De annak egészen biztosan az. Ha már minden másban csak hátráltat...

Épp ma egy hete, aszonta a mosógépem, hogy nyekk és ezzel a bejelentéssel meg is állt, s kivette (fél)éves "rendes" szabadságát.
Okos néniségemre való tekintettel annyit meg tudtam állapítani, hogy
1) vagy valami izét megevett
2) vagy a csapágyazás lett az enyészeté
3) vagy tökmindegymiabúbánat van, egy biztos, mosni nem tudok.

S tekintve kényelmes mivoltom, közelebb sem jutottam hozzá, hisz a lehajolás is kényelmi akadályokba ütközik esetemben, nemhogy még a szétszerelés ad abszurdum...

A szaki, ki már nem egyszer segített mosógép illetve mosogatógép avagy szárítógép macerámon, most nem jöhetett (házhoz) szóba, mert a kiszállást olyan nagyon nem akaródzott megfizetnem, amennyiben nem a 2) pont játszik, hanem mondjuk csak merevségi mizéria van, ám ahhoz, hogy ez kiderüljön, kellett nekem egy férfi. (Mely nemnél ugye, amúgy a merevség nem hátrány... de erre csak néhai emlékeimből következtethetek, ám ennek igazságtartalmát erőst megkérdőjelezi memóriá,m nem is léte, úgyhogy csak kotyogok.. mán megen....)
Szóval, vala a múlt csütörtök, mikor este fél 10-kor aszonta a mosógép -telis-tele szebbnél koszosabb cuccokkal, a program felénél járva- hogy csináljak amit akarok, ő ugyan meg nem moccan tovább, így én ott álltam, két mankómra támaszkodva egy mantrát elmormolva s telefonálgatva ízibe...
A ruhát sikerült a barátnőm mosógépébe transzportálni -barátnőm férje autóba pattanása által, melyet nem tudok eléggé megköszönni persze-, agyam meg próbáltam lekattintani a témáról, de ez olyan nagyon nem ment.
Sebaj! Vótam én mán bejjebb is ....
Azóta eltelt egy hét, szerelőt megkérdeztem, mindenkit megkérdeztem, akinél szóba jöhetett, hogy megnézné nekem a gépet... de senki nem ért rá.
Telt az idő, másik barátnőm lelkesen mosott nekem azóta is, gyerekem kézzel mosta magának ami elengedhetetlen volt, a szárítógép meg működött... (nos, azért beb@sznamánna, ha minden ecerre mondaná, hogy beeeee... márbocs...) s tegnap eszembe jutott, hogy kit kérhetnék meg, mint utolsó mentsvár... Merthogy ez a lovag,  az a lovag, aki oly elvetemült volt már egyszer...
S megkértem. Nem átallottam megkörnyékezni egy emilben.
És ma reggel arra lettem figyelmes -miközben még eccál hálóingben néztem a tévét az ágyamban-, hogy Fidosz csörög a telefonomon, s mikor felvettem, mondja, hogy félóra és itt is van, mosógépmentés céljából.
Hmmm... rögvest ugrás kifelé, öltözés, miegymás...

És jött, és nem telt bele öt perc és megy a mosógép!!!!
A bűnös:



Mikor meglett, Fidsoz mesélte, hogy náluk a melősruhái zsebéből szögek jutnak rendszeresen a mosógépbe, de azok nem akasztják el azt teljesen, csak csilingelnek és zörmögnek és lassan de biztosan szétvernek mindent, míg ez a konok cucc, ez mintegy pause funkciót képes ellátni mosásnál...
Pedig nem ez lenne a célja. Hiszen ez a merevséggel operál.
Vagy most jövök rá! A mosógépet is megmerevíti?
Ehhh....

Jogos, hogy le kéne szokni a merevítős melltartóról, hiszen láthatóan a mosózsákból is kigyön ez a cucc.
Keresgéltem is egy kicsit melltartó ügyben, s íme, egy alternatíva:



/Speccicifix ehunnan, ni/

Elgondolkodtató, ugye?

Köszönöm, Fidosz!

Felmászni rá az amolyan elapaszthatatlan késztetés.

Minden ember életében van egy kvázi uborkafa?
Nem hiszem. (Kell nekem ilyen hüje kérdésekbe akadnom... jajmár...) Ám az látható, hogy sokaknak megtaláltatik az ilyen.
S persze ami egyiknek az, a másiknak nem feltétlenül.

Mert ha valaki felmászott a saját, általa kinevezett s éveken át fényezett uborkafájára -mely az övé, s amely a külvilágnak mondjuk egy tisztségnek, egy állásnak, egy élethelyzetnek tűnik csak, pedig tulajdonképpen egy zöldellő, levelekben gazdag, bőtermő uborkafa az-, mire felér, rájön, hogy föntről -illetve kvázi föntről, hiszen hiába megy, éveken át, eltaposva mindent és mindenkit, építve a létrát, a lépcsőt..., ám feljebb nem jut annyira, mint várná- messze nem olyan szép a kilátás, messze nem olyan tág a tér, mint azt lentről hitte, várta, vagy akár a mászás folyamán képzelte is.
Köztes szinten tökéletes lenne, köztes szinten az adódó feladatokat briliáns pontossággal végrehajtaná, köztes szinten mindenki jobbulására tenné a dolgát s épp ezért mindenki fejet hajtana előtte tisztelete jeléül.
Ám mikor a köztes szinten járt, forrt benne a vágy, a düh, a harag, a ki_ha_én_nem... s csak ment tovább. Ment, ment, egyik levélről a másikra, egyik indáról a másikra... s közben elfelejtette honnan indult, sőt azt is, hogy hová tart.

Majd felért. Feltette fejére a koronát és leült, győzelme teljes tudatában.
Aztán lenézett.

És meglátta ... meglátta, hogy nem jutott följebb. Meglátta, hogy a látkép nem lélegzetelállítóan gyönyörű, hanem lélegzetelállítóan magányos, lélegzetelállítóan ismeretlen, lélegzetelállítóan nagy -s tudja, számára megoldhatatlan- feladatokkal teli...s mire felért, már nincs mellette senki, aki a köztes szinteken még megoldotta volna a nevében s dicsőségére azokat, mert ledarált mindenkit, aki kicsit is kilógott az általa szőtt speciális hálón...




Itt szól erről a kép... ám az én apropóm nem (csak) ez.

................................................

Zsóka linkelte kommentben már ezt, és annyira de annyira briliáns, hogy idekívánkozik.

Kreativitás.

Aszongya Goldmund.
Én meg csak nézek ki a fejemből, de aztat nagyon produktívan.

Bambulásom közepette ráakadtam néhány alkalmas illusztrációra, s ezeket most ide is teszem, amolyan feszültség csökkentés gyanánt, míg kibököm a tutit. Ugye.



Krea_lego ehunnan, e



Krea_kv meg innen gyön, ni



És ez a kedvencem, csoda? Krea_hajó ehun lakik, lám

Boldogult életemben azt hiszem, az voltam. Mármint kreatív. Aztán meg kénytelen voltam az lenni, csak egészen más területen.
De nézzük az elején.

