkal kisebb hatósugarú jelentőségében.
Mert történt, hogy tegnap Ildike leégett mosógépe áldásos tevékenysége -vagyis immáron semmittevékenysége- révén áthozott egy adag ruhát, melyet én ma reggel mostam ki, s aztán kellett átvinnem hozzá az immár tiszta eredményt.
Nos, úgy terveztem, hogy reggel felkelek, kimosok, átviszem a cuccot Ildikéékhez, felmegyek a Sparba, veszek tejet például -mert az utolsót bontottam fel tegnap reggel-, aztán hazajövök s még mindig délelőtt lesz.

No, ehhez képest az van, hogy negyed tízkor ébredtem, mire ráeszméltem arra, hogy már itten nem lesz délelőtt letudott pontos terv, lett fél is, így kikászálódtam az ágyból, beindítottam a mosógépet, lezuhanyoztam -megmostam a hajam is-, majd szöttyögtem még kicsit -ezzel a "folyton" változó végtaghossz-különbséggel elég kalandos a rokilét, de szó se róla, klasszisokkal jobb kaland ez, mintha egyforma lábam lenne, csak fájna... ööö... na...-, aztán mire lejárt a mosás, össze is szedtem magam s ruhabatyuval felszerelkezve indultam utamra.
Merthogy megtehetem, ugye. Hiszen van nekem mocim -szelíd MOCI, ugye...-, s ezzel leküzdhető ez az akadály.
Lecígöltem batyut, beraktam mocira a lábamhoz, s így indultam. Felkészültem, szatyor -mely alkalmas arra, hogy "megállva saját lábán", ne boruljon le az alvázról, gondosan párna alá téve, s irány Ildikéék.
Oda is értem, pakk beadva a kerítésen s továbbsuhanás.

Ha már ott jártam, bementem az Elektro-TOP-ba is és rákérdeztem a telefonra, mert a bolt honlapja a kifejezést sem ismeri, de választ kaptam, s megnyugodtam, majd át a Spar-ba. Nem túlzok, vagy egy órát -ha nem többet- kerengtem a bevásárlótérben, s szedegettem össze a dolgokat, gondosan ügyelve a rendelkezésre álló szabad összegre, melyet ezen akció alkalmával felhasználhatok. Mikor megtelt kis mocikosaram s lelkem is elégedettnek tűnt a pakkal, beálltam a pénztárhoz -megjegyzem, a sparos alkalmazottak kivétel nélkül kedvesek, segítőkészek, amit nem győzök megköszönni és terjeszteni is-, fizettem, s suhantam hazafelé.
Itthon -annyira de annyira ügyes vagyok már, hogy alig egy számjegyű percnyi időráfordítással- be tudok navigálni tolatva a mocihelyre, tehát beparkoltam de ízibe s felcígöltem a batyut az emeletre. Amint etalonszatyrot kipakoltam, derült égből villámként -ide rímel a MisFits, ugye... bakker... de hiányzik nekem ez!!!!- csapott be a döbbenet, hogyaszongya, tök ügyesen vásároltam, csak éppen a legfontosabbat nem vettem: tejet.

Egy pöttyet elszontyolodtam, ezt nem titkolhatom, s lerogytam az asztalhoz, gondoltam próbálok valami köztes megoldást találni, ezért -ugyan még nem volt végleges tervem, de- előszedtem a telefont, s mikor kezemben volt, látom, Ildike hívott. Én meg nem hallottam, így most visszahívtam.
Kapva az alkalmon, kérdem, hogy van-e esetleg-e nekije-e tartalék tej otthon-e, de nem volt, ellenben nehezményezte, hogy nem mentem be, mikor a ruhát leadtam, meg is jegyezte, hogy bezzeg ha bementem volna, szólt volna, hogy ne felejtsem el a tejet... áh... késő bánat. Bakker....

De így nem volt mit tenni, újra el kellett indulnom. Sparos nénik örömmel üdvözöltek ismét, pénztáros meg is jegyezte, ha még valami kimaradt, 5-ig érjek oda, mert addig vannak nyitva. (Kedves, de nem tervezek mára több utat...:) Aztán irány Ildikéék.

Kicsit sem vicces, eszem ennyire látványos hiánya. Mi ebből a tanulság?

