Érti, akinek érteni kell.

Juj, de gyenge lett ez... Bocsika.

Vagy csak egy ág?
...
Avagy: "Ülök egy ágon... egy szép, hosszú ágon és...  fel-hehehe-le-hehehe..."

Tulajdonképpen nem tudom, melyik az erősebb érzés bennem, a felháborodás vagy az értetlenség.

Avagy, "alkalmi nagykoalíció" a Parlamentben... 
Mert ugye mindenki egyenlő... de aki bejutott oda, az még egyenlőbb.

En1 kartárs blogjában olvastam, hogy lehet gyártani ilyet.
Jó móka!
(Oké, de tudjátok, kicsik az igényeim... na...)
 

Ágnes kérésére most sutba vágom teszem kicsit a berzenkedésem, miszerint a "mi lenne ha" feltevés nem az én pályám. De ilyen léptékben, mint a mostani MÉM játék, tulajdonképpen belefér.
Sőt!

Ágnes kérésére most sutba vágom teszem kicsit a berzenkedésem, miszerint a "mi lenne ha" feltevés nem az én pályám. De ilyen léptékben, mint a mostani MÉM játék, tulajdonképpen belefér.
Sőt!

Jó buli lesz, akkor is, ha engem sajnos nélkülözniük kell.
Hmmm... leginkább az én sajnálatomra...

A hangulatom nem erre sarkallt, hogy ilyesmit keressek, de ez kérés nélkül beleevickélt a látóterembe.
Nem hagyhattam csak úgy, szabadon a virtu-világban!

Bertával a hétvégén elzarándokoltunk Szentendrére. A lényegről -jelesül a koncertről- már megemlékeztem, de Bóvica szőlt, hhogy volt még más is, amit le kell jegyeznem.
Kés
Kiskakas
Patinás üzlet, olyan, mint maga a város.

...olyan a fogadj is. Ugye?
De kezdem az elején...

Én most értem ehhez. Pedig már megvolt, mikor megkaptam a meghívást, de nem volt időm le is írni az eredményt.
Most akkor jöjjön.

Mondá volt Révész Sándor, ámde most én mondom ezt, hiszen egyetlen olyan hely sincs hőn szeretett városkámban, ahol éjnek idején nyugodtan elkávézgathatna az ember. Így nem volt mit tenni, idelátogató blogger és én, kénytelenek voltunk az egész éjszakát itt tölteni nálunk.

Idézetek, egy valamiből. Tudod honnan?

Napok óta ez zakatol a légüres térben, az egykori agyam helyén: "egy vagy egy se".

Pihenni, a tagjaimnak éppúgy, mint az agyam maradékának. De pörgök, csak pörgök és így sehová sem jutok.

Ki hitte volna, hogy képességeim (s felszereltségem) megengedi, hogy rövid, de határozott közelharc után, győztesként kerüljek ki egy meglehetősen méltatlan küzdelemből?

... majd két év után visszatért Európába.

semmi sincs.
Válaszolta a hang a sötétből.
nyugodj meg!
nem vagyok izgatott, beletörődtem, hogy nem értek semmit.
akkor csak várj nyugodtan. ne kérdezz folyton! úgysem válszolnak.


ha meg valaki mégis, te akkor sem érted. és ezt tudod.



 mi a fasz az az array?


nem érdekes, ha válaszolnak sem értenéd, úgyhogy ne is törőgj vele!


 

Mindig is az voltam. Soha sehova nem tudtam igazán tartozni. Csak nagyon kis, mikroközösség volt, amiben tényleg teljesértékű tag lehettem és ahová én magam is tartozónak éltem meg magam.
Mindig egy barátom volt. De nem bírta egyikük sem sokáig.

Volt persze sok hely, közösség, ahová szerettem volna -akartam- tartozni, sőt, ideig-óráig akár hihettem is, hogy ott a helyem.

Aztán rendre kiderült, hogy legjobb esetben is maximum megtűrtek. Utólag pedig mind nagyon hálásak (voltak) jószerencséjüknek, hogy kaptak ismét egy hosszútávra szóló kifigurázandó, felsőbbséges mosollyal emlegethető emléket.

Tudom, már nem, csak mintha.
Az, hogy nem értem magát a folyamatot, megszokott. Míg zajlik, s utólag is az marad, nekem érthetetlen. De a benne rejlő célt, értem. Vagyis, csak felfogom. Kis pont vagyok, jelentéktelen, mégis elviselhetetlenül szúrom a szemét azoknak, akihez én kötődnék.
Nem, nem egyes személyekről beszélek.
Most a... "A" közösségről.
Azt sem tudtam, mit jelent a szó, de már értam, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy milyen, mikor ezzel operál valaki.

