Mármint malac, Zebrától.
Ugye.




Malac az úton

Malac az úton, már túl van a dolgon
De a neheze csak most jön elő

Sok kicsinyével, menne serényen,

De lépten-nyomon megállj parancsol
Az éhes siserehad

Leng a füle, úgy haladna, várja az ól

Mint azt már megjegyeztem, tudom, ez nem túl jó poén, de nekem tetszett mikor először bevillant agyam helyére, úgyhogy megtartottam. Hö.

Akkor, szaladjunk neki. Tegnap este már összekaptam ezt úgy, ahogy, mert Tagore kolléga meghívott, ugye, de annyi kihagyhatatlan album jött elő, amivel egy féltucat listát bínék összeállítani, úgyhogy elnapoltam a dolgot. Most reggel meg szőrös szívvel szemezgettem.

Előrebocsátom, hogy az előadók tuti-fúró-kukker, hogy helyükön vannak -mármint a listában benne, de ott a sorrend már nem lényeges-, de nem biztos, hogy az épp idecitált albumuk nálam a legelső. Vagy nem mindig az a legelső.
Ráadásul én csak olyat tudok írni megint, ami annyira személyes, amennyire az csak bír az lenni, hiszen eme sor úgy alakult ki, hogy melyek azok, amiknek az ép eszem köszönhetem, s máig is valamiféle (nagyon... nagyon igazi, komoly) kapaszkodót adnak.
Szóval, na.
Mondom, ezen beül sorrend nincs.

Quimby - Diligram (1997.)

HS7 - Cukor (2000.)

Anima Sound System - Közel a Szerelemhez (1999.)

Yonderboi - Shallow and Profound (2000.)

Faithless - Reverence (1996.)

Madonna - Ray of Light (1996.)

Fatboy Slim - Halfway Between The Gutter & The Stars (2000.)

Propellerheads - Decksanddrumsandrockandroll (1997.)

Ágnes - József Attila

U2 - Pop (1997.)

Ismétlem, a sorrend, sőt néhol még az album sem állandó, de az előadók helye itt, nálam stabil. Egyetlen kivétel van, ahol "csak" ez az egy lemez való ebbe a batyuba ettől az előadótól, az pedig Ágnes. Ennek itt a helye, a többi Ágnes lemez is jó, nagyon jó, de nem patinás, mint a többi amiket idetettem. (Lehet vigyorogni, legyinteni, kekeckedni... én tudom a tutit. Legalább a magamét. Na.)
Egy van még, ami nagyon idekívánkozik, s az Kosheen: Resist. Iszonyú sokat jelentett nekem, s ad még most is. De valahogy nem fért bele a Tagore eredetijérere gyújtott ellentízembe. Majd egyszer. Talán.

Továbbadom Luciferinának, Zebrának, [ht] és Koncsag Zsuzsanna kollégáknak.

Ja, és nem leszólni a zenéimet, mert ezek életmentők egytől egyig. Csak az én életemet, de azt itt tartották, hogy tik most feleim kénytelen-kelletlen elviseljétek. Hö.

Vagy tej nélkül a kávé, vagy kávé nélkül a tej.
Egy mozgássérült levelező listán kaptam.












3604 pohár kávéból készült a kép.


A 3604 pohár mindegyike különböző arányban kevert tejeskávéval volt megtöltve, hogy a megfelelő színárnyalatokat ábrázolni tudják.

Kreatív és ráérős emberek vannak! Ez tetszik!

Korán fel kellett kelnem és, hogy már van okos szép, megbízható telefonom is, így képes is voltam ezen mutatványra, s nyugodt lélekkel bambulhattam a temérdek zenecsatorna valamelyikére, míg kerestem a kapcsot magam s a valóság közt.

Ottan pedig ez ment:

Én meg olyan jókedvű lettem ettől, ahogy azt kell is. Ugye.

Aztán utánaolvasgattam , és meglepetten tudtam meg -persze lehet, hogy rég, mikor igazán virágkorát élte ez a szám, már tudtam ezt, de azóta már tudtam én csak nem sejtettem, ugye /by Oscar/-, hogy ez egy a capella szám, mint ahogy Bobby McFerrin dalai általában, vagyis minden hang az ő műve. 7 sávra vették fel, majd játszották össze, hogy ez legyen a végeredmény.
Tyű! Ez azért engem lenyűgöz. 
És egy megjegyzés, vagy mi. Itt egy oldal a videóról, mely remekmű, a maga nemében, Bobby McFerrin, Robin Williams és "ki az a másik fickó a videóban" együtt olyan jellegzetes hangulatot képesek csinálni, ami nagyon is kell nekem.
(Annyira, de annyira elégedett vagyok magammal, hogy megtaláltam, ki a frászkarika a harmadik ember a klipben... tudom, én buta vagyok, igaz... de a színész linkelt, saját oldala szerint, nem én vagyok az egyetlen, akiben így merül fel a kérdés.)

Szóval,

Don’t Worry, Be Happy!!

Pedig én egy áldott jó természettel, birka türelemmel és repeső pillákkal bíró fehérnép vagyok.
Ugye.

A telefonokkal nekem nincs szerencsém. Vagy a telefonoknak nem van velem. Ez nézőpont, illetve felfogás kérdése.
Az utolsót majd' egy éve vettem, mert az előző bírt elhagyni engem. Hüpp. S ez, ez a szép, okos, nem túl drága ám annál kedvesebb, szeretett jószág, az utóbbi időben kezdett olyan lenni agyilag, mint én magam. (Hogy is van? A kutyák kezdenek hasonlítani a gazdájukra, vagy fordítva, vagy mi?) Szóval, ezt-azt elfelejtett, a pirossal jelzett hívás-megszakító gombja egyszerűen fittyet hányt funkciójára, s rendre, az utóbbi időben már napi kétszer is, egyszerűen csak úgy kikapcsolt az egész miskulancia.

Történt közben, hogy van nekem egy igen hejre csinos, négylábú s csíkos hátú barátom, kihez erős virtubarátság fűz (melynek virtu'volta remélhetőleg valódisággá fejlődik izibe), s ez a kedves lélek, a minap meginvitált közös tévénézésre. Már úgy közös, hogy ő nézi a saját készülékét, meg én a magamét, s mindkettőben egyszerre megyen a Minimax csatornán az örökbecsű Leó és Fred.
Ám én -megfelelve agytalanságomnak- azt az alkalmat úgy ahogy kell, elfelejtettem.
Pedig, pedig!




/Leó és Fred itten lakik, ni/


De Zebra -a mi Zebránk, ugye-, egy olyan megbízható CsíkosHátú barát, ki nem kíméli magát és elnézve nekem tetemes mennyiségű hiányosságom (ha lehet így fogalmazni, mert sok az ami nincs, mármint a hiány is lehet nagy mértékű?? ehhh... magamat sem értem...), újfent figyelmeztetett tegnap, és én, hogy ne blamáljam magam újra, beírtam a kapott infót a telefonomba.

Este megnéztem a rendelt ilyen-olyan helyszínelők epizódokat, majd egy remek ikszatka résszel -hol a kapafogú vigéki seriff, és a szépséges ám alacsony efbíájügynök negédeskedik kicsit- fejeztem be a napot, és nyugodtan aludtam át a mai napba. Reggel pedig kipihenten Am/ jelzésére -miszerint reggel van- ébredtem.
Halvány gőzöm sincs, hogy mikor, de az tuti, hogy 9 után, mikor indultam a tornára, jöttem rá, hogy a telefonom vészjósló némaságba burkolózik.
Mert megint kikapcsolt. Bakker.
S mikor erre rájöttem, rögvest leesett a tantusz is, miszerint megint eljátszottam az esélyem, hogy együtt tévézzem a szavannák vándorával.
Borzalom!

Úgyhogy megmérgedtem és hívtam szegény Botikát -ki szerint ostobaságokat írok róla, pedig csak közlöm, hogy igen jó ember kedves legény és eltörte a hólapátot :P-, aki idejét s erejét nem kímélve sietett segítségemre s kicsivel dél után mentünk is a pannonhoz. Előre egyeztettem pannonos nénivel, hogy van-e az a telefon amit én kinéztem itthon, úgyhogy hipp-hopp végeztünk is.
Így igenis bosszút álltam.
Csak most megint kezdhetem újra rendezgetni a csengőhangokat (Mekk mester miatt sírok is nagyon, ha bárki meg tudja szerezni nekem, azonnal szóljon, én nagyon hálás leszek és akár egy diétás kólát is kaphat érte, vagy a bari bégetés is majd' ekkora érték számomra és ezért is krokodilkönnyeket hullatok...), csoportokat, Am/képet (ez a háttér számtalan ideje), meg egyáltalán, a megszokás, ugye.

Szóval, így kekeckedjen velem akárki is! Amennyiben miatta elfelejtek egy afrikai négylábút, le fogom cserélni! Ezt mindenki vésse az eszébe!

Én szeretem ezt a játékot, vagy mit. Ilyenkor meg különösen melengeti a szívem, mikor bizonyítást nyer, sokadszorra is, a 'nincs véletlen' tézis.

Zebra hívott meg, s ezzel nagyon meglepett. De ezt a kört akár ki is hagyhatnám, csak azért említem mégis, mert kezdem határozottan kívülállónak érezni magam, s ez most nagyon jól esett.
A játék maga a filmekről szól, mely téma nekem nagyon nem idegen. Nos, nem mintha színész vagy rendező, de mégcsak esztéta sem lennék (vagy mozigépész, esetleg jegyszedő néni), hanem mert olyan üzeneteket hordoznak, melyek még az én kicsiny agyamba is képesek behatolni, s ott érdekes folyamatokat elindítani (vagy fenntartani, esetleg tarajokat vetni rajtuk... na), vagy pusztán csak habkönnyű szórakozást hoznak unalmas, öreg életembe. (Bocs, de ezt nem bírtam ki. Pedig ez sokkal fontosabb lesz egy cipőboltos életénél.)