Ha listát írnék, legalább néha, s azt nem keverném el, ugye, akkor esetleg nem kellene potya utakat tennem.

Ellenvélemény: ha lenne lista, nem kellene plusz utakat tennem, pedig most már megtehetem; és nem érne villámcsapás néha, pedig az különös eredményt is hozhat. Ugye? 






Ja, úgy, de úgy szeretnék a MF-ből csengőhangot "csinálni", de annyira gergya vagyok, hogy egyelőre ez még csak álom. De ugye, ami késik... az később van. :)
Ez is csak az egyik lista tagja. Le kéne írnom, tán?

És ez csak abban az értelemben érvényes, hogy maga a vonat rossz. 

(Segítek: nem nem jól választottam meg az útirányt, az időt, a célállomást, hanem a szerelvény s rajta a személyzet, valamint a vasútállomás rossz.)

Maga a nap is eseménydús volt, sőt az előző is, hiszen most először, a tavaly augusztusi műtét -tehát az első második_protézisműtétem- óta indultam neki egyedül ekkora túrának. Ráadásul egy hirtelen ötlettől vezérelve, tehát nem is igazán rákészülve



http://horizont.nolblog.hu/archives/2013/12/02/Pelda/

https://www.youtube.com/watch?v=kA4Odj4HgYA

És ez csak abban az értelemben érvényes, hogy maga a vonat rossz. 

(Segítek: nem nem jól választottam meg az útirányt, az időt, a célállomást, hanem a szerelvény s rajta a személyzet, valamint a vasútállomás rossz.)

Maga a nap is eseménydús volt, sőt az előző is, hiszen most először, a tavaly augusztusi műtét -tehát az első második_protézisműtétem- óta indultam neki egyedül ekkora túrának. Ráadásul egy hirtelen ötlettől vezérelve, tehát nem is igazán rákészülve

http://horizont.nolblog.hu/archives/2013/12/02/Pelda/

https://www.youtube.com/watch?v=kA4Odj4HgYA

http://nyaralok.blog.hu/2009/07/05/2_nap_136

http://talema.blog.hu/2008/08/05/11_nap_a

https://www.youtube.com/results?search_query=the+rapture+-+echoes

https://plus.google.com/photos/108763720865090377549/albums/5236909635353795425?banner=pwa

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=220638487948749&set=a.159097890769476.35027.100000077975080&type=3&theater

Persze nem itt kezdem, bár ez folyamatos és most a perpill végkifejletet is megbélyegzi, de messzebbről kell indulnom.

Történt, hogy hazajöttem a rehabról -ahova a büdös életben többet a lábam be nem teszem-, és ráeszmélhettem, hogy a csípőm remek. Szebb, okosabb, kitartóbb, mint valaha. (:) Csak persze gyenge és kevéssé teherbíró, de ez idő és edzés kérdése csupán.
Voltam kontrollon, ahol Tanár úr ellenőrizte ezt, és ahol elmeséltem -miután rákérdezett- a visegrádi állapotokat dióhéjban, megtekergetett, kiírta a gyógytornát és előjegyzett három hónap múlva ismét látogatásra, azzal, hogy addigra tán egy mankóval stabilan járóképes leszek majd. (Hacsak valami közbe nem jön, a jelen irány ez, tehát így lesz.) És mondtam neki a talpmacerám is.
Mármint a jelenleg 3 centis platformtalp szerintem csökkenthetőségét. Mert úgy érzem, mikor mankó nélkül teszek meg pár lépést -többre még erőmből nem futja-, meglehetősen lukba lépek, mert már nincs annyi különbség. Próbálta megmérni, de mint tudjuk, sokszor és alaposan legózott jobb lábam/csípőm egyetlen pontja sem felel meg a sztenderdnek, tehát nincs mihez viszonyítani, így megnézte szemből ahogy állok, ahogy megyek és egyetértett velem, le kell vetetni egy centit. (Felet lenne ideális első körben, de csak egészet vesznek le, így marad ez, annál is inkább, mert Tanár úr véleménye alapján, inkább kisebb legyen az emelés, mint nagyobb, két csípőprotézissel nem mindegy.)
Azóta beszéltem cipőszakival, két hét múlva jön ide a városba. Nos, akkor elviszi majd és két hét múlva hozza vissza. Papucs és cipő. A kérdés csak az, hogy addig akkor mi lesz? Remete? Mármint én? De Scarlett O'Hara a barátom, ugye, tehát ezzel majd akkor foglalkozunk, ha odaértünk.
Gyógytornám hétfőn lesz először, ami már nagyon rám fér, hiszen a visegrádi mágneskarikás bohóckodás a merev bokámnak nem sokat segített, így bokám zokogva várja az Edittel való viszontlátás pillanatát.
Az is a hazajövetel örömét fokozta, hogy a méregdrága és gyönyörűséges, okos, intelligens és bazi mosó-szárítógépem megint bemondta az UNALMAST. 
Hívtam mindenkit, megtettem amit megtehettem, s ma eljött egy eddig számomra ismeretlen, szimpatikus fiatal szerelő -aki a battai Hírtükörben is hirdet, onnan kaptam meg a számát, s kiderült Pestről jár ki-, aki első ránézésre közölte: "Az Indesit nem jó."
Öööö.. mondám, de ez Candy!


