Hogy meglett este a vizsgálatkérő lapom, így reggel –mikor negyed 8-kor- behozta a reggelimet A_FERI-, megkérdeztem, hogy hogy lehet bejutni a rtg-rendelőbe, mert ott még sosem voltam, s torna után, mely 7:30-kor kezdődik, pont odaérek időre, de nem tudom, mi a rendje itt ennek. Kikapta kezemből a lapot, elment a cél felé, én odaálltam a tornaverem ajtaja elé és vártam. Cilit is meg A_FERIt is. Utóbbi jött előbb, hogy mondván: legkorábban háromnegyed nyolckor tudnak fogadni, vagy torna után.
Oké.
Jött Cili, elmondtam neki mi a stájsz, ő meg azt, hogy most vagy soha, hiszen ma nem fog ráérni egy percre sem később, múlt héten cs-p szabin volt, holnap meg Semmelweis nap, így az is kiesik, tehát torna, aztán 8:00 –ahogy ki is van írva végre- röntgen.
Bementem, 50 ebből, harminc abból, erős minden, semmi nem fáj, de sokkal erősebbnek kell lennie.
Épp végeztünk, mikor mint egy fúria –nem túlzok- ront be a tornaverembe a –mármegintágyatakarcserélni- nővér, ezzel: „Hogy akar így hazamenni? Mit keres itt? A röntgenből telefonáltak, hogy ott kellene lennie!” … édes mosoly elő „8:00-ra vagyok kiírva, s most –ránéztem az órámra, mely egy kicsit siet- 7:53 van, tehát pontosan megjelenek a vizsgálaton. Ja, és miért nem kaptam meg tegnap napközben a lapot?”
Erre a válasz: „Na, menjen!”
Hmmm…
Átmentem a röntgenbe –ami itt egy kanyart leszámítva a szomszéd helyiség-, de kiírva nincs semmi –ezért kértem meg A_FERIt, hogy kérdezze meg mi van, de mint látszik, nem kellett volna- és ahogy kopogtam volna, nyílt az ajtó, s jön ki az asszisztens. Rögtön mondtam neki, hogy nem én kavartam, itt vagyok időre, tornám volt, kiderült, A_FERI azt az infót adta neki, hogy 8ra kell mennem valahová, ezért szeretnék korábban bejutni oda. De így, hogy pontosan érkeztem, minden rendben.
Rákérdeztem a filmre, azt mondta ezt az orvossal kell megbeszélni, ő csak előhív, miegymás. Oké.

………………………………………..

Itt a helyemen aztán egyszer bejött A_FERI s kérdeztem tőle ezt. Azt mondta, „Jaj, bocs, én így értettem!”…. ühüm. Oké ez, úgyis megyek haza, csak így tovább. :)

...............................................................

Vártuk a vizitet, de milyen érdekes, ma sem volt… vagyis valami olyasmi talán, hiszen két doktornő bejött, betolták a kórlapos kocsit is, majd az egyik beteget –akihez egyenesen odamentek s rá sem néztek másra- leoltották, mert elfelejtette, hogy a cipője miatt hová kellene mennie, aztán testületileg kivonultak.
Mi, többiek –jelenleg az ötágyas szobában négyen vagyunk, tehát mi, többiek, hárman- csak néztünk, mindegyikünknek van folyamatban orvossal intézendő dolgunk, s ígéretünk, hogy majd a viziten információt kapunk, csak ültünk és néztünk.

Annyit sikerült kinyomoznom, hogy talán lesz valami tím (team… ülővizit), ahol talán vagy ma vagy soha végre megnézik a felvételem s megtörténik annak a kiértékelése. Semmit nem számít már, de itt kérem rend van, tehát anélkül ugye haza nem mehetek. (Dehogynem.)

Ha eddig senkit nem érdekelt, hogy mennyire van összetörve a csontvázam, akkor most már csak kérem azt a retkes pöcsétet és itt sem vagyok.

Elmentem fizikóra, de nem kapok már kezelést –mert ugye itt rend van csak elfelejtettek tájékoztatni erről-, majd nyak- és válltorna, aztán visszajöttem ide.

Holnap ünneplik magukat az intézet dolgozói, így nem lesz itt semmi. Aztán megyek haza. A texos bevásárlást leadtam, csütörtökön oda is ér. Helyes.

Nos,a péntekem még messze nem ért véget a jegyzet végénél, hanem ha úgy tetszik, ott kezdődött.
Volt abban „kici kínai cípősz cirke” –édes, nagyon szimpatikus kínai séffel, és életmentő, irdatlan nagy féladag, fantasztikusan finom kajával-, volt még automata keresés, cím keresés, lépcsőn alá- és fölmászás, volt jazzkoncert, melyről szégyen és gyalázat ki kellett oldalognom, mert a hányingerhatárt ostromolta a csípőfájdalmam, s tudom, ha azt eléri, akkor napokig nem tudok megszabadulni tőle.
Éjszaka –már másnap hajnal- volt mire szállásomul kijelölt lakba érkeztünk, kis rendezkedés –már rokihoz a közvetlen környezet, zokni le és fel, meg miegymás-, aztán alvás. Lett volna, ha nem nézem, hajnal fél 4-ig a TH-t. (Nos, ehhez meg kell jegyeznem, hogy kultfilm. Tudom. Ám nekem maximum könnyed időtöltés. Ám ebben a látszólag l’art pour l’art szadista genyó, aki a MF-ben a kedvencem, némileg emeli a sorozat értékét nálam.)
Másnap turkáló, aztán a világ legjobb gyrosa, sok-sok kávéval előtte és utána, majd estejelé kis TH-utánpótlás miatti kanyar, aztán nyócra, vagy mikorra vissza ide.
Reggel meg fél 10-kor keltem.

S most estére, derült ki, hogy holnap reggel 8:00-ra vagyok kiírva rtg-re és a vizsgálat-megrendelő papírt ma napközben kellett volna ideadnia a nővérnek. De nem tette. Az éjszakáshoz ment be a szobatársam altatóért, s akkor tévedt a nővér tekintete a kórlapja melletti iratkupacra az asztalon: „Hát ezt nem adták oda  maguknak a nappalosok?, kérdi. Szobatárs csak néz, s mondja, napok óta könyörgünk mindketten –Ő is és én is- mert mindenki egyetért a rtg szükségességével –minden orvos elmondta, hogy a hazamenetelnek ez a feltétele, mert korábban senkit nem érdekelt a műtött rész állapota, csak igazolásnak kell-, de mikor végre testet ölt a kérelmi lap, basznak azt odaadni a betegnek.
Tegyük fel, hogy szobatárs nem  megy be… én reggel vagy megkapom vagy nem a reggelim –mert idejön a szobába, 7-re, de többnyire mikor elmegyek tornára még nincs itt- aztán elmegyek tornázni 7:30-ra, s 8-ra akkor tuti, hogy nem megyek rtg-re.      
Éééééés akkor??? Itt maradok édesdrágák nyakán? Baromira örülnének nekem, asszem… :) Én meg még inkább nekik… vagyis lószart… akkor lenne az a pont, hogy saját felelősségre hazamegyek.

De tényleg a „régi” röntgeneimet sem nézték meg -tehát a beutalt állapota nem releváns itt- s itt sem készítettek akkor sem, mikor a műtét után felvettek, vagyis a friss, aktuális állapot sem számít, bármilyen beavatkozáson is esett át a beteg.

Furi????
Itt?? Ugyan!!!
Az a furi, hogy van ez a hely.

A takarítóknak minden alkalommal alá kell írniuk a szobákban az ívet, mellyel igazolják az elvégzett munkát. Most éppen -a kedves takarítónő van ma- bejött s ahogy írta alá éppen, morfondíroz magában s halkan mondja: "Írjam alá, persze, de még egy tollat sem adnak, nekünk kell venni,én ugyan nem veszek, csak nem szólnak rám megint, mert ceruzával írom be!"

No, ezt én hallottam, s előkaptam a Szolidaritás tollam és átadtam neki, hogy innentől használja ezt! :)

Háhááááá!

...ééééés van máááásik!!!




Hétfőn lesz a röntgen, megkérdeztem ismét egy orvostól, aki most már tényleg megnézte s kiderült, ki sem volt írva, így most megtette, s el is mondta, hogy mikor lesz a vizsgálat.
Ültem itt az ágyban és eccercsak belém hasított a tudat, hogy király, hogy már nem kapok Clexane-t, de mi a retek lesz az érszűkületes illetve érszegény –lágyrészvesztett- lábammal? Hiszen a kórelőzményem alapján illetve a János zárójelentés szerint is, ha vége a Xarelto… ja, nem, itt olyan nincs.. ha vége a Clexane-nak, akkor vissza ,kell állnom az Aszpirin Protect vagy Asactal szedésére.
Nos, tsókolom, nekem nem van agyam… tehát … elfelejtettem –ezt is- de eszembe jutott –ez szerencsére, bakker-, úgyhogy szóltam a nővérnek. Nővér aszondi, kapjak el egy orvost. Ez jogos, úgyhogy meg is tettem.
Elmondtam, kiírta, s ebéd előtt meg is kaptam egy levéllel, mert ezt nem hoztam magammal otthonról.

Olyan nincs,hogy mi lett volna, ha… de mi a retekért a „betegnek” kell ismernie a gyógyszerelési protokollt, mikor ott az összes papír és aki nem ezerszer szabdalt már szanaszét, az nem is ismerheti az ilyen kötelmeket? Azzal mi van?

Most meg készülök, mert koncerten van jelenésem este.
Egy vicc (most hallottam, remélem, jól jegyeztem meg…. höhö):

-Nálam járt a jó tündér és azt mondta, választhatok. Nagyobb melleket vagy jobb memóriát akarok?
-És, mit választottál?
-Nem emlékszem… hehehe….

No, akkor készülök. És nálam akkor mit b@szott el ez a retek jó tündér?
Vagy engem meg sem kérdezett??