Sokkal több lenne ez mint 5, és számos alkalommal megtettem itt már. Most is erre készültem s gondoltam, átnézem a padom, hogy megleljem az arra érdemes opusokat, s mint egy gyorstüzelő, csak egy sor linket tennék ide. Nyitogattam sorra a vagy száz ilyes témájú postból az érdekesnek tűnőket, s az egyik -melynek még 'film' címkéje sincs, pedig azt írtam a keresőbe, mégis kiadta; s a címe teljesen megfoghatatlan (most még a tamtamos is hallgatott, nem is értem) volt, talán épp ezért, megnyitottam- olyat láttatott velem, amit évek óta elvesztettem, és azt hittem, soha nem találom már meg.

A sok gépcsere, operációs rendszer újratelepítés és miegyéb között valamikor elvesztettem egy darabot az életemből.
S Zebrának köszönhetően, ma újra elém került. Eddig is láttam, hisz azt a szemet nem tudom elfelejteni, még innen, a jégmezőről, mely az agyam helyén uralkodik, sem tudta kitörölni az amúgy majd' 100%-os hatékonysággal dolgozó feledés, de a kép eltűnt.
Most pedig itt volt újra, engem lefagyasztva és lehetetlenné téve a játék érdemi folytatását.



Most is sírtam, ahogy akkor is, mikor megkaptam a képet; és ahogy annak idején megtanulhattam az egyik pszichiátertől, aki naponta az ágyam mellé ült és beszélgetett velem, tudom, a sírás fontos. De tudni kell meddig mehet el a vége.

Sorrend nélkül a filmek:
Harcosok klubja
Trainspotting
Kizökkent világ
CsÁJ
MEMENTO
Terminál
Zuhanórepülés
Murderball
Moziklip
Az élet nélkülem
Karácsonyi lidércnyomás
12 majom

És egy LISTA, hogy láttassam, milyen öreg vagyott a parkban, pedig ekkor már több éve lógattam lábam a padomon.

Nem a múltban élek. Ha így lenne, nem éltem volna túl az első éveket sem.  (Ezt tudja, akinek címezem, ugye?) De az ilyen dolgok sokkal fontosabbak, mint bármi más, vagyis nem is. Ez nem rangsorolható, ez független bármi mástól. Nem áll feljebb, vagy alább a többinél, egyszerűen más minőség.
Az életem nélkülem.
Ha már filmes mém, most ez jutott eszembe, pedig ez sem több, mint bármely másik a többi között.

Szeretlek Zsolti!


Meghívnám, Tagore-t, de ő már volt ebben.
Luciferinát, Ágnest, Pétert, Marlingtont, Kószát de ők elmentek már innen.
Zebrát, de tőle kaptam.
Viszont meghívom Koncsag Zsuzsannát és [ht] kisasszonyt. Bízva bennük, hogy ők majd értelmeset írnak.

Napok óta megint nem hagy valami nyugodni, s most kaptam egy levelet, ami végképp összegzésre sarkall.
(Tudom, ha ezt megteszem, már nem fog percenként rágni a gondolat, s nem fogom napi 6-8 alkalommal elkezdeni eme történetszerűség jegyzését.)

De inkább általánosságban.
Az a tapasztalatom, hogy igen sok a keserű ember. Nagyon sok.
A sérültek között -s valahogy azt látom, a szerzett, tehát nem születése vagy kora gyerekkora óta így élők között kisebb ez az arány- még nagyobb százalékban vannak azok az emberek, akik mindenre csak és kizárólag támadással tudnak reagálni.
Például amikor valahonnan segítséget kaphat az ügy, melyben ők húsbavágóan érintettek, akkor a közvetítőt -közte, az egyén és a segítséget nyújtani képes szervezet közötti "illetékes elvtársat"- támadja, s teszi mindezt olyan hangnemben és eszközökkel (úgy értem elvi eszközökkel), amit nyilván bántónak szán, s melyek el is érik többnyire ezt a célt.
Csakhogy az sokkal szembetűnőbb nekem -amellett, hogy néha az ilyen nekem célzott és sokszor aljas támadás nem hagy hidegen-, hogy nem ez az igazi célja az ezzel operálónak. Pusztán csak támad, mert el sem tudja képzelni, hogy valaki semleges lehet vele szemben, pláne, hogy netán a jóindulat is vezérelhet egyeseket, s talán ezzel kerekebb lehet az ő élete.
Nem mondok konkrét példát.
Csak nagy vonalakban a lényeg: hideg, kétségbeesett támadás egy nyilvános listán. Én írtam rá válaszul, szintén a listára, hogy talán beszélgessünk. Nem muszáj velem, de akár velem is lehet, de támadások nélkül, csak az ismerkedés a közeledés miatt. Erre nem kaptam választ, legalábbis aznap nem, ma viszont egy másik levelező társ írt ehhez kapcsolódva egy baráti hangnemű, kedves érdeklődő levelet, s ezután kaptam az alábbit, az eredeti címzettől. (Jaj, de bonyolult lett. Érthető? Remélem.:)

Ez is célzatos, ott is, mint általában tudható rólam a politikai beállítottságom, mint minden más is, mert nem vesztegetem kevés agyam arra, hogy vetítsek (pláne nem magamról). Tehát tessenek ezt is beleérteni az amúgy is szaftos stílusba!

Csak erős idegzetűeknek, s hangsúlyozom, nem én írtam, de alig mentesít, hogy közzéteszem.

"Nem tisztelt Köcsög magyar választópolgár!


Úgy érzem, hogy azelmúlt napokban nyilvánosságra került adatokkal
  kapcsolatban, egy-két kérdéstisztázásra szorul. Az sejlik, hogy 20 évvel a
   rendszerváltás után, még mindignem vagy tisztában a áldemokrácia  játékszabályaival!

Igen, 299 Ft-ért ebédelek, és 18 millió a benzinpénzem.

És?

Egyrészt fasz közöd van hozzá, másrészt meg ez nekem (legálisan) jár.
Hallom a rikácsolásod a társadalmi igazságosságról, meg az
elosztásról, meg  a sok bugyuta, idealista blablád, hogy nekem miért igen,neked meg miért nem.

Azé' bazmeg, mert Te egy fingszita kis pöcs vagy, én meg az elit.
Azé' bazmeg, mert én hozom a törvényeket! Magamnak. És ha megszopod, - mert én  úgy gondolom, hogy
meg kell, hogy szopd - akkor így jártál. Majd négy év múlva  szavazol, anyádra.
Mit cincogsz? Visszahívás? Te kis fasz! Hát azt a telibabaszott
alkotmányt  is én írtam, gondolod, hogy megtettem neked azt a szívességet, hogy  beleírtam,hogy visszahívhass?
Négy év, kis köcsög! Négy év. Ez a rendszer a négyéves diktatúrák  sorozata.Buktam már meg az elmúlt húsz évben,
egyszer is?
Tessék?
Láttál Te már időközi választást, ebben a kurva országban? Nem figyelsz,  kisfasz!
Tényleg, kire szavazol tavasszal? A komcsikra, vagy a Fideszre? Tudod
miért kérdezem?
Mert még azt sem vetted észre, hogy ez is kurvára mindegy. Én bazmeg,  hamegyek szavazni, beviszem a fülkébe
a kutyám, rászaratom a szavazólapra és  azt adom be. Mert mindegy, hogy ki mellé húzod az ikszet,
  érvényes-e a  szavazatod vagy sem. Mindenképpen rám szavazol. Mert
  egyedül belőlem  választhatsz.
Én egy vagyok. Az elit. A Z  E L I T!
Szociáldemokrata, liberális, szocialista, meg konzervatív. Ezt a szart is  meglehet veled etetni?
Öcsém, hogy Te mekkora fasz vagy! Szerinted a büfében  van jobbos és balos szendvics?
Ugyanazt a kenyeret zabáljuk, ugyanazt a  tehenet fejjük, csak a székházra teszünk ki más-más logót,
hogy tudjad, éppen  melyikünk szónokol, napirend elott.
A világ nem vízszintesen van felosztva, jobb és baloldalra, hanem
függőlegesen,fentre és lentre. Ja, a fent én vagyok, a lent meg Te,
Te kis  paraszt. "A törvény szerződés, gazdagok és szegények  között." -
azt hitted vicc, mi?

Még pofáztol, hogy elkúrtuk, elkúrták az országot? És gondolod, hogy nem  szarok
bele vastagon? Engem addig érdekel a szaros hazád működőképessége,
amíg  az képes kitermelni a benzinpénzem, meg az illetményem. Az meg
egyelőre  nincs veszélyben. Zsé van, főnök és kontroll nincs. Ergo, szarunk bele!
Tudom, neked ez most nagyon nem tetszik. Há' nyazsgem! Vagy tudod mit?
Menj le tüntetni! Azt nem szarjuk le, gondolod? Menj le és rázd a
nyálad  a Kossuth téren.
Visszatérve a benzinpénzemre, kurvára utálom ha a zsebembe turkálnak.
Igen, öt milliárdot basztunk el, majd' négyszázan. Igen baz meg, spórolnikell!
  Gondoltad, hogy majd én kuporgatok? Ne kezdj el rinyálni, hogy a nyomorult  nejeddel,
és a két kibaszott kölyköddel éltek 120 nettóból! Unalmas. Közölöm
veled,  hogy kurvára beleszarok. A két szaros gyereked is csak
annyira érdekel, hogy  ne dögöljön éhen. Hogy legyen majd, akivel tíz év múlva is magamra  tudok
szavaztatni. Egyébként meg mit ugatsz? Nem tetszik a proliélet?
Neked is áll azászló, lehetsz Te is politikus! Ha nem, akkor meg kuss!