Ignorálva vagyok.

Ennek ellentmond némileg, amiket a szemembe mondtak azon alkalmakkor, mikor volt szerencsém, s volt szerencsétlenségük találkoznunk, de a memóriám nem létezik, tehát nyilván csak azt őrzöm emlékként, amit szeretnék, ha megtörtént volna.

Átok?
Nem az.
Ezt érdemlem. Hisz ez vagyok én.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/Wv1HX80u5x4&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/Wv1HX80u5x4&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Emlékszem. Ő is. Ő is. Ő csak miattam, de Ő is. Emlékszem.
Elfogy.

Mert ugye, a számomra megmásíthatatlan(nak tűnő) rend, az a mankó - jobb láb, majdan ezután jöhet a bal.
Mert a sokat érő titán cuccok, amik velem élnek (s elválaszthatatlan társaim immáron jó egynéhány éve) nem engedik, hogy csak úgy, önálló gondolatoknak engedelmeskedve rakosgassam lábaim egymásnak elébe.

Illetve most már engedélyezett, de akkor, mikor a csípőprotézis műtétem másnapján a gyógytornász odaült az ágyam mellé, első mondata az volt, hogy "Azt jegyezd meg a legjobban: keresztbe tenni a lábad TILOS!" s így folytatta: "Hiába nagyon nőies és sikkes tartás, számodra életveszélyes! Valamint a járásban mindig a protézises lábnak kell elöl lennie, mikor leszállsz az ágyról is igaz ez, tehát csak olyan helyen lehet az ágy, ahol jobbra fordulhatsz ki!"
Mondta ezt még akkor, mikor szó sem volt róla, hogy valóban lábra állok, mert örültem, ha a kínt anyira el tudtam hessegetni a látóteremből, hogy a világból bármire képes voltam fókuszálni. Ám ez az időszak nem tartott tovább, mint a műtét utáni első 48 óra, s utána mintha elvágták volna, huss, híre hamva sem maradt a fájdalomnak. (Nem tudom elmondani milyen volt, mikor rádöbbentem az addig mindig, folyamatosan jelen lévő kín hiányára. Arra az egyszerű tényre, hogy nem fáj. Hogy NEM FÁJ!!!!)
Aztán megtanultam járni, ülni, zuhanyozni, lefeküdni, járni, felkelni, járni, lehajolni, járni, járni, járni... Nem egy lábbal pipiskedni, amolyan mintha járni, hanem ahogy kell, bakker, ha már Fazekasdoki megtette a magáét, és van nekem kettő, hát használni is azokat! Két lábbal járni!
Előbb járókerettel, majd két, aztán egy könyökmankóval ( s ha jól vagyok, akkor egy sem kell...bebebe...).

Igen ám, csakhogy mostanság a nem protetizált (jaj, de ügyi vagyok és okos szavakat tudok, figyi csak!) csípőm kezdi folyamatosan üzenni nekem a tutit, miszerint neki elege van a másik protekciós volta miatt rá háruló túlórákból! (É.: bal oldalam csak kicsit sérült. Az a csípőcsontom csak három helyen törött és nem kellett bele protézis, mert a combnyak nem sérült ott, ráadásul a szinte mozdulatlanul töltött majd' félév alatt volt ideje összeforrni. Csakhogy a másik állapota miatt másfél évig csak és kizárólag ezt az oldalamat terheltem. És most úgy tűnik, bemondta az unalmast.)
Tehát, ebből adódik a címben jegyzett tevékenység. Rájöttem a szigorúan megszabott sorrend okára. Nyilván csak az egyik, de nekem most ez a kézzelfogható ok, amivel először lépek, azt sokkal kevesebb ideig terhelem, hisz a súlypontom szinte azonnal visszahelyeződik a másikra. Ez így tudom, hogy sántat, első hallásra, de a bottal/manklóval való járás nem olyan koreográfia szerint megy, mint a stabil, önálló járás.
Tehát, most az van, hogy valahogy át kéne idomítanom a receptoraimat, miszerint a beléjük égett lépéssorendet -szigorúan önös érdektől vezérelve- át kell rendeznem!

Szóval, aki ért hozzá az drukkoljon, hogy sikerüljön az átrendezés!



Így! Előbb bal, aztán jobb! Hehe...

(Ja, csak nekem nem ilyen szimpla lábaim vannak... érdekes sorminták találhatók rajtuk! :)

Mert, mint tudjuk, okos legény ez az Emil... Ma ismét bizonyította.