Tegnap este kaptam az utolsó Clexane-t, így ma hajnalban már nem fáslizták a lábaim. Most éppen a száraz bőröm a legaggályosabb a bőrátültetett lábszáramon, mert mint a kígyó, gyakorlatilag levedlem az 50 napi fásliba zárt lábam felső réteg bőrét. (Érzéketlen és nagyon érzékeny. Érthető? Nem? Addig jó… nincsenek rajta érző idegvégződések, ám rettentően sérülékeny… így stimmel?)
Ma és holnap nincs Cili, így kölcsön vagyok adva, már felügyeletileg Magdinak, aki szemmel tartotta a tornám és segített, ahol kellett (gumiszalag, oldalra fordulásnál kipányvázás, labda miegymás), aztán ergon voltam. Majd visszajöttem a szobába, s az a hír fogadott, hogy a szomszédnénit átszállítják egy kórházba, hiszen ennyire legyengülten itt, nem lehet vele mit kezdeni. Már itt volt az unokája s éppen a pakolás végénél tartottak.

Én beültem az ágyamba, éppen bekapcsoltam a gépet és hallom, hogy a folyosón valaki a nevem kiabálja.
Hmmm…
Egy rég nem látott barátom, derült égből látogatásként jelent meg az ajtóban.
Hát, úgy megörültem neki, hogy madarat lehetett volna fogatni velem! (Mármint, ha a madár eleve kalitkában van és még azon belül is szedálva, ugye…)
Felmentünk a büfé-társalgó-könyvtár csodakomplexumba –lépcsőn, hisz a lift megint rossz volt-, ittunk egy kávét, ettünk egy sütit, s megkaptam a nekem szánt kórházas kiscsomagot –mely a kellő erősítő narancslevet is és a kellő naná csokit is tartalmazta, köszönöm…-, és beszélgettünk.
Álmok, politika, mínusz, német nyelvterület, Írország, felnövekvő gyermekek. Cirka ez volt a téma. Aztán  kiültünk a parkba –mankóval mentem, s megkerestük az egyetlen –elérhető távolságban lévő- alkalmas padot, melyen én is tudok ülni. Ekkor már nálam volt a dicsekvésem jelen tárgya, a TATTOO magazin júniusi száma, melyet musz volt megmutatnom.
Ez itten, e, ugye:



(EMMEGITT a hálón egy rövid méltatás az eseményről, ahogyan ez a címlap, s bévül a képek, no meg az oldalas cikk lett, ugye..)

Nem kicsit, nagyon begyűjtöttem a bókokat, még beszélgettünk a nyárról, majd elbúcsúztunk.

Hmm…. ez jó volt. Nagyon jó volt. Az ilyen meglepetéseket nagyon szeretem. :)

Az ebédemet már több mint egy órája közben idehozták a szobába, de megvárt –három óra volt, mikor elvitték a tálcát, úgyhogy nem kellett rohanni- tehát megebédeltem, elbúcsúztam Szomszédnénitől, sőt, mivel unokájának sietnie kellett, én vettem át tőle a stafétát, hogy a mentősöknek majd átadom a nénit, s amint ez megtörtént, odaszólok telefonon, hogy nyugodt lehessen.
Még beszélgettünk vagy egy órát, mikor meg is érkeztek, elvitték őt, én tettem amit tennem kellett s azóta elárvultan ülök itt. Hüpp…

Rákérdeztem napközben valamikor a röntgenre is, mert nyomatékosítani akartam, hogy engem a Támogató Szolgálat visz haza, s szerdán érnek rá, így szerencsés lenne, ha addig ez elkészülne, s doktornő –mert vele futottam össze a folyosón- utánanézett, ki van írva, csak sokan vannak –ezt tudtam-, de holnap vagy legkésőbb hétfőn megtörténik a felvétel, aztán mehetek haza.
Hiszen minden rendben van, ugye? :) Naná.

Ismét egy remek éjszaka után -mely egy itt normális este után következett: szomszédnénit nővér átöltöztette, de szokás szerint sem a derékmelegítőt sem az ágykabátnak használt pulcsit nem adta rá, s mivel sírt a néni, nekem kellett azt megtennem... s hangsúlyozom, nem a tevéssel van baj.. hanem azzal, hogy itt mindannyian beutaltak, "betegek", mint státusz,  vagyunk, s néni most is elmondta van tízszer az öltöztetés alatt, hogy mi kell és miért, és most is kedves szavak, mosolyok volt a válasz összesen, más kérdés, hogy az öltöztetés így, messze nem volt teljes. De hát, itt vannak a szobatársak... ugye.

Én, ahogy szoktam, sokáig filmet néztem -de lassan elfogy a tartalékom- és hajnalig aludtam. Nem ébredtem fel, pedig éjjel is ment a műsor, de ebből kimaradtam.

A fáslizásnál megkérdeztem, hogy holnap kell-e még, hiszen infóim szerint ma lesz az utolsó vérhígító, de nem tudott válaszolni a nővér, úgyhogy majd este ismét megkérdezem, amikor jön a hasba döfés.

Reggel torna, már jócskán több, mint 80° -de még nincs 90-, fekvő helyzetben, s állva alulról közelíti azt. Gond, fájdalom nélkül, és most már fekve sokáig tudom így tartani. Húzgálom a színes gumiszalagokat, itt erősítek meg amott és ez nagyon tuti.

Volt vizit, s megkérdeztem Czeglédy főorvost, a hazamenetelemről. Illetve előbb a röntgenről, s ehhez kapcsolódva az azutáni rögvest hazamenésről. 
Holnaptól van rtg, ugye, de ki tudja, hogy mikor kerülök sorra, hiszen a két hét sugaratlanság során felgyülemlett a sor, s majd ha az meglesz, s láthatólag igazolható is az eszköz beépülése, akkor lesz az elbocsátás. Így annak idejét jövő hét szerda-csütörtökre tette a főorvos s én már azóta meg is szerveztem a szállításom.

Nyak-válltorna, kis beszélgetés, némi hitéletbéli okfejtés és azóta visszavonultam az ágyamba.

...............................

Éppen itt járt az orvos igazgató, engem keresett. Hozta a papírjaim és kérdezte, hány hetes is vagyok, mert a hathetes rtg-kontrollnak lassan itt az ideje, ugye?
Mondtam, hogy mit beszéltünk a viziten, ő meg mondta, hogy tudja, remek a mozgástartományom, valószínűleg minden rendben, de ahhoz, hogy terhelhessem, kell a rtg. (Jaja) Mondtam, hogy talán ki is írtak már valamikorra, erre ő, hogy már korábban ő maga megtette ezt, de most nem emlékszik, mikorra is, mindjárt utána néz, s aztán jöhet a további döntés.
Még hat hét két mankó, vagy váltott mankó s 12 hetesen egy. Mondtam, hogy én ez utóbbit választom, úgyhogy ebben maradtunk.
Remélem a legjobbakat.  

Megint új tornát kaptam.
Volt a sor, amit eddig is .és most is gond nélkül „megugrok” –ma is 80°, és nem fáj-, gyorsan át is mentem a bordásfalhoz, s ott kaptam az újat.
Állok, szemen a fallal. két kezemmel kapaszkodom, ballábam előre felhúzom, amennyire tudom, aztán hátra kinyújtom s leteszem a lábujjam… aztán, ezt párszor, majd ebben a pozícióban megállok, és onnan hátra –a comb mozdulatlanul maradása közben-, megemelem a lábszáram, lábfej pipál, s kicsiket emelgetek vele így.
Nyilván egy egésznek ez nem jelent semmit, de így, szétcincált izmokkal, elég macera. De nagyon jó, hogy képes vagyok teljesíteni.

Visszafelé megkérdeztem a diszpécsertől, hogy mikor lesz röntgen. Csütörtöktől.
Aztán jött Maró doktornő vizitelni, s kérdeztem tőle is majd elmondtam neki az infót, melyet én megszereztem. :) Azt mondta, kiír csütörtökre, de nem tudni sorra kerülök-e, hiszen ennyi idő után nyilván sokan várnak erre, szóval türelem.
Hogyne. Az van. Naná. És ezzel nem túlzok.
A váltott mankózásra is rákérdeztem, de annak is a rtg a feltétele. Persze ezt tudtam, de musz volt kimondatnom, mert ha csak filózom rajta, azzal nem vagyok előrébb.

……………………

12:15
Szinte naponta egy-egy félórára nem működik a lift –egy alkalommal be is ragadtam-, tegnap ez másfél óra volt, ma pedig már több, mint két órája áll, de most úgy, hogy meg se nyikkan… mármint eddig, ha leállt, valamit pittyegett vagy égett valami fény az abszolút minimalista kezelőtábláján –illetve a kijelzőjén, de  most teljesen elsötétült. Tegnap, az eddig hosszúnak minősülő –ma már ezt is újra kell értékelni- leállás alatt, a portásnéni egy retró székre sk eszkábált egy kartonpapírt, melyre gyöngybetűivel kiírta: „A lift nem működik!” oszt annyi. Én földszinten „lakom”, de az épület háromszintes, tehát aki az elsőn vagy a másodikon van elhelyezve, és nem lépcsőzhet, az így járt.
Tehát ma, nemhogy infokommunikációs akadálymentesítés nulla a lift esetében, de alapfunkcióját sem teljesíti.
Ám nekem most van egy uh –ja, mágnes, hiszen az nem időigényes- kezelésem, s onnan fel kell mennem a könyvtár-büfé-tornaterem kreativitáscsodába, tehát most nem megyek kerekesszékkel, hanem két mankóval, mert azzal –ha lassan is, de- fel tudok menni az emeletre. Igaz, így a fizikón be fogok menni ahogy odaértem, mert a kinti székekre nem tudok leülni, s állni mankókkal szintén nem megy, s benn vannak magas székek, majd ha végeztem, vissza a vagy 50méteres folyosón és fel az elsőre, ott  megint vissza vagy 25 métert, s leülni egy majdhogynem alkalmatlan székre.
Hát, mi a kihívás, ha nem ez?