Te választottad,szavad nem lehet.

Négyszázan. Igen, ennyien vagyok. Emlékszel még, hogy ezt a kampányt is
(mint mindegyiket) úgy kezdtük, hogy most aztán kisebb parlament lesz? Lett?
Na látod! Hogy a saját munkahelyemen csináljak létszámleépítést?
Kekeke.
Miért, szerinted mi a faszt kezdenék a Laci fiammal, ha nem tudnám
betolni képviselőnek? Legyen proli munkásköcsög, mint Te? Viccelsz, ugye?
Szóval, Kedves Köcsög magyar választópolgár!

Sajnálom, hogy ilyen módon és ilyen stílusban kellett tudomásodra hoznom,  amire
magadtól is rájöhettél volna. Mivel nem csak birka, hanem barom is vagy,
erre amegoldásra miattad kényszerültem. Nem akartalak megbántani, és az  önérzeted sem
akartam agyonbaszni, de minekután Te akkora pöcs vagy, hogy  képtelen voltál a
tények segítségével a valóságos helyzeted meghatározni  liberális
demokráciánkban, így ez a levél nem más, mint a Te nyelvedre  lefordított
helyzetelemzés. Most, hogy tudod már, hogy hová sorold magad,  szeretnélek
megkérni, hogy a fentiek figyelembevételével a pofádat evésre  használd, és most
húzzál vissza dolgozni, kisköcsög!

2010 Budapest, Európa

Tisztelet nélkül:

A politikai elit."



Sarokba szorított ember. A kismalac jár az eszemben és a róla szóló viccek.
Azt hiszem, míg mosolygok a kismalac dolgain, talán még erősebben sajnálom őt.

Jobb lesz ettől?

Mert egy paratyúk vagyok. Azért.

Van ugye a világ. S vagyon benne a sok ember (több is tán, mint a világnak kéne, s kevesebb, mint sokszor kell), s van benne sok-sok minden mellet az internet is.
Ami számos dolog lelőhelye. Információké, elsősorban. Mindenféléről, legyen az szép, új, régi, fontos és nem fontos, tényszerű és valóságtól elrugaszkodott, ótvar-ronda vagy pusztán érdekes.
Meg aztán lehet ott barátságokat kötni, és néha szerelmek is szövődhetnek.

Van ugye egy roki. Akinek az internet az ablaka a világra (abraka is lehet valakinek, ha az a valaki csíkos pizsamában jár napestig, ugye), s azt írdatlan mértékben ki is használja.
Nos.
Említett rokira ráakadt valaha -a homályba vesző múltban, ugye- egy életteli ifjú hölgy, ki erőt s emilt nem kímélve megkörnyékezte azt. Mit megkörnyékezte? Közölte a közölnivalót, ami már tényként lebegett a univerzumban, csak szegény magányos roki előtt nem volt még ismert, hogy ők bizony ketten -az életteli fiatal hölgy, s az éltes rokinyugdíjas néni- barátok, csak még sosem találkoztak.

Na. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Golf-áramlat meg hol tette a dolgát, hol meg magasról tett a hagyományokra, s a napok úgy alakultak, hogy szegény magányos buta roki lesi rendre a gémél ablakát, hátha belébújik odaát a(z egyik) fogadott lyánya, s beszélhetnek ismét, -s folytatva a korábban abbahagyottat- a semmiről.
Mert ez a semmi, nem az a semmi. Teccik tunni.
Ez a semmi nagyon fontos. Szegény magányos roki ezen semmi nélkül kénytelen részt venni olyan gigantikus küzdelmekben, ahol például bizonyos kávézók hírnevére törnek bizonyos külhonban élő magyar hazafik (mint kiderült bizonyos nyugalmazott tanárnő által csepegtetett információkból), s ahol bizonyos nyugalmazott tanárnők elvakult és igen szelektív olvasási-értelmezési gyakorlattal szajkózzák megrögzött véleményüket.

Na, amennyiben nincs az ablakában benne a fogadott lyányom, így én ilyeneknek vagyok kitéve. Hiába. Megfertőzött engem ez a nő.



Mert a cerelem az végtelen. Mint a tenger. Ugye.

Meg a csiga.

Na, nem megacsiga, inkább minicsiga, de katicánk, napraforgó, meg a csiga. Ugye.

És egy négylábú, pontosan az én Csíkoshátú Barátom, aztán, hogy teljes legyen a csapat, halandor kedves, ki a zenét prezentálja.

Hogy jön ez össze?
Remekül!
Némmácsak:

Mert a kezdő kép a mi kettőnk katicája. Akkor is az, ha a kép eltűnt a postból és már a gépemen sincs meg, mert a sok-sok javítás, csere alatt az enyészeté lett. 
De a tények kérem makacs dolgok.

Komolyra fordítva, tökéletes kompozíció, már amennyire én meg tudom ezt állapítani. S a vége -mondjon bárki bármit- pont annyira szomorú, mint annak lennie kell.
Köszönöm, Zebra, köszönöm, hogy idetehettem a padomra ezt.

....................................................

Egy -előttem- levitézlett dagigyerek után szabadon: update következik.

Zebra -lelkemnek legkedvesebb minden csíkoshátúak közül- elküldte nekem az inkriminált képet. Íme:



Azért idetettem, mert a citált post, nem találtatik meg szerkeszthető állapotban, hiszen ilyet csak végtelen molyolással tehetnék a saját padomon. De itt is gyönyörű, ugye?
Katicánk, Zebrául. :)

50 centi a hóréteg vastagsága.

És ez nem egy szimpla időjárás- illetve hóhelyzet-jelentés, hanem kis dörgedelem.

Mert el vagyok havazva. Na nem teendőkkel, hiszen ingyenélő nyugdíjas vagyok, kinek csak a szája (izé, ujja a klaviatúrán) jár, hanem szó szerint.
S csak várom a kikeletet, de az csak nem jön.
Jött viszont a hó, olyan mértékben melytől az én civilizált, kényelmes, roki magam marhára elszokott már.
Botika, kedvenc erős, okos, kedves ifjú férfiember (két gyönyörűséges leánygyermek apukája) sietett segítségemre. S fejvesztett hólapátolása közben -mely persze nyilván szakszerű és minden felesleges és veszélyes mozdulatot mellőzött volt-, míg ki akart szabadítani minket eme lehetetlen helyzetből, sajna a célszerszám megadta magát.

Hiába. Ha egy erős férfi kezébe veszi a dolgokat, ott hólapát nem marad egészben! 'Hogyúgymongyam'. Hö.
Tehát -mert nem tudom lefotózni, vagyis az még menne, de nem tudom feltenni ide a dokumentumot- elmondanám a lényeget. Az eredetileg kb 40 centiszer 50 centis felülettel bíró műanyag lap, mely a hó arrébb taszigálását szolgálta, kedves legény áldásos munkája után* mindösszesen egy kb 30x20x20-as háromszögre redukálódott a nyéltől indulva. Vagyis funkcióját ellátni olyan nagyon nem képes már, mert egy kanál méretével vetekszik, s azzal nekimenni a hónak, nos, felér Don Quijote küzdelmével.

S ha már Don Quijote:




Kell nekem mondanom, hogy melyik sortól szól pontosan rólam?

Luci' azt álmodta, hogy Itáliába megyek gyalogtúrára. Ennek legalább annyi az esélye, mint annak, hogy képes leszek valaha ellapátolni a havat.
Ám ha mégis, akkor viszem őt is és Dittét is magammal.

Mert talán egy ilyen hólapáttal mégiscsak sikerülhet:




/Kép innen, ni/

 



* Ez nagyon fontos. Nyilván nem kedves, ügyes Botika az oka ezen történésnek, hiszen kevéssé valószínű, hogy az ő láttán adta meg magát ama lapát, sokkal életszerűbb, hogy a műanyag -legyen az bármily összetételű, s tartósnak szánt-, ennyi év használat után -akkor is, ha tél csak ritkán van, már nem évente, hanem annál sokkal nagyobb különbségekkel-, pusztán az állástól is elöregedve feladta fölfi pályafutását. Nem Botika sara. Hisz Botika jó, okos, segítőkész, kedves ésatöbbi, mik most nem jutnak eszem helyére. Na.

Hármaska megnézte a helyszínelő kiállítást.

Sulival mentek tegnap, Dunaújvárosból Pestre, különbusszal a Helyszínelők-kiállításra.

Majd mesél róla és azt mondja hozott is valami anyagot, hogy megnézhessem, de most nem a kiállítást akarom rögzíteni.

Itt a hír. Gyerekem, meg a buszon ült.

A sofőr, sajna nem tudta az utat, ezért gondolt egyet és elrántotta a kormányt, mert rájött, nem arra kell mennie. Az, hogy ott a villamos, egy picit sem gátolta ezen mozdulat végrehajtásában. Az pedig, hogy a busz tele van 15-16 éves gyerekekkel, láthatóan nem sarkallta arra, hoyg legalább körülnézzen, mielőtt balra fordulna a böhöm járművel.

Nem vagyok nyugodt.

A busz nem jó ómen. Nekem. Ha meghallom -bár rendre utazom vele- dobolni kezd a benszülött.

Haladunk a korral




- Jean, ígértem ma már valamit?
- Nem, Uram, de még csak reggel fél 8 van...


Megnyugtatásul közlöm, hogy ez oldalsemleges asszociáció, de én így kaptam ezt, szintén egy roki-listán. Valljuk be, nem véletlenül!