Érzékenyebb nézőinktől elnézést kérünk! (Mondom "el...nézést" jó messzire a monitortól. Ám a többieknek meg remek szörnyülködést!)

Nem hiszem el, hogy ilyen van!!

I will survive...


<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/Xv6lHwWwO3w&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/Xv6lHwWwO3w&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>


Nekem ez, ezt-azt jelent. Már akkor is tetszett, mikor a túlélés csak távoli szólamnak tűnt, nem éreztem naponta (percről-percre) a szóban rejlő valódi feladatot, néhány éve viszont -nyilván személyre szabottan- saját bőrömön tapasztalhatom meg, mit is jelent.
Ez egyfajta himnusz. Nekem.

Hogy is mondta mindenki Orbán Viktora? Merjünk nagyot álmodni! Ha jól emléxem, ez volt a jelmondata, mikor hagymázas álmai egyikét, a budapesti olimpiát vette szárnyai alá (ideig óráig, mint minden mást, hiszen nem ismer más intervallunmot, mint 48 illetve 72 óra, s annak leteltével menjen mindenki el az útjából, akit Ő nem odavalónak tart, mert ha nem.... mond majd mást...)
Ritka az a pillanat, mikor én az ő egy-egy gondolatát megfontolandónak tartom (sokkal gyakoribb volt ez, mikor még az egyetemen -mint FIatal-DEmokraták-SZövetsége, s annak vezető személyiségeként- mondogatott oda a hatalomnak. Mert akkor még valóban messzebb látott a saját portájánál, de azóta...

De vissza a jelenbe, erre a szintre, ahol én létezem... ahol ... ahol én... TÚLÉLEK.

Szombaton, nyugisan, amolyan nyugdíjashoz méltón, egy bögre forró teával felszerelkezve ültem az ágyamban, párnák közt, vastagon betakarózva s néztem az aktuális részét az aktuális hatalmas csillagkeresdének.
Egy ponton úgy éreztem, hogy bögrém azonnal összeroppan -amúgy gyenge- kezem szorításában, de belátva ennek rám gyakorolandó negatív hatását, hát mégsem tettem kárt benne, viszont telefonáltam a barátnőmnek. Ildike számított erre (tán ismer? szegényke...:), s azt is tudta, mit fogok mondani. Úgy hellyel-közzel emígyen hangzott:

"- Basszus! Ki volt az az eszement, agyatlan senki, aki ezt adta a szájába?! Eddig is azt gondoltam, hogy nem való oda egy gyerek, de így pláne!! Gloria Gaynor mivé lettél!! ... bocsi Ildike, csak nem bírtam ki.
- Tudtam."

Ennyit erről. Hangja nagyon jó. Nem adok 5 évet és díva válik belőle. Ha még rátesz kicsit, akkor nem is kérészéletű lesz a karrierje, mert rengeteg van benne, ez most is látszik.
De tényleg nincs mellette senki sem, aki egy ici-picit észben tartaná, hogy ő még gyerek!?
Ja, azt mondtam, ennyit erről...
Mert -miután ez a szám, EZ A szám- én régóta őrizgetem ennek sok-sok változatát, feldolgozását, amolyan életerő tartalék nekem, mint egy rakás más is. Ezekből néhányat megmutatok:

Első, Diana Ross. Naná. Ismert, alap. Ru Paullal, a jellegzetes, mással össze nem téveszthető "óriással".

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/2BSBe42Fb48&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/2BSBe42Fb48&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ugye?


A következő Cake. Kicsit sok a felvétel elején a ballaszt rész, tehát ahol a világon semmi nincs, mégis ezt választottam,mert szerintem ez a legjobb klipp. Érdemes azt az 5-6 másodpercet kivárni. Iszonyú jó.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/10C68Gzd5GM&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/10C68Gzd5GM&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

És van ennek koncertfelvétele is. Íme:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/cvsI3jc4pPA&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/cvsI3jc4pPA&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Hmmmm....

Ja, és azt még ki nem hagyhatom, ami a humorra épít. Illetve a humorral építkezik az I will survive biztos alapjára. Íme:

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/Xui7x_KF7bY&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/Xui7x_KF7bY&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ez az. Így kell ezt.



De lehet úgy is, hogy a bicska kinyílik a zsebemben. Szentségtörés.
Mondanám, ha ismerném -és elismerném- ezt a fogalmat.
 

És nincs egyedül ezzel a véleménnyel.
Én meg tujajdonképpen a valósággal távoli rokonságban állónak sem tartom ezt, másrészt meg lesz@rom.

Bővebben is lenne kedvem erről írni, tán fogok is, de most ennyire van időm.