17:50
Elslattyogtam a fizikóra, nem sokkal előbb, de nem is elkésve és ahogy átmentem a várón, közöltem az ott ülőkkel, hogy „Aki szép, az bemehet előre, ugye!?”, s egyetértő hümmögések és mosolyok volt a válasz –gyakorlatilag a többséggel ismerősök vagyunk, s tudják, hogy ha mankóval megyek, akkor elsőbbségem van, mert odakünn nem tudok leülni. Tehát bementem, odaadtam a lapom és máris bemehettem az ágyra, ahol elhelyezkedtem és megkaptam a 20’ mágnesem. (Megjegyzem, itt is van érezhető változás. A karika, amibe így a lábaim –mindkettőt- kell betennem, hiszen a bokám a célterület, mert a jobb merev és legó és nehezen tolerálja a folyamatos strapát, tehát a karika cirka fél méter átmérőjű, így ahogy beleteszem a lábfejeim, az íve miatt azok elég közel vannak egymáshoz. Tehát nem lehet még kisterpeszt sem abszolválni ekkor, ami a minimum testhelyzet most, a relegózott alkatrészeimmel. Eleinte, mondjuk az első 4-5 kezelésnél kifejezetten húzta a csípőm ez a testhelyzet. Nem érte el a fájdalomhatárt, de érzékeny volt, olyasmi nyomást éreztem, mint most a műtét előtt folyamatosan, de rákérdeztem, ez most, mivel nem állandó, nem gond. S mostanra, már tegnap sem, elmúlt. Teljesen stabil, és fájdalommentes ez a testhelyzet is. Hip-hip-hurrá!!)
Aztán visszabatty a folyosón, majd fel az emeletre. 12+12 lépcső. Elsétál a b-k-t-ig, ott ahogy megláttak, kaptam széket és kikapta egy beteg a kezemből a papírt, hogy addig se kelljen elmennem, majd vissza is adta, és leültem.
Torna után még süti-kávé-beszélgetés, majd a sokkal közelebbi lépcsőházban ismét a 2x12 lépcső lefelé.
Azért ez a még nem terhelhető csípőprotézissel, nem egyszerű feladat. De nem volt gond, és ez megnyugtatott.

Ma is TrónokHarca a terv estére.

08:55

Tegnap délután úgy ültem az ágyon, hogy a bal-reműtött-oldali lábam felraktam, egyenesen, a jobb pedig lent volt a padlón.

Éreztem a combomban ugyanazt az égető-lüktető-sikoltozó fájdalmat, mint amire kaptam Czeglédy főorvostól a combon döfést -csak annak az intenzitása ennél mondjuk nyóccor nagyobb volt-, nem ugyanott, hanem mondjuk öt centivel magasabban, tehát ez eddig egy szűz terület volt, de megbeszéltem vele, mármint az izommal, ami így jelezte felém, hogy hagyjam békén, hogy egyet akarunk -ő meg én- és ez az, ami ahhoz kell, hogy el is érjük a célt. Tehát nyugi, mondán néki.

Persze egy idő után "meguntam", s letettem ezt a lábam is, és felkészültem a várható nyüszítő éjszakára.

Ám, semmi.

Illetve dehogynem!! Háhááá!!

Reggel elmentem tornára, és lám, 80°-ig gyön a lábam és tartani is tudom!!! Na nem sokáig, mintegy nyóctized másodpercig, de akkor is!!!

Röntgen meg nincs. Bakker. Vizitre várok éppen, majd ott megkérdezem, hogy most akkor mi van.

………………….
Később:

Volt vizit, legjobb esetben csütörtökön, de sokkal valószínűbb, hogy a jövő héten lesz csak rtg.

Az elektro előtt ültem egy órát, tehát negyed 1-kor ültem oda a 13:00-i időponthoz, 15' késéssel hívtak be, megint mágnest kaptam, majd elkésve, de beálltam(ültem a kerekesszékemmel) a nyak-válltornára. Utána kimentem a főbejáraton, de a rámpán nem megyek le, így csak az ajtó előtt ültem és a szökőkút körüli madarakat figyeltem, míg megkávéztam.

Most meg visszajöttem és a szobatársak mondják, itt járt a főorvos, nem engem keresett, de ő mondta a jövő heti rtg határidőt.

Ez jelentheti azt, hogy ez a tuti, vagy azt, hogy senki nem tud semmit. Én ez utóbbira szavazok, mert a tapasztalat ezt mutatja.

...............

Egy néni, járókerettel jár, és kimosta a fehérneműit a folyosói mosdóban. Utána, mivel benn szárító sehol nincs, radiátor nem megy, de kinn süt a nap, kivitte a ruhákat a parkba és egy padra kiteregette. Nos, ment értük később és eltűntek.

Hmmm... kétségbeesve kereste, mire közölték vele: az ápolási igazgató utasítására beszedték azokat és eltették -megkaphatja itt és itt-, mert TILOS ruhákat szárítani a kertben.

Én ott ültem, vártam a liftre és mindezt hallottam.

Szóltam is a nővérnek -amármegintágyatakarcserélni nővérnek-, hogy: "Nővérke, a honlapon fenn van, hogy mosási lehetőség van az intézményben. Ez akkor nem igaz?" Válasz: "Ne nálam panaszkodjon!"

Én: "Nem panaszkodtam, kérdeztem, nővér." s elismételtem a kérdést. ő:

"Az ápolási igazgatót kérdezze!", "Úgy lesz!" mondám, de ezt már nem biztos, hogy hallotta, mert el is menekült. 

Hozzáteszem, nekem már nem fontos. Illetve „csak” elvi szinten, de hozzáteszem, értem az aggályt a park elrondítása miatt… ám:
1. ide messziről jönnek a beutaltak, sok időre –minimum 3 hét-, így nagy valószínűséggel mosniuk kell. Aki nem tudja megoldani a látogatók által ezt, az mit tesz?
Áll a mosdónál –ha képes rá- és kimos kézzel –ha képes rá- a meleg vízben –ha van, de épp ma nem volt- aztán kiaggatja a bugyiját, ahová tudja. Ugye? Ez azért nem egy logikai nonszensz. Ám, nincs hova akasztani a szárítandót, mert mindenhova tilos. Tehát akkor? No, kéretik kigondolni a megfelelő választ, s megosztani velem, mert én nem jöttem rá, mégis mire számíthatnak itt az e rendet megszabók!
2. a park amúgy is hagy kivetnivalót, de így már értem, hiszen a magasabb ülőalkalmatosságok is, nyilván a bugyikkal egy kategória, ezért nem lehet ilyeneket kihelyezni, vagy továbbmegyek, nyilván ezért nincs korlát a bejárat rámpája mellett, mert az is akkor teregetésre csábítaná a renitens beutaltakat. Oké, így visszavontam korábbi feltételezésem, miszerint itt nem figyelnek a sérültre. Nagyon is. Hisz még azt is kitalálják, amit tennének a gazok, ha lehetne, ezért eleve megakadályozzák azt.
Huh…

S ha már mosás...



/Zoknimauzóleum emitten, ni/

Ma TrónokHarca -számomra elérhető- utolsó évad eleje, amíg csak bírom. Nos, ez cirka 10, fél 11-et jelent. Mert az én koromban, nem lehet hajnalig dáridózni már!

Kommentnek akartam betenni EHHEZ, de nem tudom a módját. Tehát külön poszt. És nem akarok senkit meggyőzni, ebben sem, ámde amennyire sarkalatos megfogalmazás ez a karikatúra, annyira egyet is értek vele.


/Ehunnan, ni/

Most még csak negyvenötreggel van, de –hacsak nem történik valami számottevő- nem jegyzek mást mára. Úgyis alvást tervezek. Vagy tökömtuggya…
Ám a tegnap!!
Reggel –hajnali félnyóckó- puccba vágtam magam, és vártam. Teljes glancban ültem itt és először nem is tudtam, mivel üssem el az időt, de ráfanyalodtam a TrónokHarca aktuálisan következő részeire. S csak azért a ráfanyalodás, mert spórolok vele, hisz mi a retek lesz velem itt, ha nem lesz néznivalóm??!! Rádió hobbimantrát közvetít itt kizárólag –márijarádijó-, semmi más nem jön be, az intézmény gyámoltaknak kezeli a beutaltakat –így a tv is kiesik, nem mintha nagyon vágynék rá, de történésnek jó lenne-  olvasni tudok még, vagy rejtvényt fejteni. De látni csak szabad fényben képes a szemem annyira, az meg itt csak a büfé-könyvtár-tornaterem csodakomplexumban –mert sem ki a szabadba, sem a teraszra nem jutok ki, hiszen akadálymentesítés itt nem divat-, lehetséges, így most nem játszott, hisz inkább nem mentem el a szobából.
Megnéztem vagy három részt, megebédeltem, aztán ideért, akire vártam.
Mint a messiás –ha már hobbi…-, olyan dicsfény övezte szememben Ani érkeztét, s pánikban szinte indulás is volt.
Dömös volt a választott cél.

Először ATM-et kerestünk, de azt nem találtunk –érdeklődésre sem-, viszont a helyimaffiakisbótba benne –cba-, mivel mást nyitva nem találtunk, megvettük a muszáj tartalékot –wc-papír és joghurt, ebből négyet voltam hajlandó, mert naggggggyon remélem, nem töltök itt több időt-, majd jött anap érdemi része.
Fagyi, kávé, és Duna-part.






Az alábbi kép, a gyerekkorom részletét rögzíti, hiszen én azt a barlangot, ott a túlparton, évekig olyan misztikus révülettel figyeltem, olyan távoli áhítattal, hogy az mintegy emblémaként maradt meg bennem azóta is.

(A hajóállomás kávézójában megnéztem a mozgássérült wc-t. Egy-két elvi hibától eltekintve -1. a kulcsot el kell kérni a pultostól, de ha bejut a mellékhelyiségekhez így az ember, a rokiwc-t akkor sem tudja használni, mert az még külön be van zárva...2. belül a fordulókör nincs meg, de ez tényleg csak szabvány-kötözködés, önállóan így nem, de legalább egyáltalán használható a helyiség-, tehát ezeken túl, vagy még ezekkel együtt is kifogástalan. Emelt maga a szaniter, két oldalról van mellette kapaszkodó, egyik fix, de L alakú, másik lehajtható -papírtartóval-, alacsonyan van a kapcsoló, a mosdó dönthető, és még fixen fölszerelt fogas is van, mely szintén alacsonyan található, így használható is. Kérdem én, ha egy hajóállomáson ez megoldható, akkor egy REHABILITÁCIÓS INTÉZETBEN MIÉRT NEM??)