Kibaszottul HIVATALOS PANASZ

"A 2009.11.12-én tett internet szolgáltatásban tapasztalt hibabejelentése
érdekében technikus kollégánk 2009.11.13-án megpróbálta orvosolni a
problémát. Ám Ön akkor nem tartózkodott otthon, illetve az
adatbázisunkban nyilvántartott telefonszámon sem sikerült a kapcsolatot
felvennünk Önnel. Kérjük, amennyiben az Ön által észlelt hiba még
jelenleg is fennáll, jelezze társaságunk felé a 1221-es telefonszámon."

***************************************************************

***************************************************************

"Kijelentem, hogy a fent említett napon végig az otthonomban
tartózkodtam, és a kollégáját vártam, maguk meg itt buziskodnak velem.

Az, hogy mint utólag kiderült, Önök nem tudnak beírni egy telefonszámot,
úgy vélem nem az én hiányosságom. A megadott címen található lakás nincs
körülvéve sem vizesárokkal, nem vezettem villanypásztort a
kaputelefonba, valamint nagytestû harci kutyák sem õrzik azt. Két
kollégájuknak furcsamód már sikerült eljutni a lakásba, valamint
felhívni engem a rosszul rögzített telefonszám ellenére - bizonyára
Danny Blue és Christian Panthera - szintû telepatikus képességeik
segítségével.
Mivel a kollégája baszott kijönni, és a hibát nemi szerve
ritmikus húzogatásával próbálta elhárítani, az általam érzékelt probléma
még mindig fennáll. 9 -szer pofáztam el maguknak, hogy hibás a modem,
amit Önök biztosítottak. Maguk hülyének néztek, hiszen az Önök adatai
szerint minden rendben.

Ezek után persze még én hívjam fel magukat 10-edjére is, amivel úgy
vélem, kimerítik a pofátlanság határát. Véleményemet az ügyrõl, a
szolgáltatásról és a cégükrõl egyetlen köpéssel kifejezhetem. Öröm az
ürömben, hogy ügyintézõik nagyon kedvesek és segítõkészek, az meg egy
másik dolog, hogy a "kapcsolja ki a tûzfalat és a vírusirtót" -színvonalú tanácsaikkal nyugodtan kitörölhetem ám a seggem. Ha kellemes
társalgásra vágyom, egy más jellegû emelt díjas telefonszámot tárcsázok.
Mellékelten bátorkodtam elküldeni az önéletrajzomat is, mivel ennyi
szaktudással én is rendelkezem, ezért örömmel lennék egy ilyen remek,
dinamikus csapat tagja.

Szerencsére szolgáltatásuk ingyenes, vagyis pontosan annyiba kerül,
amennyit ér, ez megmagyarázná, miért is akciós az elsõ három hónapban.
Megkísérlem elmagyarázni még egyszer, utoljára:
1. A problémán forrása a hibás modem.
2. Önök küldenek egy szerelõt, aki ért a számítógéphez, valamint egy mûködõ modemet, továbbá egy hálózati kábelt, mivel ez a szar ami itt van, csak fojtogatós szexre alkalmas, másra nem.
3. Küldenek a szerelõvel egy embert, aki tudja használni a telefont, a kaputelefont, valamint a liftet, bár jöhetnek lépcsõn is, így ez csupán ajánlott opció.
4. Kicserélik a modemet. A szerelõ bejön, köszön, napszaknak megfelelõen, leveszi a cipõjét, visszautasítja a felkínált frissítõt és kicseréli a modemet. A közlekedõs ember kint marad.
5. Aláírom a munkalapot, a szerelõ elköszön és kimegy.
6. Mûködik a szolgáltatás és mindenki boldog.

Amennyiben a fenti hat pont nem megvalósítható, akkor ne fáradjanak a
szolgáltatás kikötésével, mert kibaszom az egészet a picsába, mivel Önök
megvalósították a szerzõdésszegés fogalmát, ugyanis ez nem szolgáltatás,
hanem egy fos. Egy FOS.

Feltételezem, Önök jobban szórakoztak levelem olvasása közben, mint
jómagam, de ne gondolják, hogy viccnek szántam, ez egy kibaszottul
HIVATALOS PANASZ. Sajnálom, hogy méltatlan helyzetbe kerültem maguk
miatt, de csak azoknak adom meg a tiszteletet, akik : 1. Szintén
megadják, 2. Kiérdemelték, 3. Félek tõlük. Sajnálatos módon Önök egyik
kategóriába sem esnek bele, ezért hát levelem keserédes hangvétele.
Amennyiben hajlandóak rendesen végezni a munkájukat, akkor Önök
felhívnak az általam megadott telefonszámon, és egy Önök által
kiválasztott idõpontban készséggel állok rendelkezésükre.

Várom megkeresésüket! Nyomorékok.

Tisztelet nélkül:

Az ELŐFIZETŐ"


Forrás: az egyik mozgássérült listán egy ifjú vak sorstárs küldte ma. Én kapaszkodtam olvasás közben, hogy le ne essek a székről, s közben nagyokat bólogattam.

Nem az, hogy kitiltottak, hanem az, hogy nem tudok szólni az illetőnek, hogy mekkora gáz már a neve elírása.

Vagyis a nick helytelen közlése a vezércikk bevezetője alatt, a címlapon.
Csak offolni akartam a szerzőnél és ezt akartam tudtára adni, ha már ő nem veszi észre sem az őt vakon, lelkesen követő nyáj, hogy nem "r" van ott, ahogy kellene, hanem "t", a ezzel kissé hitelét veszti, ugye.
Mert hiába, hogy megmondja a tutit, megint, és még mindig, és újra, ha nem az ő nevével fémjelezve tűnik fel a címlapon, ez legalábbis ciki. Nem?

Gépház! Nem lehetne odafigyelni ilyesmire?



Kölcsönös. De nem ez a lényeg.


/PnG innen/

Határidős munka. 15:05-ig be kell fejeznem.

Eljutottam ismét egy kiállításra.
Még valamikor tavaly, egyik közös kalandunk során -mely kaland, csak nekem kaland a szó jó értelmében, kísérőmnek pedig kaland a szó rejtelmes, rosszat sejtető, baljóslatú, s inkább 'feladat' értelmében, mely megkívánja az azzal élőtől a teljes odaadást- megláttunk egy plakátot a metróba le(-, vagy metróból fel)vezető mozgólépcső mellett erről a kiállításról, s mire le(- vagy fel)értünk, el is döntöttük, hogy megnézzük. S most jött el az idje, lévén már nem sokáig tehetnénk meg ezt.
A hó bírt évtizedes rekordokat döntő mértékben hullani, így engem bezárt a házba, de tekintve a célt, ezzel most meg kellett küzdenem. Már ez elég lett volna, hogy kalandos túra legyen, ám a lépten-nyomon bekövetkezett érdekesnél érdekesebb részletek végképp különlegessé tették a tárlatot. Pedig az önmagában -egy normális napon is- fantasztikus.