/ÉDES, UGYE?/

"Az ugyanaz."
Hmmm... bánom én a kereskedelmi csűrcsavarokat, csak tegye a dolgát, tsókolom!?
Elmondtam, mi a pálya, szétszedte -nem vihogott a fürdőszoba térfogatán, ez nem lepett meg-, majd odahívott s rábökött egy mazzagkupacra.
"Ez itt a hőkioldó. Ezt benyomom. S lám, már működik!"

?????????????????????????????????????????????????

Oké.

"Ennyi????"
"Igen. Most először van ez a baja?"

Ehhehheeee.... hát elmeséltem édeske történetét, mármint a mi közös történetünket, melyen cirka havonta-kéthavonta akadt esemény, s ő erre nagy, csodálkozó, csillogó fekete szemekkel kérdezte:
"És ezt nem mutatták meg magának?"

Ismétlem: ??????????????????????

Odahívott s rábökött a levett tetőlemez alatt futó vezetékek csomópontjában lakó kapcsolóra.
Majd, mikor meggyőződött róla, hogy figyelem amit csinál, megnyomta azt. (Ki s be, hogy demonstrálja a dolgot.

"Íme!"

A tetőt rögzítő csavarokat vissza sem tette -úgyis pultlap van még rajta, így teljesen védett-, hogy ha kell, akár én is meg tudjam ezt tenni. (Egyedül nem tudom, de akkor is könnyítés ez.)
Érthető. Ez a cucc, nem olyan buta mint az anno vagy húsz évet teljesítő két elődje -amin lehetett mechanikusan időt állítani-, hanem ez intelligens és nem hagyja, hogy belepofázzak a dolgába. Nos, ennek eredménye, hogy amikor mégse kell annyi ideig a forró levegő, mint azt ő gondolta, mert elfogyott a pára a textilből, akkor a hővédelem fogja, s lekapcsolja a fűtőszálat.
Jogos védelem. Sokkal jobb, mintha fáklyaként jelezné egyszer, hogy tán megszáradtak a melltartóim.
De bakker, annyi esze nincs édesnek, hogy utána mondjuk visszakapcsolja, vagy legalább erről értesítsen engem. Engem, mint gazdiját. Ugye.
A papírja meg mit sem említi ezt, ahogy egy gégecsövet sem, de ez egy másik történet. (Aszongya, a lefolyó szűrőjét lehet s kell tisztítani, ha bármi más van, értesítsek szakembert! Ööööö.... )

Szaki egy órája volt itt, azóta dolgozik a gép. Most kezd szárítani. Remélem, meleg levegőt használ hozzá, mert ha nem, megmérgedek!
Ja, és akkor hívom szerelőt, ahogy meg is egyeztünk.

S ha már Candy:




Ja, még Tanár úrhoz annyit, hogy véleményt kértem a lépcsőzőgépről, mert a visegrádi vélemény kifejezett ellenjavallat volt, én viszont anno a miszlikcsípő után azzal építettem újjá az izomzatot körülötte. Áldást megkaptam, napi gyakorlattá is vált már ez azóta. (Kis macera volt kitalálni a hogyant, hiszen meglehetősen billegális vagyok, de segítséggel sikerrel jártam s ideális helyre került az eszköz, és hozzá a járókeret is, ami így előrelépett a tárgyi evolúcióban...)

Úgy terveztem, hogy délelőtt elbattyogok a pékségig -ez a majdnemmax táv amit le tudok küzdeni önerőből-, aztán délután, ha barátnőm isvelem tart, felmocizom a Sparig

Egyszerűbb a világot szimplának, fekete-fehérnek, sima, alapfokú egyenlettel leírható sémának látni, s így a végletekig leegyszerűsített környezetben létezni, mint egy olyan elem, amely maximum része az egésznek, sodródni az eseményekkel s itt-ott levonni a nagyon egyszerű(nek látott) világból a nagyon is pontos(nak vélt), de így mindenre alapvetően igaz, mély, tántoríthatatlan alapigazságokat.
Résztapasztalatokból össztermészeti evidenciákat alkotni.
Mely így egy öngerjesztő folyamat, de ez már csak adalék, de ettől még áll, éspedig, hogy az így szemlélő még nagyobb szemekkel mered a világra, s mindenben megtalálja a bizonyítékot a fennálló tézisére, sőt, ha annak homlokegyenest az ellenkezőjét igazolja is bármi, az számára már csak egy újabb bizonyíték mellette, hiszen a kivétel és a szabály erősíti egymást, ugye.
S lám, meg is van a sztereotípia, mely az előítélet külföldi unokatesója.

"A sztereotípia és előítélet kialakulása maga után vonja a diszkrimináció megjelenését. A diszkrimináció terminusa egy társadalmi csoport és annak tagjai felé irányuló pozitív vagy negatív viselkedésre utal. Természetesen az emberek általában negatív viselkedésre gondolnak- egy bizonyos csoport elleni diszkriminációra-, ám egy csoport elleni diszkrimináció egyenlő a mások melletti diszkriminációval." (Smith, Mackie (2001)

Most nem beszélnék a konkrét esetről, legfeljebb érintőlegesen, mert ez megint csak egy olyan, amiből látszik....
...látszik ez meg az. S hogy maradjak az általánosításoknál, mondok is néhányat, tehát amiből látszik
a) a politika a mérlegelés tudománya;
a/1) melyet rendre képesek ostobán kihasználni;
b) a tolerancia nem kötelező, sem az EQ;
b/1) de a személyünket érintő sértést kikérjük magunknak;
c) a törvények ismerete (bizonyos szint fölött is) elégséges annyiban, ha a nekünk megfelelővel tisztában vagyunk.

A cét már nem is bontom, hiszen a szelektív értelmezés illetve a nem_ismeret maga, teljesen mindegy ebben az esetben. Ennek csak minőségi súlya lehet, de itt ez irreleváns.

Nem megyek bele személyes okokba, nem kezdem magyarázni a bizonyítványom, sem a másét... csak elmondom, mi az, amit nehezményezek, s azt is miért is érzek így.

Például nehezményezem, de nagyon, a nem vitatottan meglévő társadalmi problémák, a csoportok közötti mély és lassan áthidalhatatlan árkok mélyítését. 
És nem mentség erre, hogy én naiv vagyok. (Ezt naponta megkapom mintegy válaszul erre.) Sem az, hogy -ahogy fentebb írtam- esetleg valaki nem ismeri a vonatkozó törvényt. Az sem, hogy esetleg személyes tapasztalatai mely irányba determinálják véleményét.
Otthon, nem közbeszédben, nem véleményformáló poszton, azt mondasz drága szívem, amit csak agysejtjeid kieresztenek a szádon, de amint ilyen szintre emelkedik a hangod, már nem teheted ezt meg, amennyiben a véleményed nem felel meg bizonyos normáknak.
S ez esetben a_norma a vonatkozó törvény:  
1992. évi LXIII. törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról

Részlet ebből:
"2. § E törvény alkalmazása során

1. személyes adat: a meghatározott természetes személlyel (a továbbiakban: érintett) kapcsolatba hozható adat, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. A személyes adat az adatkezelés során mindaddig megőrzi e minőségét, amíg kapcsolata az érintettel helyreállítható;

2. különleges adat:

a) a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyőződésre,
...
...