A vásárlást el lehetett intézni kártyával, fagyira való kp épp volt még a természet maga nem került pénzbe, de továbbra is kellett keresni egy automatát, így átmentünk Visegrádra.
A_FERI az első héten bevitt egyszer már oda ez ügyben, de én baromira semmire nem emlékeztem, hogy merre van az amarra, csak mikor már ott álltunk előtte… de megtaláltuk. Én akkor ki sem szálltam a kocsiból, ellenben azután ismét kávé és most egy tiramisu volt terítéken. (Egy kedves fiatalembert elkergettem a kiszemelt asztaltól, mert csak annál voltak karfás székek, de amint meglátta mankóimat –s gondolom, rajtam az elszántságot, hogy nem félek használni…höhö..-, már kelt is fölfele s ült át egy másikhoz.)



Volt vagy háromnegyed hét mire visszaértünk, egyenesen a nővérszobába mentem, hogy lejelentkezzem a visszatértem ügyében s meg is kaptam rögvest a Clexane-omat a hasamba, majd még egy kis ágyhúzás, pakolás és Ani indult, nekem meg vége lett a napnak.

Nem fotóztam le, pedig sírva röhögtem rajta, mikor elolvastam, de ezzel el is szalasztottam a lehetőséget, Dömös déli végénél, a 11. út helységtáblájánál is kinn a másik tábla, mondván: „Európai falu” Fölé, kicsit dülöngélő, de egyértelmű betűkkel, filccel kiírva ennyi:

„Mér, milyen lenne?”

Jogos kérdés. A jelen válasz meg ez: viktoriánus, wazze.

Köszönöm Ani, ez a nap nagyon kellett! Olyan nincs, hogy mi lett volna, ha... tehát nem mondok semmit.

+
Azt mondtam, nem írok ma kicsinkát sem, s így is teszek -asszem-, de ez a kép nagyon idekívánkozik:


/A fészen tanáltam/

++
Na, oszt mégis...
Azóta kiderült, itt, az intézményben van röntgen, de azt egy -azaz 1- ember üzemelteti, s

mivel ő most 2 hét szabin van, így két hétig NINCS RÖNTGEN. (Egyelőre ezt az infót a nővér

adta, holnap ha erre téved egy orvos, őt is megkérdezem.)

Tehát, igen hangyányi az esély rá, hogy a hathetes -fontos, elengedhetetlen- röntgenem,

mely előfeltétele a hazaengedésemnek, megtörténik a héten.

(Ezt meg kék jegyezni: https://www.youtube.com/watch?v=SjFifdzn82c )

Reggel bejött olyan 5 körül az éjszakás nővér, kérdezte a tegnap érkezett betegtől, hogy kell-e neki fáslizni, nem volt a válasz, majd elvette a mellettem fekvő nénitől a levetett pelenkáját, s miközen kiment, visszaszólt: este visszarakja majd, mert nem pazarolunk! Mondjuk mi ketten –a négyes ágyon térdprotézissel és én a TEPemmel, még mindketten Clexane-osokként, beírtan, kötelezően fáslizandóként- így maradtunk csupasz lábbal, de sebaj. Nővér egoja és a néni pelenkája rendbe téve, ez a lényeg.
A délelőttös fáslizott be minket, s addig ugye nem kelhetünk fel, tehát a reggeli "toálett" is kénytelen volt várni –mindenkit megnyugtatok, bár életutamban az 5 hónap katéterrel kihívásokat jelent ennyi lauf a felébredés után, de nem, mégsem történt tragédia…- már itt volt a reggelim, mikor megkértem a nővért, hogy tegye meg a megteendőt. Kérdezte, hogy miért nem az éjszakás, aztán csak legyintett és tekerte a fáslit. Gyors ezazamaz, öltözés, reggeli és szaladás tornára.

Most nem a széles, működőképes ágyra, hanem egy keskeny, magasra mentem, s ott gyakorlatoztam. Cirka 70°-ig tudom felhúzni önerőből a most reműtött csípőm oldalán a lábam. Ami így, fájdalommentesen egy óriási eredmény!
(Bár fogcsikorgatok, de ennyi baj legyen…)

Ezenközben, illetve már tegnap pedzette a dolog, de ma reggelre kristályosodott ki bennem a tudat, hogy bakker, hurrá, BPPV visszatért!!! (Az én jegyzeteim nem találtam meg, pedig írtam erről, de üssekavics –ha már a saját kavicsaim elmozdultak…megint…-, hiszen az augusztusi műtét után kezdődött ez, de most jó ideje nem jelentkezett. Ez egy ismérve ennek, a szakaszos előfordulás, illetve a tünetek időről.időre eltűnáse majd visszatérte.)
Ma már vagy tucatszor üdvözölhettem bakkerbakker, s ha már vertigó, hát U2. Ugye. (Itt nem eszi meg a vidijót a hálóm, csak linkelni tudom, s remélni, hogy az ez, amire gondolok…)
Cilivel megbeszéltük, hogy a BPPV-torna nem alkalmas nekem –mert két csípőprotézissel vannak kötelmek melyek gátat szabnak ennek-annak-, de különben sincs ezzel gond, csak néha legfeljebb megállok és nagyokat pillogok, míg megtalálom a merre előrét, és folytathatjuk.

Ma más nem is nagyon volt, illetve víz nincs, így az elektro-kezelések leálltak mára, nekem a mágneskarika megvolt, pedig most akár az uh is beleférhetett volna, hiszen egyedül voltam az egész részlegen abban az időben… de sebaj… márcsaklegyintek…



/BPPV-torna ehunnen, e/

Éjjel zsinat volt, de ez nem érdekes. 
Az viszont, ami utána történt vérlázító!

De én már nem lepődöm meg, ellenben ...az..., baromira fennakadt.

Torna volt, ergo, aztán nyak-válltorna, és megint mágnes. 

Utána vagy két órát beszélgettem a büfé-könyvtár-tornaterem csodakomplexumban, kávé és süti mellett.
Kiderült, évekkel ezelőtt nem ilyen volt ez a hely. Már hangulatilag, hozzáállásilag. 

Meghat? Nem.

A mai tornán megtáltosodtam. Illetve nem a main, hanem mostanában -gyanítom annak a combon döfésnek is része lehet ebben-, s még az is nagyon -fogcsikorgatva ugyan, de biztonsággal- ment, ami eddig szóba sem jöhetett.
(Jobb oldalamon fekszem, jobb lábam felhúzva, bal kinyújtva, combok között távtartó párna, hogy ki ne akadjon a protézis, s így kell emelgetni, meg köröket rajzolgatni a lábammal. Hülyén hangzik? Sose tudd meg, hogy mennyire emberpróbáló ez egy TEP műtét után!)
Aztán bordásfalnál állva, emelgetni a bal lábam, mintha lépcsőznék -na, nem röhög, már akár öccentire is felgyön-, aztán hátrafelé emelgetni, meg ott is a kisköröket rajzolgatni.

Ja, és még egy extra... hehe ... a spec ágy az enyém a tornateremnek nevezett kis lukban,mely széles és emelhető. Mindkét tulajdonsága fontos e játszmában.
Hasra fekszem -ez csak külön óvintézkedésekkel megy, de ez is olyan, amit jobb ha az ember nem ismer...-, lecsúszom annyira, hogy a combhajlatomnál legyen az ágy vége, tehát a lábaim "lelógnak", s a lábujjaimra támaszkodom -nos, ez merev és fájdalmas lábujjakkal és három centivel rövidebb egyik lábbal nem olyan könnyű... viszont vicces-, két kezemmel az ágy széleiben kapaszkodom, s emelgetem -lehetőleg- egyszerre a lábaim.
Vicces látvány lehetek, de ez jó a csípőbe éppen beépülő titán kütyüimnek s így nekem is. :) 

Ahogy jöttem vissza, a nővér -egyike az igen kevés kedves, lelkiismeretes, mosolygósaknak- engem várt, mondván: "Most látom, május 22 óta itt van és még nem volt megmérve a vérnyomása egyszer sem?" 
Beinvitált a kezelőbe s azonmód meg is mérte, s produkáltam egy etalont. (123/82) Lejegyezte.

Aztán volt ergo, holnap megint kevesebben leszünk, már ismerősileg.... bakker.
De kiderült, hogy az OORI ergoterápiáján szolgálatot teljesítő Tibi innen ment el oda, s ennek a hírnek kifejezetten örültem. Tibi egy nagyon szimpatikus ember, abszolút beillik András és Péter -már nincs ott, de nekem ők a mérce ebben- ergoterapeuta vonalába.

Ismét mágnest kaptam, holnap rákérdezek, hogy már nem jár a vállamra az uh, s csak a bokámat delejezik?
Majd nyak-válltorna a csodahelyen, aztán ott ragadtam kávézni s beszélgetni.

Utána meg Diabló, most meg TrónokHarca következik.