Megbeszéltük kedves hölggyel, hogy hánykor találkozunk a kézenfekvő helyen, a Népliget-nél. S ehhez mérten indultam ki a megállóba, hogy hó ide, jeges út oda, rokiság amoda, csúszós mankó lelkére beszélve kijussak biztonsággal a megállóig. Nos, aki járt már felénk, tudja, mily' hatalmas távolságok vannak az egész városban is, hát még pláne a házunktól a vasútra vezető út sarkáig, így hihető az út rémséges volta, hiszen ezt a gigászi távot -mely testvérek közt is megvan cirka 167 méter- sikerült 12 perc alatt megtennem (s ez nagyon nem sacc, ez kérem pontos adat). Határozottan úgy tűnt, nem érem el a buszt, így boldog voltam, mikor egy ismerős -látva elveszett roki-magam a jégmezőn- megállt mellettem -nem volt nagy kihívás mellém érkezni, hisz az úttesten lépdeltem, a járda jégpálya volta miatt-, s kivitt a célhoz. Így egy másik rémálmom vált valóra, jelesül: 20 perccel hamarabb értem ki, mint az elvárt lett volna, s tekintve a -15 fokot, ez nem a legjobb ómen. De nem volt mit tenni. Róttam a köröket -pontosabban az előre-hátra egyeneseket, mert csak egy ösvény volt hómentes közel s távol a vidéken-, s vártam a buszt.
(1.) Egy néni ért pár perccel utánam a megállóba, s első útja hozzám vezetett. Némmá mondom, szimpi vagyok, vagy mi a szösz. Egy határozott kérdést szegezett nekem, mégpedig:
- Melyikkel kell mennünk? -s mutatott a két megálló felé, egyik az Etele tér (vagyis Kelenföldi pu felé), másik a Népliget buszvéghez. Néztem okosan, s válaszoltam.
- Nekem a népligetivel. Hogy önnek melyikkel azt sajna nem tudom.
- Hát egy helyre megyünk, látom, maga is... -s hatásszünetet tartva nézett nagy szemekkel. Értettem. Persze. Persze, hogy nem volt értelme. Hogy nem válaszoltam, mondta a folytatást:
- ...a nyugdíjfolyósítóhoz.
- Nos, én a Szépművészeti Múzeumba megyek a Boticelli kiállításra, de valóban, nyugdíjas vagyok, most kivételesen mégsem oda kell mennem. -ehhh....
Valamiért rám van írva, hogy csakis a nyufig lehet a célom? És ez csak a kezdet volt. Mellém állt és azt kezdte ecsetelni, hogy milyen szar az élet. Hogy milyen rosszak, gonoszak az emberek, hogy Bajnai Gordonnak három háza van, nekünk meg egy nyugdíjunk, hogy az unokája fél tőle, mert csak suttogni tud, minden orvost ki kéne végezni, mert egyik sem ért semmihez, hogy akinek a lába fáj az mit akar, ahhoz képest, hogy neki nincs hangja, hogy barátai mind elhagyták, mert azzal vannak elfoglalva, hogy szórakozzanak, neki meg folyton műtétei vannak és nem ér rá, hogy a férje 73 éves és süket (ő mondta így), nem hallja mit beszél és elkezd a saját dolgairól beszélni ahelyett, hogy válaszolna neki...
Szóval, kaptam egy adagot a hóba zárt csapdámba még az emberi jóságból is. Remek.
(2.) Felszálltam, a sofőr kalitka mögötti vakoknak és sérülteknek fenntartott hely foglalt volt, s nem sérült ült ott, úgyhogy meg is említettem a hölgynek, ki elfoglalta azt, hogy oda szeretnék ülni, mert az ott "nekem" szolgálna segítségül, de értelmes mosolyát elnézve inkább továbbálltam, mert jöttek még utánam. (Találtam helyet, így nem végeztem artista mutatványokat míg beértünk Pestre.)
Már jóval Pest határán túl jártunk, mikor eszembe ötlött, hogy tán írhatnék egy üzit kedves hölgynek, ezt meg is tettem, így nem nagyon értettem, hogy mikor leszálltam, nem láttam az engem váró ujjongó tömeget. Hö. Mert nem jobbra, hanem balra kellett volna néznem. Na, erről ennyit.
Szegény lélekkel rögvest közöltem, hogy vagy előtte vagy utána de ennünk kell valamit, mert a buszon jöttem rá, hogy éhen halok, s indultunk is a múzeum felé. Gyorsan odaértünk, s felérve a sok szép lépcsőn, kígyózó sorokkal találtuk szemben magunkat. Egyikben csak mintegy 5-6 ember állt, s ez köbö negyednyi volt a többihez képest, így szóltunk az ott posztoló biztiembernek, hogy hagy álljunk be oda, hisz én állni nem sokat tudok. (3.) Emberke közölte, hogy ez a pénztár zár, álljunk másikba, ez van. De leülhetek itt meg itt, amíg várok. (Nem teljesen életszerűez, vagy csak én kötözködöm megint?) Következő lépés a ruhatár, hiszen kinn zima, benn meg ezer fok, így nem kényelmes a séta kabátban.) (4.) Alagsor, lift nem működik. Séta lefelé, majd visszafelé. Ugye. Vissza is mankóval, de a lenn kapott információ szerint biztiembertől kértünk kerekesszéket, mikor azt megkaptam s el is foglaltam, Luci' szegény visszabattyogott a botommal, mert az jobb ha a kabátom mellett van, úgyse kíváncsi a képekre.
(5.) Már az előtérben feltűnt s végig nehezítette az utam, hogy a szék egyik kereke teljesen le volt ersztve, így abroncson evickéltem végig az igen hosszú tárlaton. (Kanyarodási hajlama a nullával egyenlő, s ennél nem sokkal nagyobb a haladási sebessége sem, viszont az erő, melyet kivesz karjaimból, már-már a végtelent ostromolja; ezért néha Luci' tolt. De tekintve királynői* termetem, ez nem volt üdítő feladat neki sem.)

Ilyen előzmények után, mégis azt mondom, megérte. A képek elképesztőek voltak. Maga a tárlat nagyszabású, fantasztikus. Rengetegen voltak, egyszerre 20-22 embert engednek be, de így is óriási a torlódás. Mi beszorultunk két diákcsoport közé, így sem előreszaladni, sem lemaradni nem sok értelme lett volna, vagyis próbáltuk tartani a tempót az ékben.

Néhány opus:




Palma Vecchio: La Bella (Női képmás) /innen/
Ez kedvenc. Számomra, mielőtt ez kimondott lett volna is egyértelmű volt. Tulajdonképpen nem is értem miért, de így volt.





Gentile Bellini: Cornaro Katalin Ciprusi Királynő Képmása /innen/
(Szerintem érthető a fentebb jelzett csillagozás.)

És van még kettő, amiknek itt kellene szerepelnie, de egyiket nem találtam meg (pedig gondosan jegyzeteltem és még így sem sikerült), másik pedig -ugyan már legfeljebb mese szinten tartom fontosnak, de akkor sincs helye itt, a padomon- Sodoma: ECCE HOMO.
Az első, egy ifjú férfit ábrázol, s éppen az a kép nincs meg, a személyről másik portrét találtam/tunk, de pont azt, amelyben látható az a fickó is, akire nagy rádöbbenéssel asszociáltunk, nincs meg. Így "silány másolatot" nem teszek ide.

Mire a labirintus végére értünk a fejünk totálisan tele lett a rengeteg gyönyörű képpel, a festmények, a kor hangulatával. Az utolsó szakaszon áhitattal nézegettem a terem végét, mert egyszerűen ennyi már-már túlcsordult az agyam helyéről.
Kifelé leadtuk a széket, Luci' le a mankóért, én megvártam fenn, majd együtt le a kabátokést és fel a bejárat szintjére ahol kekec biztiembert megkértük, hogy a külső lifttel vigyen le minket, mert a lépcső lefelé, kapaszkodó nélkül, még ha nem csúszós is, elég veszélyes mutatvány nekem.
Kinn a szabad levegőn próbáltunk rendet rakni a fejünkben, s mentünk a Hősök Tere Kávézó felé, ha már előtte nem jutottam kajához. Bekajáltam és a kedvemre alakított kávékülönlegességgel már remekül éreztem magam.
(6.) Időben indultunk a buszhoz, s ahogy a metró és a buszvég között haladtunk az aluljáróban, megtörtént az, amitől a jégen, hóban tartottam igazán: bírtam elcsúszni. Nem, nem estem el. (Ha nem így lenne, még mindig ott lennék, hacsak egy daru nem tévedt volna arra.) Szerencsére a burkolatváltás fölött ajtón kell áthaladni, s ebbe meg tudtam kapaszkodni. Rántottam egyet nyomorult, s remekül működő, legózott oldalamon, de más nem történt.
(7.) A jegyautomata éppen nem működött, a pénztár meg zárva volt. Így -miután jegyet nem adnak a buszon- fel kellett menni a fenti automatához. Luci' áldott jó boszorkány, ment is. Csakhogy egy egész galeri tolakodott elé, így majdnem lecsúsztunk a tervbe vett utolsó akciónkról. (8.) Mely a nagy betűkkel hirdetett forralt bor volt. Lett volna. Hiszen kérdésünkre egy sajnos nincs volt a válasz, így felkullogtunk a váróba. Nagy nehezen találtunk egy szabad padot, s amint letelepedtünk elkezdtem telefonálgatni, hátha valaki haza tud hozni ha leszállok majd a buszról, már itt a városban. De Ildike kocsi nélkül tölti a keddjeit, Botika pedig -ki rendre felszólal hiányát látva ezen dokumentációban- holmi pulya fürdetésre hivatkozva nem volt ellérhető. (Nem is értem! Nem szalad mártinéni segítségére azonnal? Ilyet!!)
Luci' képes volt felajánlani, hogy lebuszozik velem Battáig, hazakísér, majd vissza is megy. Mondhatom, hogy elképedtem. (Nem egészen úgy, mint a festményektől, na.) Egy esetben lettem volna hajlandó elfogadni ezt a felajánlást, ha úgy jön le, hogy este borozunk és itt is alszik nálam, de miután erre nem volt hajlandó, így nem engedtem, hogy jöjjön velem. Elbúcsúztunk a busznál, én felszálltam, ő indult a metró felé. (9.) A sofőr, amint meglátta a jegyem, intett, hogy nem ezzel megyek, hanem a szemben lévő járattal, mert az gyorsjárat. Vagyis lecucc -Luci' elsuhanó árnyát láttam, vörös haja a hosszú fekete kabátja jellegzetes kép-, át a másikhoz, ott felcucc és végre indulás.
Itthon, vagyis a városban már sötétben a térdig havas úton botorkáltam felénk, mikor megállt egy irgalmatlan fekete terepjáró mellettem (ismét az úttesten mentem, naná), s egy érdekes, kopasz csávó szólt ki belőle: "Szia! Elvigyelek?" Nézdamondom. Lesz ami lesz! "Köszönöm, nem lakom messze, de megmentesz, ha elviszel." (10.) A válasz engem minősít: "Tudom. Évekid szomszédok voltunk, Gábor vagyok a fehér házban laktam, hárommal mellettetek." Asszem, no comment.
Ugyan az utcát elvétette, de sikerrel hazaértem második próbálkozásra.
Este volt már, én annyira elfáradtam, hogy éppcsak bedőltem az ágyba, reggel pedig fájdalomcsillapítóval kezdtem a napot. De hó ide, fájdalom oda, elmentem tornára, mert milyen lenne már, hogy reneszánsz túra megy, lábtekerészet meg nem?!

Köszönöm Luci'! Következő cél -csakis tavaszi szellő és madárcsicsergés kíséretében- Degas-tól Picassóig, ugyanitt.


Valljuk be, nem királynői a termetem?

Eric Cartman lelkesedése határtalan és épp ezért nagyon is imponál nekem.
Bírom ezt a fickót. Súlyos egy fazon, mi tagadás.

Ez csak egy kivonat, itt a teljes rész, amelyből származik.

Hát csoda, hogy EC a kedvencem?
Ez egy kis köcsög, de imádom!

Kezdek beletörődni a hidegbe, a hóba, a bezártságba az egyedüllétbe. Pontosabban a magányba, ahogy a fehérség elszigetel a világtól.

Talán, ha jön a tavasz, minden más lesz. Talán majd nem nyomaszt a mindent csak eltakaró, de meg nem szüntető fehérség, a szikrázó fagy, az elvesztett illatok, az érintések, hiszen már nem lesz kékre fagyott minden ujjam, s járni is képes leszek a hómentes utakon.