II. fejezet

A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELME

Adatkezelés

3. § (1) Személyes adat akkor kezelhető, ha

a) ahhoz az érintett hozzájárul, vagy

b) azt törvény vagy - törvény felhatalmazása alapján, az abban meghatározott körben - helyi önkormányzat rendelete elrendeli.

(2) Különleges adat akkor kezelhető, ha

a) az adatkezeléshez az érintett írásban hozzájárul, vagy

b) a 2. § 2. a) pontjában foglalt adatok esetében, az nemzetközi egyezményen alapul, vagy Alkotmányban biztosított alapvető jog érvényesítése, továbbá a nemzetbiztonság, a bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés érdekében törvény elrendeli;

c) egyéb esetekben azt törvény elrendeli.
...

"

Tehát, nem lehet listázni, hacsak az nem törvényileg elrendelt s nem segíti elő a bűnmegelőzés, bűnüldözés folyamatát. 
Ezen persze lehet vitázni, hogy mi segít és mi nem, de egy tény, hangulatkeltésre, valakinek a magánfrusztrációi igazolására nem lehet felhasználni különleges adatot. 
Értsd: nem lehet listázni sem kubatovnak, sem Schindlernek ma már, sem egy magas rangú rendőrnek.
Nem lehet.
Ahogy nem lehet kimagyarázni sem -mellesleg nem is érdekel-, hogy ez utóbbi rasszista-e vagy sem.
Nem érdekel.
Nyilván elévülhetetlen érdemei vannak a helyi rendőri munkában, nem vitatom e munka nehézségeit, nem vitatom a teher nagyságát, amit egy ilyen megbízatás jelent bárhol, de főleg egy társadalmi feszültségekkel súlyosan nehezített régióban, de azt nagyon is vitatom, sőt kikérem magamnak, hogy egy ilyen embert, aki bármely okból nem tesz eleget a_törvénynek, s különösen ebben az esetben, mely már nem súlyozás, csak személyes megjegyzés, hisz ha csokit lopna az is törvénytelen lenne, csak nem érezném esetleg ennyire rombolónak, tehát egy ilyen embert, aki visszaél ezen adatok kezelésével -hogy e hivatalos terminust használjam- a baloldal pajzsára emeli. 
Kikérem magamnak!

Hiszti?
Ájvé....

Én nem ezt a lovat akartam. 
S továbbmegyek, ez a ló, nem az a ló... hanem valami ostobán mérlegelő, hol TRIANONNAL kacsintgató, hol széljobberek felé szendén pillogó, talán útkereső, identitásában meglehetősen billegális paci. Melynél egyre inkább azt érzem, ennek a jószágnak semmi sem drága, hogy megkapja az ikszeket. (S most nem SPIRÓÉRA gondolok, bár fiatalkorom fontos regénye ez.)
De tényleg mindegy, hogy honnan jönnek? Tényleg nem fontos az alapelv? Az irány?
Mert szerintem, s ahogy ez az egész, hát ez fokozottan, a saját maszek véleményem, -hogy közhellyel éljek- sok bába közt elvész a gyerek, é.: ha a mérlegelésben az eredmény az egyetlen ami számít, akkor ha sikeres is lesz a folyamat vége, marad az, ami miatt s ahol elkezdődött a dolog?
Maradnak az értékek?

Én hagy bízzam ebben. Hiszen naiv vagyok, ezt tudjuk.
Még nem mondok ítéletet, szavaimnak amúgy is csak nálam van súlya, mert bízom, nagyon bízom abban, hogy megértik a_törvényt s kiköszörülik a csorbát. (Amit már akkor meg lehetett volna tenni, ha ... de olyan nincs, hogy mi lett volna ha..., de javítani sosem késő.)