1. Rengeteg porrongyunk volt otthon. De rengeteg. Egyik jobb, mint a másik. Vadi új, tiszta pamut, finom, meleg tapintású szabvány darabok. Én meg tini lányként fejembe vettem, hogy tudok varrni. Ám varrógépünk sem volt, de az a sok porrongy nem hagyott nyugodni. Így kézzel, apró öltésekkel egyik kistáskát varrtam a másik után. Aztán ez odáig fajult, hogy már elfogytak a porrongyok -már az újak, mert használtat nem hasznosítottam e nemes célra- és elkezdtem a lepedőket átlényegíteni. Az első, komoly darab -s itt a jelzőt szándékosan nem tettem idézőjelbe, mert valóban az volt, az akkori felkészületlenségemmel és gépesítetlenségemmel-, egy paraszting volt, melyet Csabának varrtam. Kézzel, lepedővászonból.
Csaba hordta.
Én pedig nagyon büszke vagyok rá.
2. Aztán –mert én tudtam magamról, hogy tudok varrni-, vettünk egy varrógépet. És onnantól tényleg varrtam, mert már a képhez, mely bennem élt megvolt az eszköz is, mellyel bizonyíthattam valóban azt. Évekig nem vettünk ruhát, csak fehérneműt. Majd a lakás(oak)t is kidekoráltam.
3. Majd kinőttük a battai lakótelepet, így építkeznünk kellett. Talán belefér az is a kreativitásba, hogy én terveztem a házunkat, melyben most is élünk. 6-an költöztünk ide 2000. február 14-én.  

4. Egészen más kör. Nem is kör, mert szögletes, érdes, darabos… a maradék testtel való élet megtanulása. Ehhez aztán kell egy nagy adag kreativitás. Érdekes és mikor az ember rájön egy-egy amúgy pofon egyszerű és zsigeri szinten működő evidencia rokiként való megoldására, na az felér egy Oscar-díjjal. Persze ez nem érdekes. Vagyis de, mondom, hogy az, de csak nekem. Csak annak, aki érti, milyen feladat levenni a bugyit, vagy felvenni a zoknit, vagy a leejtett akármit… vagy megoldani, hogy a járókeretre támaszkodva –mely csak két kézzel megoldható, különben instabil, ugye- hogyan lehet bármit is arrébb vinni… vagy az, hogy a fürdőszoba ablakát hogyan tudom becsukni (illetve kinyitni), ha nem tudok fellépni a pultra… vagy az, hogy az ágyam alá begurult akármit hogyan tudom kihalászni, anélkül, hogy le kéne hasalnom a földre –mert ugye az senemmegy… de az is idevaló, s ez nem saját kreálmány, hogy hogyan tudom egy kézzel pillanatok alatt befűzni a cipőm, s ez azért fontos, mert így nem kell lehajolnom a lábfejemig, mert elég féloldalasan „mintha” odahajolnom….
Szóval, ez az élet klasszisokkal nagyobb kreativitást igényel, mint egészként létezni, ám messze nem olyan látványos. Sőt!
És talán ez a lényeg. Mert ha „látvány” adódik ebből, az az azzal szembesülő egészből épphogy nem  a számomra adódód győzelem érzését, hanem ellenkezőleg valami kesernyés, szánalommal vegyes, lesajnáló berzenkedést válthat ki.
De nekem ez igenis a kreativitás maga.


Na, ilyentet se viselek már sosenemis, sőt, azt sem tudom, hiányzik-e ez a tapasztalat…
eminnen szereztem

S ha már MÉM, akkor tovább is görgetem.

Mahutani
Alouette
Tagore
D   aewoo

Tessen csak tessen!

Még 2009-ben írtam ezt, az év májusában. S akkor még nem tudtam, hogy az akkori MÉM mennyire időszerű és konkrét lesz mára. Konkrét, királyi utasításra, Konkrét, s nem játékként, nem elméletben.
Már senki sincs itt az akkor ott megjelöltek közül sem a játélk indítója, sem a stafétát nekem átadó -mindketten vannak, csak nem itt blogolnak, vajon miért?!-, sőt, a linkelt cikk sem él már azóta, de az én írásom ott van. Ma ráakadtam és annyira de annyira időszerű, hogy a torkom összeszorult az olvasásakor, csakúgy, mint mikor írtam is azt. (Pedig akkor tudatában voltam, hogy csak egy játék.... Malacka mondja: "Ez csak egy film! Ez csak egy film!"....)
Íme:

Tajgetosz kell, higgyétek el nekem!

Most komolyan?
Én, erről? Nos, nekifutok...

Azt hiszem, a válság a legjobban arra irányította rá mindenki figyelmét, hogy milyen óriási összeget emészt fel a költségvetésből (a büdzséből, ugye) a tulajdonképpen inaktív réteg tagjainak eltartása.
S valljuk be, ez a réteg már egyre csak nagyobb lesz, hiszen jóval kevesebben dolgoznak, s ezen keresztül adóznak, mint ahányan az eltartottak között vannak. Tehát, tenni kell valamit!

Egyik üdvözlendő megoldás -mely sajnos csak egy részét orvosolja az igen égető problémának- a szegregált oktatás. Melyre egy külön kis, ugyan rövid, de igen hangsúlyos részt áldoznék. Vagyis:
A romák zajosak, koszosak, buták, és nem szabad összezavarni azzal az ártatlan, egészséges, tiszta magyar vérrel született kisdedeket, hogy már az iskolában, ne adj ég, az óvodában napi kapcsolatba kerüljenek ezzel a népséggel. Hiszen csak megzavarnánk szegény gyermekeinket, sokkal célravezetőbb s egyértelműen jobb, ha mi -mint hiteles forrás- elmondjuk nekik amit ezekről a népekről gondolunk. Hiszen mi, igaz magyarok, mindent tudunk ezekről!
De ez, a roma szegregáció csak egy kis szelete a nagy gondnak.
Hiszen ennél talán klasszisokkal nagyobb kiadást ölel fel a sérültek, fogyatékosok gondozása. Vagyis mondjuk ki: a nyomorékok és idióták, hiszen ha szépítünk a szavakon, attól még nem lesz más a minőség.
Gondoljunk bele! Ők aztán csak és kizárólag viszik a pénzt. Hiszen egy nyomorék egészségügyi gondozása, műtétei, kórházi ellátása, rehabilitációja vajon mibe kerül? S vajon honnan, melyik zsebből kell elvenni az erre szolgáló összeget? Természetesen az értelmi nyomorékok is idetartoznak, nem csak a fizikailag sérültek.
Hasznot hajtanak? Ugyan! Amennyibe kerül ez a réteg, azon az a néhány boríték ragasztgatós, szőnyegszövögetős kényszer munkahely mennyiben segít? Nem produktív! Aki egész, az tudja miről beszélek!
Tehát, megoldást kell találnunk! Kézenfekvő a dolog. Ki kell közösíteni ezt a réteget! Hiszen nem a mi felelősségünk, ugye?! Az ő életük! Ennyire képesek? Hát, rajta. Az idióta észre sem veszi, a nyomorék meg nem tud utánunk jönni, hogy panaszkodjon!
Viszont milliárdokat megspórolhatunk! És jogosan, hiszen semmi, de semmi hasznot nem hajtanak, egy fillérrel nem járulnak hozzá a közterhek viseléséhez, csak és kizárólag azokat súlyosbítják. Elindulva egy ókori példán, ki kell jelölni egy területet, ahová elszállítjuk az arra érdemeseket, s ott magukra hagyjuk. Persze aláíratunk velük egy beleegyező nyilatkozatot, mert oda csak az kerülhet -ahol biztonságban élhetnek majd- aki kérelmezi, s azt el is fogadja a megfelelő bizottság.
Emberek vagyunk! Nem holmi állatok, vagyis nem hajítjuk le a sziklaszirtről őket, hanem megengedjük nekik, hogy önerőből eltartsák magukat!
Feleim! Ugye, hogy humánus megoldás? Onnantól már sokkal kényelmesebben élhetünk! S ez a cél szent, ismerjük el végre, hisz -velük ellentétben, mi- megérdemeljük!