Kaptam a koktél injekciót olyan három körül tegnap (most a telefonálásból következtettem ki), s tökéletes is volt néhány órán át, estére megint kiabált a combom, de éjjel nem volt vészes, a torna meg most reggel -nem túlzok- iszonyúan remek volt! 60-70° között van a hanyatt önerőből emelésem, ami az eddigiekhez képest sokkal előrébb van és kitartásban is klasszisokkal jobban teljesítek (mármint, ebbe a szögbe felhúzom, s ott megtartom a bal lábam, hajlított térddel, felhúzott lábfejjel, ahogy kell, amíg csak bírom...) Na nem kell órákra -még percekre sem- gondolni, de akkor is az "egyáltalán" és a "sehogysenemmegy" között van egy történelmi ugrás, na. Ezen lendültem mostan által!
Hétfőn leszek hathetes, akkor lesz majd rtg, hogy terhelhető-e. Megjegyzem Tanár úr 8 hét tehermentesítést kért most, de nem kötözködöm. Egyáltalán nem fáj és működik.
Ergon ma pöcköket rakosgattam, aztán kérésemre odaengedtek a válltekergető kerékhez. Gondoltam, egy próbát megér.
Persze itt is nagyon kell óvakodni, hiszen stabilan kell állnom, de nem helyezhetek súlyt a baloldalamra, de ezt megoldom, így kell tekerni a cirka egy méter átmérőjű kereket, a rajta elhelyezett s rögzített kart fogva. Tehát egy tuti, inkvizíciós vállgenyó.
A bal –amit folyamatosan 13. éve ezerrel terhelek, nonstop „azon járok”-. vigyorogva megjátszotta e feladatot, míg a jobb, az ami évekig szabin volt, az első két és az utolsó két és fél évben volt mindössze szolgálatban, sírva könyörgött a végéért. De kénytelen volt megkerülni a megkerülendőt… én meg –aki a parancsot adám néki- boldogan nyugtáztam, hogy bírtam megint egy ilyen nevetségesen kézenfekvő feladatot kinézni magamnak, amit persze könnyekkel bírok csak teljesíteni, de legyűrtem, bakker!
Pipa.
Ott gebeggyen meg, holnaptól nem vágyakozom rá…. –na jó, lehet, hogy megtekergetem még… bakker…
Voltam még fizikón, s hallottam, amint elmondja a hölgy, hogy egy nap kb 160-170 ember van kiírva ilyen-olyan kezelésre, ami összesen cirka 190-200 etapot jelent, s erre vannak hárman. Kéretik figyelni az arányt!!! 3 szakszemélyzet, 8 óra munkaidő –amiben benne van a naplózás etc is- és ~200 kezelés.
Baráti, igaz? És lelkiismeretesek, csakúgy, mint a gyógytornászok. Mondom, az ápolási rész -és az elvi, tehát akadálymentesítési szempontok tökéletes figyelmen kívül hagyása- az, ami itt felháborító. (Két maximum három nővér van, aki tényleg nővér, és A_FERI, akikre számítani lehet.)
Most megint mágnest kaptam, hiszen ahhoz nem kell jelenlét, csak bedugnak a karikába és ott hagynak, addig mehet más felügyelt kezelése, így ez tulajdonképpen haszon mindenkinek, mármint ez a fajta cuccom.

Ahogy mentem fel onnan a lift előtt összefutottam Czeglédy főorvossal s elrebegtem neki, hogy mennyire használt az injekció. Örömmel fogadta e hírt, én meg örültem, hogy megköszönhettem neki, mert ez tényleg telitalálat volt.

A büfé-könyvtár-tornaterem csodahelyen épp a nyak-válltornára igyekeztem, mikor megláttam Misi bácsit, akivel minden délután nagyon jókat beszélget(t)ünk, most egy másik úrral –kiderült szobatársak- beszélgettek és kávéztak, s így engem is odainvitáltak. Misi bácsi, búcsúzóul, mivel holnap megy haza… ehh… meghívott egy kávéra s amellett vehettünk könnyes búcsút egymástól.

Azóta meg itt vagyok. Szívesen kimennék, de kerekesszékkel ha kimegyek, nem tudok visszajönni, ha meg mankókkal, nem tudok kinn leülni. Úgyhogy bakker…

Marad a TrónokHarca. Vagyis ahogy ma Nagyulam megjegyezte: a Tlónolók Hábolúja. Hehe…
Hiszen:
Te is, fiam ????

Reggelre olyan hideg lett, hogy afalaggyaamásikat… éjjel szenvedtem a bal combommal –az újként felfedezett fájdalommal-, úgyhogy reggel a 7:30-as tornán el is mondtam Cilinek, pontosan megnézte a helyét, megbeszéltük, hogy nem a nagysága, hanem a jelenléte miatt ijesztő ez a fájdalom, s azt is, hogy melyik testtartásban jelentkezik, s mikor enyhül vagy szűnik meg. Végkövetkeztetésképp a mai –mert ma lesz- vizitkor mondjam el Korpos doktornak és kérjem ki a véleményét, mert ő tökéletesen otthon van csípő-kérdésekben.
Így egy viszonylag rövid torna volt csak, de azóta is érzem a combomban azt az egy konkrét szakaszra lokalizálódó lüktető fájdalmat.
…
Torna aztán ergo, majd volt vizit. Korpos sajnos nem volt, de Czeglédy főorvos, akinek a betege vagyok itt, elvileg, igen. 
Elmondtam neki, megvizsgált –megnyomkurászta a területet, emelgetnem kellett a lábam, ellenőrizte a főorvos, hogy nem, ez nem a vápacsere valamely nem várt mellékhatása-, s megnyugtatott, hogy ez nagy valószínűséggel a most kényszerűen nem használt s ezért letapadt izmok újraéledését kísérő fanfár. (Volt már ilyenben részem, de az még abban az időben volt, mikor a KÍN nem emberi szintjein jártam, s nem egy izmocska letapadását kellett orvosolni, hanem egy „teljes” végtagéit, tehát az volumenében is más volt.)
Kiírt nekem egy injekciót, melyet kérdeztem mi, de nem mondta –gondolom, izomlazító-, de még nem ért ide. Majd jön.

Közben elmentem mágneskarikára, ahol a bokáimat delejezik 20’-en át –mialatt én most is elaludtam-, aztán nyak-válltorna, majd ide visszajöttem.
Ja, még elkísértem egy szobatársam a diszpécserhez, mert itt a masszázs nem kiírásra megy,OEP alapon, tehát orvosi javallatra, hanem az kell hozzá –mármint a kezelőorvos pecsétje-, s az így indokolt masszázst 800 HUF/alkalom áron meg lehet vásárolni. S ezt elintézendő kísértem a 82 éves nénit, mert mindig eltéved, de így kettőnknek van annyi memóriája, hogy boldogultunk a feladattal.  

Mindig volt a szobában valaki, így tudom, nem kerestek. Most már nincs dolgom, így várom, hogy jöjjön az injekcióm. S főleg azt, hogy akármi is az, hasson oda a bal combomra, hogy cimbi, dógozás van!

Az is történt, hogy tele lett megint a szoba.

Aztán el kellett utalnom egy kis pénzmagot, hogy holnap be tudják nekem hozni, mert itt ugye nincs ATM –sem kártyával fizetés- és összesen van 55 HUF-om, s még a telefon a fülemen volt, mikor a főorvos itt állt fölöttem. Kezében egy vesetállal, abban az injekciómmal s türelmesen várt a sorára. Én meg, mikor észrevettem –mert a fal felé fordulva beszéltem és a másik fülemet is bedugtam, hogy halljam a bankosnénit- amilyen gyorsan csak tudtam tettem lefele. Ekkor kaptam az ukázt, gatya le, érintett comb szabaddá tétele s bökjek pontosan oda, ahol fáj.
Hát, nem mondom, hogy nyugodt voltam, egy bökővel a combomnál… -mellesleg ezen a helyen van a bő két, inkább háromtenyérnyi donorterülete a másik lábszáram plasztikájának, így a frász kerülgetett-, rá is kérdeztem, csak a miheztartás végett, hogy fájni fog-e, de főorvos megnyugtatott, hogy nem.
S lám, tényleg nem. Bökő be –comb elülső felén, cirka alsó harmad tetejénél-, kis tekergetés, majd beljebb, s nedű kiengedése. Egyáltalán nem fájt.
Azóta pedig kifejezetten jobb ott a környék.
A nevét nem tudom, de azt mondta főorvos, hogy ebben érzéstelenítő is van, így oda elsőrangú.

Nos, rendben. Anno a masszírozás emelte fel a letapadt izmokat, de azok nem egy árva szálat jelentettek, hanem soktenyérnyi izomköteget, az maga volt a pokol tulajdonképpen. Persze akkor nem tudtam menni sem, illetve pár lépést max, azt is csak járókerettel és nem tudtam ülni sem egyáltalán, így ez a „kis” fájdalom, most tán jobban hátráltat, mint az akkori iszonytató. Bár, ez nem mérlegelhető, ha valaki, hát én ezzel tisztában vagyok.

Ma megint rajtam volt az álomkór, tehát mikor a reggeli fáslizás megkezdődött, még nem is pillogtam.
Sőt, utána is visszaaludtam még.

Péntek óta új fájdalmat jegyzek, bakker, amit majd holnap mondok az illetékesnek, mert megmagyarázni sem tudom, s mikor a nővért kérdeztem -gondoltam, én ugyan harmadik csípőprotézissel élek, de ő mégis mondjuk minimum 100as szorzóval dolgozik e téren-, ezt a választ kaptam: "Nem tudom. Biztos valami húzódik."


/Innen e, e képen csak a szár a lényeg, a bal, tehát új, tehát második TEP, harmadik vápám, menetes, de ez ebben a kérdésben irreleváns./


Nos, ja. Arra így, laikusként is megesküdnék, hiszen érzem, de afelől érdeklődnék, hogy mi a retek ez, hiszen ennek nem lehet funkcionális oka -ugye a csontban benne vala ez. (A bal combomban, a frissen reoperált oldalon, ugye, cirka ott, ahol a protézis szár vége lehet a csontban, oldalt fekvésben, vagy hanyatt, de felhúzott lábbal, éles, lüktető fájdalom ébred. S ez nem nyugtat meg.) (Mielőtt, szakértők..... természetesen betartok minden utasítást, hiszen ez az eszköz az én részem, bennem lakik, együtt élünk, s ha áthágom a szabályokat, mégis miért várnám el, hogy tökéletesen működjön?)

A telefonom megzakkant reggelre és nem bírtam rávenni, hogy azt tegye ami a dolga. Tanácsot is kértem, de csak olyan ötleteket kaptam, ami nekem is eszembe jutott. 
Elővettem Győzőéktől kapott kölcsöntelefonom, s áttettem bele a SIM-kártyát, mert a hálón ellenőriztem, hogy nem az van szolgáltatóilag letiltva, tehát valami készülék macera lehet csak. S lám, abban meg működött.
Hmmm.. csak abban nincsenek számok, de ebbe megint nem kezdek bele.
A  lényeg, hogy felmentem a büfé-könyvtár-tornaterem logisztikai csodakomplexumba, hátha a focifan XY kromoszómások tudnak segíteni. Nos, nem városi legenda a férfiész! (Bár, hozzáteszem, aki focit néz, nem biztos, hogy FÉRFI, de ezt ... "ne ragozd Kuki, mert meghülyülök!"...) Sanyi, a néhai Scrabble-csapat stabil tagja, felsőbbrendű mosollyal ismét tűrte jelenlétem -a szentfoci idején, ugye- sőt, két kattintással megoldotta a telekommunikációs gondomat.