(Érdemes elolvasni, sokkal jobban, mint az én szavaimat:
1. 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról
2. 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól
3. Íme, a magyarok sztereotípia térképe
4. Gyurcsány Ferenc PA jelöléséről
5. EBH nekem)

Reggel, én biztos ami biztos –hisz MÉG állományban vagyok, gondoltam- játszóruhát vettem fel, de igazán csak mert itt_rend_van, s a főnővér sokszori kirohanását megjegyezve s ennek eleget téve, tudomásul vettem, hogy hazamenő lévén, már nem megyek el a kezelésre –tornára-, csak elbúcsúzom Cilitől.
Negyed 8 körül megkaptam a reggelim, megettem s félkor elindultam, így tán két percet késtem, a kiíráshoz képest, de ugye, mivel utolsó nap van, hát már le vagyok zárva, valszeg kész is a záróm, csak elköszönök majd.
Aha.
Odamentem, már az ajtóban egy másik gyógytornász fogad: „Végre itt van! Már Cili azt hitte, elveszett!”
Van ezen csodálkozni való? Ugyan….
Bementem, nyújtom a kezem Cilinek, hogy búcsúzom, s mondom a köszönetem, de közbevág: „Mi? Mikor megy haza?” Kiderült, nemhogy záró nincs még, de állományban is vagyok mára teljesen sőt, semmi jele sincs sehol annak, hogy hazamennék. De mondjuk ez manuálisan –ceruza-papír- vezetett rendszerben, nem összefésült szanafüzetekben, nem is furcsa. Ahogy itt nekem már semmi sem.
Tehát tisztáztuk, hogy nem késtem, hanem nincs tornám, mert megyek haza, össze vagyok pakolva csak elköszöni jöttem, s valamikor délelőtt jön értem az alapítvány Támogató Szolgálata, s bármi is lesz én húzok innen.
Ennek örömére akkor mégis tornáztam, hiszen nem volt lezárva az anyagom, s az egy négyoldalas A4-es nyomtatvány kitöltését jelenti, melyet így meg kellett csinálni, s addig volt idő.
Ezután visszamentem a szobába, átvettem a játszóruhám ruhára, s a pakkjaim mellett vártam a papírjaim.
A nővértől -mármegintágyatakarcserélni- kérdeztem, hogy betegelégedettségi ívet és zárójelentést mikor kapok, s kiderült, ott sem vagyok lezárva.
A másik nővértől egy félóra múlva kérdeztem megint, s megkaptam az ívet, s az infót, mindenki futkos, mint pók a falon, mert valahogy elfelejtették, hogy én ma megyek haza, így semmi nincs kész.
Kitöltöttem az ívet, beleírtam mindent, s a javaslatot is –nem, nem azt, hogy robbantsák fel a helyet ahogy van, mert a környék gyönyörű-, hogy a személyzetre nagyon-nagyon ráférne egy érzékenyítő tréning, hogy legalább lövésük legyen az általuk munkadarabnak tartott, s így is kezelt betegekről.
10 körül megkaptam a záróm, főnővér hozta be –a rtg-t is-, és mikor megnéztem, mit írok alá –mert ahogy elém tette, azon az oldalon csak nevem helye volt-, rákérdezett, hogy nem bízom benne? Kérdeztem, hogy miért, nem kellene? Csak tudni akarom, mit írok alá. Megnéztem, hogy a záróm az, az adataimat átnéztem, aztán a rtg-átvételt is szignóztam. S elváltunk.
Jah.
Elolvastam az egész zárót. (Tudom, minek.)
Volt benne egy mondat: „… (2003) TEP vápacseréje miatt került osztályunkra…”, mely ugye nem igaz. Így mentem előbb a nővérhez. Mutatom, s mondom neki, hogy nekem van 2003-as TEP-em is, de ahhoz nem kellett nyúlni, most a 2013-as TEP-em vápacseréje miatt vagyok itt, át kellene ezt javítani.
Válasz erre: „Fontos ez? Megy valahova felülvizsgálatra?”
Aszittem, nem jól hallok. Mosoly elő…
„Igen, megyek felülvizsgára, de emiatt nem fontos, ám ez hazugság. Ezért fontos a javítás.”
Mellesleg nem mindegy, hogy egy tíz- vagy egy féléves csp cserélődik-e vagy sem, de kedves szakszemélyzet neked ezt qrvára nem kell tudnod…
Elvitte, én pedig vártam a folyosón.
Jött egy néni, akivel szoktunk beszélgetni, kávézni, miegymás, és már elbúcsúztunk igazán, de hogy most újra összefutottunk, megint beszélgettünk. Azt kérdezte, én hogyan adom oda a pénzt a főorvosnak, mikor azt például ő a három hete alatt egyszer sem látta.
????? –néztem.
Ezeknek??? Pénzt?????? –s kérdeztem is.
-Hát, azt szokták, nem? –mondja a néni.
-Szokták??? Amikor nem is találkozott vele, és amikor ilyen ez a hely? De különben nem könyöradomány, amit itt kap a beteg, hanem ez_a_munkájuk az itt dolgozóknak, ezért fizetést kapnak, s esetleg, ha valaki a munkáján felül tesz valami olyat, ami nem munkaköri kötelessége, na, az esetleg honorálandő. De itt olyan nincs.
-Én, mikor bejöttem, megkerestem a főorvost és adtam neki egy ötezrest, de azóta sem láttam, s most itt a zsebemben a másik, mert mennék haza, de a három hét alatt nem is láttam. Maga nem ad pénzt? –és mintha isteni csodát látna nézett rám.
-Nem. –s elismételtem- EZEKNEK??? Amúgy meg nincs pénzem, de ha lenne se adnék ezeknek.
-Akkor én nem futkosok, nem fogom a főorvost kergetni, köszönöm szépen, én azt hittem ez kötelező.