/Ez a taigetosz innen van, ni/

Százhalombatta jó város. Szép, élhető életterekkel, működő ellátórendszerrel, egyáltalán lakható, kellemes környezettel.
Közel van Budapesthez, ráadásul az önkortmányzat messze nem a szegényebbek közé sorolható az országban az itt lévő nagy cégek okán, így talán érthető a dolog.

Legalábbis ez a része a dolognak. Mert önmagában az, nagyon is nem érthető, nem tolerálható, egyszerűen és nagyon szimplán bűn.

De miről is beszélek? Ugye, mert azt eddig nem mondtam.

De kezdem az elején.
Mikor megyek a gyogyótornára, hetente háromszor (illetve mikor jövök onnan vissza), akkor utam elvisz egy játszótér mellett is.



/A polgi avatja felfele aBatta egyik EU-konform játszóterét/

Nem a képen látható mellett battyogok sokat, de az is ilyen színvonalú.

Utam során megszokott találkozásaim vannak. Egyik a pékség eladónői, kik személyes jóismerőseim már, csakígy a tarfikvagymi eladója, no meg a_néni... aki egy külön kategória. Hármaska, az első időben, mikor már másodikos volt és én már itthon voltam azután, hogy az első tanévét gyakorlatilag teljes hosszában kórházban töltöttem, szóval, mikor én már otthon voltam s ugyan járni még nem nagyon tudtam, de már nem kellett folyamatosan kórházban lennem, s Berta a suliból hazafelé mindig betért "a_nénihez". Nem vett semmit. Csak beszélgetett a_nénivel. Aki kedves volt, mosolygós, készséges és türelmes. S ma is az. Már velem. Mert Berta már nagy. Közben kijárta az általánost is... más idők járnak... és már én is járok... és a_néni hálával emlegetett minden alkalommal, mikor elmegyek a boltja előtt.
No meg néhány melós, akik a SZÁKOM alkalmazottjai, kik télen havat lapátolnak, nyáron meg a közterek tisztaságáégt felelősek. Egy idős, őszhajú bácsi akivel minden alkalommal találkozom.
Stabil útjelzők ők nekem.

Egy ideje kibővült a sor. Cirka egy hónapja vettem észre, hogy a játszótéren már stabil közönség van jelen mindig.
Mindig ugyanazok az emberek, mindig ugyanabban a ruhában. Csak ülnek egyik padon, vagy a másikor és beszélgetnek. Körülöttük néhány szatyor, egy bot, egy dzseki... a kép részleteiben változik kicsit, de a szereplők és maga a lenyomat ugyanaz.



Hisz, hurrá van, Tarlós kilakoltatta a hajléktalanokat a fővárosból.

Megtisztította az aluljárókat, parkokat, köztereket, s bezáratta a hajléktalanszállókat. Ügyes, okos, humánus, és politikushoz méltó tett.
Hű fidesznyik politikushoz legalábbis az.

Tarlós érdekes ember. Tarlós Budapest helytartója a királyságban. Tarlós okos. Tarlós emberséges.

"Ezek után a főpolgármester hosszú beszéde következett, amelyben elmondta, hogy Budapesten az első hajléktalanszálló létrehozóit Vecsei Miklósnak és Tarlós Istvánnak hívták, és ő sokkal többet tud a hajléktalan emberekről, mint mi gondolnánk, mert III. kerületi polgármestersége idején nagyon sokat foglalkozott a hajléktalansággal. Például álruhában járta az erdőket, ahol a hajléktalan emberek élnek, a családja 10 éve támogat egy hajléktalan családot, a felesége pénzt, ruhát, gyógyszert visz nekik, a fia pedig a zsebpénzét adta oda nekik."

HIszen Tarlós István jó. S jót akar. S pláne jót tesz. Az idézet ebből a cikkből, hisz ki lát bele a hajléktalanok problémáiba?

Cirka.
Mert nem mindegy. Szakma az szakma. Csak az egyik fémmel -netán csonttal-, másik meg jószággal foglalkozik.

Pasi vagy férfi?
Az se mindegy.

Kihalt szó? Oh.... Jelszó: arccal a dalnak.... :)) Sőt... :))

Tegnap Zsúnál voltam. Mint jó páran, innen a parkomból.

Címszavakban:
- Nem minden busz, mely a Kelenföldi Pályaudvar-ra megy Battáról, akadálymentes. (S a sárga akdálymentetlenen nem fér el nyomorult lábam a neki szánt helyen, csakúgy, mint a panorámás kék Volvo buszokon sem...)
- A menetirány szerinti bal oldalon van a sérültek helye -ahol ugye én ültem-, s ott, a jóidőre való tekintettel, ezerágra sütött a nap, a züvegbe bele de igenyest... így gatyarohasztó meleggel szolgálva az utazás teljes hosszán át. Mellesleg jóformán én voltam az egyetlen -na jó, a sofőrrel már ketten voltunk- ki nem költözött át a másik oldalra. Mert olyan kényelmesek vagyunk mindketten, ugye.
- Hüpp... szegény Niktophile rohant, rohant, de nem ért oda, hogy üdvözült mosollyal várjon engem, így lekecmeregtem a buszról és letáboroztam egy padon, megnyugtattam szegényt sms-ben, hogy ne féljen, megvárom, nem hagyom elveszni.... öööö... na.
- Néztem jobbra, néztem balra, megfordult fejemben, hogy bemegyek és veszek egy vizet mondjuk, de győzött lustaságom és szabadkéztelenségem, úgyhogy néztem megint jobbra, majd néztem balra... és tekintetem összeakadt egy fess, borostás úréval... de miután nem ismertem az urat, néztem tovább, immáron ismét fókuszálatlanul... Majd megint vissza, s lám, borostás, megnyerő mosolyú úr immáron egy méternyire a padtól járt és továbbra is engem nézett. Öööö...

Órákkal később derült ki, hogy már találkoztunk. (...ööö...) Remélem, fogunk még. Remélem, ... remélem, ha akkor sem ismerem meg, akkor sem akad ki jobban, mint most énszegény énöreg énnéniségemre... (Köszönöm D!)


- A vadast szeretem.
A palacsintát nem kevésbé.
Az almalét is. Na.
Meg a vörösbort is, ha már orvosi kötelem fogyasztanom ez utóbbit, ugye.
- Mire Ani odaért, egy perc múlva a társaság zöme felpattant s már léptek is tova. Ekkorra már Zsú is meglehetősen fáradt volt, meg már én is, meg tán mindannyian. Úgyhogy bevégeztetett az aktuális blogter-buli.

Ani fuvarászott haza, még bementünk vásárolni az érdi texoba, ahol ilyenkor ugye árufeltöltés van, tehát például a wc-papíros sorba sem erről, sem amarról bemenni nem tudtunk, és egyetlen egy pénztár üzemelt, így ugyan nem voltak sokan, mégsem volt teljes az öröm, mellyel távozhattunk aztán.

Reggel meg olyan sokáig aludtam, hogy ihaj.
De éjjel is eszem helyére jutott, hogy én? Én lennék passzív intrikus? ÉN-e???
Hmmm...  mert ezt mondá rám a fentebb is említett snájdig úr. Esméccsak hmmmm....

"A félelem haragot szül, a harag gyűlöletet, a gyűlölet szenvedést."
/Yoda mester/
/Tartalék, és készenlétben várakozó kesztyű, ehun lakik, ni/

Előbb a Facebook-on találkoztam vele, aztán rákerestem és több helyen is megtaláltam, ideteszem a padomra. Okulásul? Érdekességképp?
Hmmm...
Csak úgy.