Így visszatértem TomHanks földjéről ...Megint... (Én értem ezt a duplacsavart... és mennyire, de mennyire bírom, hogy senki más senem...:)

Azóta kaptam egy tányérnyi görögdinnyét a szomszédnénitől és megmentettem a világot Diablo-tól.

Most meg vacsi és MisFits. 

Most rögtön leszögezem, hogy sosenemis néztem életembe benne focit.
Ám  ma, ennek is eljött a napja.

Reggel olyan sokáig aludtam, hogy ihaj! Aztán csak drukkoltam Évinek, aki ma ment haza, mert ugyan nyugodtan, de nagyon várta, hogy megérkezzen érte a fia s indulhassanak.

Közben volt ebéd és valamikor kora délután felmentem a büfé-könyvtár-tornaterem logisztikai nóvumba, ott, a folyosói automatából vettem egy kávét és bevarázsoltam magam a terembe. (Majdnem átmentem egy fiatalember lábán, aki ezt elkerülendő lovagiasan felajánlotta segítségét -hisz ő stabil járó-, s odatolt a tv elé, egyik Scrabble-társ mellé.) Szegény gyanútlanul, szinte örömmel fogadta érkezésem, de gyorsan kiderült, hogy ő biza a foci miatt ücsörög ott és nehezen tűri az én szinte szentségtörő laikus megjegyzéseimet.
Például gőzöm senem volt arról, hogy most valami nagyondeihaj fontos világesemény zajlik éppen, arról meg pláne, hogy pont abban a pillanatban ki az a majd két tucat lelkes fiatalember, akik egymást -ja nem, egy labdát- kergetik a széles zőőőd mezőn. De Sanyi -megbocsátó mosollyal arcán- FELVILÁGOSÍTOTT.  
Én az első félidő végére értem be éppen, s megnyugtattam Sanyit, hogy nem rontom ott sokáig a levegőt, egy alkalmas pillanatban lelépek s egymáséi lehetnek, ő meg a foci. Ám a másik oldalamon ülő úr közölte, hogy naiv megjegyzéseim miatt nem mehetek sehova, maradnom kell -a hangulat végett- s ezt nyomatékosítandó lezárta a székem és rákönyökölt a karfámra.
Így mit volt mit tenni, néznem kellett végig a teljes mérkőzést, a ráadás 4 percet is.


/2014 vblaszti ehunnan, e/

Tehát életem első teljes összpontosítással kísért focivb egy félideje volt ez. Én élveztem. Hogy a társaság is ugyanígy, arra nem esküdnék meg, bár Sanyi közölte, hogy holnap is elvárja, hogy jelen legyek. 
(Láttam lefejelést, lefejelés nélkül, láttam fölrúgást fölrúgás nélkül, láttam potyagólt, láttam töketlen kapust meg egy rakás lelkes, éééérdekes gúnyába öltözött elkötelezett szurkolót.)

Na. Most meg itt vagyok, mindjárt vacsi, este meg MisFits.

Ma nem volt Cili, de meghagyta ukáznak, hogy kéredzkedjek be a tornaterembe délelőtt és csináljam végig az egyedül végrehajtható gyakorlatokat, mert ne maradjon ki ennyi nap.
Ennek megfelelően neki is indultam a szokott időben, és le is táboroztam a folyosón.
Míg vártam, egy egylábamputált férfi, akit már többször láttam korábban egy másik úrral beszélgetett. Én meg "hallgatóztam" önkéntelenül.
Előbbi azt ecsetelte, hogy mennyire elhagyja magát a sok nyomorék, mert mind tudna járni, de inkább tesped a tolószékben. Ő amikor levágták a lábát, nem csinált belőle nagy ügyet, felveszi a műlábát, és ugyanazt megcsinálja, mint előtte. Igaz, dolgozni nem dolgozott, de ő megy és él, a sok nyomorék meg, akiknek megvan mind a két lába és tesped a tolószékben, úgy kiborítaná belőle mindegyiket, hogy csak! 

-Mert nyilván mindenkinek épp ugyanannyi baja van, mint magának, ugye?

(Nem bírtam ki. És a sztenderd választ meg is kaptam:)

-Maga nem tudja!!! -ezt valahogy kiszedem minden baromból egy-kettőre. S folytatta:
-Én révész vagyok, és mindet úgy kiborogatnám a székből, hogy felébredjenek!!

Ezen a ponton elröhögtem magam és felálltam -na, ez most nem olyan egyszerű, de itt volt motiváció a mielőbbi teljesítésre- és kib@szott mérgesen -de a legsátánibb vigyorral amit csak elő bírtam kotorni- elhúztam emberi társaság közelébe.

Volt idő, amíg nagyon, mardosóan szerettem volna bekerülni a Révész közösségbe. Nekem a révészek nagyon sokat segítettek. De azt, hogy ez a humanoid, ezzel a mentalitással mi a retkeslósz@rt kereshet közöttük, egyszerűen fel nem foghatom!!

Visszajöttem, megettem a reggelim, aztán megint megpróbálkoztam a tornával és becsöppentem egy csoportos csípőtornába, ami tökéletes volt.

Utána még ultrahangot kaptam a vállamra, aztán meglátogatott Ildike. Itt vagyok május 22. óta, s a mellettünk lévő terem az ebédlő.de eddig még egyszer sem voltam benn. Most ennek is eljött az ideje.

Jól kiröhögtük a hely börtönjellegét, ittunk egy automatás kávét,. ettünk egy mákos-meggyes batyut és már indult is. Hüpp... (Szegény, nagyon szerethet engem, mert 4-kor indult innen s 8-ra ért haza. Köszönöm, Ildike!)

A börtönjelleg igazolására egy-két adalék (hiszen: "Itt rend van! Nem emelgetünk és nem cserélgetünk ágyat!"):

- lift üzemel 6:30-21:00;
- három szint, szintenként egy tv, mindegyik fixen egy csatornára állítva, s ez nem változtatható: fsz: m1; 1.em.: tv2; 2. em.: rtlklub;
-tévénézés ideje: 6:00-22:00; ha esetleg fenn ragadt a hüjenyomorék, mert belebambult a zertéel lebilincselő műsorába, s a földszinten van a körlete -vagy m1 és emelet, vagy na, ezek random permutációja, ugye-, és nem lépcsőzhet, nos, akkor így járt!!!!
- mikrohullámú sütő, mely a betegek életét könnyítendő létezik s a folyosón van elhelyezve, csak és kizárólag 6:00-22:00 között használható;
-egy kivétellel minden szoba komfort nélküli, tehát közös vizes helyiségek vannak a folyosón -wc és fsz-, melyek csak reggel 6:00-22:00 között használhatók;
-büfé nyitva tartása 6:00-15:00, péntek-szombat-vasárnap pedig 6:30-14:00;
-mely helyiség, tehát ahol a büfé üzemel az könyvtár is egyben s tornaterem is;
-ja,és onnan nyílik az egyetlen terasza az intézménynek, mely nem akadálymentes.
-a gyógyászati segédeszköz bolt -én még sose láttam nyitva,de a nyitva tartása hivatalosan még érdekesebb, mert h-sz egyig, többi napokon zárva.

Kiskorú gyámoltaknak vagyunk nézve s kezelve itt. A szuverén felnőtt, döntésképes ember, mint olyan, itt ismeretlen fogalom.

És még folytathatnám a sort, de most ennyi is elég. Lehet, holnap összeszedem a konkrét akadálymentességi aggályokat. Melyek nem az én személyes nyígéseim, hanem szabvánnyal szembemenő hiányosságok, s amelyek az ide rehabilitálódni jövők amúgy sem könnyű életét nehezítik még.

Most megnézek egy MisFits-et. Na.

Tegnap-tegnapelőtt nem jegyzeteltem, mert ellógtam innen. Hivatalos engedéllyel, pontos és nagyon komolyan veendő instrukciókkal ellátva bokros teendőimet intézhettem, így a kezelésekről lemaradtam.
De ma megint itt vagyok, s folytatom.
S az út eredménye más, de legnagyobb tanulsága az, hogy az autóban az ülést hátra kell döntenem. Nem, mintha ezt nem tudtam volna, csak elfelejtettem és mikor már az első etapban órákat ültem, akkor jöttem rá, hogy netán ez egy megoldás lehet a szana cibált és hétrét görnyedt csípőmre. 

Ha eszem lenne, asszem könnyebb lenne néhány dolog. Na.

A könyvtár-büfé-tornaterem komplexumban összeakadtam az igazgató főorvossal, én csak illedelmesen köszöntem, ő pedig nekem szegezte a kérdést:
-Hol tart?
Zsigeri válasz:
-Kistarcsán! -hogy mér' pont ez ugrott be, halovány dunsztom sincs.
De folytattam is, normálisra váltva:
-Cili szerint nagyon jól, még minimum két de lehet, 4 hétig nem terhelhetem, de a mozgások jók, ezt Cili mondja, nem én. Én azt mondom, hogy nem fáj és ez a primerhez képest nagy előrelépés.
-Ez a helyes! Mennyi idős?
-Négy hetes volt tegnap.
-Akkor jó munkát, két hét múlva egy röntgen és aztán döntünk, hogyan tovább.

Tehát ennyi iránymutatásom van legalább.

Egy adalék még.

Néhány napja lakatlan volt az ötödik ágy a szobában, tegnap jött rá egy néni. Kedves, de demens, és nagyon nehezen is mozog.
Ráadásul, talán korának megfelelően, nagyon alacsony is. Tán nincs száznegyven centi magas.