Jajnekem, szegény néni. És komolyan azt hitte. És komolyan milyen emberek ezek???????

Szóval, negyed 11 körül elvitte a doktornő a záróm –gondoltam, tollal javítja, pöcsételi, szignózza-, de soká tartott, mert újat „írt”, tehát ahhoz megint meg kellett keresni a főorvost. Hmmm…
Háromnegyed 11 után meg is lett, főnővér hozta megint, én elolvastam, aláírtam, s vártam.
Egészre oda is értek értem, ezer pakkom, kerekesszék, laptoptáska, miegymás, de előbb még kávéztunk az automatánál. Megint én akartam, de megint Gábor fizetett. Köszönöm.
Mindenki fülén is szatyrok lógtak, ahogy kicuccoltunk és elindultunk. (A szobatársaim kezelésen voltak, tőlük már korábban elbúcsúztam, most csak egy néni volt benn, vele még kicsit beszélgettünk, s indultunk.)
Már valahol nem tudom hol jártunk, mikor bakker, eszembe ötlött, hogy az ívet, amit kitöltöttem gondosan –a szélekre is írtam, kényszerből- el is hoztam magammal, tehát, bocs, de forduljunk vissza. Olyan tízes körül lehetett a távolság, de megértőek velem és megtették ezt a kanyart nekem, tehát papír a helyén.
Fel Pestre, ott még összeszedtünk egy utast, s haza Battára. Itt a pékségnél megálltunk, s bementem, hogy legyen zsemle legalább otthon -Rózsa, a bótos- örömmel üdvözölt, s végre hazaértem.

Úgy jöttem ide, hogy előre személyesen elrendeztem, hogy megnézhessem a helyet, körbevittek csak éppen a lényeget nem mutatták és mondtál meg.
Most tehát Visegrád, jobb voltál, míg csak illúzió voltál, de köszönöm, hogy saját szememmel megtapasztalhattam a_rendet itt.

Ahogy az írva vagyon, ma semmi de semmi nem történt. Ja, ha csak az nem említésre érdemes, hogy tegnap délután nem volt villany, ma meg nem volt víz. :) De ez már csak a kalandérzet, maga az élmény fokozása, ugye.
Így, hogy nem volt víz, így a kávéautomaták sem mentek –pedig ma kivételesen mindkettő üzemképes lett volna-, s a büfében is –a méregdrága- kávé, a büfés néni termoszából, az előre lefőzött és elkészített tartalékból volt.
Délután aludtam egy jót, összepakoltunk nagyjából, hogy ha reggel megkapom a papírjaim –mert ugye reggel kapom meg?????!!!!!!!- és itt van értem az alapítvány, akkor indulhatok is.
Én kész vagyok.

Minden értelemben. Ahogy ez a hely is.

Ja, ma is egy mankóval mentem a szobában már, de ki a folyosóra illetve a parkba már vittem mindkettőt és váltott mankóval jártam. 15-én kontroll Tanár úrnál, el ne felejtsek szólni holnap az alapítványnak!