"Hirdetés

Hirdető neve: O. Viktor
Eladó egy HAZA-2011 rendszámú gépjármű.
Egy éve vettem, azóta csak lejtőn hajtottam.
A fékeket kiiktattam. Gáz van, de csak ha tüntetnek.
A kormánnyal van egy kis gond, teljesen irányíthatatlan. Állandóan a szakadék felé fordul,
de én ragaszkodom hozzá.
Önfényező funkcióval rendelkezik.
A sebességváltón öt fokozat van hátra, egy előre.
Felkapcsolni lehet, leváltani nem.
Az ülések a saját ízlésemnek megfelelően vannak kialakítva, 2/3-1/3 arányban dönthetőek.
A GPS-t elnémítottam, nekem ne mondja meg senki, merre menjek.
Biztonsági berendezések:
ABS, PPS, TEK,
Extrák:
- motortérben bordázott ékszíjjártó (erősen csúsztat),
- narancsillatú Wonderbaum,
- Lázárdetektor,
- belső tükrön egy kövér bolsi-balsi baba,
- kalaptartón bólogató kutya (cserélhető Schmitt fejjel),
- Index (zsebben),
- CD lejátszó, telepített műsortárral: Handel Messiás, Horváth Pista Hej rugó, rugó,
Zorán Kell ott fenn egy ország, Korda György Visszatérek én
Egyéb extrák: voltak, de már mindent eladtam.
Üzemanyag fogyasztás: nem számít, enyém az egész MOL.
Irányár: IMF hitelre, devizakárosultaknak fél áron!

Jelige: Ámokfutó

Ui.:Majdnem elfelejtettem, a csomagtartóban van tízmillió utas, velük
nem kell foglalkozni!"



/Ha csak ezt akarná eladni..../

Teherhordó.
Önként megy, nem kényszerből.
Önként megy? Nem kényszerből?




/Ezen sherpa ehun megy/

Hmmmm....
Hmmmm...??

 Részben.
Részben, meg "engedem, hagy menjen"... ennyi nicket tiltani nem lehet, annál is inkább, hogy sem törölni, sem tiltani nem szokásom, ahhoz el kell érni egy nagyon pontosan megszabott szinvonalat.

Ha ettől kerek az életetek, hát csak így tovább! 

Kaptam, kiteszem, hisz aktuális. Június 16. demonstrálnak ismét a jövőjükért, s egyben a mi jelenünkért is.

TEDD FEL MAGADNAK A KÖVETKEZŐ KÉRDÉSEKET!

Miért sajnálod a tűzoltótól, börtönőrtől, rendőrtől, katonától szolgálati nyugdíját?
Kihúznád a tűzből a sérültet, összeszednéd a balesetes ember maradványait, kihoznád az égő gázpalackot? Lemennél a műegyetem lángoló pincéjébe és meghalnál? Emlékezz hőseidre!
Bemennél egyedül tucatnyi elítélt közé, nap mint nap, akár egy élethossznyi büntetésnek megfelelő ideig? Először az elítélteket mentenéd a szegedi börtönben, amikor Richter kaszabol, vagy mikor leég a bútorgyár és *meghalnál?
Helyszínelnél rendőrként húscafatok közt egy gyilkosságnál, állnál szemben egy szem társaddal 15-20 feldühödött családtaggal, eltűrnéd, hogy bárki leköphessen? Néznél szembe pl. B. Miklós (2008.02.11), vagy Engel Zoltán fegyverével - és meghalnál?
Miért megy el ötvenegynéhány, kivételesen negyvenvalahány évesen nyugdíjba a tűzoltó, börtönőr, rendőr?
Mert a szolgálati nyugdíj nem kegy vagy kiváltság, hanem megoldás a Te védelmedre is. A célja, hogy a tűzoltó, rendőr... ne titkolja - legyen az bármely csekély fokú is - a testi, lelki károsodásait, pusztán azért, hogy ne veszítse el a munkáját! Gondold át, begörcsöl a tűzoltó "kicsit" fájós dereka, miközben cipel le a füstös lépcsőházban - akkor bizony - meghalnál! A kritikus pillanatban "bekattan" a közeg, vagy "csak" gyomorfekély miatt beléd száll egy szirénázó rendőrautó, akkor bizony - meghalnál!
Ezekhez a hivatásokhoz közel 100%-os fizikai, és mentális állapot kell, mert a legkisebb hiba is emberéletekbe kerülhet. Erre találták ki a szolgálati nyugdíjat, és nem arra, hogy a közfigyelmet eltereljék a valós problémákról - mert most ez folyik - Te nem látod?!
Mert ha nem teszi, később csak 6X évesen tehetné meg, hála a korábbi, és a mostani kormányok meggondolatlan intézkedéseinek!
Mert bármily fiatal is, mentálisan, egészségileg, fizikailag károsodott, és ilyen állapotban nem lehet még hosszú évekig tűzbe rohanni, hullákat rángatni, fegyveres szolgálatot ellátni, legfőképp emberi életekről dönteni - igen a tiédről is!
Mert a törvény ezt szavatolta amikor szolgálatba lépett!
Mik a Kormány szolgálati életpálya tervei?
Az eddig nem sokkal minimálbér felett kereső alkalmatlanná vált tűzoltó, katona, rendvédelmi dolgozó menjen el minimálbérért közmunka-felügyelőnek*, parkőrnek, udvarosnak, hivatalsegédnek, miután a társadalom jól kihasználta őket - tényleg igazságosnak tartod?!
Lesz ennyi alkalmas állás, s ha igen kik elől "veszik" el - lehet, hogy előled?!

Majd a hivatásosok titkolják betegségeiket, állapotukat, hogy ne szuperálják ki őket. De ez megbosszulja magát, ha tűzbe kell menni érted, ha el kell kapni a betörőd, vagy jó magyar szokás szerint "beszólsz" az ezek után joggal idegbeteg rendőrnek...
Miért lázad a tűzoltó, börtönőr, rendőr amikor kevés a fizetése, és a munkája veszélyes, hiszen ennek tudatában vállalta hivatását?
Valóban, de azt is tudta, hogy TÖRVÉNY GARANTÁLJA ha megsérül, lelkileg, fizikailag károsodik, akkor 25 év szolgálat után nem lapátra kerül, nem utcaseprő lesz, hanem méltányos nyugdíjat kap.
Ezért van az elkeseredés, eddig csak kihasználták őket, MOST az életüket is elveszik!
Miért lesznek egyre elkeseredettebbek, erőszakosabbak a rendvédelmi demonstrációk?
Mert a Kormány év eleje óta nem hajlandó érdemi tárgyalásokra!
Mert az alkotmány (az új is) ellentételezés nélkül megfosztja ők
Mert a társadalom - részben a hatékony ellenpropaganda, és tudatos félretájékoztatás hatására - beveszi, hogy jogtalanul háborognak, és az emberek nem állnak azok mellett, akik életüket, családjuk nyugalmát, egységét áldozva szolgálják őket!
És az utolsó kérdés, jelent számodra valamit a törvényesség, az önfeláldozó szolgálat, érted való tenni vágyás, valamint a jog és igazság?

És hogyan gondolod akkor, ha a következő áldozat te leszel!!!!!?

......................................

Magán megjegyzés:
* közmunka felügyelőnek, azaz kápósnak, a közmunkára kivezényelt, sok ingyenélő csaló rokkant mellé. Még vipera sem kell, sőt, ostor sem, hogy a kertekesszékest megfenyítse, vagy a két mankóst, hiszen csak lök rajtunk egy óvatosat, s már borulunk is....
Ez a cél?

Oszd meg és uralkodj!
Biztos, hogy ez az út az, amin járva elér a parnasszusra viki és a narancsos csapat?