Még mennyi van hátra? Talán túl sok.

Most, szó szerint igaz: türelem, rózsát terem.



Karácsony Emese: Tavasz

Ha bekapcsolom a gépet, első ez itt, ni, meg az outlook, a következő a gmail, aztán a youtube.

Ott pedig mostanában elsősorban Dub FX.

De még ennél is jobban tetszik ez:

Fantasztikus amit ez a ficak csinál. (Érdemes megnézni a többit is.)
És persze, mondanom sem kell, emlékeket hív elő.
Ahogy szinte megszállottként, az utcán, csak a saját világára figyelve nyomja.

Igen. Egy fiú. Egy magas, vékony, széles vállú, göndör hajú; vagy kopasz; vagy prodigysre nyírt frizurával fejét rázó, s tarajait borzoló, okos tekintetű, mosolygós arcú 26 évet élt fiú.

Ma lenne 35 éves. Köszönöm Zsolti!

.......................................

Frissítve 01. 30. 23:53

[ht] kedves linkelte ide alább ezt a videót, s miután megnéztem, úgy döntöttem, jó helyen lesz itt. Furin indul -nekem legalábbis-, de nagyon megéri végignézni, mert olyan, amilyennek lennie kell. :)

Na, nem a hideg, selymes nyalánkságtól lehet különösen jókedvre derülni, az legfeljebb álmatlanság ellen használható, s akkor is csak az elkészítése alkalmas erre a célra, beviccesedni egészen mástól kell.

Vasárnap Egyeske készített az ebédet -rántott hal és csirkemelly, sültkrumplival-, s már mikor ebédeltünk, kezdtük nézni az Egyszerűen bonyolult-at.




Édes film. Meryl Streep pedig a Julie & Julia-ban nagyon megtanult biztosan mozogni a konyhában. (Ezt Ildikével, moziban láttam! De jó nekem!)



Egyeskével megegyeztünk, hogy kipróbáljuk, lesz ami lesz, hiszen valami gyönyörű. Ugye?

Íme, egy recept. Én nem hittem el, hogy létezik ilyen finomság. Még mindig ingadozom, úgyhogy hagyom magam meggyőzni, ha valaki olthatatlan vágyat érez az elkészítésére!

Pénteken volt 2 hete, hogy megfestettek.

Másnap, szombaton pedig kipöttyösödtem, aznap este kaptam injekciót meg éjszakára gyógyszert -amit azóta is szedek-, de a bőröm mára igazán felér egy ráspoly bársonyosságával.
Bakker.
Nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy testi kontaktusba kerülök egy emberi lénnyel, tehát érintésem kellemességében mit sem számít, pusztán csak engem zavar, hogy kemény pörcökben hámlik a tenyerem és szinte az egész testem viszket.

Ráadásul nem műthető a lábam, így akár azt is mondhatnám, hogy mndez hiábavaló, de legalább az kiderült, hogy öreg vagyok.

Meg most már aszott is. Bakker.



/Ráspoly innen/

Moziban voltam, hóban-fagyban elcibáltattam magam kedves barátnőmmel és lazultam egyet a párhuzamos dimenziók lilláit számlálva.

Semmit nem tudtam erről a filmről -ahogy az lenni szokott általában-, és ma éppen ezt játszották itt nálunk a moziban, úgyhogy kaptam az alkalmon és Ildikével közöltem, olthatatlan vágyat érez rá, hogy megnézze ezt ma, velem. Egyetértett ezzel. Alig láttunk ki a kocsiból, annyira hideg volt, befagyott a szélvédő, mit szélvédő? Az ajtót alig bírtuk kinyitni, mert az is odanőtt a jégcsapos autóhoz. Megfagytunk.

Tömve volt a mozi, h9h9, a jegyszedő nénivel együtt éppen tízen voltunk. Szép teljesítmény!

Jót tett nekem ez a film. A tegnap után valamivel ki kellett rázni magam az önsajnálatból, s ehhez ez, tökéletes volt, a zenéi meg végképp semmi kívánnivalót nem hagynak maguk után.

Jó volt.

Nos, az van, hogy nem van.
Ez van.

De kezdem az elején. Tegnapelőtt -tanulva a korábbiakból- igen ráérősen intéztem a dolgokat, hisz mikor időre kellett volna érnem a kórházba, s ennek megfelelően kértem a mentőt, akkor is bő két és fél órával később értem be, tehát most, hogy csak azt mondtam, valamikor délelőtt oda kéne jutnom, nem téptem magam, hogy készen álljak. Hát, ehhez képest hajnali fél 9-kor ott zörgött a mentő a ház előtt. Igen zörgött, mert csak egy-egy rövid, de annál intenzívebb -nem tudom máshogy mondani- zörgést eresztettek meg, s álltak türelmesen a kapu előtt. Másodikra, de lehet, hogy már többedik volt, rájöttem, hogy ez a természettől elrugaszkodott zaj valószínűleg nekem szólhat, így kinéztem, s indultam. Nyakig -na jó, csak térdig- ért a hó, így egyedül kimenni sem tudtam -annyira okos vagyok, hogy kértem szállítást-, bejött kedves piros mellényes hölgy, s besegített a kocsiba, ahol már két ember ült. Vagyis csak egyikük ült, másik a tolóágyon feküdt. Elindultunk.
Nem mentünk lassan, nem is száguldoztunk, de le kellett adni fekvőbetegünk a nem tudom milyen kórházban s a mellettem ülő -begipszelt lábú- bácsit a János kórház ortopédiáján.
(Odahúz a szívem. Na. Hülye vagyok? ÉS?? Az egy jó hely, ha ilyen kell, akkor az bizony egy jó hely.)
Bekísértek az osztályra, leadtak a egy doktornőnek, s azzal a meghagyással, ha haza kell szállítani, kérjek a szamaritánusoktól kocsit, s azok ők lesznek, hisz battaiak, visznek. Egyszerűbb őket kérni, mint mást.
Igazuk van.
Cipzáram lefotózták, allergiámat lejegyezték, bevonalaztam, hogy mennyire érdekesnek látom -sőt, Bulyovszki doktor most egy tükröt tartott a cipzáram elé, hogy lássam így is; érdekes volt-, majd Lévai doktornőtől megkaptam a beutalómat az érsebészetre, másnapra.
Előtte nekiszegeztem a kérdést, hogy miért is kell ez pontosan, valami hibádzik a lábászati rekontrukcióm kapcsán? Azt a választ kaptam, hogy az angiográfia eredménye szerint egy ér hiányzik, így ellenőrizni kell még jobban a területet, nehogy megbontják, s kiderüljön, hogy csak rosszabb lesz, mint amilyen most. Valahol hátul az agyam légüres terében elkezdett dobolni egy hatalmas, mélyhangú bőrdobon egy fekete bennszülött, s úgy tűnt ő már tudja, amit én is, csak nem akarok megfogalmazni. Nem figyeltem rá. Mit nekem egy ostoba jelzés onnan, ahol nincs is agyszövet!! Ugyan kérem!
Lementem a büfébe s elkezdtem keresgélni. Egyrészt alvóhelyet, ezt néhány kör alatt sikerült találnom, de legkorábban csak 4 órával később mehettem oda, másrészt pedig ezen időre társaságot, hogy ne lézengjek céltalanul magányosan ezen idő alatt, hanem mondjuk kávézzunk valahol, valakivel, mintha csinálnék valamit. De senki sem volt elérhető, vagy kedve nem volt hozzám, úgyhogy maradt a magányos séta. Elmetróztam a West End-ig, s ott lébecoltam. Vettem egy leárazott nadrágot, elintéztem az internet előfizetésem szerződésének módosítását -ha már ott csináltam a semmit és szembe jött velem egy T-PONT, hát bementem és a ficak elé raktam a telefonom, azzal, hogy na most másodperceken belül írja ki az MT azonosítóm, mert azon nyomban lemerül a teflon, vigyorgott, mint egy vadalma, de tette a dolgát-, aztán egy McDonald's-ben kihasználtam a személyzet segítőkészségét, majd vettem egy töltőt a teflonomnak. Juli -az unokatesóm- sms-ben jelezte, hogy menjek a Hilton bejáratához, mert ott tud a legkönnyebben megállni, még teflonom utolsó lehelletét kihasználva elnavigált a pontos helyig, és vártam.
Esett a hó, tömve volt autókkal az út (tán Váci út?) én meg ott támasztottam a Hilton oldalát; de nem kellett sokat várnom, alig néhány perc után megérkezett értem a fuvarosom. (Köszönöm, hogy nem hagytad a tekergésem, cím keresés, ilyenek.)
Felmentünk hozzájuk, háromból két gyermekkel találkozhattam -meglepő korbeli növekedést tapasztalhatok mindig ilyenkor; elképesztő, át kell állítani a kerekeket az agyam helyén, hogy mikor pl a kislányára gondolok, ne egy kerek, pirospozsgás majdhogynem babaméretű kislányka jusson eszembe, hanem egy jóformán nő, egy gyönyörű nő; furi, érdekes, de jó, nagyon jó- rendeltünk pizzát, ettünk, beszélgettünk. Julival uszkve száz éve nem jutottunk ehhez, úgyhogy ez most kifejezetten jó volt. Kaptam egy kölcsön pólót aludni (Matyi köszönöm! Juli legidősebb "kisfia") és másnapra egy gyári tartalékbugyit, ha már -ugyan reménykedtemn benne, hogy így lesz, de fel nem készültem, naná- üres kézzel indultam neki a két napos túrának.
Reggel Anna ment iskolába, Juli dolgozni engem meg bevitt kocsival az ÁEK-ba, aminek igazán örültem. A büfében ittam egy kávét, megkérdeztem a biztonsági őrtől, hogy merre kell mennem az érsebészeti ambulanca felé, elmondta, mentem, kérdeztem, visszaküldtek. Remek. Újra nekiszegeztem a papírom, s a kérdést, hogy most akkor merre is. Ja, azt hitte, hogy azt hitte, de ha nem akkor erre, meg erre. Mentem. Kis séta a hóban, de megvolt.
Egy régi, nagyon réginek látszó, s gyanítom a valóság most megfelel a látszatnak, épület kicsiny, szűk folyosóján üldögéltünk egyre többen. Beadtam a papírom, mondtam, hogy tudom, fél dél még soká lesz, nem tolakodni szándékszom, de most tudtak elhozni, ráérek. Julitól szereztem egy újságot. Na, mit? Hát, Magyar Narancs-ot. Hogy miért is, ha el nem felejtem, majd kivesézem. Mert nekem fontos. Csak azért, na. Már a kivesézés, nem azért, mert miért... jaj, fáradok. Asszem.
Nem kellett sokat várnom, volt egy luk az időpontos betegek közt, így be tudott hívni a doktor úr. Nadrág, cipő, zokni le; így kellett a vizsgálóba mennem eleve. Érdekes nekem mezítláb sétálni, de mentem. Megtapogatta, meghallgatta doplerrel, nem tartott tovább öt percnél, s kimondta az ítéletet: nem lehet műteni a lábam.
Nem is egy, hanem kettő ér hiányzik. Nem lehet hozzányúlni.

Hát, nem a könnyen emészthető kategória ez a hír nekem.

Viszont azt is mondta, hogy aggasztó állapotok uralkodnak a lábamban, így életem végéig szednem kell értágítókat, melykre javaslatot is írt a háziorvosomnak.
Tóth doki, itthon a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek rá a érfestésen kiderült érszűkületemre, s most ezt meg is tettem. Azt mondta erre, hogy nincs mit tenni ezzel, nem nagy dolog. (A jó (a bal) lábam érszűkülete kismiska a jobb (a nyomorult; nem bal) lábam állapotához képest, igaz?)
Hmmm....
Minden műtét ellenjavallt.

Kimentem, felöltöztem, majd a folyosón ültem további két órát, mikor is egy beteghordó egy kerekesszékkel összeszedett és felvitt az osztályra, hogy majd onnan visznek haza. Ott újra vártam majd két órát.
Néha elkapott a sírhatnék. Most ez tipikus mézesmadzag effektus volt. Elfogadtam a helyzetem, az állapotom, a kinézetem. Majd elolvastam egy reggeli kávézás mellé azt a hírdetést egy orvosi kísérletről, s jelentkeztem rá. Bekerültem a programba, s a főorvos felvetette a lábam plasztikázásának lehetőségét, mely nem elsősorban szépészeti célokat szolgál, hanem ér-rekontrukciót, mert ha így marad, fennáll a szövet elhalás majd a kényszerű amputáció veszélye.
Ekkor elkezdtem hinni ebben én is. S ehhez jött még, hogy netán láb alakú lábam lehet egyszer.

S most kiderült, hogy ez csak egy hullámvasút emelkedője volt, ahonnan tegnap irdatlan sebességgel zuhantam alá a nemleges hír hallatán.

Még jó, hogy annyi időm volt, néha mondom, bőghetnékem támadt, de nem sírtam. Szerencsére nem is nagyon tudtam magamra figyelni, mert volt ott egy hölgy -igen jólszituált, jómódú úrinő- akivel némi szóváltásba keveredtem, s nem tudom ebben mennyi része volt a csalódottságomnak, mert amiket mondott az ha nagyon jól vagyok, akkor is kiveri a biztosítékot, így sanszos, hoyg akkor sem hagytam volna csendes, rövid mondatokban megfogalmazott, nem kioktató de egyértelmű véleményem kényszerű meghallgattatása nélkül. Persze, lehet hogy akkor nem röhögtem volna hangosan.
Megint jött az, hogy "Maga nem tudja! Én az egészségügyben dolgoztam egy félévet!"
Csókollak szívem. Eszem a zuzád, hogy finom legyek.

Aztán végre megtaláltak a mentősök -örömujjongásban törtek ki, mire odaértek, mert nem ott vártam, hol előző nap kitettek-, majd jöttünk haza.

Este volt már.
Kicsit tipródtam még a dolgon, de mára már elhalkult a tamtam dob a fejemben. Az a fránya bennszülött tudta előre, hogy ez lesz, és én nem hallottam meg, de semmi sem történt. Ugyanott vagyok, ahol nyáron voltam, csak annyi változott, hogy tudom, érszűkületem van, s gyógyszert kell szednem.
Mi ebből a tanulság?
Ha akkor nem kávézom -sőt, ha nem kávézom, ugye- nem látom meg a felhívást, nem beszélek Tamás főorvossal s nem hoiszem el, hoyg lehet nekem szép, okos, erős, TARTÓS lábam, nem derül ki, hoyg érszűkületem van, s két fontos ér is hiányzik nyomorult lábamból, így az sem, hogy spec gyógyszereket kell szednem, mert ha ezt nem teszem, elveszítem a lábam. S most jön a pozitív rész: így, hogy ez kiderült, megkapom a gyógyszert, szedem azokat, s így megmarad, szép, okos, erős, s lám, gyógyszerrel támogatott, de épp ezért TARTÓS lábam.

Már van mosoly, de még kicsit féloldalas. De van.




























Ez optikai, de a séma ugyanaz, mint amit most érzek. Bár egyre kevésbé; úgysem tudok beülni a hullámvasút kocsijába, hát most megkaptam a lejtőn való száguldást, de lassan leérek, s újra elkezdek felfelé araszolni...

A cím: tudja, aki tudja. Köszönöm a drukkot mindenkinek, a lábamat mentettétek meg. Akármilyen nyomorult kedvesem, az enyém. S ezt értékelem is nagyon.

Megbocsáthatatlan? Egy cikk nyomán, elméleti síkon.

Csak csendesen, lábam lógatva gondolkodom, megint. Semmilyen tapasztalatom nincs ebben a témában, de véleményem -mint minden másban is- persze van.
Minap akadtam egy cikkre -persze nem magamtól, de a forrás még nem erősített meg az engedélyével, hogy felfedhetém kilétét-, mely érdekes gondolatokat ébresztett bennem. A legerősebb nem is egy konkrét, kimondható dolog, inkább csak egy kérdőjel. De gondolom, ez egyértelmű is.
Vagyis nyilván nem, ha egy igaz, hiteles pszichológus így nyilatkozik.

(Aki kicsit is ismeri az utam, az tudja, hogy mit gondolok a pszichológiáról, a lélek sebeiről, arról, hogy kell-e s milyen segítség. Aki kicsit jobban ismer, az pedig azt tudja, hogy tapasztalta azt is, hogy egy pszichológus nem mindentudó, s van olyan, hogy többet ront, mint segít. Olyankor váltani kell, nincs mese. De egy darab kukacos alma nem jelenti azt, hogy az egész almáskertet kerülni kell innentől, legfeljebb jobban oda kell figyelni a szüretkor.)

Igaz?
Hiteles?
Lehet, nem tudom. Nyilván. A hálón keresgéltem, s találtam ezt-azt, de ahol pszichológiai kutatócsoport tagjaként megjelölt, ott ő az egyik a három közül -a 17 összesből- akinek nincs honlapja. Tehát ez így, zsákutca. A többi találatban pedig cikkei érhetők el, néhányat elolvastam, nem mondanak ellent az apropóul szolgáló írásával.
Önazonos, úgy tűnik. S ez dicséretes.

A cikk, amiről beszélek.

Néhány mondat, melyek a kétségemet ébresztették fel az író iránt:

"Az azonban talány, mi viszi rá a gyengébbik nemet, hogy az érzelmeit sutba vágva, megalázó módon fizessen a szexért."
Egy kérdés: ha nem jelent többet, mint bármi más, akkor? Miért is megalázó? 

"...de a túltengő libidó lecsapolására sokunk (megjegyzés: egy hiteles cikkíró, pláne szakembernek nem kellene kívülállóként nyilatkozni?) még legvégső esetben sem választaná ezt a megoldást. Ennek persze nem is annyira a konzervativizmus, vagy a betegségektől való félelem, hanem inkább a szégyenérzet és lelkiismeret  az oka, vagyis az, hogy ha kiderül a "dolog", egy csapásra kitaszítottá, megvetendő és megszólt perszónákká válhatunk. Ez pedig senkinek sem hiányzik."

És egy szép, kerek következtetés, amiben benne van a lényeg:

"Valahol nagyon is egyértelmű, hogy a normál értékrenddel bíró közvélemény hozzáállása a téma hallatán abszolút elutasító, hiszen - átlátva a cselekedet irracionalitását és veszélyeit - sem az ismerősök, sem a barátok, de még a család sem tud őszinte örömmel tapsikolni, ha kiderül: fizettünk az esti "kalandért". A higgadtan gondolkodók ugyanis átlátják, a kockázatok és mellékhatások listáján nemcsak a nemi betegségek, a fizikai és nemi erőszak veszélye, de önmagunk megalázása, női mivoltunk lábbal tiprása és a nagyon is valószínű tény áll: egy ilyen laza, érzelmi kötelék nélküli, tisztán testi kapcsolatba belebonyolódva talán sosem leszünk képesek többé "normális", energiát és odafigyelést is igénylő párkapcsolatot kiépíteni."

Milyen is a "női mivoltunk"? Mi is az?
Mit jelent ebben az esetben a túltengő libidó? Ha nincs működő párkapcsolat és ehhez a módhoz fordul a nő, akkor az ő libidója egészségtelen mértékben fölötte van a normálisnak? Mert mi is a normális?
Szex csak esküvő után, csak a megszokott módon, csak a megengedett mennyiségben, s csakis, legfeljebb elviselve azt. Ez a normális? Ez az, amit "sokunk" gondol? (S itt most visszautalok a második idézett részletre. Ugye.)


                         /Magassarkú "nőjelkép" innen/

A bal csak a jobb mellett létező, értelmezhető fogalom. A nő pedig a férfi mellett. S ha ehhez másik cipőbe kell bújni, akkor bővíteni kell a cipősszekrényt, ha nincs más mód.

Én roki vagyok, így csak egy cipőm van. Ezt csak halkan jegyzem meg.

...és takarékosságom feletti büszkeségem története.

Valamikor nagyon régen, még a boldog békeidőkben, előző életemben vettük az első, máig is a legjobb wokomat. Hatalmas, legalább 36 cm átmérőjű, s ennek megfelelő magasságú, fekete gyönyörűség volt. Két füllel, bazi nagy gömbi tetővel (rajta fa gombbal, ahogy kell), és persze öntöttvasból, így emelgetni nem volt túl kényelmes, de imádtam. Ez volt az egyetlen edény, melyet nem tehettem be a mosiba, mert az öntöttvas nem nagyon szereti, ha áztatják melegvízben, ráadásul vagy ez az egy ment volna bele és semmi más, vagy a többi, mert akkora volt, hogy ihaj.
A b után, mikor előkerültem a kórházból először, szó sem volt arról, hogy én főzzek. Menni is maximum néhány lépésre futotta az erőmből, hajolni, emelni, vagy egyáltalán a járókeretet elereszteni meg szóba sem kerülhetett. Majd újra mentem kórházba, majd újra, s újra... (Forrest Gump hangsúlyával, ugye. De ezt csak én mondhatom így, de maradék agyam megtartása érdekében, így is kell mondanom.) Mikor összeraktak a lehető legjobban (tényleg a legjobban és ez a szint a "lehető"-nél jóval jobb), már egy mankóval jártam s el sem dőltem, ha azt elegedve izegtem-mozogtam a hirtelen kitágult világban. (Baromi elképesztő ám a léptékek ennyire kézzelfogható volta, hogy mennyit számít maga a lehetőség, hogy ha akarok, mehetek, mert MÁR KÉPES VAGYOK MENNI!!)
De már megint elkanyarodtam... szóval,volt egy hatalmas, remek, gyönyörű, rusztikus, de bazi nehéz wokom, ám használni nem tudtam, egyszerűen nem bírtam el, s a beépített alkatrészeim miatt nem is kísérletezhettem ezzel. Így csak várta, hátha jobbra fordul a sorsa s újra leszek olyan édes, és használatba veszem. Csakhogy ami egyszer volt, újra nem jön el, úgyhogy azt a fantasztikus darabot odaadtam az akkori segítőmnek, aki abban az időben járt hozzám élhető szinten tartani a házat, magamnak pedig vettem egy új, lemezből készült -így jóval könnyebb- és pálcákkal, kis tálkákkal készletben kapható ilyetén edényt.
Remek is volt, csakhogy nem kellett hozzá sok idő és -bár rá volt írva, hogy mosogatógépben mosható, s ez már nagy nehezen, de be is fért- rozsdás lett az alja, s még ha ez kívül esik az megbocsátható, de belül, ahol a kaja készül(ne) nem szerencsés. Az meg, hogy minden alkalommal, mielőtt használnám súrolgassam, nem játszik.
Így egy ideig woktalanul maradtam. Sírtam is nagyon.
Majd jött az áldásos program az áldatlan texoban -ahová kényszerűségből, de heti szinten járok vásárolni-, s gazdagabb lettem egy grill serpenyővel, s egy közepesen nehéz, nyeles, szépséges TEFAL wokkkal. Imádom. Remek. S így, olcsó is volt. Ám egy baja van, fedőtlen, hogy úgy mondjam. Talán a kínaiaknak nem kell rá a fedő, hiszen ritkán párolnak vagy tudom is én, de nekem nagyon hiányzott, s egyetlen meglévő alkalmatosságom sem akkora, hogy jó lenne rá. Megnéztem a hálón, házhoz szállítva lenne 3.800 Ft. Nos, ennek annyira nem örültem, úgyhogy pihentettem még kicsinkát a kérdést, gondoltam, vagy eszembe jut valami jobb megoldás (bár valljuk be, ennek igen csekély valós esélye volt/van általában), vagy megszokom a fedetlenséget. Utóbbi nem ment, így nagyon azon voltam, hogy megredelem a méregdrága cuccot és majd különleges tisztelettel bánok vele, hisz arany árban van, bakker, mikor megjött a szikra!! Néha tényleg ámulok tenger eszem hiányán, s mégis felvillanó eredményein. Hö.
Kitaláltam, hogy veszek egy hasonló méretű serpenyőt, melyhez van tető is, s mely márkátlan, így ára sem lesz az egekben; akkor lesz egy fedős wokom s egy fedetlen plusz serpenyőm, vagy fordítva... Lényeg, hogy egyazon árért bővül edéyparkom is és szeretett wokom is kiteljesedhet.
Már csak az kellett, hogy találjak az opcióknak megfelelő edényt. De ez már igazán részletkérdés, hiszen tudom, ha a cél megvan, az odáig vezető útra fordított idő mit sem számít. (Roki túlélő törvény. Ugye.)
Aztán elibém került egy INTERSPAR katalógus, vagyis ilyen heti szóróizé és abban megláttam a nekem kellő, szívemet azonnal veszett dobolásra sarkalló, ideális edényt. Már csak egy apróság állta utam, hogy itt nincs ilyen üzlet. Némi szervezés, MozgiMónika célképének megfelelő formára igazítása, s máris megoldva ez is.



Tehát, annyira, de annyira ügyes vagyok!! Van nekem szép, ügyes, okos wokom, meg hozzá tetszetős, illő üvegtetőm, fekete gombbal -mint az edény maga s nyele is- plusz egy remek, hatalmas, teflon bevonatú szintén nyeles serpenyőm. S mindez igen gazdaságosan, csakis azért, mert okos vagyok.

Aki mást állít, annak elmondanám, hogy memóriám úgy működik, ha valami/valaki a nem fontos fakkba kerül, azonnal homályba is vész, hiszen nincs kapacitásom mindent észben tartani (pláne, hogy nincs is olyanom, ugye); vagyis azt kockáztatja, hogy -pusztán önvédelmi okokból kifolyólag- el fogom felejteni.
Ugye, hogy nem ér meg ennyit?


/Wok képe innen/

Szükség van erre a pólusra. Elengedhetetlen, hogy ez a vonal is mérhető mértékben képviseltesse magát a magyar politikában, sokkal fontosabb, mint a Munkáspárt vagy akár az elvakult, szemellenzős környezetvédők (segítek, hogy érthető legyen: ha csak "valami ellen" dolgozunk, abból nem lesz előrehaladás, ennél komplexebben kell ezt is kezelni).

Milyen helyzetben is van az SZDSZ? (Hangsúlyozom, nem vagyok politológus, sem szociológus, de még bármily más "lógus" sem, pusztán egy a sok-sok magyar közül.)
Gyakorlatilag most annak örülhet, hogy van. Pusztán, hogy létezik, hogy jegyzik még. És a még remélem, erős túlzás. Ennek szellemében szól Az SZDSZ-megmaradás törvénye című cikk. (Akkor is, ha az az oldal nem a balra tartsról, de mégcsak nem is a középre rendeződés mellé letett voksáról híres.)
Tehát nem tűnik el. Nem egészen. Lesz, mint a KISZ vagy a Bogyósgyümölcs Termelők Kiskunsági Pártja?
Vagy összeklapja magát és visszaemlékszik arra az időre, mikor még tudta, hogy miért is van rá nagy-nagy szüksége ennek az országnak. Mert igen, válogatás nélkül mindannyiunknak kell az SZDSZ. Neked is, aki egyetemre jársz, neked is, aki gyárakat tart fenn, neked is, aki óvónő, neked is, aki olvasni sem tud, neked is, aki árpádsávos zászlót lobogtat, neked is, aki zsidózik, neked is, aki tanítja a gyerekeimet, neked is, aki egy életet végigdolgozva most a nyugdíját számolgatva várja a hó végét, neked is, aki kisvállalkozás tulajdonosaként úgy érzed, hogy a beled kidolgozod, nekem is, aki vörös hajú, szemüveges, nagyszájú, dagi kislányként megtanultam mi a kirekesztés.
Ha már nem emlékszel, itt egy rövidke film. Nézd meg, s aztán mondd, hogy igazam van-e!





Én emlékszem és tudom, mit kell tennem.
Türelmem végtelen, időm, mint a tenger.

Viszont az SZDSZ ideje -hacsak nem tesz valamit, akit illet- igencsak a végét járja.

Szóval, mi lesz veled SZDSZ?

Mi lesz velem, ha az SZDSZ eltűnik?


.......................................

Eredeti megjelenés: 2009-10-03 16:43. Most sem tudok mást mondani, legfeljebb hozzátennék annyit, hogy már elbizonytalanodtam.

Itt, még talán hittek magukban:

Valóban eltűnt?

Horn Gábor 2008. április 6-án így beszélt a hvg-nek. Érdemes megnézni a videót, és el kell gondolkodni a közelgő választásra adott jóslatán.

Az értékrendem mit sem változott. De a szavazatomat -az egyetlen eszköz, amivel beleszólhatok a dolgok menetébe-, hová fogom adni ha nem lesz SZDSZ?