Mikor beköltözött -a családja hozta- nem tudott felmenni az ágyára, család rögvest kiszúrta az én ágyam, ami vagy 25 centivel alacsonyabb, mint az övé, s mivel láttak engem, mondták, hogy nekem az, neki meg ez lenne jó, tehát cseréljünk. Mondtam, hogy "Itt rend van! Nem cserélgetünk és nem emelgetünk ágyat!" s hozzátettem, hogy ezt én a nővérektől kaptam meg, mikor ugyanezzel az alapvető és evidens ötlettel álltam elő annak idején.
Térültek-fordultak, egyszer csak eltűnt mindenki, majd kivágódik az ajtó és beront a nővér -utána a rokoni kis csapat-, ujját rám emelve, éles hangon kárálja:
-Megint ezzel jön? Ha ágyat akar csereberélni, arról a főnővérnek tudnia kell!!!
-Ohhohhhóóóóó!!!!-és pofán röhögtem lelkes eü alkalmazottat- én tájékoztattam gyanútlan újonnan érkezőket, hogy itt rend van. 
Közben már a látogatók is mondták, hogy én elmondtam a megváltoztathatatlant, ők mégis azt hitték, a beteg az első.
Nővér felhúzott orral lelépett.

Én meg azóta is röhögök. De nagyon. Bassza meg.

Reggel fél 9-re jött értem János, segítséggel, már a kilátó résznél vártam őket, hogy ne veszítsünk egy percet sem, ügyesen beszuszakolták együttes erővel a székemet a kocsiba –némi átalakítás kellett. fejtámlák mindahányan funkciótlanul utaztak tovább, csak mert helyet kell engedni a székemnek-, majd én is bevarázsoltam magam –ami még mindig nem olyan könnyű mutatvány-, és már indultunk is.
Visegrád és környéke egyszerűen gyönyörű.
Cirka 20 perc alatt értünk át Pap-szigetre a kempingbe, ahol már sokan várták a napi menetrend megkezdését, így én az amúgy is zajló –hisz ez már a második nap volt a háromból- folyamatba csatlakozhattam be.
Rögvest orrom elé nyomott Nyúl egy konyharuhába rejtett kupac valamit, mondván:
-Ne nézz bele, húzz!!
Én pedig mi mást tehettem volna, hisz meg is voltam szeppenve, mint benyúltam a kockás textilbe és vettem abból, ami ott lakott. Mert ugye azt nem tudtam mibe nyúlok bele, de mivel Nyúlban megbízom, így fel se merült valami katyvasz… ki is vettem egy szem babot, s onnan én a Tarkabab csapat teljes jogú tagja voltam.
Innen elindult a már egy napja pergő menet, vagyis amibe most már én is becsatlakozhattam.
Három helyszínt látogattunk végig, forgó rendben, aktuális s fontos kérdéseket vettünk számba, kimondtunk evidenciákat, és nagyon vitatott és vitatható sőt, megvitatandó dolgokat is.
Óriás bográcsban –nékem inkább kondérnak tűnt, de nem vagyok egy kimondott kertiétek specialista- készült a paprikás krumpli, remek füstölt kolbásszal, amit a nap folyamán meg is ebédeltünk.
Negyedik etapként volt még egy csoportosulás, ahol is fakultatív megjelenéssel egy kérdéskört rágtunk át, majd este is lett.

El kell mondanom, hogy a kemping nem akadálymentes. Ártérben épült, s ez magyarázatként szolgál erre, amit természetesen nem vitatok.
Amit a szervezéskor, illetve a kiíráskor viszont minden alkalommal megjegyeztem, az akadálymentesítésre vonatkozó szabályok, az épített környezetre ártérben is vonatkoznak. Nem veszekedtem, bár volt aki annak vette. (Mindig van ilyen, lelke rajta és soha ne szembesüljön ezzel gyakorlati résztvevőként.)
Gyakoroltam a lépcsőzést itt az intézetben, de engedélyem nem, sőt, tiltásom volt rá, mert csak gyógytornász jelenlétében tehetem meg, így kis zabszem a helyén volt, gondoltam, ha mindenki fönn van én se maradok lenn, és csak nem lesz baj. (A fölfelével nincs is gond, a lefele irány a bajos, hiszen a merev bokám és azon az oldalon hordott platformtalpam miatt lehetetlen a sztenderd tehermentesítés.)
Mikor odamentem, átültem a kerekesszékbe és kiderült, minden helyszín talajszinten van, tehát nekem sehova sem kell lépcsőznöm. (A büfé, étterem úgy érhető csak el, de hoztak nekem kávét, így oda sem kellett expedícióznom.)
Köszönöm.

Ezért vagyok én Szolidaritás tag. Ezért vagyok veletek. Mert nemcsak névleg, hanem tevőlegesen is él a szolidaritás. Köszönöm. (nyálas vagyok? monnmá...)

Egy epizódot meg kell még említenem. Mindenhová segítséggel jutottam el, dombra fel, dombról le, napra, árnyékba, ahol nekem jobb, kérés nélkül mindenki segített. Ebédnél a tűzrakó hely körül ültünk mind, majd mikor újra indult a menet, ott csak egy babcsapat maradt, a többiek –tehát a tarkák is- mentek tovább a dolgukra.
Én meg csak ültem a székemben, és nyammogtam a még rám mosolygó krumplikat az ebédem végén, mikor feleszméltem, hogy már egy tarkababos sincs ott.
A frász kitört!!!

Hol vagyok?
És hol kéne lennem???
És hogy megyek le innen???????

Félve pillogtam körbe, s nem célzottan kérdeztem a környezetem, hogy most akkor mi van.
Ekkor egy hős lovag, aki egyszer már, mint AGILIS ÚR nevesíttetett ezen sorokon, azt mondá nekem:
-Na, Márti, most megmutatom, hogy is kell ezzel haladni! Kapaszkodj!

És nem túlzok, soha nem volt még részem ilyen élményben.
Dombról le, fűcsomók csak úgy röpködtek kerekeim alól, kiépített járdán keresztbe által, kavicsos úton átlósan, keréknyomsávba be, onnan ki, pontosan kicentizve az asztalhoz beállítva.
Ahogy szaladt a kocsit tolva –stabilan tartva azt közben- Péter, naná, hogy beugrott nekem MARK ZUPAN.
Ha kellene kijelölnöm valamit, ezt tenném meg a nap fénypontjának. Ez a pár perc olyan élmény volt, ami méltán az ihaj kategória rendes tagja lehet innentől.
De nem kell kiemelnem, hisz egy pillanatra sem lankadt a hangulatom, nagyon hasznos és kimondottan jókedvű napot tölthettem megint abban a körben, ami számomra a –már megen a nagy szavak- jövő záloga.

Utolsó szakaszban még egy esmét kávé most egy remek vaníliás tekerccsel, amit a kerekesszékből nem láttam, de Judit, az akkori önkéntes segítőm megmutatott nekem, s rögvest magamévá is tettem, s ezalatt egy jót beszélgettünk is.
Aztán már jött János és indultunk vissza az intézetbe.
Visszafelé is gyönyörű volt az út, de a Nap életveszélyes szögben bírt bekukucskálni egy-egy szakaszon a fák közül az útra, de János rutinos „hegyivezető”, így csak az unikális látvány volt a lényeg, én semmi veszélyt nem érzékeltem. (Bár tény, amikor az éppen szembetűző naptól elsötétül a látótér, az kicsit úgy meghökkenti az embert…)

Este 8 után értem vissza –a mentőbejáratnál jöttem be, mert ugyan rámpa van itt a főbejáratnál, csak éppen korlát nincs mellette és a meredeksége sem megfelelő, tehát egyedül nem tudok feljönni rajta-, annyira fáradtan, hogy csak lefeküdtem és aludtam is.(Napközben is a kempingben, hol átültem padra, hol visszaültem a székbe, mert unatkozó csípőim néha bekiabáltak, szóval nagyon jó, de meglehetősen fárasztó napom volt…)

Ma pedig csak reggelizni, aztán ebédelni keltem fel, s kettő után éreztem úgy, hogy na akkor reggel van.
Még pihegek, de örömködök is, mert ez egy nagyon-nagyon jó nap volt!

Köszönöm


/Szoli jelenleg ehunnan ni/

Ketten vagyunk a szobában, így sokat beszélgettünk, és főleg sokat aludtam.

Ma csak nyak- válltorna volt a büfé-könyvtár-tornaterem csodakomplexumban, és ennyi.

Ja, most az előbb belebújtam egy hónap után először a cipőmbe -amikor elraktam a műtét előtt most, titkon reméltem, hogy jó sok pénzért le kell szedetni a magasítást, de ennyi baj legyen, lottó ötösben is titkon reménykedem,mégse borulok meg, ha nem nyerek-, és kimentem a bejáratig meg vissza, amolyan próbakörként, hogy tudok-e benne járni.

Örömmel tapasztaltam, hogy tudok. 

Ez is valami.


Lajong és Platfolmtalp!
(Aki élti azt csókoltatom, aki meg nem, azt a padlóla de dulván... esetleg a komondolok elé is vele de lögtön!!)

Reggel –péntek lévén- nem volt kiírt gyógytornám, Cili mégis jött, hogy fél 9-kor vár a tornateremben, tehát mégis volt tekergetés. Most keskeny ágy jutott –mindig egy frászban vagyok, hogy leesem róla-, és most csak 30-as sorozatokat kellett teljesítenem… csak éppen azokból mondjuk hármat-hármat. Öööö… de túléltem!! (Persze kifelé jöttömben annyira nem működött a lábam, hogy mindenben megbotlottam, de most még az emelés is ment. Rá is kérdeztem, hogy ez csak illúzió, vagy valóban így van, s de bizony. Hehe… Megkértem arra is, hogy a merev bokám miatt kínlódó lábfejem masszírozza át kicsit, meg is tette és javasolta, hogy mondjam el dokinak.)
Mikor aztán volt vizit, elmondtam a főorvosnak aktuális sirámaim -bokám/lábfejem egy ideje sikoltozik, de mától már nem nagyon akar vinni engem...és a kimenőim- azonnal kiírtak egy mágneskarikát nekem, miután ellenőrizték, hogy nem, egyáltalán nem mozog, tehát tök merev a bokám, ahová rögvest el is kellett szaladnom. Kimenős engedély megadva -csak be kell tartani az ukázt: egyedül nem lépcsőzni, nincs tömegközlekedés, autóban hátra döntött ülés, kinyújtott láb, párna alattam...

Felmentem a büfébe, ittam egy kávét és ettem egy durvamálnás sütit, majd tespedtem.
Délután jött egy Scrabble-társ, Jani, mert egyszer beszéltük, hogy nem megyek ki többet a rámpa alkalmatlansága és a szék-lehetelenség okán, ő meg most akkor úgy döntött, kerekesszékel megsétáltat a parkban.
Örömmel engedtem eme kívánságának.
Elmentünk egészen a sorompóig –ami mint észrevehettük nem kódos, mert jedi mutatványomra is kinyílt-, visszafelé pedig a parkoló fölötti padokig –ahol Győzőékkel beszélgettünk-, s amíg bírtam ülni, ott dumáltunk.
Eleinte másik Jani is jött velünk, de ő –akár én, most kezdő mankós és ennyit nem tud menni- félútnál lecsatlakozott kedves társaságunktól.

A szobában ketten maradtunk, mert egyik ágykedd óta üres, másik két szobatárs meg hétvégére hazament, így este kettesben beszélgettünk, aztán megnéztem egy TrónokHarca részt és próbáltam aludni.

Most is meg kellett állapítanom, hogy ez az ágy, kurváradebaromira nem emberbarát…
Jut eszembe, a szakszemélyzetre itt erősen ráférne egy érzékenyítés. Szóhasználatuk, egyáltalán fogalmaik a sérült lét körülményeiről kritikán aluliak. Mindennapos kifejezések:
- tolószék,
- féllábú.
- nyomorék.
Ezek, amiket én hallottam. És ehhez az első nap megkapott válasz az ágymagasság emelésére vonatkozóan: „Ez nem baleseti, itt nem emelgetünk ágyat!”, teszi teljessé a képet, vagyis kétség nem férhet ahhoz, hogy itt mi a fontossági sorrend.

Torna közben rákérdeztem Cilinél, hogy mikor próbálhatom ki a lépcsőzést.
A válasz pedig:
-Délben?
Hehe… úgyhogy készültem is, hiszen ez egy nagy vízválasztó.
Ehhez képest már fél 11-kor ott volt értem és irány az egyik lépcsőház!

Felmentem húszat, majd lefelé Cilinek is fejtörést okoztam, mint szeptemberben Nikinek az OORI-ban, hiszen sztenderd koreográfia szerint merev bokával és három centis talpemeléssel –azon a lábon- kivitelezhetetlen. Tehát marad a talematikus megoldás: két mankó letesz, jobb-nyomorult-rövidebb-remekülteljesítő láb le, utána bal-védett-duplaműtött-tanuló. Majd ugyanez.
Cili ment végig előttem és fogta a mankóm –nem tartotta, csak a kezei az enyémeken voltak, hogy ha segíteni kell, azonnal tudjon- és nagyon drukkolt, hogy ne boruljak le és ne terheljek a védendő oldalamra.
De a fölhúsz lefelé is ment!

Ellenben nemhogy engedélyem nincs lépcsőzésre, egyenesen tiltásom van, mert egyelőre csak az ő jelenlétében tehetem.

Kimentem a kertbe, vagy parkba, vagy mi a retek ez itt… a természetbe bele, na…
Kerekesszékkel, hiszen számomra használható pad csak nagyon messze van és nagyon kevés… és bakker… kis híján nem tudtam visszajönni.
Nem túlzok, vért izzadtam a korlát nélküli, nem sima és nem szabványosan hanem qrvára meredek rámpán, mire felküzdöttem magam.
Most a lábammal egyáltalán nem tudok segíteni, előredőlni szintén nem, magasan ülök a székben, így nagyon kis szakaszon érem el a kereket és a vállam döglődik, csak hogy teljes legyen a kép.
Komolyan, sírva röhögtem mire felértem.
Egyedül nem megyek ki többet.

És, ha csak ez lenne itt az egyetlen, ami nem a szabványnak megfelelő!
Mert ugye:



Érdemes lenne egy ilyen szakkórházban ismerni az erre vonatkozó ajánlásokat.

És elkezdtem nézni a Trónok Harcát. Egyelőre csak kapkodom a fejem, hogy képben legyek, de nagyon tetszik.

Ha saját felelősségemre hazamegyek, az milyen???

Nem, még nem tartok itt, de egy hajszál választ el ettől…
Tegnap hazament egy szobatársam, így felszabadult a közvetlenül az ágyam melletti szekrény. (4 van a bejárati ajtó mellett, tőlem cirka 8 méterre, amihez nem férek oda, se kerekesszékkel, se két mankóval, egy meg itt az ágyam mellett, amihez odaférek, de nincs benne polc… csak egy, és azon kívül az egész egy nagy luk, amibe ha bepakolnék –ami egyedül nem is megy- nem érek el benne semmit. Átcincáltam a dolgaimat, de ma valszeg vissza kell költöznöm, mert kedvesédesnővér szerint egy „tolószékes” jön a szomszéd ágyra, így inkább neki engedem ezt, én  meg megyek vissza oda, amely szekrény ajtaja nem nyitható és ha mégis, nincs hely előtte, hogy odaférjek… de itt erősen már a leszarom állapotban vagyok… és ez jó nekem, na, basszameg…)

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy a nővér már fáslizza a lábam… nem ébresztett fel, csak arra riadtam, hogy valaki cincálja a lábam…
Aztán reggeli, majd torna.
Ma már volt megint Cili, ismét jött nekem az 50-es kupacokkal, én meg „boldogan” teljesítettem. És kiderítette, hogy miért nem tudom még –remélem csak még- felemelni derékszögig a bal lábam –hanyattfekvésben-, egyértelműen azért, mert nem tért észhez –mondom MÉG- a féléven belül kétszer szana kaszabolt izomköteg a combomban. (Minden más eshetőséget kizárt.) Cél megvan. Most már csak rá kell venni azt a közeget, hogy dolgozzon össze velem….
Aztán visszajöttem a szobába és itt a nénik elkezdtek politizálni, persze szóba jöttek a_csaló_rokkantak is. Elmondjam?
Nem mondom.
De.
Egy részét.
„Én is ismerek, nem egyet akinek semmi baja és rokkantnyugdíjat kap!”
„Most is?”- kérdem én, angyali mosollyal… az elején mindig bírom ezt az arcom előkotorni…
„Igen, a mai napig! Én is azt kapok!”
Ehhehhhheeeeeeeeeeeeeeeeeee… nem, nem mondom tovább. Nem mentünk el a kurvaanyázásig, csak adatokat idéztem az NRSZH vonatkozó statisztikájából és elmondtam dióhéjban a véleményem arról, ha ő is ismer ilyet….

Ergon meg is kérdezték, mi bajom van, mert mindenen hangosan vihogtam…
Viszont sikerült átrakosgatnom az anyákat a kellő sorrendben, de a technikára most sem jöttem rá, bakker…
Aztán nemtom mit csináltam, ja, mikor jöttem vissza az ergoról, láttam, hogy jön a ritkamadár, azaz a vizit, és mivel én az 1. szobában vagyok, így itt kezdik. Szedtem a lábam, de mire beértem, a negyedik ágynál tartottak –fődoki leül és onnan dumál csak, rá sem néz az emberre-, és simán tovább is mentek, ötödik  és viszlát.
Meglep? Ugyan!

11-kor jött az ebédem –mert nekem házhozszállítással érkezik-, egyre meg jelenésem volt ultrahangon. 12:50-től ott vártam –még jó, hogy az első nap óta kerekesszékkel megyek, mert persze a székek csípőérintettséggel használhatatlanok ott-  és mondom 13:00-ra van időpontom, de 13:30-kor bementem már, mert el akartam kérni a lapom, hogy a tökömtele és megyek a válltornára. Bementem, lapom félrerakva a pulton, nem vettem el, és ember sem volt ott, így vártam. Odajön az aki eddig kezelt, mondja, hogy bocs, nagyon sokan vannak, a dolgozók meg nagyon kevesen, ezért van csúszás, de máris szerez nekem valakit…
Megszólalni sem tudtam, s látva igyekezetét nem is akartam, de megjegyzem, ezt korábban is megtehette volna, hívott valakit, engem beküldött a függöny mögé s megkaptam a 20-25 perces ultrahang kezelést cirka 10 perc alatt, de már így is csak a válltorna utolsó taktusaira értem fel a könyvtár-büfé-tornaterem logisztikai csoda termébe.
Utána vártam, hátha lesz Scrabble, de nem jöttek, viszont összeismerkedtem egy beteggel, két kv mellett jót beszélgettünk, szóba került a cselgáncs, a realitás, a gerinc, a műtét, a viki, a túlélés…
Aztán visszajöttem az ágyamhoz, s mint kiderült, ha megjön a szomszédnéni, költözhetek vissza… Ha már ezt irányoztam elő magamnak, hogy ha nálam súlyosabb eset jön, akkor az egy használható szekrényt meghagyom neki… bakker…

Kitartás és a végén nyugi leszen!
................

Ja, és az kimaradt, hogy mikor itt beszéltük a szobatársakkal, hogy akkor én visszaköltözöm, amennyiben kerekesszékes költözik mellém, erre azt mondja az egyik néni: „Hogy erre nem figyelnek?!” én csak néztem, mert nem értettem…aztán folytatta: „Két ilyet egy szobába!?”
Továbbra sem értettem és már mikor visszakérdeztem, hogy mégis milyet?, jöttem rá, hogy az ilyet költői meghatározás a_nyomorékot, azaz engem is jelent, aki kerekesszékkel, akarom mondani itt tolószékkel bír, jelenti.

Mindez bazmeg elhangzik egy mozgásszervi sérültek rehabilitációs intézetében!!!!!
Furi???
Ugyan… az a furi, hogy mi még zavarhatjuk a dolgos 80+os néniket, akik viki kacsóit csókolgatják…