/Innen/


Ha megteszik a rendvédelmisekkel, akkor nyitva a kapu, és ezt ők is tudják, máshoz nem értenek, ez már világos, de a manipulációban briliáns megoldásokra képesek.

Nemzeti Összetartozás Napja június 4.

"Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá"
/Juhász Gyula: Trianon/

1920. 06. 04.
Igen, elfelejteni bűn.
Eltagadni tilos.
De éltetni, hamut szórni pillanatonként a fejünkre, ruháink megszaggatva sajnálni magunk? És revizióért kiáltani? Nos, ez nekem ezt jelenti:


/Saját farkába harapó kígyó ehun lakik e/

Mert továbblépni így nem lehet, igaz? Ez nem kérdés. Tehát inkább tán tanulhatnánk belőle, emlékezzünk, s tanuljunk.
Vgay az nem olyan magasztos?

Mert a Konyhagyeplő örökbecsű darab eszembe jutott, most leteszek itt a padomon valami mást.

Előzmény.
Aszongya... ööö... szóval eme kérdést szegezte nekem kedves, szimpatikus doktorbácsi, úgy, hogy közben szép kék szemeivel szemembe nézett, kezei meg könyékig a számban voltak....

Vagy lehet, nem könyékig, sőt, lehet csak két ujja, de én úgy éreztem, csak a civilizáció tartja vissza attól, hogy minimum gyalogsági bakancsával a nyelvemre lépjen....
Pedig személy szerint az orvos, egy végtelenül készséges, szimpatikus férfi, csak hát a fogászat maga, de pláne a klinika és pláne de sőt, az én fogamat meg az ínyemet macerálni, nos, ez minimum nembegyere dolog.

Most voltak vagy egy tucatnyian a váróban, ahogy odaértünk -ma Ani vitt fel-, de csak perceket vártunk és máris szólítottak.
Akbari Saleh a tegnap már megjegyzett szimpatikus orvosnak, akinek ma már a nevét is -némi mantra a kocsiban, Ani segédletével, s "bari" olcsó képzettársítás mellérendelésével- sikeresen elültettem fejemben, bementem, megnézte a dagi arcom, mely ahogy mondta tegnap nemhogy lelappadt volna, amire volt ugyan esély, de csak egy hangyányi, hanem akkorára nőtt, hogy egy csendes ihajt minimum megérdemelt, s miután megnézte a fogam, illetve a zacsit is mely az okozója volt snájdig külsőmnek, felvilágosított, hogy akkor jön most az, amit tegnap megbeszéltünk.
Ehhh....
Szólt az asszisztensnek, hogy ezt meg amazt szedjen fel ampullába, s amint ez megtörtént, s látta a tűt, adta is vissza azt a hölgynek, azzal a megjegyzésel, hogy ne ezt a tűt, hanem ...mondta a számát... kéri. Nocsak, a szemem láttára lett a kétszerese és érdekes mód nekem azonnal eszmeb jutott, hogy jaj, nekem sürgősen de hirtelen másutt lenne de éltbevágóan fontos dolgom... ám, mire eme lényegi gondolatnak csak a feléig jutottam, már a számban is vot a tű... illetve onnan indult és úgy éreztem, a köldökömön jön ki rögvest. 

Miután majd letörtem a karfát -de erős anyagból vannak ezek a cuccok, így csak kísérletet tehettem, kárt nem-, már csak tátognom kellett néhány percig... ha lett volna kedvem viccelni... vagyis volt is... naná.. szóval, megjegyeztem, hogy úgyis eszem annyi van, mint egy mesehősnek, így akár tátoghatok is. (Mert az érzéstelenítő hatékonyabban oszlik el az izommozgások által.)



Megtettem, amit tehettem, s közben kérdeztem az asszisztenst, hogy mire számítsak, fájni fog-e. Mondta, hogy a bemetszés nem, de a "tunkolás" biztos nem lesz kellemes.
Nos, tökéletesen megfelelt a leírás a pár másodperccel később valóban megtapasztaltnak. Nem részletezem, csak annyit mondok, hogy a címben jegyzett kérdést -tán érthető okból kifolyólag- nem tudtam megválaszolni, igyekeztem okosan nézni, de az sem ment -nem röhög!! tudom, az esetemben ez eleve kizárt, de akkor is, egy próbát hagy tegyek már-, mert a könnyeim patakokban folytak orcámon, így tán tekintetem nem az intelligenciát közvetítette...
De túl vagyok rajta.
Holnap ismét megyek, már csak madzagot cserélnek benne(m), meg holnapután is, s tán vége a tortúrának.

Utána már az itteni doktornéni dolga lesz, hogy megkoronázzon!
Jó terv, ugye?

Na.
És még annyit, hogy bakker.

/Vörös hajú, autentikus mártifogfájós ehunnan e/

Hétfőn Apunál, Esztergomban kezdtem érezni, hogy valami mintha nem lenne kerek, nem fájt, de érzékeny volt az egyik fogam. Az, amelyiket 2 hónappal ezelőtt gyökérkezelt aztán betömött a doktornéni.
Aztán másnap estére bedagadt a fejem bal oldala, és a fogam továbbra sem fájt, de az így kialakult tályog nem nagyon akart elférni az állkapcsom mellett.
Kedden este jöttem haza, szerdán reggel torna, aztán onnan fogászat.
Hmmm... Doktornéni megnézte, s azt mondta, hogy hát ezt akor tán kihúzzuk.
Kaptam injekciót, és kiültem várni a folyosóra, majd mikor szóltak -mert érezni marhára nem érzem, hogy elzsibbadt-e-, mentem. Dokinéni hozzákészül, begyűrkőzik a számba, az ominózus fog, melyről szó van a bal alsó 5-ös, mint megtudtam, kicsit megkoccolja, mellette a tályogot megmacerálja -én heves mengyáösszepisilemmagam reakcióval "válaszolok rá- kérdezi, hogy mióta ilyen, én mondanám, de két kéz van a számban, így nehezen megy a komunikáció... majd egyszer csak azt mondja, kezeit magasba emelve:
- Ezt én megmutatom a kolégámnak is! Várjon!
Jött szomszéd doktorbácsi, kérdez, válaszolok, benéz a számba, s kmondja az ítéletet:
- Hű, ez Mária utca!

Vagyis .. vagyis juj... azonnal nekik szegeztem a kérdést, miszerint mire számítsak, merthogy busszal közlekedem és mennyire leszek önállóan járóképes azután, amit velem csinálnak majd ott. Kocsival menjek, valaki vigyen fel, mert ezt műteni kell.

Remek.
Kitámolyogtam az SZTK elé, és hívtam akit tudtam. Aki csak eszembe jutott, hogy segítséget kérjek.
Felmegyek én, meg haza is jövök, hát Írország se bír olyan messze lenni tőlem, hogy egyedül el ne érjek odáig... de busszal, egy kaszabolás után, tán mégse kellene magányosan utazgatni.
Szegény Bélát -egy barátunk, réges rég főnököm volt, a gyerekeik a mi gyerekeinkkel egy oviba suliba jártak- kértem meg végül, hogy felvigyen.

Valaha, boldogult életem során két gyermekem az I. sz. Nőgyógyászati Klinikán jött a világra, úgyhogy az a környék nem ismeretlen nekem, de az, hogy oda hogyan lehet kocsival eljutni, hát nekem teljesen szűz terep, úgyhogy ebben semmi támpontot nem tudtam adni, de Béla remekül megoldotta, pikk-pakk ott is voltunk.
A klinikán a bejárat mögött húsz lépcső fogad, az ajtón kinn van a kereksszékes jel, mellette egy csengő... s mikor ezt megláttam, azonnal eszembe jutott Nyitrai Imre államtitkár úr, hogy lám, javaslata a spórolásra értő fülekre talált.... (Benn a portást meg is kérdeztem és valóban így van. Azt mondta, ha kerekesszékes érkezik, ahhoz hívnak embert és emelővel beviszik. Mondtam, hogy az azt jelenti, a mankó itt nem zsámít segédeszköznek? Azt mondta, de tudja, hogy az, de sajna, itt csak kerekesszékesnek tudnak segíteni.... tsókoltatom az egész rendszert és ezt a magyarázatot különösen...)
Összevissza labirintus rendszer, ha Béla nem kísér el, én elveszek... de ismer és nem hagyta, hogy egyedül bolyongjak.
Betegirányító, ambulancia. Ott egy perzsa fiatal doki vizsgált, nagyon szimpatikus volt és elküldött röntgenbe.
Az a másodikon van, ekkor már egyedül voltam, így zabszem effektussal ténferegtem az épületben, de megtaláltam, majd vissza is a rendelőbe.
Megnézte a felvételt, kérdezte milyen gyógyszereket szedek, mire vagyok allergiás és újra megnézte a fogam. Rákérdezett, hogy mire szedem az Aspirin Protect-et, mivel akkor is a számban matatott, így csak megemeltem kicsit a lábam, s mutattam a lábszáram, melyből egyértelmű lett az ok. Ezután leveszi a kesztűt és azt mondja: "Maradjon, hívok segítséget!"
Öööö... mi van?? MI_VAN?? Milyen segítség kellhet itt? Le kell fogni, vagy mi a lábtörlő???? Nem mondom, hogy nyugodt voltam, de esetemben a magasra szegett fejjel való elrohanás meglehetősen ki van tsukva, így azt játszottam, hogy bátor vagyok...
Kiderült, hogy konzulenst hív, a főnökét, mert a véleményére kíváncsi. (Huh...)
Arra jutottak, hogy antibiotikum, éjszakára dunsztkötés, s annak az eredményének a függvényében dől el, hogy holnap mi lesz. Merthogy most 4 napig biztosan oda kell járnom, de a fogam nem húzzák ki.
Megmentik.
Egyrészt mert az az én fogam. :)
Másrészt, mert vérhígítót szedek, s azzal a foghúzás kockázata meglehetősen nagy.
Két lehetőség nyílt így meg -mert naná rákérdeztem, hogy mehetek-e már busszal, egyedül-, ha lemegy a duzzanat az arcomról reggelre, akkor minden további nélkül, mert nem kell vágni... ám, valószínűbb, hogy nemhogy eltűnik, de nagyobb lesz a dagi a fejemen, s akkor bizony bemetszést kell ejteni a tályogon.

Ööööö...
Ööööööööö....

Hát, én megtettem amit kellett, és ez van. Bakker.
Mindjárt indulok.
Nem ment lejjebb a duci, sőt.
Ez jár a fejemben folyamatosan: kések, kések, hatalmas kések, kések_kések_rémszerű_kések....

Bakker.

Folytatás.

Hát, szépek.

A minap battyogtam haza a gyógytornáról, gyönyörűen sütött a nap, én ennek örömére amúgy is mérsékelt végsebességemen jócskán lassítva andalogtam haza. Majd beléptem a kertbe és szembe találkoztam ezzel, ni:



Osztán közelebbről meg:



Na. Nem mondom, hogy komolyan erő visszahatással járt megfékeznem irdatlan tempómat, de, hogy meghökkentem a látványon, azt megkockáztatom.
Ugye, hogy szép?
És olyan nyári és megnyugtató, és otthon...

... s még ennek a tetejébe még az is esezmeb jutott, hogy előkapjam de ízibe a telefonom és megörökítsem a látványt.

Egyszerűen gyönyörű!

És ma feltettem a fészre, s ott, kaptam egy igaz, Csíkoshátú rég nem látott, de naponta velem beszégető Barátomtól egy linket. Amin aztán persze sírtam is egy kicsit.

Nos, igen.

Hmmm...

Én figyelem az eseményeket, és ámulva láttam, hogy mily' távolba is elér az a szenny, amit Meggyes és sleppje, hatalom címén, de lakossági háttér-támogatás, vagyis legitimáció nélkül áraszt magából.
Engedélyt kértem az írótól, Okostojástól, és most közreadom itt is.
Íme:

Képzelt riport Obama esztergomi látogatásáról
 
Barack Obama fülébe jutott, hogy valahol a világ másik végén egy polgármester a város fő terén tartja a fogadóóráját. Már arra a hírre is a sárga irigység fogta el Obamát, hogy ennek a számára ismeretlen kis ország miniszterelnökének a dolgozószobája nagyjából a másfélszerese az ő ovális irodájának, na de hogy egy egész tér legyen valaki irodája az már valóban figyelemfelkeltő.
 
Barack felkapta a házi telefonját, hívta a titkárát és utasította, hogy a Number 1-t azonnal készítsék elő a felszállásra, mert utazni akar. A titkár kissé meglepődött, de bólintott és csak annyit kérdezett: Hova indulunk Elnök úr? Valahova Ázsiába vagy a Balkánra, vagy mit tudom én. Ne akadékoskodj, majd ha felszálltunk beütjük a GPS-be, hogy Hungary és csak odatalálunk.

  Néhány perc elteltével az elnöki gép már a magasban szelte a felhőket. Obama szempillájára ólom nehezedett, mint mindig, amikor a repülő felszáll vele. Félálomban még odaszólt a titkárnak, hogy egy órácskát most szunyókál, addig derítsen ki pár dolgot arról az országról ahova utazik.  Az égiek kegyesek voltak az elnökhöz, a gép simán repült, sehol egy légörvény, sehol egy viharfelhő. Úgy háromórás alvás után Obama felébredt és kérdően nézett a titkárára: No, mit találtál arról az egzotikus országról?

A titkár mély levegőt vett és belekezdett:

  Elnök úr! A célpontunk Európában van. Valamikor 1941-ben ugyan hadat üzentek nekünk, de ennek ellenére baráti viszonyban vagyunk velük (leszámítva azt az esetet, amikor az F-19-es vadászgépeink helyett Gripeneket vettek). Sajnos tavaly óta újra az a párt van kormányon, akik anno megfúrták a vadászgépeink vételét, de most olyan csórók, hogy úgysem vesznek semmi. Az ország államformájára nehéz volt rájönnöm, mert valamit vacakoltak az alkotmányukkal, még az ország nevét is megváltoztatták, de azért kiderítettem, hogy jelenlegi államformájuk alkotmányos diktatúra. Egyelőre, mert alkotmánybíróságuk is csak névlegesen van, beleszólásuk semmibe sincs azon kívül, hogy Karakószörcsökön Pusztujkáné Jámbor Mariska fehérre vagy sárgára meszelje-e a háza falát.

  Esztergom, ahova tartunk, egy ősi városa az országnak valamikor főváros is volt, sőt királyi koronázási hely is (az új királyuk I. Orbán koronázásának helyét még nem jelölték ki). Azóta kissé vesztett a renoméjából, főleg az utóbbi évben, amikor a helyi kiskirályt leváltották, de a regnáló párt katonái a városban maradtak. Egy éve folyik a belviszály, bár a város nem ez alatt az egy év alatt, hanem az elmúlt 10 év kiskirályoskodása miatt jutott olyan állapotba, hogy azt hinnénk, itt zajlik a III. világháború. Hírszerzőink felhívták a figyelmet, hogy az elnöki limuzinnal nehogy behajtsunk a milliárdokért vásárolt mélygarázsba, mert az azonnal összedőlne, és csapatokat kellene magunkhoz rendelni a kiszabadításunkra. A meglátogatni kívánt célszemélyről, Tétényi Éváról nem sokat tudtam meg. Annyit mindenesetre kiderítettem róla, hogy vagy nála van az igazság, vagy valami bájitalt kevertet a város ivóvíz-hálózatába klór helyett, mert az egész város szereti őt (kivéve 15-20 embert, de ők valószínűleg sosem isznak vizet, csak prédikálják).

  Barack Obama, későn érkezett Esztergomba (az elnöki gép eltévedt, mert 25 kört leírt Európa felett mire rájöttek, hogy Ferihegy ahol le kell szállniuk azonos a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérrel) emiatt már nem találta Tétényi Évát a téren. Egy járókelő útba igazította őt, hogy hol találja meg a Polgármesteri Hivatalt, ahol még bent van a polgármester asszony. No, mi sem egyszerűbb, gondolta Obama, akkor meglátogatjuk ott. Azt hiszem ez volt az amerikai elnök legnagyobb tévedése!

  Szegény Obama még le sem nyomta a Városháza kapujának kilincsét máris előugrott Dr Laczó Bernadett és mint egy fúria nekitámadt. Hohó, barátocskám! Hova, hova? Barack kissé megilletődve és tört magyarsággal (hisz a világon mindenki magyar valamennyire) annyit mondott Évát keresem. Nem úgy van az rikoltott fel Bernadett. Ide nem lehet csak úgy belépni. Itt egy papír töltse ki előtte, és ha mindent rendben találok, bemehet. Az elnök egy alkalmi tolmács (Putyin sietett a segítségére, mert ő már néhány hete a városháza előtt sátorozik, hogy bejusson) segítségével kitöltötte a kérdőívet (neve, születési helye, ideje, lakcíme, magassága, súlya, koleszterinszintje, ükanyja szeme színe, stb.) és mosolyogva átadta a cerberusnak. Bernadett szigorú tekintettel ellenőrizte a lapot, de egyszer csak felhördült! Hát a személyi igazolványának számát miért nem írta be?! Nekem olyan nincs válaszolta Obama. Sajnálom, mondta Bernadett akkor nem mehet be. A szabály az szabály, azt nem szegheti meg senki, még én sem pedig én hoztam a rendeletet! Ha be akar menni, kérvényezzen magyar állampolgárságot, néhány hét alatt megkapja, ha igazolja, hogy valamelyik felmenője magyar, aztán kap személyi igazolványt és akkor bemehet. Van itt egy Putyin nevezetű valaki, aki már három hete itt vár, majd ő elmondja mi a teendő.

  Annyi időm nincs, mormolta magában Obama, és lógó orral elhajtatott a reptérre majd hazarepült.

  Valahogy így történhetett volna…

Öööö.. csoda történt??

Működik a parkom?
Vagy csak ez egy pillanatnyi mézesmadzag suhintás az orrom előtt, s pont úgy van minden, ahogy már több, mint egy hónapja? S továbbra sem törődnek semmivel a parkőrök?

Vagy mégis csoda történt, s imák égbe szálltak s meghallgattattak?

 

Akár egy erre tévedő gépész is felelhetne, de inkább kívánjam a világbékét asszem, mert tudom, jobb a valóság s az elérhető vágyak talaján maradni....
Szóval, megyen a tér?


2011. május 9. Szolgálati közlemény
Parkőrök kitették eme rövid szösszenetem vezércikknek, s ennyit módosítottak rajta:

Vezérblog: május 09

Csoda történt!

Öööö.. csoda történt?? Működik a parkom?
Vagy csak ez egy pillanatnyi mézesmadzag suhintás az orrom előtt, s pont úgy van minden, ahogy már több, mint egy hónapja? S továbbra sem törődnek semmivel a parkőrök? Vagy mégis csoda történt, s imák égbe szálltak s meghallgattattak? (Szerk. bocsánat, még mindig küzdünk a rendszerrel... de már javul.)

Talema -

Vagyis tettek be egy remek képet, mely meg kell mondjam, nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve, és hozzáfűztek egy mondatot -melyet ismerve kommunikatív énjüket, meglehetősen értékelek, hiszen azon ritka esetek egyike ez, mikor élő organizmusnak tekintenek minket-, aminek külön értéke a szememben, hogy engem tiszteltek meg vele.

Hát, várjunk még? Mert küzdötök? Javul a rendszer?

Jó küzdést, remek szurkolást kívánok!

A címlapon megjelennek a kommentek és a friss postok?
Rám rogyott a parkom, a padomat ide át-vissza kéne helyeznem. De nem akarok magányos lenni. :)
 

Tökömkivan...

Nincs tér...
Van fész...
Adok-kapok...
Fáradt vagyok...


Igen. Nagyon. Annyi minden történt és történik, és nincs meg ez a padom sem, mert kedves okos gépészek nem képesek gatyába rázni...

Úgyhogy csak lebegés van. Majd tán minden megkapaszkodik.
Vagy nem.



 

Hogy meg tudjam mutatni az úl hitvallásotokat, ugyanis én rátaláltam a logóra. Megjegyzem, dehogy új, csak most már nyíltan szartok bele mindabba, ami itt van.

Szóval:




Nehogy félreértés essék, kicsit sem a haszonközpontúsággal van baj. Annál inkább azzal, ha valaki nem veszi észre -évek hosszú során át sem-, hogy mi jelenti számára a bevételhez vezető út első, s elengedhetetlen lépcsójét.
Ugyanis, ha a felhasználó le van szarva, akkor ugyan mi a frászkarikáért jönne be a vágyott reklámbevétel?
Na, mindegy... én csak kotyogok, mint szoktam. A padom szeretem, a park viszont igen régóta szemétteleppé vált és nagyon nem pusztán a parkőrökről van szó, hanem a válogatott rezervátumlakókról is, akiknek ámokfutásával szintén mit sem törődik az egyedül pavlovi reflexszel megáldott parkőrünk. Csak éppen nem csengettyű, hanem pénzérmék jellegzetes hangja a folyamat beindítója jelen esetben.

Tegnap ismét az OORI-ban voltam, pedig szombat volt, s a Nappali kórház csak hétköznapos elfoglaltságot jelent, de ha egyszer menni kell, hát menni kell.

A pénteki kis szék biztonságba helyezős kaland után már nyugodt voltam, s hogy megbeszéltük T-boy-jal a Népligettől való elszállításom, tényleg kisimult idegekkel tudtam éjfél körül aludni térni.
Reggel, a megbeszéltek szerint a 8-as busszal mentem és mire beért, ők már ott vártak engem, így nagyon flottul ment a csatlakozás, kifelé még összeszedtük NErzsit –akivel most ismerkedtem meg, és ez külön nyeresége ennek a napnak-, majd irány Budakeszi, egészen pontosan az OORI, s ott is a MERI SPORTNAP.
Odaértünk, a kabátot a kocsiban hagytam, és a nagyszerű kotzkás kendőmmel felszerelkezve indultam is megszerezni zálogba adott székem. Bácsi –húszas évei közepén járó, kopasz, magas, kigyúrt biztiőr- készséggel kitolta nekem, majd össze is rakta azt, én ráapplikáltam a mankóimat –mert erre nagyon de nagyon büszke vagyok, mármint arra, hogy van a székemen mankótartó, h9h9-, és vártam, hogy a többiek is beérjenek.
Majd vegyültünk.

Volt kerekesszékes rögbi –ezt nem láttam, mert lecsúsztam róla, pedig érdekelt volna-, kerekes kosárlabda is, s volt háromkerekű kocsival gyorsasági futam is, többféle kocsit is ki lehetett próbálni.
Az udvaron  zajlottak ezek a fejezetek, s itt kinn voltak egy műhelytől is, mely kerekesszékek illetve gyógyászati segédeszközök javításával foglalkozik. Óh, remek, azonnal adtam is oda a székem, hogy tessenek csak tessenek felemelni az ülésmagasságát, mert nekem úgy sokkal de sokkal kényelmesebb, csak ezt én –és elsősorban Ani, ugye- nem tudtam megoldani. „Cserébe” kitöltöttek egy adatlapot rólam, mert ezzel egy eu-s projekt részévé váltam. Nah. :)
Az aulában állítottak fel pástot is, kerekesszékes víváshoz, amit szintén ki lehetett próbálni, s NErzsi meg is tette ezt. Nagyon drukkoltunk neki.
Persze volt még asztalitenisz, boccia, búvárkodás, lövészet és bárhová be lehetett állni.
Aztán persze kávéztunk, többször is, és nézelődtünk. Volt mire rácsodálkozni.
A lövészet mellett –ami maga is nagyon érdekes volt, hiszen nem valódi tölténnyel, hanem a számítástechnika segítségével zajlott, igazinak tűnő fegyverrel, igazi céltáblára- volt egy asztal, ahol tesztet lehetett kitölteni az arra vállalkozóknak. Naná, természetesen mi is benne voltunk.
Egy végtelenül szimpatikus nő ült az asztalnál s várta a vállalkozókat. Ő –Farkas Judit- az ELTE Bárczy Busztáv Gyógypedagógiai Kar szomatopedagógia szakirány hallgatója, s a tanulmányaihoz kell a kitöltött kérdőív.
Nem találtam meg a neten a szöveget, s azt amivel mi találkoztunk nem is kerestem, hiszen elmondta, hogy az rokikra specializált változat, de- még az eredetit sem leltem magyarul. (Íme egy leírás arról, hogy mégis mi az a BAT-body attitude test)
Egy viszonylag hosszú kérdéssor, érdekes, elgondolkodtató felvetésekkel, olyasmikkel benne, melyek a kitöltőnek is segítenek letisztázni egy-egy addig benne fel sem merült kérdést.
Nagyon érdekes volt és remélem, segítettünk ezzel Juditnak. Nekünk meg egy újabb alkalom volt a komoly viselkedésre.

Majd jött a délután és már ismét az aulában ültünk, ahol is persze kávéztunk megint, ekkor már szétszedték a pástot és az így felszabaduló helyre „szivárogtak be” a judogis emberek.
Némmá mondom.
Olyan érdekes, először megfoghatatlan érzés ébredt bennem. Csak ültem és néztem.

Én valaha cselgáncsoztam. Igaz annyira rég volt az, hogy másik élet, másik század, másik város, másik minden… ám, mégis. Sosem hittem volna, hogy a mindig is bennem élő nosztalgiát, ha így szembesítenek a megfoghatóval, ennyire élővé lehet tenni. Egyszerűen megbabonázva néztem őket.
És persze nagyon vártam, hogy mégis mi a frászt keresnek itt, hiszen azért sem a karate –egyik általam ismert ága sem-, sem a judo nem alkalmas sérültek számára.
Aha. Nem úgy, a NANBUDO.
A Magyar Nanbudo Szövetség –ha jól emlékszem hatan voltak- tagjai jöttek el bemutatót tartani.
Komolyan. Megbabonázva néztem őket, nem tudom máshogy mondani.













Ott, a kövön. Én csak tatamin gyakoroltam ezt, vagyis ehhez hasonlót, legfeljebb tornaterem padozatán, de tudtam –és most is tudom, hogy- a lényeg ebben éppen erről szól.

Aztán volt olyan gyakorlat is, amelyben nekünk is részt kellett vennünk. Mármint aki akart. Mondanom kell, hogy akartam-e?

Hmmm….

Keresnek mozgássérült vállalkozókat, s elindul a speciális szakosztály.

Hmmm…
(Na ja, de hogy jutok el a Boráros térre?:)

Aztán már este lett lassan, úgyhogy indultunk is. Bácsit nem lleltem, úgyhogy önhatalmúlag -a korábban megbeszélteknek megfelelően- beküldtem a széket oda, ahol reggelig volt, s bízom benne, hogy holnap is ott lesz még.
Aztán felfedeztük Budapest zeg-zugait.... khmmm... hogy mekkora város az!! :)
Aztán setét éjszaka volt mire hazaértem, de nagyon-nagyon jó nap volt.
Köszönöm Tamás, köszönöm Olga, köszönöm NErzsi és nagyon köszönöm a nanbudosoknak.

1889. április 16.- 1977. december 25.

Nagy karakter volt, ez nem kérdés.
Sir Charles Spencer Chaplin

Ismétlem, nagy volt. És azt hiszem, konkrét aktualitása van mainapság is, kifejezetten itt, nálunk. Íme:

És az a baj, hogy annak aki a mi hazánkat hajigálja, humora egy szál se, de -s tán még ez a szerencse- bajusza sincs.

Amennyiben megjelensz a kiírt időben, a megjelölt helyen, s tiszteleted teszed a kedves jelenlévők közt.

Csak nagy vonalakban, gyorsan közölve a fontos hírt: április 22-én, cirka 18:00 magasságában találkozunk Zsámbékon.
Itt, ni:

Lámpás Étterem és Galéria.
Zsámbék, Magyar utca 29.






Megközelíthető: M1-es autópálya, zsámbéki leágazás, majd 1-es autóút; vagy eleve 1-es autóút; vag tömegközlekedve Budapest Széna térről, Pátyon át busszal.

Ám, ha valaki nem akar elveszni, viszont élvezni akarja társaságunkat már a délután korábbi részében is, az mondjuk 13:00-ra küzdje ki magát az OORI főépületének aulájába, melynek címe: Budapest, XII. ker. Szanatórium utca 19.
Ezen felajánlás meglehetősen szűkös számú emberre értendő, hiszen egy személy a sofőr, egy pedig én, ki mellette ülök, tehát szállítani kettő, legfeljebb snájdig vékony legényeket, illetve leányokat feltételezve maximum 3 főt tudunk. De azt boldogan!

Szóval, tessék nézegetni a  naptárat, válogatni a ruhatár megfelelő darabjait, felkészülni az én vörösbor kúrámra -akkor is, ha tudom, na, de vérszegény vagyok, vagyis nem adhattam vért, hüpp... és én komolyan veszem doktornéni vicces ajánlását, miszerint igyak vörösbort...- és egyáltalán, lesz mit megbeszélnünk.

Ugye?


Ja, a cím. Oh. Naná, mikor felmerült mint helyszín a nevezett patinás műintézmény, naná nekem azonnal ez ugrott be. Vagyis egy tinilány, kinek Anyuja adta kezébe az elolvasandó regényeket. Ez is egyike volt az anyai kötelezően ajánlott sornak: Bess Streeter ALDRICH: És lámpást adott kezembe az úr.
Sokkal maibb beugró erről,  meg emez, ni: Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, de nekem ez most eszembe sem jutott első körben.

Jelentkezni nálam, sokan tudják a számom, emilcímem nyilvános, s bár holnaptól netem nem nagyon lesz, de néha előfordulok itt is, úgyhogy kreativitás, lelkecskéim!
Aki akar, megtalál!

Egy másik -vagyis egy harmadik, ha a jegyzett darabokat pontosan szám szerint veszem- mely nem enged el: