Valaha MÁS, TÖBB jelentése is volt, mára csak ez  maradt.

Tegnap éjjel MEGINT nem aludtam, s ez már meg sem lep, a fájdalom olyan szintű ás tartós, ami meglep ás amit nehezen viselek, leginkább azért, mert kikérem_magamnak_szinten érint..., szóval tegnap csak kóvályogtam, aztán este készültem valami horrort megnézni valamelyik csatornán, s az előtte futó adáson átverekedtem magam, gondolván, hogy majd a horror -amit szeretek, mert információval nem terheli agyam, ellenben képekben követhető és mozgalmas- megjutalmaz szenvedéseimért, de a két film közötti reklámot nem bírtam kibekkelni , s örömmel konstatáltam, hogy jé, álmos vagyok, úgyhogy gyorsan kikapcsoltam mindent és aludni tértem.
No, oly annyira elaludtam, hogy reggel alig bírtam felkelni.

Minden alkalommal, ahogy megmozdulok az ágyban elszédülök... ennek a kivizsgálása most tart a neurológiánál, mert a fülészet és a gerincröntgen negatív eredményt hozott, de legalább nem kell attól tartanom, hogy kiesek az ágyból, mert van már ágy fölötti kapaszkodóm, és azt el nem engedem ilyenkor, és a fájdalom miatt enélkül klasszisokkal nehezebben menne a felkelés például, de most ezzel együtt is kínnal teli volt.




Szóval, ma reggel nagy nehezen felkeltem, elvánszorogtam zuhanyozni, ami most is nagy kihívás, és felemás lábhosszal -s még nem létező talpjavított papuccsal- kellemetlen is, mert utána az egyik lábam vizes is és mezitlábas is, ugye,majd azon gondolkodtam, hogy el sem megyek tornára, mert annyira kivagyok. Gondoltam, Edit -minden gyógytornászok leggyógytornászabbika- megérti. S nyilván így is lett volna, csak tudom, ha most ihagyom a csípőtornát, az nem pótolható, mert az izmokat most kell odaépítenem, az ízületeket most kell bejáratnom és ez nem odázható,tehát menni kell. Vagyis elindultam, s időben oda is értem. Bejelentkeztem, ahogy kell, és leültem a váróban.
10:30-tól van időm, én türelmesen vártam, a kényelmes, megfelelő széken ülve (I., II.), s ki is jött Edit, de nem engem szólított, hanem a még ott ülő urat s nekem mondta:
- Kicsit csúszunk, mindjárt szólok!
Én meg erre:
- Oké, ráérek. Addig iszom egy kávét!
- Annyi idő nincs. Maradj itt inkább!
- Oké, nem megyek sehova, ráérek. -s tényleg ráérek.
Edit és az úr bementek én pedig ültem nyugodtan. Igaza volt Editnek, az SZTK másik végén van a büfé, nem értem volna vissza, hiszen mostani sebességem még az eddigi erősen nyomi sebességnek is csak töredéke, meg aztán a frászt mennék én most szabad akaratomból ha nem muszáj!! Nyugisan ültem s a telefonom NATURE PARK játékával múlattam az időt, mígnem nyílt az ajtó s meglepetésemre Edit sietett ki rajta, kezében egy bögrével.

- Itt a kávéd, ne menj sehová, úgyis régen kávéztunk együtt! Egészségedre!


/KÉP EHUNNAN, NI/

Szavam szakadt. És ezzel keveset mondtam. 
Persze a játékot rögtön be is fejeztem és boldog elégedettséggel kortyolgattam a tejeskávémat, melyet most valami barátság_jelkép-ként is értelmeztem. 
Mert jó nekem.
A kávézásból ennyi maradt. De ennyi megvan s ez nagyon jó.

... és nem a FILMRE gondolok most pedig az se rossz.
Az utóbbi egy tucat évben, életem több mint egynegyedében, új életem teljes egészében nem megy nekem az alvás. Vagyis csak nehézkesen. Valami elkalibrálódott az agyamban, illetve a maradék 10% agyamba ez már nem nagyon fér bele. Tehát mondjuk heti 2-3 éjszaka menetrendszerűen beépíttetett alvás nélkül, mely időt nem tudom még látszat-értelmes dologgal sem tölteni -é.: mondjuk tv-, pláne értelmessel -olvasás- tölteni, mert olyan fáradt vagyok, hogy a fal adja a másikat, így csak pillogok kifele fejemből és várom, hogy teljen az idő....
S a "normális" insomniához most még hozzá jön a fájdalom, ami megijeszt, de most nem is erről akarok beszélni.
Néha, amikor mondom, nem vagyok annyira lepukkant, akkor képes vagyok a tévére bambulni s ilyenkor a perpill állapot függvénye a csatorna, hiszen működő agysejt-állomány mennyiség dönt az éppen futó csatorna felől. Vagyis dokumentumfilmet, természetfilmet, rajzfilmet vagy sorozatot szoktam ilyenkor. S sorozat csakis a CC-on lehetséges.
Ma éjjel is ilyen volt, s a legfrissebb gyöngyszem ez:




Ezt muszáj rögzítenem. Jobb lett volna, ha a színpadi változatot találom meg, ahol a Három Kismalac KÉTHARMADÁVAL hozza a formát Bruti, de ez se rossz, na.

A másik fontos termése a ma éjszakának egy -számomra- új Stromae opus, melyméltó társa a KORÁBBIAKNAK.




...és most nem tudok beszélni az aktuális dolgokról, például arról, hogy beadtam az állapotrosszabbodási iratanyagot, vagy, hogy horthy szobrot avattak egy refi templomban s az egyházi feljebbvalók most, egy héttel később elhatárolódnak a nácitól, aki a soraikban van s aki nyilván tudtuk s engedélyük nélkül szervezte meg, hogy a_templomban egy háborús bűnös szobrát felállíthassák. Tehát ezekről most nem beszélek, mert ehhez fáradt vagyok.

De nem az. Vagyis csak részben.

Múlt csütörtökön hazajöttem az OORI-ból, megkaptam zárójelentésim, további használati utasítást hozzám és kezdtem/folytathattam az_életem.
4 centivel magasabban, abszolút erőtlen (hivatalosan 3, azaz gravitáció ellenében még éppen működő... de igazán nem... mert az ágyra is úgy kell felemelnem) bal lábbal, de ijesztő mértékű csípőfájdalom nélkül, újra tanulva kvázi mindent.
A kórház védett közegéből -két hónap után- vissza a mindennapokba.

Pénteken nekirugaszkodtam és el is mentem gyógytornára. Az a cirka 300 m, gondoltam, nem lehet nagy kihívás.
Nos, korábban ez a táv nekem olyan negyedóra-20 perc volt, most kicsit ráhagytam és negyvenöt perccel korábban indultam. Nos, így sem volt elég az idő, mert majdnem egy órára volt szükségem ehhez a gyalogtúrához. Siralmasan elfáradtam és el sem tudtam intézni amiért mentem. Vagyis csak részben, mert legalább Editnek -a gyógytornászomnak- megmutattam a röntgenfelvételeket, melyeket elkértem az OORI-ból. Hümmögtünk egy sort rajta és megbeszéltük, hogy hétfőtől újra van helyem  nála.

Próbálok visszarázódni, és próbálom előhalászni agyam végtelen pusztaságából a 2003, tavaszi helyzetet. Mert amit most érzek, az nem nagyon passzol az "elengedett kismadár" analógiámhoz, mellyel illusztrálom máig azt az időt. Ám, azzal vigasztalom magam, pontosabban magyarázom a dolgot, hogy nem lehet összehasonlítani ezt a csípőprotézist azzal. És nemcsak az eszköz technikai evolúciós fejlődéséből adódó változásra gondolok, sőt, annak efelől semmi jelentősége sincs, hanem az én oldalamra.
Anno leesett, duplájára dagadt, a műtétig pontosan a végtaghossz különbséget mintegy kompenzáló lólábállásban rögzült jobb lábfejjel, csak járókerettel tudtam egy-két lépést tenni. Hiszen a csípőm maximum 20* hajlásra volt képes és folyamatosan, rettenetes mértékben fájt. Aztán mikor 10 óra alatt összelegózta Tanár úr és a csapat, egy-két embertelen kínnal teli nap után megszűntek a csípőfájdalmaim,és kinőtt a lábam, ami ugyan remek,ám az adott helyzetben bonyolította a dolgot kicsit, hiszen a leesett, fix lábfejem onnan nagyon útban volt, de ez másik vonal (ezt félévre rá "Lambrinuddi szerint" megműtötte Tanár úr...)
Visszatérve a mosthoz, a csípőm köszi, jól van, csak éppen olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok az alapvető dolgokra is. Tehát az az egyik lényegi különbség, hogy akkor egy nagyon kis teljesítményű ember került kés alá, s az állapotjavulás látványos eredményt hozott a mindennapi életben is, hisz gyakorlatilag semmire sem voltam képes önállóan; most pedig egy tökéletesen önellátó emberből lettem ismét magatehetetlen. Az is különbség, hogy akkor 3 hónapot töltöttem kórházban, most pedig 2 hónap után jöttem haza. A 3 hónap amolyan bűvös határ, terhelhetőségben, strapabírásban, izomépítésben, hiszen ez is cement nélküli protézis, vagyis körbe kell nőnöm izmokkal, szövetekkel, hogy stabilan álljon a helyén s használni tudjam. Más igénybevétel van itthon és más a kórházban, illetve a rehabon.
Holnap megyek megint tornára,




S rádolgozom a tegnap már beszerzett izomlázamra a bal, újonnan szerzett, csípőprotézisem körüli területen. Ha már kalandos út, erre ugrott be rögvest ez a már máskor is kitett opus.

Ideje van a felidézésnek. Ideje van, hiszen nyilvánvalóvá vált most már kvázi mindenkinek, hogy ov megoszt. Nem elégszik meg a társadalmi csoportok egymás ellen uszításával, nem elégszik meg a gyenge, érdekérvényesítésre nem, vagy csak alig képes rétegek kiirtásával vagy arra tett kísérlettel, hanem össztársadalmi kirekesztésnek ad hangot. S teszi ezt mára leplezetlenül.

Ezt régen írtam, mikor kimentettem a náciktól hemzsegő helyről az bő másfél éve volt, de az eredeti dátumát nem tudom már, nem is számít. Ami számít, az az, hogy
MAGYAR VAGYOK, NEM fideszes..

"Magyar vs. magyaros

Elsőre azt gondolnám, hogy ez olyan páros, mint az udvarias-modoros; okos-okoskodó; vagy jelen helyzetünkben a szakmailag_megfelelő_sikeres-unortodox...

De más is, vagy talán a valódi, netán eredeti értelmezése is ilyesmi, hiszen ma ismét összeakadtam a magyar motívumok divatban való alkalmazásával, s ezt így ki is hangsúlyozták ott: magsyar s nem magyaros motívumokkal operálnak. Hétköznapi darabokon éppúgy, mint akár munkaruhákon, cégek formaruháin, vagy kiegészítőkön.




/Paprikapiros borvirág, innen/



/Trenditatyó ehun lakik, ni/



/Bő választék ihun, e/



/Snájdig formaruhák ímhol, ni/

A trend, a magyarság, a nemzeti öntudat ilyenformán való kifejezésre juttatása nekem nagyon tetszik. Sőt!
De legalább ennyire fontosnak tartom az ebben megbúvó, ezzel párhuzamos létező -hisz e kérdés hívja életre ezt a vonalat is, vagy fordítva, de egyik nincs meg a másik nélkül, talán- veszélyt, azt, hogy nagyon könnyű átesni ama lónak a túlsó oldalára.

S ott bizony, elvesztek az értékek, s marad pusztán a kérdőjel, s miután a kérdés maga unortodox volt, hát válasz sem adódik rá egykönnyen.





A helyzet az, hogy a magyar, unortodox maneken piss nem kizárólag önmagát, hanem minket, mindannyiunkat aláz a porba és évtizedekkel, ha nem századokkal -kúriák és társaik- ránt vissza a fejlődésben.
No, ez nem magyar virtus, ez nagyon is a magyaros....

(És tudom, én meg monomániás vagyok, hogy egy szoknyakorcról is a viktoriánus elmeháborodott kor jut eszembe, de ennyi hagy legyen már nekem....)"

Egy ilyen nap után, mi mást is mondhatnék, ugye.
Szóval, éjjel nem sokat, mondhatni semmit sem aludtam, mert izgatott voltam, mint egy első bálozó kisleány. Úgyhogy reggel, ennek megfelelően üdén készültem az útra a Jánosba, ¾ 9-kor mentem le és már ott állt az autó –pedig azt hittem, én fogok várni, mert 9-et beszéltünk meg-, fess lovag előzékenyen intézett mindent, s jót beszélgetve érkeztünk meg a célhoz. Ott, Ő gálánsan tovább is állt, én pedig mentem be az ambulanciára.
Ez volt 9:18-kor.
Tanár úr várója már tele volt akkor is, így én átverekedtem magam a kicsiny helyiségen a az adminisztrátornak átadtam beutalóm, melyet itt az OORI-ban, az osztályon kaptam –mellesleg kedves, ifjú doktornő azt írta a kórelőzményembe, hogy jobb oldalon cementes protézis beültetése 2003-ban, amivel nincs is baj, hacsak annyi nem, hogy cement nélküli az említett eszköz, amely eltérés  meglehetősen lényegi, bár annak fényében, hogy a zárójelentéseimet nem volt hajlandó átlapozni sem, ez már nüansznyi baki-, s vártam az eljövendőt.
Pár perc múlva be is hívtak a röntgenbe és már olyan hiper-szuper akrobata vagyok, hogy a bokáim összekötése nélkül lehetett sikeres felvételt készíteni, nagyon büszke is vagyok magamra!
Rákérdeztem a röntgenfelvételhez való hozzájutás lehetőségére is, de ott, miután kőkorszaki az eljárás, azt mondta az asszisztens, legfeljebb lefotózni tudják s úgy adhatják nekem, nem mint az OORI-ban, ahol meg is kaptam a cd-re írt képeket. (Még bogozom, mert nem találtam meg rajta mindet ami elvileg a listáján szerepel.)
Azután ücsörögtem a nagy váróban –mert a kicsiben csak számomra –illetve két csípőprotézishez- alkalmatlan székek vannak, s ültem egy tolóágyon a fal mellett. Nem túl sok időment el a semmittevéssel és már hallottam is Tanár úr jellegzetesen mély hangját:
- Takácsné! -hehe… én meg szaladtam.
Éppen a csípőröntgenem volt fenn a monitoron, úgyhogy áttanulmányozhattam én is azt. Nos, egyelőre nem tudom levenni –sőt, momentán még meg sem találtam- azt a képet a cd-mről, melyen a csípőm látszik, pedig beszédes, mert az finoman fogalmazva is érdekes látvány. A 10 éve összelegózott jobb oldalam most is úgy néz ki, mint egy kupac, egymásra hajigált kvázi_dobókocka, maguk közé ékelve valami éles körvonalú „idegen test”-et –ez a csípőprotézis-, s most már a másik oldalon is ott van annak a párja, mely ráadásul nem egyívású az előzővel, tehát a technológiai evolúció frissebb darabja, s rendszerében egy séma, de külsejében nem is hasonlít a másikra, tehát ahelyett, hogy legalább csípőben szimmetrizálódtam volna, most még kacifántosabb lettem. És ez még mindig nem elég, mert eleve ferde a csípőm és a két oldala közt van vagy 6 cm eltérés a gerinchez mért normális állapothoz képest.
Remek.
Mondta Tanár úr:
- Márta, menjen be a vizsgálóba, feküdjön fel az asztalra és jövök én is.
Én meg nem mentem, mert kézenfekvő volt, hogy ott, a felvétel előtt kérdezzek rá a platformtalp okára.
- Miért alakult ez így most?
- Magán annyi mindenből adódik össze a kép, hogy itt egy kicsi, ott egy kicsi s máris így alakul, ha valami a normális állapotba kerül. Mert, nézze –s itt rámutatott a bal, frissen protetizált oldalamra-, ez a protézis van tökéletesen a helyén. Fájdalom milyen?
- Nincs fájdalmam, illetve néha a nyúlás visszaköszön meg néha a már szokásos ilyen-olyan, de a csípőm ebben elhanyagolható.
- Akkor rendben.
- Azt azért nem mondanám, mert ugyan nem fáj, és ez óriási előrelépés, de ez a 4 cm engem 10 évvel vetett vissza.
- Elhiszem, de ez még alakulhat, megnézzük!

Bementünk a vizsgálóba, felfeküdtem az asztalra, nézett mozgásokat (pl a csípőflexióm jobboldalon 80, ám baloldalon 95*!!! frász is jött rám, mert 90 a bűvös határ, de ezt mégiscsak Tanár úr tekerte/mérte, ahogy a ki-berotációt is, aminél a be- a tiltott mozgás, ám itt is az Ő kezében biztonságban éreztem magam), majd le kellett vennem a cipőmet és nézte a végtaghossz különbséget. Innen mérte, onnan mérte s közölte, nincs olyan pont a jobboldalon nőtt lábamon, ami megfelelne viszonyítási alapnak, így csak szemrevételezés útján –egyenesen fekszem- lehet mérni.
A végeredmény szerinte 3 cm. A cipőm 4 cm-es magasítással készült és tök egyenesen állok, járok benne, na, majd Edittel otthon kiderítjük (jut eszembe, fel is hívtam, hogy pénteken mikor mehetek be hozzá, hogy a cd-mről segítsen levarázsolni a felvételeket…). S hozzátette, még ez is csökkenhet az első félévben.
Maj’ möglássuk, kérem.
Mivel tökéletesen beépült a protézis, így terhelhető akár teljes testsúllyal is, úgyhogy azóta egy mankóval járok. Egyelőre a jobb kezemben van az, mert még kicsit segítem a friss oldalamat, de már ez is óriási előrelépés, hogy nem mindkét kezem foglalt.
Visszafelére megrendelte az asszisztens nekem a mentőt és kiültem ismét a tolóágyra a váróban, ahol unalmamban elolvastam Tanár úr állapot-leírását, majd belenéztem a mentős-utalványba is. Lám, mit nem látok!? Ülő szállítás van beikszelve. Hmmm… irány az iroda. Kérdésemre a válasz:
- De hát maga tud ülni! Miért kellene fekve szállítani?
- Ülni tudok sőt menni is, de a mentős szék nem alkalmas  csípőprotézissel élő szállítására, pláne nem két protézissel. Ja, és a térdem csak 90*-ban hajlik, a bokám meg egyáltalán nem, tehát a lábtartóra fel sem tudom tenni a lábam.
- Ja, és nekem honnan kéne tudnom, hogy magának protézise van?

Most erre mit mondjak?
Most komolyan! De tényleg….. inkább röhögök.
Átírta, beszélt az OMSZ-szel, én kiültem, ekkor volt 11:02 (ráírta az utalványra).

Ücsörögtem és érdekes emberekkel ismerkedtem össze. Volt egy csípőprotézises, aki elpanaszolta nekem, hogy elvették minden juttatását, mert a kormány szerint aki protézissel él, az gyógyult, s ő levonta ebből a megfelelő következtetést, nem szavaz többet. Mert most a fideszre szavazott, de ezután senkire sem fog.
Mondtam neki, hogy jól teszi, igaza is van, én se szavazok többet a fideszre. ((((:))))
És magamban sírva, fetrengve röhögtem, kifelé remélem a hangsúlyom volt megfelelő, abban meg biztos vagyok, hogy nem értette drága narancssárga a lényeget.
Aztán megkértem egy fiatal leányt, hogy vigyázzon a pakkomra, s ha mentőst lát aki az én nevem kiáltja –beavattam e részletbe- el ne engedje, mert el kell mennem ellenőrizni a mosdó akadálymentességét –ami aztán meg is történt, s hagy némi kívánnivalót maga után, de ez egy másik történet-, majd megint később egy ifjú párt, hogy hozzanak nekem kávét az automatából, mert én egyedül ezt nem tudom elintézni –meg is tették, két ilyen pár is volt, mert az időbe belefért,s meg akartam hívni őket egy-egy kávéra a fuvarért cserébe, de egyik sem fogadta el.
És ott ült előttem egy kerekesszékben egy néni, akinek először csak a hátát láttam, majd mikor megfordították, megláttam a szemét és az a szempár annyira jellegzetes, hogy likas memóriám helyén is utat talált magának. Lujza néni, a mostani műtétemnél ott, a Jánosban az 1. szobában volt az ágyszomszédom. Édes néni, és édes, kedves, igazi remek családja van, és most annyira jó volt látni, hogy amikor én eljöttem, akkor ő még csak egyik kezével kapaszkodni tudott, mert a válla és a két csípője törései miatt abszolút magatehetetlenként élt, most pedig kvázi felöltözve ült egy kerekesszékben és világító, tiszta kék szeme nem a kínról, kétségbeesésről hanem a nyíltságról, érdeklődésről árulkodott. Olyan jót beszélgettünk. Ő is szállításra várt, mert még a János rehabon volt, csak kontrollra kellett mennie neki is Tanár úrhoz. Cirka egy órával hamarabb vitték el Lujza nénit, mint engem.
Már sehogy sem volt jó, a tolóágyon nem lehet hátradőlni, lógott a lábam és egyáltalán… úgyhogy egy idő után már csak hárman ültünk ott, és megláttam egy ott felejtett –a neurológiához tartozó, mert rá volt festve a hátára- kerekesszéket, melybe átültem. A lábam ugyan nem tudtam a lábtartóra feltenni, mert az a fent említett szögi akadályokba ütközött, de legalább hátradőlhettem, vagyis klasszisokkal kényelmesebben vártam a szállítást.
Persze rádiót hallgattam, elintéztem néhány telefont, majd 16:38-kor megérkeztek értem.
Láttam, ahogy megállt a kocsi a bejáratnál, ki is szedték belőle a tolóágyat, s jöttek be. Megáll a sofőr, egy kifejezetten retro külsejű férfi, s elbődült az ajtóban, a nevemet hangsúlyozva, majd mikor jeleztem a székből, hogy én vagyok, azonnal oda is fordult a kollégához:
- Vidd vissza az ágyat, ülve visszük!

Némmámondom!!

- NEM:
Retrokollégának szava szakadt:
- De hát itt is ül!
- Ja, az igaz, ám a mentős szék alacsony és két csípőprotézissel, nem hajló bokával és korlátozott térddel az nem használható.
- Ragaszkodik a fekve szállításhoz?
- Igen. De mivel az is van kiírva, így az, hogy én mit szeretnék, nem sokat számít, igaz?
- Öcsi, hozd az ágyat!
Ezt sikeresen letárgyaltuk, felfeküdtem az ágyra, beszíjaztak és már mentünk is. Éppen, mikor megálltunk itt az intézet előtt, hallottam, hogy 16:55 van, úgyhogy összesen mondhatni jó sokat –egy műszakot- lenyomtam a kontroll kapcsán.
Kopogott a szemem az éhségtől, mert ugyan arra számítva, hogy nem lesz ez egy gyorsasági futam, vittem magammal egy müzli szeletet, amit idejekorán meg is ettem, utána meg egyre éhesebb lettem. De szobatársaim okos és szerető emberek lévén elrakták nekem az ebédemet, s mire beértem a szobába és kikecmeregtem a szállító ágyból már a melegítést is elintézték, így terített asztal várt.
Annyira de annyira élvezettel ettem meg a zöldbabfőzelékem bundáskenyér feltéttel, mintha ez egy olyan gasztronómiai unikum lenne… amilyen valóban is. Höhö…

Szóval, túl vagyok ezen is. Következő jelenésem a Jánosban január 22., addig torna, miegymás és talán idővel cipőtalp faragás is.  

Az van, hogy megjavult a kedvem. Sőt!
Történt, hogy pénteken nagyvizit lévén tisztázódott, hogy kedden megyek a János Ortopédiára kontrollra, majd onnan ide vissza, s csütörtökön haza.

Részletezve kicsit:
A múlt héten szabadságon volt az osztvezfőorv, így a viziteket a két osztályos alorvos vezette, ki-ki a maga vehemenciájával, felsőbbrendűségét kellően deklarálva is eközben. Mikor nálam jártak, mondá egyikük –nem az, akinek a „betege” vagyok, mellesleg itt az orvosi team gyakorlatilag nem számít… bocs, ez van, „ez rehabilitáció, nem kórház” idézet tőlük…-, nézegetve a papírjaim, amiket addig messziről sem látott, hiszen a szobába sem jött be ő soha, hogyaszongya:
- Mikor lesz a kontroll? –hmmm… oda van írva, tsókolom… de ehelyett ezt mondám:
- Október 22.10 óra.
- Talán elég, ha átküldünk egy röntgent, azt hiszem.
- Talán, persze. Majd kiderül, hogy Dr. Kiss Jenő Tanár úr is elégnek tartja-e ezt.-kisbogár, ha én nem számítok, a saját játékod szabályait vedd figyelembe!
- Ja, Tanár úr? Akkor még előtte hazaküldjük magát és onnan intézi majd a kontrollt.
- Aha.

A hmmm itt is játszik, és tudtam, hogy nem küldenek haza, de egy vadidegennek mi a retket mondjak??? Illetve mi mást lehetne, mint egy beleegyezésről tanúskodó ahát, hiszen ez itt most egy erőfitogtatás volt, melynek csak annyi tétje volt, hogy a másik orvost –akihez történetesen én is tartozom-  kvázi lenyomja, amolyan hierarchia harc, ha már a főnök nincs jelen…
Én nyugodt voltam, lesz ahogy lesz. Mikor visszajött főorvosasszony, kiderült, hogy kedden a kontroll után mehetek haza, tehát ide már vissza sem kell jönnöm, hanem itt, reggel megkapom a zárójelentésem, összeszed az alapítvány, átvisz kontrollra, majd onnan haza.
Oké, hívtam őket, hogy ezt elintézzem, kiderült, aznap gyerekeket visznek kirándulni –hajnaltól mikulásig-, így akkor biztosan nem visznek engem sehova. Hurrá, mentem, kerestem doktornőt, és elmondtam neki a helyzetet, s azt is, hogy szerda ünnep lévén, akkor nem dolgozik az alapítvány sem, tehát csütörtökön haza tudnak vinni. Erre ő:

- Nem, az nem jó, nem maradhat itt. Akkor betegszállítót hívunk, átviszi a Jánosba kontrollra, majd ott hívnak másikat és az hazaviszi Battára.
- …és a kerekesszékem? -kérdem én.
- Ja, ez nem kórházi? –mert éppen benne ültem.
- Nem, ez a sajátom, és a mentő nem viszi el.
- Hmmm… -most ő hümmögött-, azért majd bejön csütörtökön az alapítvány, addig mi itt tároljuk,
- Értem, vagyis engem két betegszállító visz Jánosba és haza, majd plusz egy egész út a kerekesszékemért az alapítványnak egy munkaszüneti napot követően. Értem.

Nos, ennyiben maradtunk, telefonálgattam még egy kicsit és megszerveztem így a dolgot. Visszamentem a szobámba, lefeküdtem.
Félóra múlva jön doktornő:
- Most beszéltem főorvosasszonnyal, maradhat csütörtökig, de ugye akkor biztosan hazaviszik?
(Féltek vagy mi a retek van???)
- Igen, akkor biztosan. Esküszöm. –nem tudok annyi szmájlit iderakni amennyi kifejezné a helyzet abszurditását.
- A korntrollra pedig van ismerőse aki átvinné?
- Nincs. Telefonálgathatok, de nem véletlenül járok az alapítvánnyal.
- Akkor megrendeljük a mentőt, jó?
- Köszönöm.

Mivel az OORI-ban már nem játszik belső saját betegszállító szolgálat, kifelé –de fura, központosítva- kell intézni ezt is, tehát az OMSz-től kell betegszállítást kérni –részletezve fekvő- ill. ülőstátuszban van-e a beteg, kísérővel vagy anélkül ecetera, amit az előzőben is citáltam…-, így azt kérve egyáltalán nem biztos, hogy átérnék a kontrollra, mert az 24 órán belül vállal csak –csak a fizetős jön időre, de az olyan vaskos, hogy ihaj-, tehát valami más megoldást kellett találnom.
Ez volt cirka reggel fél 10-kor. Akkor elkezdtem telefonálgatni, egy _talán-ha_máshogy_nem_megy_megoldjuk_, és egy féltucat _nem_ eredménnyel, s csak telt a nap. Egyre szontyolabb lettem, tettem a dolgom, torna, sífutógép, lépcsőzőgép, ergoterápia, aztán mikor a kreatív klubon ültem, ismét kaptam egy-két telefonszámot –egyesületi szállítószolgálatok-, tehát ott, a csoportban zajlott ez az egyre reménytelenebbnek tűnő küzdelmem, hogy valaki kedden reggel 10-re vigyen át engem a jelenésemre, különben ihaj van.
S át is beszéltük a dolog lehetetlenségét, mert egyik ajánlat neccesebb volt, mint a másik, aztán András javaslata volt, melyet kétségbeesésében tett, hogy itt beülök a kerekesszékembe, s ő egyszerűen áttol a Jánosba. Nos, ezt én humornak vettem, mert azért az a 6-7 km se egy sétagalopp egy matrónával a székben, tehát telefonálgattam tovább.
Ám, semmi eredményt nem értem el.
Közben folyt a munka, melyet nagy elánnal végeztem én is –papírmasé technikával készítettünk vázát- s egyszer csak felnéztem s előttem állt egy beteg, egy szimpatikus fiatalember, akivel akkor, ott a kreatívon beszéltünk először –korábban a folyosón találkoztunk többször, de egy szót sem váltottunk- s majdhogynem zavarban mondta a következőt:
- Hallottam a telefonálgatást, s én holnap hazamehetek innen –s még itt is csak hülyén néztem rá, mert halovány fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni-, de ha megengedi, én kedden itt leszek amikorra kell és átviszem kontrollra.
Hmmm… mondjam, hogy elakadt a szavam? Mondhatni, köpni-nyelni nem tudtam.
- Komolyan???
- Komolyan mondtam, ha nem fél beülni mellém az autóba, akkor átviszem.
- Öööö… dehogy félek,boldogan elfogadom, ha komolyan gondolja!

Ott, akkor bemutatkoztunk egymásnak, telefonszámot cseréltünk és ő már ment is tovább, mert végzett a terápiával én meg ott maradtam a csodálkozással.

Az ergoterapeutáját kérdeztem, hogy ez valóban megtörtént vagy csak én álmodom? De igen, ez megesett, úgyhogy megnyugodhatok, megbízható fiatalembernek ismerik, úgyhogy készpénznek vehetem az ajánlatát. Tehát megnyugodtam és azóta is „meghatódottan”állok e történés előtt.
Tegnap beszélgettünk néhányan a büfében s megláttam Attilát –a fuvarlovagom- és egy hölgyet a kávéautomatánál, odakerekeztem hozzájuk, bemutatkoztam a nőnek s kérdeztem Attilától, hogy ugye nem vicc volt az ajánlata, mert néha azért eszembe jutott ez az opció is, de válaszolt, hogy nem, kedden 9-re itt lesz a parkolóban a megfelelő járművel.
Szóval, várom a keddet, és ez megint egy nagyszerű epizódja kalandos életemnek.

Az van, hogy megjavult a kedvem. Sőt!
Történt, hogy pénteken nagyvizit lévén tisztázódott, hogy kedden megyek a János Ortopédiára kontrollra, majd onnan ide vissza, s csütörtökön haza.

Részletezve kicsit:
A múlt héten szabadságon volt az osztvezfőorv, így a viziteket a két osztályos alorvos vezette, ki-ki a maga vehemenciájával, felsőbbrendűségét kellően deklarálva is eközben. Mikor nálam jártak, mondá egyikük –nem az, akinek a „betege” vagyok, mellesleg itt az orvosi team gyakorlatilag nem számít… bocs, ez van, „ez rehabilitáció, nem kórház” idézet tőlük…-, nézegetve a papírjaim, amiket addig messziről sem látott, hiszen a szobába sem jött be ő soha, hogyaszongya:
- Mikor lesz a kontroll? –hmmm… oda van írva, tsókolom… de ehelyett ezt mondám:
- Október 22.10 óra.
- Talán elég, ha átküldünk egy röntgent, azt hiszem.
- Talán, persze. Majd kiderül, hogy Dr. Kiss Jenő Tanár úr is elégnek tartja-e ezt.-kisbogár, ha én nem számítok, a saját játékod szabályait vedd figyelembe!
- Ja, Tanár úr? Akkor még előtte hazaküldjük magát és onnan intézi majd a kontrollt.
- Aha.

A hmmm itt is játszik, és tudtam, hogy nem küldenek haza, de egy vadidegennek mi a retket mondjak??? Illetve mi mást lehetne, mint egy beleegyezésről tanúskodó ahát, hiszen ez itt most egy erőfitogtatás volt, melynek csak annyi tétje volt, hogy a másik orvost –akihez történetesen én is tartozom-  kvázi lenyomja, amolyan hierarchia harc, ha már a főnök nincs jelen…
Én nyugodt voltam, lesz ahogy lesz. Mikor visszajött főorvosasszony, kiderült, hogy kedden a kontroll után mehetek haza, tehát ide már vissza sem kell jönnöm, hanem itt, reggel megkapom a zárójelentésem, összeszed az alapítvány, átvisz kontrollra, majd onnan haza.
Oké, hívtam őket, hogy ezt elintézzem, kiderült, aznap gyerekeket visznek kirándulni –hajnaltól mikulásig-, így akkor biztosan nem visznek engem sehova. Hurrá, mentem, kerestem doktornőt, és elmondtam neki a helyzetet, s azt is, hogy szerda ünnep lévén, akkor nem dolgozik az alapítvány sem, tehát csütörtökön haza tudnak vinni. Erre ő:

- Nem, az nem jó, nem maradhat itt. Akkor betegszállítót hívunk, átviszi a Jánosba kontrollra, majd ott hívnak másikat és az hazaviszi Battára.
- …és a kerekesszékem? -kérdem én.
- Ja, ez nem kórházi? –mert éppen benne ültem.
- Nem, ez a sajátom, és a mentő nem viszi el.
- Hmmm… -most ő hümmögött-, azért majd bejön csütörtökön az alapítvány, addig mi itt tároljuk,
- Értem, vagyis engem két betegszállító visz Jánosba és haza, majd plusz egy egész út a kerekesszékemért az alapítványnak egy munkaszüneti napot követően. Értem.

Nos, ennyiben maradtunk, telefonálgattam még egy kicsit és megszerveztem így a dolgot. Visszamentem a szobámba, lefeküdtem.
Félóra múlva jön doktornő:
- Most beszéltem főorvosasszonnyal, maradhat csütörtökig, de ugye akkor biztosan hazaviszik?
(Féltek vagy mi a retek van???)
- Igen, akkor biztosan. Esküszöm. –nem tudok annyi szmájlit iderakni amennyi kifejezné a helyzet abszurditását.
- A korntrollra pedig van ismerőse aki átvinné?
- Nincs. Telefonálgathatok, de nem véletlenül járok az alapítvánnyal.
- Akkor megrendeljük a mentőt, jó?
- Köszönöm.

Mivel az OORI-ban már nem játszik belső saját betegszállító szolgálat, kifelé –de fura, központosítva- kell intézni ezt is, tehát az OMSz-től kell betegszállítást kérni –részletezve fekvő- ill. ülőstátuszban van-e a beteg, kísérővel vagy anélkül ecetera, amit az előzőben is citáltam…-, így azt kérve egyáltalán nem biztos, hogy átérnék a kontrollra, mert az 24 órán belül vállal csak –csak a fizetős jön időre, de az olyan vaskos, hogy ihaj-, tehát valami más megoldást kellett találnom.
Ez volt cirka reggel fél 10-kor. Akkor elkezdtem telefonálgatni, egy _talán-ha_máshogy_nem_megy_megoldjuk_, és egy féltucat _nem_ eredménnyel, s csak telt a nap. Egyre szontyolabb lettem, tettem a dolgom, torna, sífutógép, lépcsőzőgép, ergoterápia, aztán mikor a kreatív klubon ültem, ismét kaptam egy-két telefonszámot –egyesületi szállítószolgálatok-, tehát ott, a csoportban zajlott ez az egyre reménytelenebbnek tűnő küzdelmem, hogy valaki kedden reggel 10-re vigyen át engem a jelenésemre, különben ihaj van.
S át is beszéltük a dolog lehetetlenségét, mert egyik ajánlat neccesebb volt, mint a másik, aztán András javaslata volt, melyet kétségbeesésében tett, hogy itt beülök a kerekesszékembe, s ő egyszerűen áttol a Jánosba. Nos, ezt én humornak vettem, mert azért az a 6-7 km se egy sétagalopp egy matrónával a székben, tehát telefonálgattam tovább.
Ám, semmi eredményt nem értem el.
Közben folyt a munka, melyet nagy elánnal végeztem én is –papírmasé technikával készítettünk vázát- s egyszer csak felnéztem s előttem állt egy beteg, egy szimpatikus fiatalember, akivel akkor, ott a kreatívon beszéltünk először –korábban a folyosón találkoztunk többször, de egy szót sem váltottunk- s majdhogynem zavarban mondta a következőt:
- Hallottam a telefonálgatást, s én holnap hazamehetek innen –s még itt is csak hülyén néztem rá, mert halovány fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni-, de ha megengedi, én kedden itt leszek amikorra kell és átviszem kontrollra.
Hmmm… mondjam, hogy elakadt a szavam? Mondhatni, köpni-nyelni nem tudtam.
- Komolyan???
- Komolyan mondtam, ha nem fél beülni mellém az autóba, akkor átviszem.
- Öööö… dehogy félek,boldogan elfogadom, ha komolyan gondolja!

Ott, akkor bemutatkoztunk egymásnak, telefonszámot cseréltünk és ő már ment is tovább, mert végzett a terápiával én meg ott maradtam a csodálkozással.

Az ergoterapeutáját kérdeztem, hogy ez valóban megtörtént vagy csak én álmodom? De igen, ez megesett, úgyhogy megnyugodhatok, megbízható fiatalembernek ismerik, úgyhogy készpénznek vehetem az ajánlatát. Tehát megnyugodtam és azóta is „meghatódottan”állok e történés előtt.
Tegnap beszélgettünk néhányan a büfében s megláttam Attilát –a fuvarlovagom- és egy hölgyet a kávéautomatánál, odakerekeztem hozzájuk, bemutatkoztam a nőnek s kérdeztem Attilától, hogy ugye nem vicc volt az ajánlata, mert néha azért eszembe jutott ez az opció is, de válaszolt, hogy nem, kedden 9-re itt lesz a parkolóban a megfelelő járművel.
Szóval, várom a keddet, és ez megint egy nagyszerű epizódja kalandos életemnek.

Jó sok idő eltelt, nap mint nap megy itt a verkli, reggel fáslizás, injekció, gyógyszer osztás, reggeli, kisvizit, aztán ki-ki megy a dolgára. Torna, kondi, ergoterápia, fizioterápia, miegymás, aztán ebéd és unalom. Időnként egy-egy látogató. Esténként szoktunk páran csoportosulni az emeleti előtérben és beszéljük át a világ nagy dolgait, de más itt nem történik.
Pénteken ment haza Sanyi, akit még az első –vagy második, de mindenképpen új_életem elején- oori-s létem alatt ismertem meg s most, hogy ennyi idő után újra találkoztunk, minden reggel ágyba kaptam a kávét tőle… :) Saját szobájában elkészítette nekem a kávét, és a kerekesszékével átgrasszált hozzánk –ahol még olyankor mindenki alszik, hisz ez cirka negyed hetet jelentett- s a lábfejem megkocogtatásával felébresztett, majd az éjjeliszekrényemre rakta poharat.
Szóval, ő most néhány napja már nincs itt, mert elkészült az idei lába és megkapta szabaduló levelét. Ám, ahogy hazament az kritikán aluli. Pontosabban szabályszerű, de maga ez a szabály felháborító.
Az alaphelyzet az –s most maradok az ő eseténél, de tessen ezt széles körben, egyedi részletek nélkül, csak a szabályozás mibenlétére vonatkoztatva érteni-, hogy Sanyi egyik oldalon térd alatt, másikon pedig lábfejben amputált, tehát a kerekesszék az élete része,s nem úgy, mint nekem, aki anélkül nem tud elintézni egy bevásárlást, mert nekem ugye VAN lábam… de vissza… szóval, neki alapvető használati eszköz a kerekesszék, s a kórházba befelé is csak úgy hozta el a betegszállító Sándort a csomagját és a székét is, hogy egy ezres ment a „mentős ”zsebébe, s visszafelé is erre számított. Készítette a pénzt, s mikor jöttek érte, mondta, hogy akkor a székét is el kellene vinni, erre az ápoló közölte, hogy szó sem lehet róla, a szék  marad. Sanyi persze mondta, hogy akkor ő sem megy, mert az a szék a saját tulajdona, s kvázi a lába, tehát nem fogja itt hagyni. Betegszállító el, Sanyi itt maradt és kétségbeesetten szívta a cigiket, hogy most akkor mi lesz. Kisvártatva jöttek vissza, s mondták, megbeszélték, kivételesen elviszik a széket. Sanyi erre megnyugodott, engedte, hogy betegyék őt a kocsiba –nem volt rajta a lába-, majd ahelyett, hogy a székét is felrakták volna, becsapták az ajtót s azt visszatolták az osztályra. Majd Sanyit válaszra sem méltatva irány a cél…
Én erről semmit sem tudtam, mert éppen az uszodában voltam, csak néhány órával később telefonált Sanyi, hogy nézzek már utána a dolgoknak, mert szerinte a széke itt, az osztály folyosóján leledzik valahol. Én köpni-nyelni nem tudtam, s azonnal mentem a nővérekhez, hogy kérdezzem mi újság, meg is kaptam a választ: a szék az intézet raktárában van, majd ha valaki eljön érte, s hoz Sanyitól meghatalmazást, vagy esetleg ő maga jön érte, akkor megkaphatja. (Az intézet igazgatója, ahol él Sanyi, jön el a héten s viszi el a széket majd.)

Minden alkalommal, mikor szállítottak s szállítanak elmondják, hogy max egy táskát szíveskedjek magammal vinni… most is kicsit néztek csak, mikor a féltucat ez-az-amazom jött velem a János Ortopédiáról az OORI-ba, de gond nélkül elhozták. (Keret, mankók, nagy bőrönd, kis bőrönd, wc-magasító plusz én.) A kerekesszéket direkt nem vittem be a Jánosba, mert egyrészt az a hely alkalmatlan a használatára, másrészt én alkalmatlan voltam az első időben bármire is, harmadrészt tudtam a kerekesszék tilalmi szabályról, s megkértem valakit, hogy ha átkerültem, hozza majd utánam a széket.
Csakhogy nekem van kit megkérnem.



Mellesleg most átböngésztem a törvényt és nem találtam benne erre vonatkozó passzust!!!! Tehát most mi is van? Ez egy belső rendelet lenne, vagy mi a tök? Vagy mivel szabályozatlan, ezért mindenki úgy dönt, ahogy neki tetszik? S teszem azt ha a betegszállítónak olyan kedve van elviszi, ha meg nem, nem viszi el a beteg székét???

/1.
Pé tökéletes fuvarosként pont időben beállt a ház elé, nekünk csak elegánsan be kellett szállni. Akkora bőrönddel jöttem, hogy a fal adja a másikat, és még mellette egy laptop-táska valamint egy decens retikül… (Persze itt rögvest ki is derült, hogy mit hagytam otthon…)
Az volt az ukáz,  hogy még délelőtt érjek be, mert csendes ügyeletes az osztály és ugyanaz a fiatal  orvos lesz az egyetlen a gáton, akivel beszéltem –hogy ne szerdán hajnali 7-re kelljen bejönnöm-, tehát gond nélkül elfoglalhatom helyem. Nos, 11 körül itt voltunk, s nagyon kerestük a bejáratot, mert én csak az Ambulancia felől ismerem, de igazából az osztálynak nem ez a főbejárata, de néhány karika után megleltük. Nagy örömömre azonnal felküldtek az ambulanciára, ahol vártam cirka egy órát, mert éppen balhé volt valakivel. (Berta és Pé kitartottak velem, annyira hagytak magamra, hogy a cuccom elrendezték az időközben megkapott ágyamnál.)
Megérkezett Lehoczky doktor –egy nagyon fiatal, nagyon szimpatikus, nagyon kedves doki-, s megkísérelte a felvételem.
Nem véletlenül írtam így. Átnézte a papírjaim, kikérdezett, de a gép nem volt hajlandó kiadni az oldalam, így ideiglenes ápolási lapot kaptam, s egy meghagyást, hogy reggel fél 8-ra legyek ott –az ambulancián-, hogy valóban megtörténjen a felvételem és elrendeződjön a vérválasztás. (Ami az egész talán legfontosabb része, mármint a műtéti előkészületek közül.)
Tehát ezután –már volt fél 3 is- megkaptam az ágyam, Bertáék el, én meg próbáltam berendezkedni.
Például megkerestem a cuccaim, amiket Berta remekül elrendezett, mindent nagyon kézre is, így ezzel nem sok dolgom volt. Aludtam is egyet, aztán próbáltam netre menni… Ja… most vagy a gépem az oka, ami a végét járja, vagy nincs itt wi-fi. (Ez utóbbit nem nagyon hiszem, de megkérdeztem az osztály-asszisztenst és nem is értette mit akarok…)

/2.
Reggel 5-kor keltem, elmentem zuhanyozni, aztán visszaaludtam. Éppen időben ébredtem, mert okos vagyok és beállítottam a telefonom, negyed 8-ra, hogy szóljon rám, nehogy elfelejtsek menni s intézni a dolgaim.
Köntös, szatyorba papírkáim és indultam. Még egy lélek nem volt –ahogy előző nap sem- az ambulancián, úgyhogy ültem, türelmesen. Aztán csak termett egy adminisztrátor, neki beadtam a pakkom s vártam tovább. Ez volt cirka 8-kor, eddigre már ezren voltunk. (Egy tolóágyra ültem fel, mert itt is a likacsos padok nem túl csípőbarát eszközök.)
10:28-kor pánikban jött az osztályos nővér, hogy hol vagyok, 10-ig oda kellett volna érnie a vérnek az irreguláris ellenanyagszűréshez, én akkor éppen benn voltam már az irodán és ott, míg történt az adminisztráció vette le a vért s zacsizta is be, felcímkézve az OVSZ-nek.
Vagy másfél óra múlva értem vissza a szobába, addigra már lement a vizit.
Azóta szinte végig aludtam, most ébresztett fel a nővérke, hogy baj van, nem változtattam én nevet valaha?
He? Mondom…
Mert ezen a TAJ-számon Takács Csabáné szerepel.
Hmmm…. ja…. ja… JA!!!!!!!!!!!!!!!!!

És erre akkor nem mondanék semmit.
Kérdésem viszont lenne: az azóta eltelt majd 12 év alatt nem rendeződött ez az önhatalmúlag így intézett anomália????

De spongyát rá. Most elvitte a személyim, lakcímkártyám és TAJ-kártyám a nővér, lemásolja és elfaxolja a vérellátónak, hogy nyugi, ez van.
Most várom az eredményt, mert ennek függvénye a holnapi műtét.


/3.
Éjjel sikerült kiderítenem, hogy a műtéti kiírásban hányadik is vagyok, mert Berta a lelkemre kötötte, hogy üzenjek, mert itt akar lenni. Sms elment, mert elsőnek voltam kiírva, vagyis 7 körül számítottam az előkészítőbe átvitelemre, s onnan már szólni lehetetlen. Jöttek is értem, és fél nyolc magasságában már megkezdődött a tortúra. Még senki nem volt ott, csak az én műtétem asszisztense, így nagyon nyugiban folytak a dolgok, megkaptam a gerincközeli érzéstelenítés injekcióját, és boldogan süllyedtem bele a fájdalommentes állapotba. Olyan ¾ 9 körül toltak a műtőbe, odakötöztek az ágyhoz, lefüggönyöztek és vártam a legjobbakat.
baromira nem voltam jelen, csak néha éreztem, hogy cibálnak, s egyszer megkérdeztem, hogy ugye nem estem le az ágyról, mert úgy érzem, persze nem, csak érzéstelenített végtaggal a térérzet is más, vagy mi a retek…aztán egy idő után már gyakorlatilag sírtam, mert az oldalamon feküdtem s a karom pedig ki volt kötve, melybe a gyógyszereket, tudomisénmiket adagoltak, s ez valahogy nem volt túl kényelmes, hogy így fogalmazzak… de gyorsan vége lett, mert az egész tartott vagy másfél órát, s már vittek is vissza a szobába.
Addigra Berta itt volt, illetve már jóval korábban, de csak akkor találkoztunk, s kipakolta amit hozott nekem, konstatálta, hogy élek, jól vagyok, s nem nagyon vagyok partner mélyebb beszélgetés lefolytatásában, így nem sokára ment is.
Én meg aludtam.
Amíg fel nem ébredtem arra, hogy ihaj van. De ezt egy infúziós, Voltaren-Algopyrin koktéllal kordában lehetett tartani. Meglátogatott Tanár úr is, s a szokásos: „Hogy van?” kérdés után a következő ez volt: „Hány centi is volt a különbség a két lába között”
Ööööööööööööööö….
Rég vót az mán, tsókolom… az első másfél évben, a b után, míg nem volt megműtve a csípőm, 4,5 cm különbség volt a nyomorult lábam vesztére, mert az ugye lábszáram ronggyá törése és combcsontom tolása által a csípőm szilánkokra törött s magába zárta s feljebb vitte az említett 4,5 cm-rel a combcsontom. Tehát akkor volt különbség… de amikor európai tanulmány-összefogással aztán 2003. 02. 14-én egy 10 órás műtéttel helyreállította Tanár úr a csípőm, onnan kinőtt a lábam, s sem különbség, sem irdatlan, már-már kibírhatatlan, senkinek sem kívánom a tizedét sem, folyamatos fájdalom nem maradt. (Kinyílt a világ…. mint egy madár, melyet kikötöttek s most elszabadult… így éreztem a műtét utáni két nap elteltével, mert addig meg még annál is nagyobb kínt éltem meg, de onnan… szóval, na.:)
De visszatérve Tanár úr mai kérdésére, hogy mennyi is volt a különbség a két lábam között…
- Nem volt. Onnan, hogy protetizálta a jobb csípőmet Tanár úr, már nem volt különbség. Mert?
- Mert most van.
Öööööööööööööö……….
- ????
- Most van 3 centi.

Hmmm….


Olyan, de olyan, de olyan okos vagyok, hogy a fal adja a másikat!! Egy évben egy pár cipő jár egy ingyenélő nyomoréknak –ami így is 20 rugó- s én arra számítva, hogy most lesz a műtét, mely bár nem érinti a lábam, de terhelésben –gondoltam- lehet áthelyeződés, ezért kényelmi szempontok változhatnak. S lám, nemhogy kényelmi szempontok, hanem de sőt, funkcionális,  háromcentis szempontok változnak!!!  (De sőt… a papucskérdés egy másik szegmens, amit szintén meg kell oldani, s az már ugye plusz egy lenne, amit állambácsi szarik dotálni, de ezzel a kérdéssel majd holnap foglalkozom, mert Scarlett O’Hara a barátom…)
Szóval, ez van. Gondoltam, hogy újra kell tanulnom járni, de ez meg sem fordult  a fejemben.
A gyógytornász kiültetett az ágy szélére, aztán kicsiny akklimatizálódás után fel is álltam –na, jó, kis segítséggel, de akkor is én álltam…:). Nos, a különbség kifejezett és hatalmas feladat. Hiszen egyáltalán nem terhelhetem a „most kinőtt lábam”, hisz az elmúlt 12 évben szinte csak azon álltam.
De ha így, akkor így. Bakker. Még, hogy unalmas a hülyenyomorék élete, kaland kaland hátán!!!

Délután bejött hozzám látogatni Zsuzsi, a MKR szerkesztője, s hozott nekem egy rakás földi jót, élén  talán a vízzel, melyet irdatlan mennyiségben kell/kéne innom, mert katéterem még mindig van (s lesz is egy darabig).

/4.

Majdhogynem jól aludtam, persze ha nem számolom az injekciós koktélt, melyre azért szükség volt a nyugihoz. S a nővérke óránként benézett, megsimogatta a kezem, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, ellenőrizte az infúzióm –melyet a két zacsi vér után kaptam, s még éjjel csöpögött lefelé, de semmi baj nem volt. A központi szívóra tett drén is remekül teljesített, ami a sebből volt hívatott kivezetni a nem odavaló cuccot, így minden kifogástalanul funkcionált.
Reggel mosdatás, aztán belehallgattam kicsit a rádióba, majd ismét aludtam egyet.
Kötözős nővér átkötötte a sebem és kivette a drént! Azt mondta, kellemetlen lesz, de esküszöm egy kukkot sem éreztem, hmm…
Aztán jött a gyógytornász és nekem szegezte a kérdést: akarok-e sétálni?
Hámáhogyne!!
Baromi kíváncsi voltam, milyen lesz megint felemásan –mármint végtaghossz különbséggel- ráadásul úgy, hogy a hosszabb lábam max végtagsúllyal terhelhetem.
Nos, a három centi valszeg inkább alásacc, mert felvettem a jobb lábamra a papucsom, s ketten felállítottak – a járókeretemmel, amit behoztam magammal-, s még így is be kellett hajlítani a bal térdem, hogy ne terheljem azt az oldalt.
És –figyi! figyi!!!!- elmentem a szomszéd ágy végéig, meg vissza, az barátok között is megvan vagy öt méter!!!!! Háháááá!!!!

Nos, a leülés azért nem volt egyszerű. (Persze a fordulás sem, így azt mondtam a gyógytornásznak, hogy holnaptól odamegyek a szomszéd ágyig, lefekszem s másnap visszajövök… de ez az ötlet nem nyerte el tetszését, nem is értem miért… ).
Eddig ugye,12 évig úgy ment ez, hogy messze kitettem a jobb oldalon nőtt, kedves_okos_szép nyomorult lábam, s a balra, mely volt eddig a jobb,támaszkodva leültem –s persze ugyanez pepitában felállásnál is.
Ám, mostantól nem lehet így egy darabig. A bal, most nyomorultabb, frissen műtött lábam ki kell tennem jó messzire, hiszen hosszabb is mint amaz, s nem lehet terhelni. Hú, de macera!!! Az a cirka 20 cm amit az ágyig meg kell tenni a leüléshez, nos, emberpróbáló feladat!!! És akkor még arról nem beszéltem, hogy lefeküdni…. hmmmm….  csak azért nem írom, hogy sikoltoztam, mert tán az artikulálatlan torokhangok nem felelnek meg ennek a bájos, nőies kifejezésnek. Szóval, csá, bazmeg, KÍN, régen találkoztunk, aszittem sosenemistöbbet, oszt nesze.
De megkaptam a koktélt és viselhető szintre csökkent a zsizsegés a csípőmben.

Jött az ebéd, tökfőzelékkel, amit imádok s most különösen valami jutalomképpen is értékeltem.

Ani is járt itt, hozott nekem egy rakás vizet, meg finom, gyönyörű szőlőt, s megkávéztunk a Zsuzsitól kapott zöldkávéból. Tiszta kényelem!

Haladok! Jó ez.

Holnap lesz Tanár úr, rá akarok kérdezni a cisztámra, hogy milyen állapotban volt a csípőm így face to face, mert a röntgenkép szerint ölíg ramaty.

Net nincs, de ha már előbányásztam a gépem, kicsit diablózom. :)

aug. 29.
Nem is tudom. Egyrészt megváltozott itt minden –de rájöttem, mikor pöckölték két éve a lábujjaim, ugyanezt írtam, de most tán még ahhoz képest is szar a helyzet (egy alkalommal, egy éjszakai megaláztatós-kínzatós-bosszúállós* /* űgy érzem, rajtam áll bosszút a kevés pénzért, sok munkáért etc, de tsókolom, aszondom, ha én nem vagyok –s tessen ezt széles látókörrel érteni- akkor neked baszod nincs munkád…/ eset után így fogalmaztam sms-ben: „A ma éjjeli nővérpáros méltán indulhat az évszázad szarnővére versenyén.” ), s az ellátás a béka segge alatt is van, másrészt viszont –és bocs- én baromi ügyes vagyok. Persze az is minimum két részből áll, éspedig: a) ma egy hetes a műtétem és ma először nem „ordítoztam” járás és visszafektetés közben (s ez, tekintve a b) pontot, irgalmatlan előrelépés) és akkor b) ehhez a műtét napjához, közvetlenül az első Tanár úr látogatáshoz kell visszatérnem: amit már írtam is.

No, nem mondom, hogy nem lepett meg… Sőt! Basszus!!
Bő 3 cm-t (azóta kiderült, pontosan 4cm-t) „nőttem” a másfél órás műtét alatt. Hmmm… mondom én is, azóta is. Aztán próbáltam ezt a „hírt” is a saját túlélő-mércémen elhelyezni, s -jelentem- sikerülni látszik, mert azért „néha” a bazdmeg érzés sokkal erősebb, mint bármi más… S még vastagon e ponton belül mondom, következett a gyógytorna. Első lábra állítás: jé, tényleg hosszabb… sőt, ha a jobb lábamon papucs van a másik pedig mezítláb a földön, akkor is be kell hajlítanom a térdem. Ergo: bakkerfaktor benéz megint… Emelik a lábam s ez combhajlatban, illetve elöl ordítva-kíméletlenül-élesen-kínzón fáj… én csak lestem… aztán jött a járás és mikor 3 nap múlva sem enyhült  ez a rettenetes, egy konkrét helyre lokalizálódó kín, a gyógytornász javaslatára szóltam Tanár úrnak. Másnap vizitkor ez meg is történt, erre ő kitakar, megfogja a térdem alatt a lábam, s azt mondja: „Márta, lazán!” és megemeli majd visszaejti, s ezt ismételgeti vagy ötször. Én meg.. én meg vártam, hogy majd széttép a KÍN –s kedvem lett volna „prevenciós jelleggel” két csattanósat lekeverni Tanár úrnak…- de baszott megjelenni –s ő ezt elintézte annyival, hogy a protézis tökéletes a többi a gyógytornászok dolga… (Ööööö….)
A következő gyt-ra ki is derítették –utánanéztek a szakirodalomban-, hogy 1cm lágyrész nyúlás 3-6 hét igen erős, éles fájdalmat indokol. Nabazmeg! Nekem meg van bő 3 centi (ja, 4)!!!
Nos, ezután úgy döntöttem, hogy ez jó hír! (Ha így, akkor így… bazdmeg!!!!!) Mert semmi baj, a protézissel minden oké, csak 3 –mondom HÁROM, s nem hat, hanem max 3- hétig fog ennyire fájni ez, hisz egy gyerek félév alatt nő 3 centit, én meg  bírtam ezt abszolválni cirka öt perc alatt, naná, hogy azt utol kell érnie a… ööö…a nekem is, na.
Tehát fájdalom benyalhat, ecetera, de kipipálom. Ez volt két napja, s ma –csak lestem- egy hangot sem fájt. És úgy jártam, hogy csak na! Elszaladtam az ablakig és kinéztem!! és visszajöttem, aztán ültem egy jó darabig az ágy szélén… Aszta! Ezt akkora előrelépésnek érzem, hogy ihaj! Persze tudom, lesz ez még így se (hisz Jack a barátom), de akkor is!
Az jutott eszembe egy nyugis pillanatomban, hogy a szobám ablakát eddig –ami egy teraszajtó a megfelelő magasságban elhelyezve, s ablakként funkcionálva- csak nagyon nehezen tudtam kinyitni-becsukni, mert csak lábujjhegyen pipiskedve értem el az egyetlen kilincsét. Ám mostantól!! Háhááá!!! Nőttem 3 (4) centit, úgyhogy ez a gond kipipálva!

szept. 05.
Tegnap hoztak át a Rehabra. Korán jöttek értem a mentősök, s gond nélkül átcibáltak a tolóágyra, s már mentünk is. Kapaszkodnom kellett végig, mert a hosszú lábammal mindig rácsúsztam az ágykeretre és elkerülhetetlenül támaszkodtam rajta, akárhogy is el akartam kerülni ezt –mert még tehermentesíteni kell a friss protézisem-, szóval inkább a mentő kapaszkodójába csimpaszkodtam és néha feltornásztam magam, ha már nagyon „talpon álltam”.
Aztán behoztak az osztályra, ahol is régi arcokat láttam, s ugyan itt 2003-ban feküdtem utoljára, de szép számmal emlékeztek is rám –köztük s tán elsősorban Margit,. a főnővér, vagyis ma mesélte, hogy már nem főnővér, mert tavaly nyugdíjba ment, s azóta nővérként dolgozik, más vezetése alatt, de ő egy annyira karakteres határozott, klassz egyéniség, hogy még likas agyam helyén is stabil posztja van-,megkaptam az ágyam, áttranszportáltak a mentősök, s huss, már itt sem voltak.
Az 1. szoba négyes ágyát kaptam, ami a szoba –de tán az osztály- legszarabb ágya, mert míg a többi távirányítós állítós, kapaszkodós, hiperágy –gondolom EU élhetőbb részéről leselejtezett készletből. az enyém, akár a Jánosból is idekerülhetett volna, mert pont olyan, azzal a lényegi különbséggel, hogy legalább matrac van rajta, s az nem lukas az általam legjobban használt területén…
Egy fiatal doktornő felvett, hiába mondtam, hogy itt van az összes zárójelentésem, ő azt nem nézte meg, nekem kellett elregélnem a történetem, dátumokkal, operáció nevekkel, miegyébbel…. (hábazmeg…)
Tegnap más nem is igen történt, hacsak az nem említésre méltó, hogy éjjel gyakorlatilag 1:48-ig tudtam aludni, mert akkor elkezdődött a szobában –mint kiderült- a normál éjszakai műsor: az átlagéletkor velem együtt is cirka 90 év –ez Vén főorvosasszony specialitása, már 11 éve, mikor először itt voltam, tudtam meg-, s a nénik nem tudnak aludni. Kiabálás, pakolás, veszekedés, jajgatás, nonstop nővérhívás és amit el lehet képzelni… szóval műsor volt. Alvás nem.


Hajnali ötkor volt ébresztő, bár itt este van a fürdés –ja, az kimaradt a tegnapból, hogy én a felvételkor beikszeltem, hogy egyedül  zuhanyozom, aztán megláttam a zuhanyszéket…. ez elvileg egy akadálymentes hely. Gyakorlatilag meg az is. leszámítva a zuhanyszéket. Cirka 30 cm az ülésmagassága –na, jó, van az harmincöt is-, mely ugyebár sokkal alacsonyabb, mint az én sztenderd 57-es minimál-magasságom, úgyhogy mondtam az éjszakás ápolónak, aki jött, hogy szóljon, mindenki húzzon fürdeni, hogy nekem biz’a segítség kell. Gond nélkül vette eme fordulatot, egy kanyarral már hozta is a fürdetőszéket –szobawc vödörtelenítve-, s már sínen is voltam.
El nem tudom mondani, hogy mennyire jólesett! Ma még hajat is mosok majd! Háhá!!
Szóval, ettől még hajnali ötkor ébresztő –már a zsinat miatt amúgy sem volt alvás, de akkor is- és vérvétel, meg ilyenek, kezdtem felöltözni –ami tudtam, baromi nagy feladat lesz, mármint tsókolom, épp ez az egyik legfőbb amit itt, most nekem meg kell tanulnom, hisz eddig a bal oldalon nőtt, sokkal, klasszisokkal jobb lábammal öltözködtem eddig, amit most tőben gyakorlatilag leszakaszoltak s újra kell építenem a mozgásokat, az erőt, ráadásul nem is hajolhat 90 foknál többet –megjegyzem, egyelőre ennek a közelébe sem jutok, de dolgozom rajta, ma már volt gyógytorna.
Itt ültem az ágy szélén, felül felöltöztem, és addig jutottam, hogy levettem a horgolt mamuszt a lábamról –Marianna áldott legyen neved, ugyebár- bugyit fel tudtam venni a nyomorult s jelen helyzetben extrán tökéletesen teljesítő jobb lábammal, aztán bokáig belebújtam a nadrágba és ültem. Százszor próbáltam elkapni és felcibálni, de egyszerűen nem ment, tehát vártam… bejött a segédnővér, kérdezte, mi van, mondtam, erre ő, hogy ide és ide megy, aztán jön, nyugi…. tehát én ültem. Aztán egyszer csak jött egy ápoló s a kezében lévő papírról felolvasta a nevem, mondván, azonnal megyünk a röntgenbe.
Látta, hogy nem vagyok még csatarendben, így elszaladt egy ápolóért, aki aztán sietve gatyába rázott –megjegyzem, úgy ráterheltem ezen keresetlen s elsietett mozdulatsor alatt a műtött lábamra, hogy a fal adja a másikat… csillagok, csillagok, ugye…-, közben beteghordó hozott kerekesszéket, amibe én beleültem –megjegyzem, sem párnája, sem egyetlen fékje nem volt…-, majd el a röntgenbe. Ahol is kis várakozás után sorra is kerültem, hát érdekes volt. A kerekesszékből átülni a sokkal magasabb röntgenasztalra, Eleve a szék viselhetetlenül alacsony így nekem, s még felállni és átmászni az asztalra… szóval, kaland kaland hátán, és a beteghordó gyakorlatilag áttett, de ez édeskevés segítség volt, hisz az asztalon kifacsarodott testhelyzetben, összekötött lábakkal –hogy ezt a természetellenes tartást tiltakozó tagjaim ellenére fixálják-, majd alápolcolt csípővel és kifacsart térdekkel berregett a gép, aztán mikor négy felvétel elkészült –mindegyik a bal csípőmre fókuszáltan csak más-más rálátásból-, jött a visszatraszport a székbe. Hmmm… jött fiatalember, én meg mondtam neki, hogy bátor vagyok, bocs, csak tartsa a széket –miután az féktelen- és átülök, amennyiben nem sikerül az rögvest kiderül, ám ha de, akkor meg hurrá van. És lám!!! Nattyon elégedetten és magamban sikítva a fájdalomtól az alkalmatlan széktől és tortúrától irány vissza a szoba.
Kis pihenő, majd alig pár perccel később itt is volt értem a gyógytornász –bakker, nem emlékszem a nevére, pedig ő régi garnitúra tag, emlékszik is rám, sőt, Anikótól hozott nekem üdvözletet, ami külön szívmelengető (Anikó a négyfontosemberem egyike)- kérdezte, hogy hagyjon-e pihenni s később jöjjön vissza, mert most gyógytornász hallgatónak adna át, aki negyedéves és én remek illusztráció vagyok a tananyaghoz, de mondtam, hogy ezért vagyok itt, már mehetünk is! A világ végén van a szobánkhoz képest a tornaterem. Jó kis séta volt, pláne visszafelé, már-már hányingerkeltő, de édes a megérkezés, ugye. A két út között pedig az intenzív gyógytorna, mely most a bemutató-felmérésből állt. A nyelvem lógott, és azóta is. Ami igazán meglepő, hogy a csípőprotézis beültetéssel –ahogy mondtam- gyakorlatilag szakaszolódott a bal lábam tőből. Izomerő tekintetében nagyon. Most a nyomorult, jobb oldalon nőtt, darabjaira szakadt és 10 éve csípőprotetizált lábam sokkal, sokkal erősebb (5-ös skálán ez 3,5-4 míg a másik 2), mozgékonyabb stabilabb mint amaz és ez egyrészt meglepő, másrészt meg nagyon megnyugtató és olyan ..izé, na… büszke is vagyok rá. És újra,  megint újra KöszönömFazekasDoki!!!!!
Ami még konkrétan kiderült az a végtaghossz-különbség pontos mértéke.
4 –azaz négy- centiméter. Azért ez sok. Bakker, egy diszkócipőtalpat megér.
Csak hát nem mindkettő, hanem csakis a jobb oldalamon. Hmmm…

Aztán ebéd volt és ma már megkaptam a fehérjeszegény diéta szerinti kaját, ami nem sokban különbözött a normáltól, s még annyi történt, hogy megint meg kellett várnom míg elfogytak az emberek az ebédlőből és jött Barbi a segédnővér leszedni az asztalokat, mert egyedül nem tudtam felállni a karfátlan, alacsony székről –tegnap ez kiderült, akkor is segítség kellett- de ma már csak a keretem kellett tartani, mert sikerült! Gondoltam, ha ma ennyit cibáltak, legyen már ebből valami nyereségem is, s íme, ez volt az.
Azóta meg pihegek…

szept. 06.
Éjjel megint ment a műsor, kicsit kiakadtam, de tudom, ez lesz, amíg ez a leosztás a szobában és annak változására esély sincs a belátható jövőben. (Illetve egyik néni kedden elmegy, de nem ő a fő csapásirány a zenés esztrádban…)
Reggel aludtam egy kicsit, majd nagyvizit volt, mint kiderült, itt mindig péntekenként van, mely során szóba került a tegnap felmért izomerőm (2), ami egy hosszas hümmöt váltott ki Vén főorvosasszonyból s azt a kijelentést, hogy lám, nem kell rohanni a mankózás elsajátításában, hiszen előreláthatóan sokáig leszek itt vendég. (Öööö…. a lágyrésznyúlás előrelátható 3-6 hét igazolt kínját én max 3 hétben irányoztam elő –s úgy néz ki, tartani is fogom, mert már csak néha köszön rám…, így ezt meg én max 4-5 hétre lövöm be, mert onnantól terhelhető lesz gyengusz oldalam is, s lépcsőzhetek majd.) Rákérdeztem a vízre, engedélyem van, de erősödnöm kell hozzá, s ugyanígy a cipőre ill a magasításra is, mert ez a félmezitláb nem túl komfortos lét…ígéretet kaptam a cipész szervezésre, mely aztán alakult is, hétfőn jönnek méretvételre az LBT Bt-től (Lúdtalpbetét Betéti Társaság… e névtől anno is padlót fogtam, a lelkem kerekedik az ilyen eltalált eufemizációs szóviccektől…), a cipőhöz, s szerdán at OrtoProfil-tól pedig ideiglenes magasítás készül majd a mostani cipőmre. Ez utóbbi nem OEP támogatott, tehát ennek centije 1.700 HUF. A sarkondolgozóretkesfelmenődtetetvesszemét… mondom annak aki ezt így határozta meg. Ha nem spóroltam volna el az idei egyetlen cipőmet, akkor most az is teljes áron készülhetne, ami cirka 200.000 HUF lenne –ergo nem lenne, na…-, így „csak” cirka 20 rugó lesz … ismétlem, ez is egy nyílt kurvaanyázásra okot adó helyzet, hiszen állapotváltozás sem ad lehetőséget év közben plusz cipő készítésére, vagy egy van, s az már az „új lábra” nem jó vagy teljes áron csináltatsz…
Aztán jött értem Ádám, a tegnapi gyógytornász hallgató, s irány a tornaterem, ahol alapos tekerészés, oly annyira, hogy még hason is feküdtem, amire a műtét óta nem volt példa s ezt meg is köszöntem Ádámnak, mert kifejezetten jólesett.

Utána ebéd, nekem karfiolleves és rakottkrumpli volt, melyek nem is voltak rosszak, de a sót, úgy ahogy van kihagyták az egészből s ezzel meglehetősen rontottak az ebéd élvezeti értékén, majd visszajöttem a szobába, s örömteli eseményként András látogatott meg, s azonnal vitt is magával egy Scrabble parti erejéig az Ergoterápiára.
Olyan jó volt!  Annyira de annyira örültem neki és eleinte vezettem, de a végére úgy kikaptam, hogy a fal adta a másikat, tehát kedden –mivel hétfőn nem dolgozik- erősen revansot kell vennem. Vagy ismét kikapok majd… asserossz tulajdonképpen, na. :)
Beszélgettünk is jócskán és nagyon megtisztelve érzem magam, hogy beavatott élete jelen történésébe, mellyel nem könnyű megküzdenie. Andrásnak nagyon sokat köszönhetek, s jól fog kijönni abból a nem túl szerencsés leosztásból, amiben most van. Mert jó ember.

Most jön a hétvége s itt olyankor a fű nem nő, ergo Diablózni és X-faktor kezdeti adást nézni fogok, túlélési célzattal.

szept. 07.
Éjjel megint azt hittem, felrobbanok. Egyrészt a sebem lángolt és a csípőm-combcsontom nagyon fájt, úgyhogy baromi rossz kedvem is volt, a szomszédnéni meg –ahogy minden éjjel- este negyed 11-kor feléledt és onnantól hajnalig megint ment a műsor. Tegnap hoztak be neki a lányai ébresztős, rádiós órát, hogy majd milyen jó lesz, hisz így tud híreket hallgatni. Jah, csak fülhallgatót nem hoztak neki és nem tanították meg a kezelésére, így 10 percenként felüvöltött az ébresztője és néha szintén ordítva a fehér zaj. Könyörögtünk, kértük, parancsoltuk neki, hogy kapcsolja ki, s cirka egy óra múlva ez sikerült is. Utána már csak a szokásos katiprojekt ment: pakolás, zörgés, szekrényről-leverés hajnalig… Úgyhogy most egész délelőtt aludtam.

szept. 08.
Ma is aludtam egész délelőtt, de most annyira, hogy reggeli után fel sem öltöztem, az ebédre hívó csengő ébresztett. Tehát csak köntöst vettem és beleültem a székembe, gondolván, ma úgyis vasárnap van, tehát ennyi lazaságot megengedhetek magamnak, hiszen a székek, az ebédlőben nekem, az ideálisnál cirka 3-4 cm-rel alacsonyabbak, s egy tortúra felállni onnan, de a kerekesszéknek van karfája, azzal egyedül is boldogulok.
Na, ja, egészen addig oké is volt minden, míg nem kellett elkezdenem kanalazni az amúgy mindennap ugyanolyan levesemet. Hiszen így magasabban ülök picit, és a lábam is magasabban pihen, ám előredőlni egyáltalán nem tudok, mert a most macerált csípőm egyszerűen nem enged cirka 85 foknál többet -90-nél többet meg nem is szabad neki-, így minden falat egy kín volt, mert a végponton éles fájdalmat generált ez a mélyben, a műtét helyén.
Délutánra tervezek egy alvást –meglepő, mi?- és egy Diablo menetet.

szept. 09.
Ma. pontosabban mától, két mankóval járok. Számomra is meglepő a stabilitásom, de nem firtatom a dolgot. :)
És mától gyakorlatozunk Nikivel –a gyógytornásszal-, a mankóval lépcsőzés –egyelőre sztepperrel- és normál székre/ről való leülést illetve felállást.
Elfáradtam. Ma igazán és nagyon elégedett vagyok magammal, remélem, holnap nem hullámvölgy jön…

szept. 10.
Két mankó pipa –persze nem ilyen egyszerű ez, de maceráival együtt is fontos előrelépés ez- székre le ill arról felállás is –ma klasszisokkal jobban ment és gond nélkül, stabilan sikerült, tehát ezt is a pipánál tartom számon-, ezen kívül ma lépcsőztem is.
Háhá!!!
Egyelőre csak a szztepperen, fel-le, de az már megy, holnap ha minden igaz, akkor valódi lépcsőn. Haladás.
Voltam lenn Andrásnál is és egy óra remek fakanál-festés után belementünk a politikába. András elvakult fideszes és eltántoríthatatlan vikifan, ergo: meggyőzhetetlen érvekkel. De azért a felé való tiszteletem kicsit sem lappadt.

szept. 13.
Tegnap 6 lépcső a lépcsőházban, fel-le, korlátra támaszkodás nélkül –erre rá kellett kérdeznem, hogy merméris? s a válasz csak nekem nem kézenfekvő, de így, hogy tudom, tolerálható: korláttal nem lehet tehermentesíteni a most még nem terhelhető lábam, így az egyelőre jelentéktelen részlet csupán, de funkciótlan, hiszen muszáj a két mankóra támaszkodnom-, ami ment is, de valljuk be, nem egyszerű rögzített bokával, de tanulom a dolgot. Még a világítótoronyba nem mennék fel, sőt, a lakásomba sem, tekintve a 17 kvázi csigalépcsőt, de gyakorlásnak tökéletes.
Tegnap elromlott a tv az ágyam mellett. Hívtam a szolgáltatót, néhány óra múlva jött is ürge –mármint pc-szaki-, szerelt, kapcsolt, zizegett, majd kimondta az ítéletet, ez bizony szerverhiba, amit csak holnap tudnak orvosolni, mert a központ Timbuktuban –na jó, nem, de már nem emlékszem, hogy hol- van. Ergo: nem láttam a Stephen King: Búra alatt c. sorozat első két részét. Bakker.
Ma pedig már készül a kórrajzkivonatom, amit majd Bertával elküldök a biztosítónak.
Ja, és ma reggel 7-kor, még hálóingben pillogtam az ágyban, mikor megjelent az ágyam mellett kerekesszékkel Illés Sanyi –egyláb- és összesujj-amputált, még 2002-ből ismerős betegtárs-, egy csésze tejeskávéval!! Háhá!l

szept.19.
Ma, most az előbb, vettem fel először, egyedül a cipőm! Amit meg sem említettem, hogy megkaptam tegnap. Az OEP nem támogatja a talp-emelést, tehát ez nekem centinként 1.500 HUF-ba került. És ez csak egy cipő!!! (S papucs is kell, minimum egy pár, hiszen, éjszaka kiszaladni pisilni… ) Ergo: OEP, illetve aki ezt (is) így meghatározta benyalhat!!
Szóval tegnap ideért a régi cipőm, az új, négycentivel megemelt talppal, s azóta abban gyakorlatozom. Először csak pár lépés ment, hiszen ez bizonytalan, de ma már tök stabilnak érzem, sőt, némi fakanál-segítséggel a bekötés is sikerült!
Most pedig megyek lépcsőt járni, csak Niki szólítson, mert ugye az még tiltott pálya egyedül.

szept. 20.
KÉK_AZ_ÉG! 29 éve kék.
Ma nagyvizit volt, s ennek rám vetített eredménye a jövő héttől kezdődő konditorna. Öööö…

„ÉLVEZD, AMÍG VAN MÉG MIT, MINTHA EZ A PERC LENNE AZ UTOLSÓ!!!!„ PUNNANY MASSIF-ÉLVEZD „Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom, úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom….”
Hmmm…. 4 centi… el kell fogadnom. Hmmm… feladat…. nem több, de kibaszott nagy…
Most voltam lépcsőzni. 20 lépcső le, majd vissza.
Protokoll szerint lefelé: első a védett láb, mankók utána, testsúly mankókon, majd ép lábbal utána, aztán kezdeni elölről. Felfelé: ép láb fel, súly mankókon, fel a védett lábbal, majd mankók is. Ez így most, a bohóccipővel  kivitelezhetetlen, mert mivel nem hajlik a bokám –épp az, amelyik a vastagtalpú cipőben lakik- még rásegíteni sem tudok, ha  meg kilépek a fok szélére, akkor egyensúlyom vesztve simán lecsúszom a lépcsőn, tehát ez nembegyere, így unortodox megoldás kellett, vagyis: lefelé mankók, védendő láb marad, lelépek a magas cipővel, súly mankón, majd a védendő lábbal, ezután mehetnek a mankók. Hmmm… agymunka ezt átrendezni, némi torpanással jár ez, de egyelőre megy. 

szept.  21.
Ma meglehetősen antiszociális vagyok, tehát reggel óta rajtam a fülhallgató és rádiót hallgatok.
Most negyedszer van sarkig tárva a teraszajtó a mai nap folyamán, s egyenként cirka 40-50 perc hosszan. Ősz van. Néhány napja kifejezetten hideg, és mától nem elég a napi kétszeri egyórás szelőztetés a rendmániás szobatársnak, hanem mondom, most van ¾ 5 és most negyedszer kellett ennyire kitárni. Megfagyok és szétesz az ideg. Vagyis lószart, mondom, egész nap rádiót hallgatok.
áááááááááááááááááááááááááááá…………………..


szept. 22.
Mához egy hónapra van időpontom Tanár úrhoz kontrollra a Jánosba. Elképzelhető, hogy addig itt leszek, mert a döntés joga az övé a terhelhetőséget illetően, s az kell a lépcsőzéshez. Akkor is, ha unortodox módon gyakorlom ezt már.
Ma délután lesz a Pethő Intézet melletti tüntetés. Lehet, hogy kivisznek rá.

---------------------

Nem vittek ki, legalábbis akkor nem.
Azóta már október van, ezek jegyzet után rögzített szösszök, csak nemvolt hálóm.
Még mindig rehabon, 4 centivel magasabban, cisztátlanul, 10 évvel visszavetve...

/1.
Pé tökéletes fuvarosként pont időben beállt a ház elé, nekünk csak elegánsan be kellett szállni. Akkora bőrönddel jöttem, hogy a fal adja a másikat, és még mellette egy laptop-táska valamint egy decens retikül… (Persze itt rögvest ki is derült, hogy mit hagytam otthon…)
Az volt az ukáz,  hogy még délelőtt érjek be, mert csendes ügyeletes az osztály és ugyanaz a fiatal  orvos lesz az egyetlen a gáton, akivel beszéltem –hogy ne szerdán hajnali 7-re kelljen bejönnöm-, tehát gond nélkül elfoglalhatom helyem. Nos, 11 körül itt voltunk, s nagyon kerestük a bejáratot, mert én csak az Ambulancia felől ismerem, de igazából az osztálynak nem ez a főbejárata, de néhány karika után megleltük. Nagy örömömre azonnal felküldtek az ambulanciára, ahol vártam cirka egy órát, mert éppen balhé volt valakivel. (Berta és Pé kitartottak velem, annyira hagytak magamra, hogy a cuccom elrendezték az időközben megkapott ágyamnál.)
Megérkezett Lehoczky doktor –egy nagyon fiatal, nagyon szimpatikus, nagyon kedves doki-, s megkísérelte a felvételem.
Nem véletlenül írtam így. Átnézte a papírjaim, kikérdezett, de a gép nem volt hajlandó kiadni az oldalam, így ideiglenes ápolási lapot kaptam, s egy meghagyást, hogy reggel fél 8-ra legyek ott –az ambulancián-, hogy valóban megtörténjen a felvételem és elrendeződjön a vérválasztás. (Ami az egész talán legfontosabb része, mármint a műtéti előkészületek közül.)
Tehát ezután –már volt fél 3 is- megkaptam az ágyam, Bertáék el, én meg próbáltam berendezkedni.
Például megkerestem a cuccaim, amiket Berta remekül elrendezett, mindent nagyon kézre is, így ezzel nem sok dolgom volt. Aludtam is egyet, aztán próbáltam netre menni… Ja… most vagy a gépem az oka, ami a végét járja, vagy nincs itt wi-fi. (Ez utóbbit nem nagyon hiszem, de megkérdeztem az osztály-asszisztenst és nem is értette mit akarok…)

/2.
Reggel 5-kor keltem, elmentem zuhanyozni, aztán visszaaludtam. Éppen időben ébredtem, mert okos vagyok és beállítottam a telefonom, negyed 8-ra, hogy szóljon rám, nehogy elfelejtsek menni s intézni a dolgaim.
Köntös, szatyorba papírkáim és indultam. Még egy lélek nem volt –ahogy előző nap sem- az ambulancián, úgyhogy ültem, türelmesen. Aztán csak termett egy adminisztrátor, neki beadtam a pakkom s vártam tovább. Ez volt cirka 8-kor, eddigre már ezren voltunk. (Egy tolóágyra ültem fel, mert itt is a likacsos padok nem túl csípőbarát eszközök.)
10:28-kor pánikban jött az osztályos nővér, hogy hol vagyok, 10-ig oda kellett volna érnie a vérnek az irreguláris ellenanyagszűréshez, én akkor éppen benn voltam már az irodán és ott, míg történt az adminisztráció vette le a vért s zacsizta is be, felcímkézve az OVSZ-nek.
Vagy másfél óra múlva értem vissza a szobába, addigra már lement a vizit.
Azóta szinte végig aludtam, most ébresztett fel a nővérke, hogy baj van, nem változtattam én nevet valaha?
He? Mondom…
Mert ezen a TAJ-számon Takács Csabáné szerepel.
Hmmm…. ja…. ja… JA!!!!!!!!!!!!!!!!!

És erre akkor nem mondanék semmit.
Kérdésem viszont lenne: az azóta eltelt majd 12 év alatt nem rendeződött ez az önhatalmúlag így intézett anomália????

De spongyát rá. Most elvitte a személyim, lakcímkártyám és TAJ-kártyám a nővér, lemásolja és elfaxolja a vérellátónak, hogy nyugi, ez van.
Most várom az eredményt, mert ennek függvénye a holnapi műtét.


/3.
Éjjel sikerült kiderítenem, hogy a műtéti kiírásban hányadik is vagyok, mert Berta a lelkemre kötötte, hogy üzenjek, mert itt akar lenni. Sms elment, mert elsőnek voltam kiírva, vagyis 7 körül számítottam az előkészítőbe átvitelemre, s onnan már szólni lehetetlen. Jöttek is értem, és fél nyolc magasságában már megkezdődött a tortúra. Még senki nem volt ott, csak az én műtétem asszisztense, így nagyon nyugiban folytak a dolgok, megkaptam a gerincközeli érzéstelenítés injekcióját, és boldogan süllyedtem bele a fájdalommentes állapotba. Olyan ¾ 9 körül toltak a műtőbe, odakötöztek az ágyhoz, lefüggönyöztek és vártam a legjobbakat.
baromira nem voltam jelen, csak néha éreztem, hogy cibálnak, s egyszer megkérdeztem, hogy ugye nem estem le az ágyról, mert úgy érzem, persze nem, csak érzéstelenített végtaggal a térérzet is más, vagy mi a retek…aztán egy idő után már gyakorlatilag sírtam, mert az oldalamon feküdtem s a karom pedig ki volt kötve, melybe a gyógyszereket, tudomisénmiket adagoltak, s ez valahogy nem volt túl kényelmes, hogy így fogalmazzak… de gyorsan vége lett, mert az egész tartott vagy másfél órát, s már vittek is vissza a szobába.
Addigra Berta itt volt, illetve már jóval korábban, de csak akkor találkoztunk, s kipakolta amit hozott nekem, konstatálta, hogy élek, jól vagyok, s nem nagyon vagyok partner mélyebb beszélgetés lefolytatásában, így nem sokára ment is.
Én meg aludtam.
Amíg fel nem ébredtem arra, hogy ihaj van. De ezt egy infúziós, Voltaren-Algopyrin koktéllal kordában lehetett tartani. Meglátogatott Tanár úr is, s a szokásos: „Hogy van?” kérdés után a következő ez volt: „Hány centi is volt a különbség a két lába között”
Ööööööööööööööö….
Rég vót az mán, tsókolom… az első másfél évben, a b után, míg nem volt megműtve a csípőm, 4,5 cm különbség volt a nyomorult lábam vesztére, mert az ugye lábszáram ronggyá törése és combcsontom tolása által a csípőm szilánkokra törött s magába zárta s feljebb vitte az említett 4,5 cm-rel a combcsontom. Tehát akkor volt különbség… de amikor európai tanulmány-összefogással aztán 2003. 02. 14-én egy 10 órás műtéttel helyreállította Tanár úr a csípőm, onnan kinőtt a lábam, s sem különbség, sem irdatlan, már-már kibírhatatlan, senkinek sem kívánom a tizedét sem, folyamatos fájdalom nem maradt. (Kinyílt a világ…. mint egy madár, melyet kikötöttek s most elszabadult… így éreztem a műtét utáni két nap elteltével, mert addig meg még annál is nagyobb kínt éltem meg, de onnan… szóval, na.:)
De visszatérve Tanár úr mai kérdésére, hogy mennyi is volt a különbség a két lábam között…
- Nem volt. Onnan, hogy protetizálta a jobb csípőmet Tanár úr, már nem volt különbség. Mert?
- Mert most van.
Öööööööööööööö……….
- ????
- Most van 3 centi.

Hmmm….


Olyan, de olyan, de olyan okos vagyok, hogy a fal adja a másikat!! Egy évben egy pár cipő jár egy ingyenélő nyomoréknak –ami így is 20 rugó- s én arra számítva, hogy most lesz a műtét, mely bár nem érinti a lábam, de terhelésben –gondoltam- lehet áthelyeződés, ezért kényelmi szempontok változhatnak. S lám, nemhogy kényelmi szempontok, hanem de sőt, funkcionális,  háromcentis szempontok változnak!!!  (De sőt… a papucskérdés egy másik szegmens, amit szintén meg kell oldani, s az már ugye plusz egy lenne, amit állambácsi szarik dotálni, de ezzel a kérdéssel majd holnap foglalkozom, mert Scarlett O’Hara a barátom…)
Szóval, ez van. Gondoltam, hogy újra kell tanulnom járni, de ez meg sem fordult  a fejemben.
A gyógytornász kiültetett az ágy szélére, aztán kicsiny akklimatizálódás után fel is álltam –na, jó, kis segítséggel, de akkor is én álltam…:). Nos, a különbség kifejezett és hatalmas feladat. Hiszen egyáltalán nem terhelhetem a „most kinőtt lábam”, hisz az elmúlt 12 évben szinte csak azon álltam.
De ha így, akkor így. Bakker. Még, hogy unalmas a hülyenyomorék élete, kaland kaland hátán!!!

Délután bejött hozzám látogatni Zsuzsi, a MKR szerkesztője, s hozott nekem egy rakás földi jót, élén  talán a vízzel, melyet irdatlan mennyiségben kell/kéne innom, mert katéterem még mindig van (s lesz is egy darabig).

/4.

Majdhogynem jól aludtam, persze ha nem számolom az injekciós koktélt, melyre azért szükség volt a nyugihoz. S a nővérke óránként benézett, megsimogatta a kezem, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, ellenőrizte az infúzióm –melyet a két zacsi vér után kaptam, s még éjjel csöpögött lefelé, de semmi baj nem volt. A központi szívóra tett drén is remekül teljesített, ami a sebből volt hívatott kivezetni a nem odavaló cuccot, így minden kifogástalanul funkcionált.
Reggel mosdatás, aztán belehallgattam kicsit a rádióba, majd ismét aludtam egyet.
Kötözős nővér átkötötte a sebem és kivette a drént! Azt mondta, kellemetlen lesz, de esküszöm egy kukkot sem éreztem, hmm…
Aztán jött a gyógytornász és nekem szegezte a kérdést: akarok-e sétálni?
Hámáhogyne!!
Baromi kíváncsi voltam, milyen lesz megint felemásan –mármint végtaghossz különbséggel- ráadásul úgy, hogy a hosszabb lábam max végtagsúllyal terhelhetem.
Nos, a három centi valszeg inkább alásacc, mert felvettem a jobb lábamra a papucsom, s ketten felállítottak – a járókeretemmel, amit behoztam magammal-, s még így is be kellett hajlítani a bal térdem, hogy ne terheljem azt az oldalt.
És –figyi! figyi!!!!- elmentem a szomszéd ágy végéig, meg vissza, az barátok között is megvan vagy öt méter!!!!! Háháááá!!!!

Nos, a leülés azért nem volt egyszerű. (Persze a fordulás sem, így azt mondtam a gyógytornásznak, hogy holnaptól odamegyek a szomszéd ágyig, lefekszem s másnap visszajövök… de ez az ötlet nem nyerte el tetszését, nem is értem miért… ).
Eddig ugye,12 évig úgy ment ez, hogy messze kitettem a jobb oldalon nőtt, kedves_okos_szép nyomorult lábam, s a balra, mely volt eddig a jobb,támaszkodva leültem –s persze ugyanez pepitában felállásnál is.
Ám, mostantól nem lehet így egy darabig. A bal, most nyomorultabb, frissen műtött lábam ki kell tennem jó messzire, hiszen hosszabb is mint amaz, s nem lehet terhelni. Hú, de macera!!! Az a cirka 20 cm amit az ágyig meg kell tenni a leüléshez, nos, emberpróbáló feladat!!! És akkor még arról nem beszéltem, hogy lefeküdni…. hmmmm….  csak azért nem írom, hogy sikoltoztam, mert tán az artikulálatlan torokhangok nem felelnek meg ennek a bájos, nőies kifejezésnek. Szóval, csá, bazmeg, KÍN, régen találkoztunk, aszittem sosenemistöbbet, oszt nesze.
De megkaptam a koktélt és viselhető szintre csökkent a zsizsegés a csípőmben.

Jött az ebéd, tökfőzelékkel, amit imádok s most különösen valami jutalomképpen is értékeltem.

Ani is járt itt, hozott nekem egy rakás vizet, meg finom, gyönyörű szőlőt, s megkávéztunk a Zsuzsitól kapott zöldkávéból. Tiszta kényelem!

Haladok! Jó ez.

Holnap lesz Tanár úr, rá akarok kérdezni a cisztámra, hogy milyen állapotban volt a csípőm így face to face, mert a röntgenkép szerint ölíg ramaty.

Net nincs, de ha már előbányásztam a gépem, kicsit diablózom. :)

aug. 29.
Nem is tudom. Egyrészt megváltozott itt minden –de rájöttem, mikor pöckölték két éve a lábujjaim, ugyanezt írtam, de most tán még ahhoz képest is szar a helyzet (egy alkalommal, egy éjszakai megaláztatós-kínzatós-bosszúállós* /* űgy érzem, rajtam áll bosszút a kevés pénzért, sok munkáért etc, de tsókolom, aszondom, ha én nem vagyok –s tessen ezt széles látókörrel érteni- akkor neked baszod nincs munkád…/ eset után így fogalmaztam sms-ben: „A ma éjjeli nővérpáros méltán indulhat az évszázad szarnővére versenyén.” ), s az ellátás a béka segge alatt is van, másrészt viszont –és bocs- én baromi ügyes vagyok. Persze az is minimum két részből áll, éspedig: a) ma egy hetes a műtétem és ma először nem „ordítoztam” járás és visszafektetés közben (s ez, tekintve a b) pontot, irgalmatlan előrelépés) és akkor b) ehhez a műtét napjához, közvetlenül az első Tanár úr látogatáshoz kell visszatérnem: amit már írtam is.

No, nem mondom, hogy nem lepett meg… Sőt! Basszus!!
Bő 3 cm-t (azóta kiderült, pontosan 4cm-t) „nőttem” a másfél órás műtét alatt. Hmmm… mondom én is, azóta is. Aztán próbáltam ezt a „hírt” is a saját túlélő-mércémen elhelyezni, s -jelentem- sikerülni látszik, mert azért „néha” a bazdmeg érzés sokkal erősebb, mint bármi más… S még vastagon e ponton belül mondom, következett a gyógytorna. Első lábra állítás: jé, tényleg hosszabb… sőt, ha a jobb lábamon papucs van a másik pedig mezítláb a földön, akkor is be kell hajlítanom a térdem. Ergo: bakkerfaktor benéz megint… Emelik a lábam s ez combhajlatban, illetve elöl ordítva-kíméletlenül-élesen-kínzón fáj… én csak lestem… aztán jött a járás és mikor 3 nap múlva sem enyhült  ez a rettenetes, egy konkrét helyre lokalizálódó kín, a gyógytornász javaslatára szóltam Tanár úrnak. Másnap vizitkor ez meg is történt, erre ő kitakar, megfogja a térdem alatt a lábam, s azt mondja: „Márta, lazán!” és megemeli majd visszaejti, s ezt ismételgeti vagy ötször. Én meg.. én meg vártam, hogy majd széttép a KÍN –s kedvem lett volna „prevenciós jelleggel” két csattanósat lekeverni Tanár úrnak…- de baszott megjelenni –s ő ezt elintézte annyival, hogy a protézis tökéletes a többi a gyógytornászok dolga… (Ööööö….)
A következő gyt-ra ki is derítették –utánanéztek a szakirodalomban-, hogy 1cm lágyrész nyúlás 3-6 hét igen erős, éles fájdalmat indokol. Nabazmeg! Nekem meg van bő 3 centi (ja, 4)!!!
Nos, ezután úgy döntöttem, hogy ez jó hír! (Ha így, akkor így… bazdmeg!!!!!) Mert semmi baj, a protézissel minden oké, csak 3 –mondom HÁROM, s nem hat, hanem max 3- hétig fog ennyire fájni ez, hisz egy gyerek félév alatt nő 3 centit, én meg  bírtam ezt abszolválni cirka öt perc alatt, naná, hogy azt utol kell érnie a… ööö…a nekem is, na.
Tehát fájdalom benyalhat, ecetera, de kipipálom. Ez volt két napja, s ma –csak lestem- egy hangot sem fájt. És úgy jártam, hogy csak na! Elszaladtam az ablakig és kinéztem!! és visszajöttem, aztán ültem egy jó darabig az ágy szélén… Aszta! Ezt akkora előrelépésnek érzem, hogy ihaj! Persze tudom, lesz ez még így se (hisz Jack a barátom), de akkor is!
Az jutott eszembe egy nyugis pillanatomban, hogy a szobám ablakát eddig –ami egy teraszajtó a megfelelő magasságban elhelyezve, s ablakként funkcionálva- csak nagyon nehezen tudtam kinyitni-becsukni, mert csak lábujjhegyen pipiskedve értem el az egyetlen kilincsét. Ám mostantól!! Háhááá!!! Nőttem 3 (4) centit, úgyhogy ez a gond kipipálva!

szept. 05.
Tegnap hoztak át a Rehabra. Korán jöttek értem a mentősök, s gond nélkül átcibáltak a tolóágyra, s már mentünk is. Kapaszkodnom kellett végig, mert a hosszú lábammal mindig rácsúsztam az ágykeretre és elkerülhetetlenül támaszkodtam rajta, akárhogy is el akartam kerülni ezt –mert még tehermentesíteni kell a friss protézisem-, szóval inkább a mentő kapaszkodójába csimpaszkodtam és néha feltornásztam magam, ha már nagyon „talpon álltam”.
Aztán behoztak az osztályra, ahol is régi arcokat láttam, s ugyan itt 2003-ban feküdtem utoljára, de szép számmal emlékeztek is rám –köztük s tán elsősorban Margit,. a főnővér, vagyis ma mesélte, hogy már nem főnővér, mert tavaly nyugdíjba ment, s azóta nővérként dolgozik, más vezetése alatt, de ő egy annyira karakteres határozott, klassz egyéniség, hogy még likas agyam helyén is stabil posztja van-,megkaptam az ágyam, áttranszportáltak a mentősök, s huss, már itt sem voltak.
Az 1. szoba négyes ágyát kaptam, ami a szoba –de tán az osztály- legszarabb ágya, mert míg a többi távirányítós állítós, kapaszkodós, hiperágy –gondolom EU élhetőbb részéről leselejtezett készletből. az enyém, akár a Jánosból is idekerülhetett volna, mert pont olyan, azzal a lényegi különbséggel, hogy legalább matrac van rajta, s az nem lukas az általam legjobban használt területén…
Egy fiatal doktornő felvett, hiába mondtam, hogy itt van az összes zárójelentésem, ő azt nem nézte meg, nekem kellett elregélnem a történetem, dátumokkal, operáció nevekkel, miegyébbel…. (hábazmeg…)
Tegnap más nem is igen történt, hacsak az nem említésre méltó, hogy éjjel gyakorlatilag 1:48-ig tudtam aludni, mert akkor elkezdődött a szobában –mint kiderült- a normál éjszakai műsor: az átlagéletkor velem együtt is cirka 90 év –ez Vén főorvosasszony specialitása, már 11 éve, mikor először itt voltam, tudtam meg-, s a nénik nem tudnak aludni. Kiabálás, pakolás, veszekedés, jajgatás, nonstop nővérhívás és amit el lehet képzelni… szóval műsor volt. Alvás nem.


Hajnali ötkor volt ébresztő, bár itt este van a fürdés –ja, az kimaradt a tegnapból, hogy én a felvételkor beikszeltem, hogy egyedül  zuhanyozom, aztán megláttam a zuhanyszéket…. ez elvileg egy akadálymentes hely. Gyakorlatilag meg az is. leszámítva a zuhanyszéket. Cirka 30 cm az ülésmagassága –na, jó, van az harmincöt is-, mely ugyebár sokkal alacsonyabb, mint az én sztenderd 57-es minimál-magasságom, úgyhogy mondtam az éjszakás ápolónak, aki jött, hogy szóljon, mindenki húzzon fürdeni, hogy nekem biz’a segítség kell. Gond nélkül vette eme fordulatot, egy kanyarral már hozta is a fürdetőszéket –szobawc vödörtelenítve-, s már sínen is voltam.
El nem tudom mondani, hogy mennyire jólesett! Ma még hajat is mosok majd! Háhá!!
Szóval, ettől még hajnali ötkor ébresztő –már a zsinat miatt amúgy sem volt alvás, de akkor is- és vérvétel, meg ilyenek, kezdtem felöltözni –ami tudtam, baromi nagy feladat lesz, mármint tsókolom, épp ez az egyik legfőbb amit itt, most nekem meg kell tanulnom, hisz eddig a bal oldalon nőtt, sokkal, klasszisokkal jobb lábammal öltözködtem eddig, amit most tőben gyakorlatilag leszakaszoltak s újra kell építenem a mozgásokat, az erőt, ráadásul nem is hajolhat 90 foknál többet –megjegyzem, egyelőre ennek a közelébe sem jutok, de dolgozom rajta, ma már volt gyógytorna.
Itt ültem az ágy szélén, felül felöltöztem, és addig jutottam, hogy levettem a horgolt mamuszt a lábamról –Marianna áldott legyen neved, ugyebár- bugyit fel tudtam venni a nyomorult s jelen helyzetben extrán tökéletesen teljesítő jobb lábammal, aztán bokáig belebújtam a nadrágba és ültem. Százszor próbáltam elkapni és felcibálni, de egyszerűen nem ment, tehát vártam… bejött a segédnővér, kérdezte, mi van, mondtam, erre ő, hogy ide és ide megy, aztán jön, nyugi…. tehát én ültem. Aztán egyszer csak jött egy ápoló s a kezében lévő papírról felolvasta a nevem, mondván, azonnal megyünk a röntgenbe.
Látta, hogy nem vagyok még csatarendben, így elszaladt egy ápolóért, aki aztán sietve gatyába rázott –megjegyzem, úgy ráterheltem ezen keresetlen s elsietett mozdulatsor alatt a műtött lábamra, hogy a fal adja a másikat… csillagok, csillagok, ugye…-, közben beteghordó hozott kerekesszéket, amibe én beleültem –megjegyzem, sem párnája, sem egyetlen fékje nem volt…-, majd el a röntgenbe. Ahol is kis várakozás után sorra is kerültem, hát érdekes volt. A kerekesszékből átülni a sokkal magasabb röntgenasztalra, Eleve a szék viselhetetlenül alacsony így nekem, s még felállni és átmászni az asztalra… szóval, kaland kaland hátán, és a beteghordó gyakorlatilag áttett, de ez édeskevés segítség volt, hisz az asztalon kifacsarodott testhelyzetben, összekötött lábakkal –hogy ezt a természetellenes tartást tiltakozó tagjaim ellenére fixálják-, majd alápolcolt csípővel és kifacsart térdekkel berregett a gép, aztán mikor négy felvétel elkészült –mindegyik a bal csípőmre fókuszáltan csak más-más rálátásból-, jött a visszatraszport a székbe. Hmmm… jött fiatalember, én meg mondtam neki, hogy bátor vagyok, bocs, csak tartsa a széket –miután az féktelen- és átülök, amennyiben nem sikerül az rögvest kiderül, ám ha de, akkor meg hurrá van. És lám!!! Nattyon elégedetten és magamban sikítva a fájdalomtól az alkalmatlan széktől és tortúrától irány vissza a szoba.
Kis pihenő, majd alig pár perccel később itt is volt értem a gyógytornász –bakker, nem emlékszem a nevére, pedig ő régi garnitúra tag, emlékszik is rám, sőt, Anikótól hozott nekem üdvözletet, ami külön szívmelengető (Anikó a négyfontosemberem egyike)- kérdezte, hogy hagyjon-e pihenni s később jöjjön vissza, mert most gyógytornász hallgatónak adna át, aki negyedéves és én remek illusztráció vagyok a tananyaghoz, de mondtam, hogy ezért vagyok itt, már mehetünk is! A világ végén van a szobánkhoz képest a tornaterem. Jó kis séta volt, pláne visszafelé, már-már hányingerkeltő, de édes a megérkezés, ugye. A két út között pedig az intenzív gyógytorna, mely most a bemutató-felmérésből állt. A nyelvem lógott, és azóta is. Ami igazán meglepő, hogy a csípőprotézis beültetéssel –ahogy mondtam- gyakorlatilag szakaszolódott a bal lábam tőből. Izomerő tekintetében nagyon. Most a nyomorult, jobb oldalon nőtt, darabjaira szakadt és 10 éve csípőprotetizált lábam sokkal, sokkal erősebb (5-ös skálán ez 3,5-4 míg a másik 2), mozgékonyabb stabilabb mint amaz és ez egyrészt meglepő, másrészt meg nagyon megnyugtató és olyan ..izé, na… büszke is vagyok rá. És újra,  megint újra KöszönömFazekasDoki!!!!!
Ami még konkrétan kiderült az a végtaghossz-különbség pontos mértéke.
4 –azaz négy- centiméter. Azért ez sok. Bakker, egy diszkócipőtalpat megér.
Csak hát nem mindkettő, hanem csakis a jobb oldalamon. Hmmm…

Aztán ebéd volt és ma már megkaptam a fehérjeszegény diéta szerinti kaját, ami nem sokban különbözött a normáltól, s még annyi történt, hogy megint meg kellett várnom míg elfogytak az emberek az ebédlőből és jött Barbi a segédnővér leszedni az asztalokat, mert egyedül nem tudtam felállni a karfátlan, alacsony székről –tegnap ez kiderült, akkor is segítség kellett- de ma már csak a keretem kellett tartani, mert sikerült! Gondoltam, ha ma ennyit cibáltak, legyen már ebből valami nyereségem is, s íme, ez volt az.
Azóta meg pihegek…

szept. 06.
Éjjel megint ment a műsor, kicsit kiakadtam, de tudom, ez lesz, amíg ez a leosztás a szobában és annak változására esély sincs a belátható jövőben. (Illetve egyik néni kedden elmegy, de nem ő a fő csapásirány a zenés esztrádban…)
Reggel aludtam egy kicsit, majd nagyvizit volt, mint kiderült, itt mindig péntekenként van, mely során szóba került a tegnap felmért izomerőm (2), ami egy hosszas hümmöt váltott ki Vén főorvosasszonyból s azt a kijelentést, hogy lám, nem kell rohanni a mankózás elsajátításában, hiszen előreláthatóan sokáig leszek itt vendég. (Öööö…. a lágyrésznyúlás előrelátható 3-6 hét igazolt kínját én max 3 hétben irányoztam elő –s úgy néz ki, tartani is fogom, mert már csak néha köszön rám…, így ezt meg én max 4-5 hétre lövöm be, mert onnantól terhelhető lesz gyengusz oldalam is, s lépcsőzhetek majd.) Rákérdeztem a vízre, engedélyem van, de erősödnöm kell hozzá, s ugyanígy a cipőre ill a magasításra is, mert ez a félmezitláb nem túl komfortos lét…ígéretet kaptam a cipész szervezésre, mely aztán alakult is, hétfőn jönnek méretvételre az LBT Bt-től (Lúdtalpbetét Betéti Társaság… e névtől anno is padlót fogtam, a lelkem kerekedik az ilyen eltalált eufemizációs szóviccektől…), a cipőhöz, s szerdán at OrtoProfil-tól pedig ideiglenes magasítás készül majd a mostani cipőmre. Ez utóbbi nem OEP támogatott, tehát ennek centije 1.700 HUF. A sarkondolgozóretkesfelmenődtetetvesszemét… mondom annak aki ezt így határozta meg. Ha nem spóroltam volna el az idei egyetlen cipőmet, akkor most az is teljes áron készülhetne, ami cirka 200.000 HUF lenne –ergo nem lenne, na…-, így „csak” cirka 20 rugó lesz … ismétlem, ez is egy nyílt kurvaanyázásra okot adó helyzet, hiszen állapotváltozás sem ad lehetőséget év közben plusz cipő készítésére, vagy egy van, s az már az „új lábra” nem jó vagy teljes áron csináltatsz…
Aztán jött értem Ádám, a tegnapi gyógytornász hallgató, s irány a tornaterem, ahol alapos tekerészés, oly annyira, hogy még hason is feküdtem, amire a műtét óta nem volt példa s ezt meg is köszöntem Ádámnak, mert kifejezetten jólesett.

Utána ebéd, nekem karfiolleves és rakottkrumpli volt, melyek nem is voltak rosszak, de a sót, úgy ahogy van kihagyták az egészből s ezzel meglehetősen rontottak az ebéd élvezeti értékén, majd visszajöttem a szobába, s örömteli eseményként András látogatott meg, s azonnal vitt is magával egy Scrabble parti erejéig az Ergoterápiára.
Olyan jó volt!  Annyira de annyira örültem neki és eleinte vezettem, de a végére úgy kikaptam, hogy a fal adta a másikat, tehát kedden –mivel hétfőn nem dolgozik- erősen revansot kell vennem. Vagy ismét kikapok majd… asserossz tulajdonképpen, na. :)
Beszélgettünk is jócskán és nagyon megtisztelve érzem magam, hogy beavatott élete jelen történésébe, mellyel nem könnyű megküzdenie. Andrásnak nagyon sokat köszönhetek, s jól fog kijönni abból a nem túl szerencsés leosztásból, amiben most van. Mert jó ember.

Most jön a hétvége s itt olyankor a fű nem nő, ergo Diablózni és X-faktor kezdeti adást nézni fogok, túlélési célzattal.

szept. 07.
Éjjel megint azt hittem, felrobbanok. Egyrészt a sebem lángolt és a csípőm-combcsontom nagyon fájt, úgyhogy baromi rossz kedvem is volt, a szomszédnéni meg –ahogy minden éjjel- este negyed 11-kor feléledt és onnantól hajnalig megint ment a műsor. Tegnap hoztak be neki a lányai ébresztős, rádiós órát, hogy majd milyen jó lesz, hisz így tud híreket hallgatni. Jah, csak fülhallgatót nem hoztak neki és nem tanították meg a kezelésére, így 10 percenként felüvöltött az ébresztője és néha szintén ordítva a fehér zaj. Könyörögtünk, kértük, parancsoltuk neki, hogy kapcsolja ki, s cirka egy óra múlva ez sikerült is. Utána már csak a szokásos katiprojekt ment: pakolás, zörgés, szekrényről-leverés hajnalig… Úgyhogy most egész délelőtt aludtam.

szept. 08.
Ma is aludtam egész délelőtt, de most annyira, hogy reggeli után fel sem öltöztem, az ebédre hívó csengő ébresztett. Tehát csak köntöst vettem és beleültem a székembe, gondolván, ma úgyis vasárnap van, tehát ennyi lazaságot megengedhetek magamnak, hiszen a székek, az ebédlőben nekem, az ideálisnál cirka 3-4 cm-rel alacsonyabbak, s egy tortúra felállni onnan, de a kerekesszéknek van karfája, azzal egyedül is boldogulok.
Na, ja, egészen addig oké is volt minden, míg nem kellett elkezdenem kanalazni az amúgy mindennap ugyanolyan levesemet. Hiszen így magasabban ülök picit, és a lábam is magasabban pihen, ám előredőlni egyáltalán nem tudok, mert a most macerált csípőm egyszerűen nem enged cirka 85 foknál többet -90-nél többet meg nem is szabad neki-, így minden falat egy kín volt, mert a végponton éles fájdalmat generált ez a mélyben, a műtét helyén.
Délutánra tervezek egy alvást –meglepő, mi?- és egy Diablo menetet.

szept. 09.
Ma. pontosabban mától, két mankóval járok. Számomra is meglepő a stabilitásom, de nem firtatom a dolgot. :)
És mától gyakorlatozunk Nikivel –a gyógytornásszal-, a mankóval lépcsőzés –egyelőre sztepperrel- és normál székre/ről való leülést illetve felállást.
Elfáradtam. Ma igazán és nagyon elégedett vagyok magammal, remélem, holnap nem hullámvölgy jön…

szept. 10.
Két mankó pipa –persze nem ilyen egyszerű ez, de maceráival együtt is fontos előrelépés ez- székre le ill arról felállás is –ma klasszisokkal jobban ment és gond nélkül, stabilan sikerült, tehát ezt is a pipánál tartom számon-, ezen kívül ma lépcsőztem is.
Háhá!!!
Egyelőre csak a szztepperen, fel-le, de az már megy, holnap ha minden igaz, akkor valódi lépcsőn. Haladás.
Voltam lenn Andrásnál is és egy óra remek fakanál-festés után belementünk a politikába. András elvakult fideszes és eltántoríthatatlan vikifan, ergo: meggyőzhetetlen érvekkel. De azért a felé való tiszteletem kicsit sem lappadt.

szept. 13.
Tegnap 6 lépcső a lépcsőházban, fel-le, korlátra támaszkodás nélkül –erre rá kellett kérdeznem, hogy merméris? s a válasz csak nekem nem kézenfekvő, de így, hogy tudom, tolerálható: korláttal nem lehet tehermentesíteni a most még nem terhelhető lábam, így az egyelőre jelentéktelen részlet csupán, de funkciótlan, hiszen muszáj a két mankóra támaszkodnom-, ami ment is, de valljuk be, nem egyszerű rögzített bokával, de tanulom a dolgot. Még a világítótoronyba nem mennék fel, sőt, a lakásomba sem, tekintve a 17 kvázi csigalépcsőt, de gyakorlásnak tökéletes.
Tegnap elromlott a tv az ágyam mellett. Hívtam a szolgáltatót, néhány óra múlva jött is ürge –mármint pc-szaki-, szerelt, kapcsolt, zizegett, majd kimondta az ítéletet, ez bizony szerverhiba, amit csak holnap tudnak orvosolni, mert a központ Timbuktuban –na jó, nem, de már nem emlékszem, hogy hol- van. Ergo: nem láttam a Stephen King: Búra alatt c. sorozat első két részét. Bakker.
Ma pedig már készül a kórrajzkivonatom, amit majd Bertával elküldök a biztosítónak.
Ja, és ma reggel 7-kor, még hálóingben pillogtam az ágyban, mikor megjelent az ágyam mellett kerekesszékkel Illés Sanyi –egyláb- és összesujj-amputált, még 2002-ből ismerős betegtárs-, egy csésze tejeskávéval!! Háhá!l

szept.19.
Ma, most az előbb, vettem fel először, egyedül a cipőm! Amit meg sem említettem, hogy megkaptam tegnap. Az OEP nem támogatja a talp-emelést, tehát ez nekem centinként 1.500 HUF-ba került. És ez csak egy cipő!!! (S papucs is kell, minimum egy pár, hiszen, éjszaka kiszaladni pisilni… ) Ergo: OEP, illetve aki ezt (is) így meghatározta benyalhat!!
Szóval tegnap ideért a régi cipőm, az új, négycentivel megemelt talppal, s azóta abban gyakorlatozom. Először csak pár lépés ment, hiszen ez bizonytalan, de ma már tök stabilnak érzem, sőt, némi fakanál-segítséggel a bekötés is sikerült!
Most pedig megyek lépcsőt járni, csak Niki szólítson, mert ugye az még tiltott pálya egyedül.

szept. 20.
KÉK_AZ_ÉG! 29 éve kék.
Ma nagyvizit volt, s ennek rám vetített eredménye a jövő héttől kezdődő konditorna. Öööö…

„ÉLVEZD, AMÍG VAN MÉG MIT, MINTHA EZ A PERC LENNE AZ UTOLSÓ!!!!„ PUNNANY MASSIF-ÉLVEZD „Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom, úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom….”
Hmmm…. 4 centi… el kell fogadnom. Hmmm… feladat…. nem több, de kibaszott nagy…
Most voltam lépcsőzni. 20 lépcső le, majd vissza.
Protokoll szerint lefelé: első a védett láb, mankók utána, testsúly mankókon, majd ép lábbal utána, aztán kezdeni elölről. Felfelé: ép láb fel, súly mankókon, fel a védett lábbal, majd mankók is. Ez így most, a bohóccipővel  kivitelezhetetlen, mert mivel nem hajlik a bokám –épp az, amelyik a vastagtalpú cipőben lakik- még rásegíteni sem tudok, ha  meg kilépek a fok szélére, akkor egyensúlyom vesztve simán lecsúszom a lépcsőn, tehát ez nembegyere, így unortodox megoldás kellett, vagyis: lefelé mankók, védendő láb marad, lelépek a magas cipővel, súly mankón, majd a védendő lábbal, ezután mehetnek a mankók. Hmmm… agymunka ezt átrendezni, némi torpanással jár ez, de egyelőre megy. 

szept.  21.
Ma meglehetősen antiszociális vagyok, tehát reggel óta rajtam a fülhallgató és rádiót hallgatok.
Most negyedszer van sarkig tárva a teraszajtó a mai nap folyamán, s egyenként cirka 40-50 perc hosszan. Ősz van. Néhány napja kifejezetten hideg, és mától nem elég a napi kétszeri egyórás szelőztetés a rendmániás szobatársnak, hanem mondom, most van ¾ 5 és most negyedszer kellett ennyire kitárni. Megfagyok és szétesz az ideg. Vagyis lószart, mondom, egész nap rádiót hallgatok.
áááááááááááááááááááááááááááá…………………..


szept. 22.
Mához egy hónapra van időpontom Tanár úrhoz kontrollra a Jánosba. Elképzelhető, hogy addig itt leszek, mert a döntés joga az övé a terhelhetőséget illetően, s az kell a lépcsőzéshez. Akkor is, ha unortodox módon gyakorlom ezt már.
Ma délután lesz a Pethő Intézet melletti tüntetés. Lehet, hogy kivisznek rá.

---------------------

Nem vittek ki, legalábbis akkor nem.
Azóta már október van, ezek jegyzet után rögzített szösszök, csak nemvolt hálóm.
Még mindig rehabon, 4 centivel magasabban, cisztátlanul, 10 évvel visszavetve...

Súlyos vérhiány van, még súlyosabb, mint azt első blikkre hittem, s ez nem jó hír.
Általában sem az, de most konkrétan nekem, kifejezetten rossz. Két hete a VÉRELLÁTÓBAN VOLTAM, majd el is indítottam -illetve Hármaska járt élen ebben- a donor keresést. Akadt is néhány ember -akiknek nem győzöm megköszönni ezt-, s adtak a nevemre jóváírandó vért, majd ma reggel mentem a Jánosba az Aneszteziológiai Ambulanciára műtét előtti egyeztetésre.

10:20-ra volt időpontom, de már 8 előtt ott ültem a folyosón, mert a szállító szolgálat csak így tudott felvinni -tehát vagy fél 7-kor indulok, vagy nem megyek, mert egymagam nem tudok eljutni oda-, s fél 10 felé be is hívtak.
Vittem minden papírom, újakat is és régieket is, doktornő átolvasta mindet -széles mosollyal konstatált néhány örömteli eseményt, mármint halálos közjátékot, sérülés-együttest, melyekből láthatóan kicibáltak, s ennek örültünk-, majd megbeszéltük a vért -aminek szintén utánanézett a dokumentációmban, s hümmögött egy sort.
Azt mondta, nem megoldható a műtét úgy, ahogy most ki van írva, tehát 20-án befekvés, 21-én reggel műtét, mert nekem a friss irreguláris ellenanyagszűrés eredménye szerint már két alfaktor is különleges -tehát nemhogy az az egy is valami anomália miatt lett volna, ami a 2003-as eredményen volt látható, hanem azóta lett még egy-, és ennyi idő alatt már a saját vér levétel sem lehetséges, mert nagyon vérszegény lennék a műtétig, s akkor meg azért halasztódna, tehát az egyetlen út a "nagyon választott vér" -ezt többször is így, ezekkel a szavakkal hangsúlyozta doktornő- ami nem megy olyan egyszerűen. Tekintve, hogy négynapos ünnep után lesz a műtét.
Azt mondta, ír ajánlást a háziorvosomnak, hogy spec vérhígítót írjon ki nekem, s kezdjem el hasbadöfködni vele magam, valamint hasonlóképp Tanár úrnak néhány szívhez szóló sort, miszerint a befekvést szervezze át nekem. Ezen a ponton rákérdeztem a belső szállításra, mert a szolgálat járta a várost s csak ha végeztem jöttek értem, így lemenni az ortopédiára egyedül nekem esélytelen volt, de kiderült a Jánosban -ahogy semmilyen diéta sincs, mert erre is rákérdeztem a lymphoedema okán- a szállítás sem megoldott, így doktornő felhívta Tanár urat s megbeszélte vele a macerám.
Tehát kicsit -csak egy pöttyet- megint módosult a dolog, mert nem 20-án este fekszem be, hanem 21-én reggel 7- negyed 8-ra kell ott lennem, s nem 21-én, hanem 22-én délelőtt lesz a műtét.
Vér meg nincs.
Súlyos vérhiány dúl most az országban, ezért most is nyomatékosan megkért a doktornő is -pláne látva a macerásságom alfaktorilag- s tekintve a jelen A+ kifejezett hiányt mutató voltát, hogy amennyi embert csak tudok vegyek rá, hogy menjen el vért adni, bármilyen vércsoporttal, bármilyen faktorral, de ha lehet a nevemre s ezzel nő a műtétem esélye.

Tehát, ismét:

"...választott vérrel megoldható a dolog, így kérjek meg minden embert akit elérek, s aki mozog, s van lelke hozzá és nem okoz gondot neki -ezt én teszem hozzá-, menjen el a következő címre:

Közép-magyarországi Regionális Vérellátó Központ
Cím: 1113 Budapest, Karolina út 19-21.
Telefon: +36 1 372 4200, +36 80 324 244
Véradási időpont:
Hétköznap: 7.00-19.00



A feltüntetett időpontokban és ha tud, IRÁNYÍTOTT VÉRADÁS keretében adjon le vért, a nevemre, az adataim feltüntetésével. (Ezeket magánban köszönettel megadom, annak aki hajlandó erre.)
Elsősorban A+ vér kell, hiszen az én vércsoportom ez, de mivel választott készítmény kell nekem, így bárki adhat, bármilyen vércsoporttal, faktorral, s úgy rakják össze a számomra kellő pakkot."

Szóval, emilben kérdés, én küldöm adataim, s óriási köszönetem is mellé a felajánlott bármilyen vércsoportú vérért!

Holnap háziorvos, s estétől fragminutód -a nevére nem emlékszem, de megkérdeztem, ez valami fragmin-klón, amit én évekig kaptam/adtam magamnak-, pénteken pedig Tanár úr, utolsó egyeztetés a műtét előtt.

Hazafelé elaludtam a kisbuszban, olyan fáradt voltam, aztán itthon is aludtam vagy három órát, de legalább közeledem a műtéthez, illetve az azutáni fájdalommentes, nyugis időszakhoz.

Jut eszembe.
...

"Eddig minden rendben!... Eddig minden rendben!...
Nem a zuhanás számít... a leérkezés!"





A gyűlölet (La haine)
Mathieu Kassovitz;1995.

"-...nincs is jobb dolog a világon, mint egy jó kakálás. -mondja a kisöreg, ahogy kijön a fülkéből, ahol végighallgatta a fiúk beszélgetését, és mintha ismerősök lennének, folytatja- Hisztek Istenben? Nem az a kérdés, hogy mi hiszünk-e Istenben, hanem az, hogy Isten hisz-e bennünk. Volt egy jó barátom, úgy hívták, Grünwaldsky. Együtt deportáltak bennünket Szibériába. Ha az embert Szibériába viszik munkatáborba marhavagonokban kell megtenni az utat, át a végtelen sztyeppéken, hosszú napokon keresztül, anélkül, hogy élő emberrel találkoznál. Melegíteni melegítjük egymást, nem az a gond, hanem az, ha szükségre kell menni, ha kakálni kell, mert azt nem lehet benn a vagonban. Az egyetlen alkalom amikor a szerelvényt megállítják, azért hogy vizet töltsenek a gőzmozdonyba. De Grünwaldsky igen szégyellős volt, még ha csak mosakodnunk kellett is egymás előtt az is zavarta, én meg persze gyakran csúfoltam Grünwaldskyt emiatt. Szóval a szerelvény megáll, mindenki rohan, hogy könnyítsen magán. Közvetlen a szerelvény mellett. De én már annyit hecceltem Grünwaldskyt ezzel a dologgal, hogy ő elment egy kicsit messzibbre. Amikor a vonat újra elindul, mindenki gyorsan felugrik, mert a vonat senkire se vár. A probléma csak az volt, hogy Grünwaldsky, aki egy kicsit messzibbre ment egy bokor mögé, még nem végzett a szarással. Látom ám, hogy egyszer csak kijön a bokor mögül, két kézzel fogja a gatyáját, hogy az le ne csússzon, és igyekszik elérni a vonatot. Én nyújtom a kezemet, de valahányszor amikor ő is nyújtja az övét, elereszti a gatyáját, ami lecsúszik a bokájára. Akkor felhúzza a gatyáját, és elkezd megint futni, és a gatyája mindig lecsúszik, valahányszor csak nyújtja felém a kezét....
- És mi lett Grünwaldskyval?
- Hát, Grünwaldsky megfagyott."

És pont.

Sok-sok példát lehet hozni a fenti mondat alátámasztására, de most ismét a minket, az engem szorosabban érintő területről, a rokkantak életét befolyásoló kormányzati hozzáállásról kel beszélnem.

Jelen regnáló -52% szavazattal parlamenti 2/3-ot s azzal a demokrácia szabályait felrúgva,  teljhatalmat nyert- kormány e társadalmat szegmenseire bontotta, azokból egymással acsarkodó csoportokat kreált, külön-külön mindet bűnösnek kikiáltva, így az oszd meg és uralkodj technikáját remekül alkalmazva a felső 5%-nak juttatva a társadalmi javak nagy részét. (ABNORMÁLIS ORSZÁG)
Sokszor írtam erről, egyik első ellenségcsoportja az elmebeteg királynak és bárkormányának a rokkantak csoportja volt, előbb csak szavakban, hangulatkeltésben, majd konkrét tettekkel is bizonyította felénk való viszonyát, s teszi ennek megfelelően a dolgokat nem lohadó hévvel, azóta is.
A kezdeti -tán első- majdhogynem finoman adagolt hír az volt, hogy a világ. de Európa viszonylatában is rengeteg -arányaiban indokolatlan számú- a rokkantnyugdíjat kapó, nyugdíjkorhatár alatti magyarok száma. Ezen változtatni mindannyiunk jól felfogott érdeke, hiszen a sok ingyenélő -s innentől már nyíltan csalónak neveztek bennünket- aki benn van a rendszerben, s még aki valóban rokkant is -ám, hangsúlyozták, aki rokkant sem munkaképtelen, csak kihasználja a rendszert-, tehát miattuk megy csődbe az ország. Innentől ellopta a rezsim a szabályoknak megfelelően kapott rokkantnyugdíjunkat s visszamenőleges törvénykezéssel azt egy nevenincs, szabályozatlan fogalommá: rokkant_ellátássá vagy rehabilitációs_ellátássá degradálta. De ez sem volt elég, ugyan, hiszen ez csak az előjáték volt, hiszen minden volt III. csoportos rokkantat kötelezett e gyáva és embertelen rezsim -élén az elmebeteg királlyal-, hogy akár végleges státuszú, akár még soros vizsgálatra váró is volt az ember, önként kérni legyen kénytelen (a paradoxon maga, ám ha nem kérte önként a delikvens, hogy ugyan bizonyítsa már tekintetes narancsbagázs s fizetett orvosszégyen bérencei, hogy valóban rokkant az illető) a felülvizsgálatot, melynek szabályait -láss csodát- az elvárt sok százezres létszámcsökkentéshez szabták. Vagyis, ami a korábbi munkaképesség változás értékelésében x%-ot ért, az e rendelet után már nem x-et, hanem y-t ér, s utóbbi biztos, hogy kisebb szám, mint előbbi.
Ám, még így sem jött be a királyi elvárás, s még így is bizony túl sokan maradtak a hivatalosan, már politikai górcsőn át nézve is átvizsgált rokkant státuszban. Ergo: át kellett írni az ellátások összegét is. Mivel amikor ellopták a nyugdíj_státuszt, azzal a mozdulattal ellopták a nyugdíjszerző éveket is, s azok alatt szerzett jövedelmet is, egy tollvonással lenullázva a számítások alapját, így kellett hasra ütéssel bökni egy számra, mely az ellátás nagyságát hívatott jelezni. Embertelen pénzről beszélünk.
Mint a munkanélküliek jövedelempótló ellátása, csak ebben benne van még az is, aki nem tud dolgozni, annak esélye sincs, még arra sem, hoyg mondjuk fű alatt, feketén dolgozzon, s még az is, hogy a rokkantnak az esetek túlnyomó többségében járulékos betegségei is vannak s a havi gyógyszerköltsége igen magas.
De rendben, nem sorolom tovább, kanyarodjak már vissza eredeti mondandómhoz -ám ezek kellettek a jelen mese megértéséhez-, ami éppen ezen a ponton kapcsolódik igazán.
Hiszen a szlogen az volt, hogy a rokkantnak is sokkal jobb, ha dolgozik s nem ingyenélő, s hasznos tagja a népgazdaságnak társadalomnak, s pláne akkor nem a rendes, dolgos igazmagyarnak kell eltartania a csalót.
Nomármost. Ehhez csak csendesen annyit mondanék... és nem, nem azt mondom, ami valóban eszembe jut s van benne tápcsatorna s méhek-virágok satöbbi, hanem azt, hogy szíveim, amíg az akadálymentesítés olyan, amilyen s amíg annak határidejét az elmebeteg minielnök eltörölte, addig pofa alap ez ügyben is, mert távmunka mint olyan nincs, eljutni meg a munkavégzés helyére pedig sok esetben képtelenség... de a kormányzati propaganda akkor is az, hogy vissza kell vezetni a megváltozott munkaképességűeket a munka világába, mert ez nekik is és nekünk is -mondák ezek, mintha két faj lennénk...- jó.

Ehhez képest ezt olvasom:
ORBÁNÉK CSÚNYÁN KISZÚRTAK EGY VAK KÖZSZOLGÁVAL
...

NAVRACSICSÉK: EMBERTELENSÉGBŐL JELES
...
Kérdezem én, ha a saját fészkükbe szarnak, ha a saját keblükön melengetett dísz-rokkantat -s hangsúlyozom, az emberrel együtt érzek és kicsit sem hibáztatom semmivel, jogász, a munkáját végezte s mellesleg vak is, hitt e gyilkos rezsimnek legfeljebb, de ez nem bűn, a bűn az amit ezek tesznek- is képesek így kicsinálni, akkor mi, akik nettó rokkantak vagyunk s netán még dolgozni sem tudunk, szóval akkor mi mégis mire számítsunk?





Pontosítanék, jelen Magyarországán, a lelki vakok törvényeket hoznak s betartatják azokat.

/INNEN, E/

Ma voltam a vérellátó központban, előzetes megbeszélés után a saját vér levétel miatt.

Nos, csak egy pöttyet más a helyzet, mint reggel volt.

Szóval, kicsit korábbról kezdve: megkaptam a kivizsgálós beutaló-pakkot Tanár úrtól, mely a nagy nehezen VÉGRE KIÍRT TEP műtétem előfeltétele, s kezdtem is szervezni a dolgaim. A csomag része a vércsoport elemzési kérelem is, és én mikor megláttam ezt, kezdtem telefonálgatni, hogy akkor mi is lesz, mert ugye én vérileg is macerás vagyok (kétszer a csoportazonostól haltam meg a b után a kóma alatt). Kiderült, amit már tudtam is, hogy megváltozott a vérellátás rendje, már nem lehet úgy, ahogy eddig a műtéteim előtt, hogy néhány nappal korábban befekszem, levesznek tőlem pár zacsi vért, aztán a műtét után azt kapom majd vissza. Ez túl felhasználóbarát eljárás volt, mostantól úgy megy ez, hogy saját vér levételi kérelem kell csakis az operáló orvostól, s azzal kell menni a OVSZ-HEZ, ahol első körben készítenek egy kivizsgálást,majd annak eredményétől függően kell visszajárogatni és lezacsiztatni a trafó anyagát.
Tanár úr múlt héten szabadságon volt, így csak most mehettem hozzá, s előre lebeszéltem az asszisztenssel, hogy mikor megyek csak beugrok majd a már kész papírért -melyet ugye csak a héten tud kiállítani-,  mert megyek is tovább a vérellátóba, ahol aztán csapolhatnak.
Nos,tehát első utam ma a szállítással Tanár úrhoz vitt, gondoltam, csak beugrok, mert a célzott beutalóm ott vár az asztalon.
Aha.
Mer az úgy megy, mi?
Asszisztens tegnap elküldte a postával a beutalómat, így valszeg holnap fog ideérni, így kellett kérnem egy újat, hogy hagy ne kelljen ismét útnak erednem miután megkaptam a címemre érkező papírt. Kis keresgélés a számítógépben, aláíratás Tanár úrral s indulás a Karolina útra.
Nos, miért lenne akadálymentes. Ugye. Vagy 10 lépcső -de legalább korlát van- bementem, portás orra alá nyomtam papírom aki rögvest mutatta, kifelé, utcán fel, jobbra, majd a sarkon ismét jobbra, Daróczy utca, 'C' épület. Hát, még jó, hogy Erzsike -alapítványi segítő- ott volt, mert annyira figyeltem az utat, hogy nem vettem észre a járhatatlan járdaállapotokat és bírtam észre nem venni egy betontörött szakaszt, de odaértünk. S nocsak, vagy egy tucat lépcső megint. Most beküldtem előre a papíromat, hogy rákérdezzünk oda kell-e menni, nehogy felmászok és elküldjenek két utcával arrébb... de oda kellett. Kijött elém a biztonsági őr is, akitől megkérdeztem van-e akadálymentes bejárata akárhol az épületnek, de sajnálattal közölte sajna, olyan nincs. (S már nem is lesz,valszeg, hiszen a király eltörölte az akadálymentesítési határidőket, így még perelni, tehát jogi eszközzel sürgetni, számon kérni sem lehet a nem akadálymentes középületek létét.)
Egy fickós labirintuson át egy folyosóra vitt az utunk, ahol is leültünk volna -mármint én nem tudtam leülni arra a székre-, és vártunk a megfelelő emberre. Jött is, és behívott a vizsgálóba.
Megnézte a papírjaim az asszisztensnő, levett az ujjamból egy pici vért -vércsoportnak gondolom-, és kitöltöttünk egy-két-nyolc papírt, kikérdezett kóma ügyileg, rögzített a véradói előtörténetemet tekintve is. Mikor ezzel megvoltunk felhívta az orvost, akinek szignálnia kell a dolgokat s elmondta, a rendje a saját vér levételének az, hogy most megvizsgálják a mintát, s a műtét előtt két alkalommal be kell mennem oda, amikor is leveszik a kellő mennyiséget, így a műtétre biztonsággal készülhetek.
Kicsit vártam, s közben, miután Erzsike hallotta a történéseket, már Zsuzsával -az alapítvány főnökével- le is beszélte a szállításomat a kellő időben, majd megérkezett a doktornő.
Átnézte a papírjaim, tanakodott, kérdezgetett, megnézte a gépben a véradós és beteg anamnézisemet, majd kimondta az ítéletet: NEM LEHET TÖBBÉ VÉRT ADNOM. Még magamnak sem.
Csak néztem okosan.
Elmondta, nem is érti, hogy miképp adhattam ennyiszer -vagy egy tucatszor- vért, hiszen az agyi történéssel, kómával az anamnézisemben fennáll az ekkora "vérvesztés" után a spontán agyleállás veszélye. Hmmm... mondtam, hogy egyszer elküldtek, hogy amíg neurológustól nem viszek engedélyt, nem adhatok... s lám, vittem, onnantól nem volt hiba. Mert én kicsit sem vagyok rosszul egy véradás után/közben, a világon semmi macerával nem jár ez nekem, úgyhogy azt gondolom, ugyan már miért ne adhatnék... ezt nekem eddig senki nem mondta. Azt a választ kaptam, be kellett volna küldjenek oda, a központi vérellátóba és ott kellett volna kivizsgálni engem, s ott megkaptam volna korábban is már az egyértelmű tiltást a véradásomra, mert ez nem játék.
Bakker.
De pláne bakker, hogy még magamnak sem adhatok vért, tehát a kiírt műtét előtt sem vehetik le tőlem a véremet, azt elzacsizva készülve fel a műtétre, mert ugyanaz a veszély áll fenn, mint a véradáskor.
Vagyis macera már megint. Az egyik alfaktorom különleges, de nem annyira, mint azt eddig nekem mondták, tehát választott vérrel megoldható a dolog, így kérjek meg minden embert akit elérek, s aki mozog, s van lelke hozzá és nem okoz gondot neki -ezt én teszem hozzá-, menjen el a következő címre:

Közép-magyarországi Regionális Vérellátó Központ
Cím: 1113 Budapest, Karolina út 19-21.
Telefon: +36 1 372 4200, +36 80 324 244
Véradási időpont:
Hétköznap: 7.00-19.00



A feltüntetett időpontokban és ha tud, IRÁNYÍTOTT VÉRADÁS keretében adjon le vért, a nevemre, az adataim feltüntetésével. (Ezeket magánban köszönettel megadom, annak aki hajlandó erre.)
Elsősorban A+ vér kell, hiszen az én vércsoportom ez, de mivel választott készítmény kell nekem, így bárki adhat, bármilyen vércsoporttal, faktorral, s úgy rakják össze a számomra kellő pakkot.
Doktornő megfogalmazott egy szívhez szóló levelet Tanár úrnak, melyben leírta ezeket s javasolta kockázat-haszon fokozott elemzést e tárgyban s ez alapján a választott vér, s az irányított véradás eljárás választását.

Tehát a lebeszélt szállítás az autotrafó miatt lemondatott -melyet közben, mint mondtam, Erzsike lebeszélt az alapítvánnyal-, s indultunk haza. Az épület előtt vártunk a kisbuszra, mikor szaladt a Doktornő, mert egy papírt ott felejtettem s még ott, a sarkon is beszélgettünk kicsit.

Aztán hazajöttem, és ki is dőltem. Hármaskának elmeséltem ezt, ő azon melegében osztotta is a fészen -ő maga csak két helyre írta be-, hogy nekem kellene vér, én ennek örültem s el is aludtam. Arra ébredtem, hogy Apu telefonál, hogy ilyen meg amolyan kérdése van, mert osztotta a vérmacerám, s tájékoztatást kérnek a potenciális véradók. Hmmm...

Beindult a gépezet. Csak pillogok azóta is.
Sőt! Hívott Doktornő is, hogy azóta rajtam töpreng s azt találta ki, mikor megyek aneszteziológiára, kérjek irreguláris ellenanyagszúrés beutalót és akkor friss adatokkal jegyzett eredménnyel egészen pontos választott vért fogok kapni.
Ja, és még azt mondta, ő is megy és ad a nevemre egy adagot, mert ő is macerás alfaktorilag, tudja, hogy ez milyen.
Azt hiszem, nem fejezi ki eléggé, hogy meghatódtam.

Itt járt Ildike is, és ő is rögtön elkérte az adataim -amik mondom kellenek az irányított véradáshoz, hogy hozzám érjen a vér, ha pedig nekem nem jó, akkor is a nevemre írják jóvá, így a várólistán a kevés vér miatt előbbre kerülök-, mert ő is megy.


Szóval, így megy ez.

Véresen komoly kérésem, ha valaki érez magában annyit, és nem okoz neki gondot ez, és képes megtenni ennyi utat a kedvemért, az kérem, menjen a vérellátóba és adjon a nevemre vért!

Nagyon köszönöm. Szépeket fogok gondolni róla, s nem utolsósorban a karmáján meg jó nagyot lökhet ezzel a jótettel.

Hónapokkal ezelőtt akadtam egy cikkre, amit elolvasva,megrögzötten keresni kezdtem valakit, aki hajlandó eljönni velem az citált KIÁLLÍTÁSRA. Találtam is, de jóval későbbre, azaz mára.
Reggel a kilences busszal mentem fel Pestre, mert azt gondoltuk, hogy tán a déli órákat jó lesz a tárlat hűvösében tölteni.
Talán az első eset volt, hogy semmit sem kekeckedtek a jegykiadásnál a Szépművészeti Múzeumban, ahol már jó párszor így is jártam, azaz egy kísérőmmel ingyenjeggyel mehetek be, mint roki, de lám, hiába készültem nyuszibazdmegalétrád monológgal, hihhetetlen, de nem volt rá szükség.
Egon Schiele nevét sem hallottam ezelőtt -ez persze nem őt, hanem engem minősít-, de az a cikk érdekes emberről mesélt, így látni akartam, s de jól tettem.



/Innen most/




/Ez meg ehunnan, ni/



/Önarckép eminnen, ni/



/E nénik ehunnan, e/

EGON SCHIELE egyike volt az általam nagyon tisztelt -vagy ez nem is jó szó, mert ez ennél kerekebb, teljesebb érzés, csak nem találom a megfelelőt- embereknek, s ezt azért mondhatom így, mert hiába most hallottam róla először, ez a típus egy külön kaszt, s jól megkülönböztethető a_normálisaktól.
Jellemzőjük a magas fordulatszám, a tehetség, a_sok, az_élet, a korai halál. 
Jim Morrison, Janis Joplin, Jimmy Hendrix...vagy ő. Vagy mást is tudnék mondani, de nem teszem. 
Fantasztikus képek, élő vörös, görbe lábak, fáradt szemek, gonosz tekintet, hajszolt álmok... s volt egy képeslap, amit a végén meg akartam venni, aztán elfelejtettem. Pedig a szütyő -mely volt vagy ötezer, vagy a kis tasi ami vagy háromezer- helyett kinéztem ezt a 190 HUF-t taksáló piciny darabot, amin egy portré, egy a többséghez hasonlóan vörös hajú, nem szép, de karakteres női arc portréja látható, s nem vettem meg. Bakker. Azt nagyon bánom, s ráadásul még a netensem találtam meg. BakkeBakker. Ennyi baj legyen! 

Hazafelé -kis, de fontos közjáték után, melyben érintett a_zisten, s egyéb huncuccságok is- a villamoson találkozhattam először a GERILLA-KÖTÉSZET megtestesülésével.
Nos, ez az addigiakra még rátett egy lapáttal, s jókedvem kifejezetten a plafonon volt.












Hát, ez tényleg feldobott, s nemcsak engem, mert amikor felszálltam, lévén végállomás, voltidőm lefotózni e remeket, de ahogy beértünk a másik végállomásra, másnak is ugyanez eszébe jutott, meg is beszéltük, milyen érdekes kép lehet egy csapat mindenre elszánt fiatal nő, amit otthon elkészített horgol-kötött darabokkal megszállják a villamost s addig el nem mozdulnak, míg fel nem öltöztetik azt.

Aztán még ehhez jött az esti ráadás, eljutok Csodaországba. De ez egy másik történet.

Hónapokkal ezelőtt akadtam egy cikkre, amit elolvasva,megrögzötten keresni kezdtem valakit, aki hajlandó eljönni velem az citált KIÁLLÍTÁSRA. Találtam is, de jóval későbbre, azaz mára.
Reggel a kilences busszal mentem fel Pestre, mert azt gondoltuk, hogy tán a déli órákat jó lesz a tárlat hűvösében tölteni.
Talán az első eset volt, hogy semmit sem kekeckedtek a jegykiadásnál a Szépművészeti Múzeumban, ahol már jó párszor így is jártam, azaz egy kísérőmmel ingyenjeggyel mehetek be, mint roki, de lám, hiába készültem nyuszibazdmegalétrád monológgal, hihhetetlen, de nem volt rá szükség.
Egon Schiele nevét sem hallottam ezelőtt -ez persze nem őt, hanem engem minősít-, de az a cikk érdekes emberről mesélt, így látni akartam, s de jól tettem.



/Innen most/




/Ez meg ehunnan, ni/



/Önarckép eminnen, ni/



/E nénik ehunnan, e/

Egon Schiele egyike volt az általam nagyon tisztelt -vagy ez nem is jó szó, mert ez ennél kerekebb, teljesebb érzés, csak nem találom a megfelelőt- embereknek, s ezt azért mondhatom így, mert hiába most hallottam róla először, ez a típus egy külön kaszt, s jól megkülönböztethető a_normálisaktól.
Jellemzőjük a magas fordulatszám, a tehetség, a_sok, az_élet, a korai halál. 
Jim Morrison, Janis Joplin, Jimmy Hendrix...vagy ő. Vagy mást is tudnék mondani, de nem teszem. 
Fantasztikus képek, élő vörös, görbe lábak, fáradt szemek, gonosz tekintet, hajszolt álmok... s volt egy képeslap, amit a végén meg akartam venni, aztán elfelejtettem. Pedig a szütyő -mely volt vagy ötezer, vagy a kis tasi ami vagy háromezer- helyett kinéztem ezt a 190 HUF-t taksáló piciny darabot, amin egy portré, egy a többséghez hasonlóan vörös hajú, nem szép, de karakteres női arc portréja látható, s nem vettem meg. Bakker. Azt nagyon bánom, s ráadásul még a netensem találtam meg. BakkeBakker. Ennyi baj legyen! 

Hazafelé -kis, de fontos közjáték után, melyben érintett a_zisten, s egyéb huncuccságok is- a villamoson találkozhattam először a GERILLA-KÖTÉSZET megtestesülésével.
Nos, ez az addigiakra még rátett egy lapáttal, s jókedvem kifejezetten a plafonon volt.












Hát, ez tényleg feldobott, s nemcsak engem, mert amikor felszálltam, lévén végállomás, voltidőm lefotózni e remeket, de ahogy beértünk a másik végállomásra, másnak is ugyanez eszébe jutott, meg is beszéltük, milyen érdekes kép lehet egy csapat mindenre elszánt fiatal nő, amit otthon elkészített horgol-kötött darabokkal megszállják a villamost s addig el nem mozdulnak, míg fel nem öltöztetik azt.

Aztán még ehhez jött az esti ráadás, eljutok Csodaországba. De ez egy másik történet.

Hónapokkal ezelőtt akadtam egy cikkre, amit elolvasva,megrögzötten keresni kezdtem valakit, aki hajlandó eljönni velem az citált KIÁLLÍTÁSRA. Találtam is, de jóval későbbre, azaz mára.
Reggel a kilences busszal mentem fel Pestre, mert azt gondoltuk, hogy tán a déli órákat jó lesz a tárlat hűvösében tölteni.
Talán az első eset volt, hogy semmit sem kekeckedtek a jegykiadásnál a Szépművészeti Múzeumban, ahol már jó párszor így is jártam, azaz egy kísérőmmel ingyenjeggyel mehetek be, mint roki, de lám, hiába készültem nyuszibazdmegalétrád monológgal, hihhetetlen, de nem volt rá szükség.
Egon Schiele nevét sem hallottam ezelőtt -ez persze nem őt, hanem engem minősít-, de az a cikk érdekes emberről mesélt, így látni akartam, s de jól tettem.



/Innen most/




/Ez meg ehunnan, ni/



/Önarckép eminnen, ni/



/E nénik ehunnan, e/

Egon Schiele egyike volt az általam nagyon tisztelt -vagy ez nem is jó szó, mert ez ennél kerekebb, teljesebb érzés, csak nem találom a megfelelőt- embereknek, s ezt azért mondhatom így, mert hiába most hallottam róla először, ez a típus egy külön kaszt, s jól megkülönböztethető a_normálisaktól.
Jellemzőjük a magas fordulatszám, a tehetség, a_sok, az_élet, a korai halál. 
Jim Morrison, Janis Joplin, Jimmy Hendrix...vagy ő. Vagy mást is tudnék mondani, de nem teszem. 
Fantasztikus képek, élő vörös, görbe lábak, fáradt szemek, gonosz tekintet, hajszolt álmok... s volt egy képeslap, amit a végén meg akartam venni, aztán elfelejtettem. Pedig a szütyő -mely volt vagy ötezer, vagy a kis tasi ami vagy háromezer- helyett kinéztem ezt a 190 HUF-t taksáló piciny darabot, amin egy portré, egy a többséghez hasonlóan vörös hajú, nem szép, de karakteres női arc portréja látható, s nem vettem meg. Bakker. Azt nagyon bánom, s ráadásul még a netensem találtam meg. BakkeBakker. Ennyi baj legyen! 

Hazafelé -kis, de fontos közjáték után, melyben érintett a_zisten, s egyéb huncuccságok is- a villamoson találkozhattam először a GERILLA-KÖTÉSZET megtestesülésével.
Nos, ez az addigiakra még rátett egy lapáttal, s jókedvem kifejezetten a plafonon volt.





Hát, ez tényleg feldobott, s nemcsak engem, mert amikor felszálltam, lévén végállomás, voltidőm lefotózni e remeket, de ahogy beértünk a másik végállomásra, másnak is ugyanez eszébe jutott, meg is beszéltük, milyen érdekes kép lehet egy csapat mindenre elszánt fiatal nő, amit otthon elkészített horgol-kötött darabokkal megszállják a villamost s addig el nem mozdulnak, míg fel nem öltöztetik azt.

Aztán még ehhez jött az esti ráadás, eljutok Csodaországba. De ez egy másik történet.

Talán ez igazán a tegnap délután-este magyarázata, illetve annak analógiája.

"

Nos, az van, hogy nem van.
Ez van.

De kezdem az elején. Tegnapelőtt -tanulva a korábbiakból- igen ráérősen intéztem a dolgokat, hisz mikor időre kellett volna érnem a kórházba, s ennek megfelelően kértem a mentőt, akkor is bő két és fél órával később értem be, tehát most, hogy csak azt mondtam, valamikor délelőtt oda kéne jutnom, nem téptem magam, hogy készen álljak. Hát, ehhez képest hajnali fél 9-kor ott zörgött a mentő a ház előtt. Igen zörgött, mert csak egy-egy rövid, de annál intenzívebb -nem tudom máshogy mondani- zörgést eresztettek meg, s álltak türelmesen a kapu előtt. Másodikra, de lehet, hogy már többedik volt, rájöttem, hogy ez a természettől elrugaszkodott zaj valószínűleg nekem szólhat, így kinéztem, s indultam. Nyakig -na jó, csak térdig- ért a hó, így egyedül kimenni sem tudtam -annyira okos vagyok, hogy kértem szállítást-, bejött kedves piros mellényes hölgy, s besegített a kocsiba, ahol már két ember ült. Vagyis csak egyikük ült, másik a tolóágyon feküdt. Elindultunk.
Nem mentünk lassan, nem is száguldoztunk, de le kellett adni fekvőbetegünk a nem tudom milyen kórházban s a mellettem ülő -begipszelt lábú- bácsit a János kórház ortopédiáján.
(Oda húz a szívem. Na. Hülye vagyok? ÉS?? Az egy jó hely, ha ilyen kell, akkor az bizony egy jó hely.)
Bekísértek az osztályra, leadtak a egy doktornőnek, s azzal a meghagyással, ha haza kell szállítani, kérjek a szamaritánusoktól kocsit, s azok ők lesznek, hisz battaiak, visznek. Egyszerűbb őket kérni, mint mást.
Igazuk van.
Cipzáram lefotózták, allergiámat lejegyezték, bevonalaztam, hogy mennyire érdekesnek látom -sőt, Bulyovszki doktor most egy tükröt tartott a cipzáram elé, hogy lássam így is; érdekes volt-, majd Lévai doktornőtől megkaptam a beutalómat az érsebészetre, másnapra.
Előtte nekiszegeztem a kérdést, hogy miért is kell ez pontosan, valami hibádzik a lábászati rekontrukcióm kapcsán? Azt a választ kaptam, hogy az ANGIOGRÁFIA EREDMÉNYE szerint egy ér hiányzik, így ellenőrizni kell még jobban a területet, nehogy megbontják, s kiderüljön, hogy csak rosszabb lesz, mint amilyen most. Valahol hátul az agyam légüres terében elkezdett dobolni egy hatalmas, mély hangú bőrdobon egy fekete bennszülött, s úgy tűnt ő már tudja, amit én is, csak nem akarok megfogalmazni. Nem figyeltem rá. Mit nekem egy ostoba jelzés onnan, ahol nincs is agyszövet!! Ugyan kérem!
Lementem a büfébe s elkezdtem keresgélni. Egyrészt alvóhelyet, ezt néhány kör alatt sikerült találnom, de legkorábban csak 4 órával később mehettem oda, másrészt pedig ezen időre társaságot, hogy ne lézengjek céltalanul magányosan ezen idő alatt, hanem mondjuk kávézzunk valahol, valakivel, mintha csinálnék valamit. De senki sem volt elérhető, vagy kedve nem volt hozzám, úgyhogy maradt a magányos séta. Elmetróztam a West End-ig, s ott lébecoltam. Vettem egy leárazott nadrágot, elintéztem az internet előfizetésem szerződésének módosítását -ha már ott csináltam a semmit és szembe jött velem egy T-PONT, hát bementem és a ficak elé raktam a telefonom, azzal, hogy na most másodperceken belül írja ki az MT azonosítóm, mert azon nyomban lemerül a teflon, vigyorgott, mint egy vadalma, de tette a dolgát-, aztán egy McDonald's-ben kihasználtam a személyzet segítőkészségét, majd vettem egy töltőt a teflonomnak. Juli -az unokatesóm- sms-ben jelezte, hogy menjek a Hilton bejáratához, mert ott tud a legkönnyebben megállni, még teflonom utolsó leheletét kihasználva elnavigált a pontos helyig, és vártam.
Esett a hó, tömve volt autókkal az út (tán Váci út?) én meg ott támasztottam a Hilton oldalát; de nem kellett sokat várnom, alig néhány perc után megérkezett értem a fuvarosom. (Köszönöm, hogy nem hagytad a tekergésem, cím keresés, ilyenek.)
Felmentünk hozzájuk, háromból két gyermekkel találkozhattam -meglepő korbeli növekedést tapasztalhatok mindig ilyenkor; elképesztő, át kell állítani a kerekeket az agyam helyén, hogy mikor pl a kislányára gondolok, ne egy kerek, pirospozsgás majdhogynem babaméretű kislányka jusson eszembe, hanem egy jóformán nő, egy gyönyörű nő; furi, érdekes, de jó, nagyon jó- rendeltünk pizzát, ettünk, beszélgettünk. Julival uszkve száz éve nem jutottunk ehhez, úgyhogy ez most kifejezetten jó volt. Kaptam egy kölcsön pólót aludni (Matyi köszönöm! Juli legidősebb "kisfia") és másnapra egy gyári tartalékbugyit, ha már -ugyan reménykedtem benne, hogy így lesz, de fel nem készültem, naná- üres kézzel indultam neki a két napos túrának.
Reggel Anna ment iskolába, Juli dolgozni engem meg bevitt kocsival az ÁEK-ba, aminek igazán örültem. A büfében ittam egy kávét, megkérdeztem a biztonsági őrtől, hogy merre kell mennem az érsebészeti ambulancia felé, elmondta, mentem, kérdeztem, visszaküldtek. Remek. Újra nekiszegeztem a papírom, s a kérdést, hogy most akkor merre is. Ja, azt hitte, hogy azt hitte, de ha nem akkor erre, meg erre. Mentem. Kis séta a hóban, de megvolt.
Egy régi, nagyon réginek látszó, s gyanítom a valóság most megfelel a látszatnak, épület kicsiny, szűk folyosóján üldögéltünk egyre többen. Beadtam a papírom, mondtam, hogy tudom, fél dél még soká lesz, nem tolakodni szándékszom, de most tudtak elhozni, ráérek. Julitól szereztem egy újságot. Na, mit? Hát, Magyar Narancs-ot. Hogy miért is, ha el nem felejtem, majd kivesézem. Mert nekem fontos. Csak azért, na. Már a kivesézés, nem azért, mert miért... jaj, fáradok. Asszem.
Nem kellett sokat várnom, volt egy luk az időpontos betegek közt, így be tudott hívni a doktor úr. Nadrág, cipő, zokni le; így kellett a vizsgálóba mennem eleve. Érdekes nekem mezítláb sétálni, de mentem. Megtapogatta, meghallgatta doplerrel, nem tartott tovább öt percnél, s kimondta az ítéletet: nem lehet műteni a lábam.
Nem is egy, hanem kettő ér hiányzik. Nem lehet hozzányúlni.

Hát, nem a könnyen emészthető kategória ez a hír nekem.

Viszont azt is mondta, hogy aggasztó állapotok uralkodnak a lábamban, így életem végéig szednem kell értágítókat, melyekre javaslatot is írt a háziorvosomnak.
Tóth doki, itthon a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek rá a érfestésen kiderült érszűkületemre, s most ezt meg is tettem. Azt mondta erre, hogy nincs mit tenni ezzel, nem nagy dolog. (A jó (a bal) lábam érszűkülete kismiska a jobb (a nyomorult; nem bal) lábam állapotához képest, igaz?)
Hmmm....
Minden műtét ellenjavallt.

Kimentem, felöltöztem, majd a folyosón ültem további két órát, mikor is egy beteghordó egy kerekesszékkel összeszedett és felvitt az osztályra, hogy majd onnan visznek haza. Ott újra vártam majd két órát.
Néha elkapott a sírhatnék. Most ez tipikus mézesmadzag effektus volt. Elfogadtam a helyzetem, az állapotom, a kinézetem. Majd elolvastam egy reggeli kávézás mellé azt a hirdetést egy orvosi kísérletről, s jelentkeztem rá. Bekerültem a programba, s a főorvos felvetette a lábam plasztikázásának lehetőségét, mely nem elsősorban szépészeti célokat szolgál, hanem ér-rekonstrukciót, mert ha így marad, fennáll a szövet elhalás majd a kényszerű amputáció veszélye.
Ekkor elkezdtem hinni ebben én is. S ehhez jött még, hogy netán láb alakú lábam lehet egyszer.

S most kiderült, hogy ez csak egy hullámvasút emelkedője volt, ahonnan tegnap irdatlan sebességgel zuhantam alá a nemleges hír hallatán.

Még jó, hogy annyi időm volt, néha mondom, bőghetnékem támadt, de nem sírtam. Szerencsére nem is nagyon tudtam magamra figyelni, mert volt ott egy hölgy -igen jól szituált, jómódú úrinő- akivel némi szóváltásba keveredtem, s nem tudom ebben mennyi része volt a csalódottságomnak, mert amiket mondott az ha nagyon jól vagyok, akkor is kiveri a biztosítékot, így sanszos, hogy akkor sem hagytam volna csendes, rövid mondatokban megfogalmazott, nem kioktató de egyértelmű véleményem kényszerű meghallgattatása nélkül. Persze, lehet hogy akkor nem röhögtem volna hangosan.
Megint jött az, hogy "Maga nem tudja! Én az egészségügyben dolgoztam egy félévet!"
Csókollak szívem. Eszem a zúzád, hogy finom legyek.

Aztán végre megtaláltak a mentősök -örömujjongásban törtek ki, mire odaértek, mert nem ott vártam, hol előző nap kitettek-, majd jöttünk haza.

Este volt már.
Kicsit tipródtam még a dolgon, de mára már elhalkult a tamtam dob a fejemben. Az a fránya bennszülött tudta előre, hogy ez lesz, és én nem hallottam meg, de semmi sem történt. Ugyanott vagyok, ahol nyáron voltam, csak annyi változott, hogy tudom, érszűkületem van, s gyógyszert kell szednem.
Mi ebből a tanulság?
Ha akkor nem kávézom -sőt, ha nem kávézom, ugye- nem látom meg a felhívást, nem beszélek Tamás főorvossal s nem hiszem el, hogy lehet nekem szép, okos, erős, TARTÓS lábam, nem derül ki, hogy érszűkületem van, s két fontos ér is hiányzik nyomorult lábamból, így az sem, hogy spec gyógyszereket kell szednem, mert ha ezt nem teszem, elveszítem a lábam. S most jön a pozitív rész: így, hogy ez kiderült, megkapom a gyógyszert, szedem azokat, s így megmarad, szép, okos, erős, s lám, gyógyszerrel támogatott, de épp ezért TARTÓS lábam.

Már van mosoly, de még kicsit féloldalas. De van.




Ez optikai, de a séma ugyanaz, mint amit most érzek. Bár egyre kevésbé; úgysem tudok beülni a hullámvasút kocsijába, hát most megkaptam a lejtőn való száguldást, de lassan leérek, s újra elkezdek felfelé araszolni...

A cím: tudja, aki tudja. Köszönöm a drukkot mindenkinek, a lábamat mentettétek meg. Akármilyen nyomorult kedvesem, az enyém. S ezt értékelem is nagyon."

Eredeti poszt replikája ITT olvasható.

Annyiban teljes a párhuzam a szombat estével, hogy derült égből ért korábban egy hír, melyet nem kezeltem készpénzként, de nem is tagadtam magam előtt, hanem csak vártam, mi lesz. Sem pro sem kontra nem prejudikáltam, ám, mikor megkaptam a -nem várt, sőt, eszembe sem jutott korábban- felvetésre az elutasítást -mely még nem is végleges, ahogy mondták-, nos hasonló hullámvasutazáson vettem részt, mint a posztban a lábam kapcsán. Pontosabban ez a mélybe száguldó szakasz... Nem akartam nyilvánosan bőgni... ezért inkább bőgtem a villamoson és a buszon, és persze kedvem lett volna üvölteni ... aktuálisan a Napsétát. Hogy ne itt legyek, hogy ne az legyen, hogy néha képes legyek ne realistán -tehát várakozón-, hanem pesszimistán -a rögvalóságban realistán, ha hiszem, ha nem- állni a dolgokhoz.



Mert a csalódás íze nem keserű. Sokkal inkább savanyú, olyan arcot gúzsba kötő, torokszorító, könnyfakasztó...

Talán ez igazán a tegnap délután-este magyarázata, illetve annak analógiája.

"

Nos, az van, hogy nem van.
Ez van.

De kezdem az elején. Tegnapelőtt -tanulva a korábbiakból- igen ráérősen intéztem a dolgokat, hisz mikor időre kellett volna érnem a kórházba, s ennek megfelelően kértem a mentőt, akkor is bő két és fél órával később értem be, tehát most, hogy csak azt mondtam, valamikor délelőtt oda kéne jutnom, nem téptem magam, hogy készen álljak. Hát, ehhez képest hajnali fél 9-kor ott zörgött a mentő a ház előtt. Igen zörgött, mert csak egy-egy rövid, de annál intenzívebb -nem tudom máshogy mondani- zörgést eresztettek meg, s álltak türelmesen a kapu előtt. Másodikra, de lehet, hogy már többedik volt, rájöttem, hogy ez a természettől elrugaszkodott zaj valószínűleg nekem szólhat, így kinéztem, s indultam. Nyakig -na jó, csak térdig- ért a hó, így egyedül kimenni sem tudtam -annyira okos vagyok, hogy kértem szállítást-, bejött kedves piros mellényes hölgy, s besegített a kocsiba, ahol már két ember ült. Vagyis csak egyikük ült, másik a tolóágyon feküdt. Elindultunk.
Nem mentünk lassan, nem is száguldoztunk, de le kellett adni fekvőbetegünk a nem tudom milyen kórházban s a mellettem ülő -begipszelt lábú- bácsit a János kórház ortopédiáján.
(Oda húz a szívem. Na. Hülye vagyok? ÉS?? Az egy jó hely, ha ilyen kell, akkor az bizony egy jó hely.)
Bekísértek az osztályra, leadtak a egy doktornőnek, s azzal a meghagyással, ha haza kell szállítani, kérjek a szamaritánusoktól kocsit, s azok ők lesznek, hisz battaiak, visznek. Egyszerűbb őket kérni, mint mást.
Igazuk van.
Cipzáram lefotózták, allergiámat lejegyezték, bevonalaztam, hogy mennyire érdekesnek látom -sőt, Bulyovszki doktor most egy tükröt tartott a cipzáram elé, hogy lássam így is; érdekes volt-, majd Lévai doktornőtől megkaptam a beutalómat az érsebészetre, másnapra.
Előtte nekiszegeztem a kérdést, hogy miért is kell ez pontosan, valami hibádzik a lábászati rekontrukcióm kapcsán? Azt a választ kaptam, hogy az ANGIOGRÁFIA EREDMÉNYE szerint egy ér hiányzik, így ellenőrizni kell még jobban a területet, nehogy megbontják, s kiderüljön, hogy csak rosszabb lesz, mint amilyen most. Valahol hátul az agyam légüres terében elkezdett dobolni egy hatalmas, mély hangú bőrdobon egy fekete bennszülött, s úgy tűnt ő már tudja, amit én is, csak nem akarok megfogalmazni. Nem figyeltem rá. Mit nekem egy ostoba jelzés onnan, ahol nincs is agyszövet!! Ugyan kérem!
Lementem a büfébe s elkezdtem keresgélni. Egyrészt alvóhelyet, ezt néhány kör alatt sikerült találnom, de legkorábban csak 4 órával később mehettem oda, másrészt pedig ezen időre társaságot, hogy ne lézengjek céltalanul magányosan ezen idő alatt, hanem mondjuk kávézzunk valahol, valakivel, mintha csinálnék valamit. De senki sem volt elérhető, vagy kedve nem volt hozzám, úgyhogy maradt a magányos séta. Elmetróztam a West End-ig, s ott lébecoltam. Vettem egy leárazott nadrágot, elintéztem az internet előfizetésem szerződésének módosítását -ha már ott csináltam a semmit és szembe jött velem egy T-PONT, hát bementem és a ficak elé raktam a telefonom, azzal, hogy na most másodperceken belül írja ki az MT azonosítóm, mert azon nyomban lemerül a teflon, vigyorgott, mint egy vadalma, de tette a dolgát-, aztán egy McDonald's-ben kihasználtam a személyzet segítőkészségét, majd vettem egy töltőt a teflonomnak. Juli -az unokatesóm- sms-ben jelezte, hogy menjek a Hilton bejáratához, mert ott tud a legkönnyebben megállni, még teflonom utolsó leheletét kihasználva elnavigált a pontos helyig, és vártam.
Esett a hó, tömve volt autókkal az út (tán Váci út?) én meg ott támasztottam a Hilton oldalát; de nem kellett sokat várnom, alig néhány perc után megérkezett értem a fuvarosom. (Köszönöm, hogy nem hagytad a tekergésem, cím keresés, ilyenek.)
Felmentünk hozzájuk, háromból két gyermekkel találkozhattam -meglepő korbeli növekedést tapasztalhatok mindig ilyenkor; elképesztő, át kell állítani a kerekeket az agyam helyén, hogy mikor pl a kislányára gondolok, ne egy kerek, pirospozsgás majdhogynem babaméretű kislányka jusson eszembe, hanem egy jóformán nő, egy gyönyörű nő; furi, érdekes, de jó, nagyon jó- rendeltünk pizzát, ettünk, beszélgettünk. Julival uszkve száz éve nem jutottunk ehhez, úgyhogy ez most kifejezetten jó volt. Kaptam egy kölcsön pólót aludni (Matyi köszönöm! Juli legidősebb "kisfia") és másnapra egy gyári tartalékbugyit, ha már -ugyan reménykedtem benne, hogy így lesz, de fel nem készültem, naná- üres kézzel indultam neki a két napos túrának.
Reggel Anna ment iskolába, Juli dolgozni engem meg bevitt kocsival az ÁEK-ba, aminek igazán örültem. A büfében ittam egy kávét, megkérdeztem a biztonsági őrtől, hogy merre kell mennem az érsebészeti ambulancia felé, elmondta, mentem, kérdeztem, visszaküldtek. Remek. Újra nekiszegeztem a papírom, s a kérdést, hogy most akkor merre is. Ja, azt hitte, hogy azt hitte, de ha nem akkor erre, meg erre. Mentem. Kis séta a hóban, de megvolt.
Egy régi, nagyon réginek látszó, s gyanítom a valóság most megfelel a látszatnak, épület kicsiny, szűk folyosóján üldögéltünk egyre többen. Beadtam a papírom, mondtam, hogy tudom, fél dél még soká lesz, nem tolakodni szándékszom, de most tudtak elhozni, ráérek. Julitól szereztem egy újságot. Na, mit? Hát, Magyar Narancs-ot. Hogy miért is, ha el nem felejtem, majd kivesézem. Mert nekem fontos. Csak azért, na. Már a kivesézés, nem azért, mert miért... jaj, fáradok. Asszem.
Nem kellett sokat várnom, volt egy luk az időpontos betegek közt, így be tudott hívni a doktor úr. Nadrág, cipő, zokni le; így kellett a vizsgálóba mennem eleve. Érdekes nekem mezítláb sétálni, de mentem. Megtapogatta, meghallgatta doplerrel, nem tartott tovább öt percnél, s kimondta az ítéletet: nem lehet műteni a lábam.
Nem is egy, hanem kettő ér hiányzik. Nem lehet hozzányúlni.

Hát, nem a könnyen emészthető kategória ez a hír nekem.

Viszont azt is mondta, hogy aggasztó állapotok uralkodnak a lábamban, így életem végéig szednem kell értágítókat, melyekre javaslatot is írt a háziorvosomnak.
Tóth doki, itthon a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek rá a érfestésen kiderült érszűkületemre, s most ezt meg is tettem. Azt mondta erre, hogy nincs mit tenni ezzel, nem nagy dolog. (A jó (a bal) lábam érszűkülete kismiska a jobb (a nyomorult; nem bal) lábam állapotához képest, igaz?)
Hmmm....
Minden műtét ellenjavallt.

Kimentem, felöltöztem, majd a folyosón ültem további két órát, mikor is egy beteghordó egy kerekesszékkel összeszedett és felvitt az osztályra, hogy majd onnan visznek haza. Ott újra vártam majd két órát.
Néha elkapott a sírhatnék. Most ez tipikus mézesmadzag effektus volt. Elfogadtam a helyzetem, az állapotom, a kinézetem. Majd elolvastam egy reggeli kávézás mellé azt a hirdetést egy orvosi kísérletről, s jelentkeztem rá. Bekerültem a programba, s a főorvos felvetette a lábam plasztikázásának lehetőségét, mely nem elsősorban szépészeti célokat szolgál, hanem ér-rekonstrukciót, mert ha így marad, fennáll a szövet elhalás majd a kényszerű amputáció veszélye.
Ekkor elkezdtem hinni ebben én is. S ehhez jött még, hogy netán láb alakú lábam lehet egyszer.

S most kiderült, hogy ez csak egy hullámvasút emelkedője volt, ahonnan tegnap irdatlan sebességgel zuhantam alá a nemleges hír hallatán.

Még jó, hogy annyi időm volt, néha mondom, bőghetnékem támadt, de nem sírtam. Szerencsére nem is nagyon tudtam magamra figyelni, mert volt ott egy hölgy -igen jól szituált, jómódú úrinő- akivel némi szóváltásba keveredtem, s nem tudom ebben mennyi része volt a csalódottságomnak, mert amiket mondott az ha nagyon jól vagyok, akkor is kiveri a biztosítékot, így sanszos, hogy akkor sem hagytam volna csendes, rövid mondatokban megfogalmazott, nem kioktató de egyértelmű véleményem kényszerű meghallgattatása nélkül. Persze, lehet hogy akkor nem röhögtem volna hangosan.
Megint jött az, hogy "Maga nem tudja! Én az egészségügyben dolgoztam egy félévet!"
Csókollak szívem. Eszem a zúzád, hogy finom legyek.

Aztán végre megtaláltak a mentősök -örömujjongásban törtek ki, mire odaértek, mert nem ott vártam, hol előző nap kitettek-, majd jöttünk haza.

Este volt már.
Kicsit tipródtam még a dolgon, de mára már elhalkult a tamtam dob a fejemben. Az a fránya bennszülött tudta előre, hogy ez lesz, és én nem hallottam meg, de semmi sem történt. Ugyanott vagyok, ahol nyáron voltam, csak annyi változott, hogy tudom, érszűkületem van, s gyógyszert kell szednem.
Mi ebből a tanulság?
Ha akkor nem kávézom -sőt, ha nem kávézom, ugye- nem látom meg a felhívást, nem beszélek Tamás főorvossal s nem hiszem el, hogy lehet nekem szép, okos, erős, TARTÓS lábam, nem derül ki, hogy érszűkületem van, s két fontos ér is hiányzik nyomorult lábamból, így az sem, hogy spec gyógyszereket kell szednem, mert ha ezt nem teszem, elveszítem a lábam. S most jön a pozitív rész: így, hogy ez kiderült, megkapom a gyógyszert, szedem azokat, s így megmarad, szép, okos, erős, s lám, gyógyszerrel támogatott, de épp ezért TARTÓS lábam.

Már van mosoly, de még kicsit féloldalas. De van.




Ez optikai, de a séma ugyanaz, mint amit most érzek. Bár egyre kevésbé; úgysem tudok beülni a hullámvasút kocsijába, hát most megkaptam a lejtőn való száguldást, de lassan leérek, s újra elkezdek felfelé araszolni...

A cím: tudja, aki tudja. Köszönöm a drukkot mindenkinek, a lábamat mentettétek meg. Akármilyen nyomorult kedvesem, az enyém. S ezt értékelem is nagyon."

Eredeti poszt replikája ITT olvasható.

Annyiban teljes a párhuzam a szombat estével, hogy derült égből ért korábban egy hír, melyet nem kezeltem készpénzként, de nem is tagadtam magam előtt, hanem csak vártam, mi lesz. Sem pro sem kontra nem prejudikáltam, ám, mikor megkaptam a -nem várt, sőt, eszembe sem jutott korábban- felvetésre az elutasítást -mely még nem is végleges, ahogy mondták-, nos hasonló hullámvasutazáson vettem részt, mint a posztban a lábam kapcsán. Pontosabban ez a mélybe száguldó szakasz... Nem akartam nyilvánosan bőgni... ezért inkább bőgtem a villamoson és a buszon, és persze kedvem lett volna üvölteni ... aktuálisan a Napsétát. Hogy ne itt legyek, hogy ne az legyen, hogy néha képes legyek ne realistán -tehát várakozón-, hanem pesszimistán -a rögvalóságban realistán, ha hiszem, ha nem- állni a dolgokhoz.



Mert a csalódás íze nem keserű. Sokkal inkább savanyú, olyan arcot gúzsba kötő, torokszorító, könnyfakasztó...

Talán ez igazán a tegnap délután-este magyarázata, illetve annak analógiája.

"

Nos, az van, hogy nem van.
Ez van.

De kezdem az elején. Tegnapelőtt -tanulva a korábbiakból- igen ráérősen intéztem a dolgokat, hisz mikor időre kellett volna érnem a kórházba, s ennek megfelelően kértem a mentőt, akkor is bő két és fél órával később értem be, tehát most, hogy csak azt mondtam, valamikor délelőtt oda kéne jutnom, nem téptem magam, hogy készen álljak. Hát, ehhez képest hajnali fél 9-kor ott zörgött a mentő a ház előtt. Igen zörgött, mert csak egy-egy rövid, de annál intenzívebb -nem tudom máshogy mondani- zörgést eresztettek meg, s álltak türelmesen a kapu előtt. Másodikra, de lehet, hogy már többedik volt, rájöttem, hogy ez a természettől elrugaszkodott zaj valószínűleg nekem szólhat, így kinéztem, s indultam. Nyakig -na jó, csak térdig- ért a hó, így egyedül kimenni sem tudtam -annyira okos vagyok, hogy kértem szállítást-, bejött kedves piros mellényes hölgy, s besegített a kocsiba, ahol már két ember ült. Vagyis csak egyikük ült, másik a tolóágyon feküdt. Elindultunk.
Nem mentünk lassan, nem is száguldoztunk, de le kellett adni fekvőbetegünk a nem tudom milyen kórházban s a mellettem ülő -begipszelt lábú- bácsit a János kórház ortopédiáján.
(Oda húz a szívem. Na. Hülye vagyok? ÉS?? Az egy jó hely, ha ilyen kell, akkor az bizony egy jó hely.)
Bekísértek az osztályra, leadtak a egy doktornőnek, s azzal a meghagyással, ha haza kell szállítani, kérjek a szamaritánusoktól kocsit, s azok ők lesznek, hisz battaiak, visznek. Egyszerűbb őket kérni, mint mást.
Igazuk van.
Cipzáram lefotózták, allergiámat lejegyezték, bevonalaztam, hogy mennyire érdekesnek látom -sőt, Bulyovszki doktor most egy tükröt tartott a cipzáram elé, hogy lássam így is; érdekes volt-, majd Lévai doktornőtől megkaptam a beutalómat az érsebészetre, másnapra.
Előtte nekiszegeztem a kérdést, hogy miért is kell ez pontosan, valami hibádzik a lábászati rekontrukcióm kapcsán? Azt a választ kaptam, hogy az angiográfia eredménye szerint egy ér hiányzik, így ellenőrizni kell még jobban a területet, nehogy megbontják, s kiderüljön, hogy csak rosszabb lesz, mint amilyen most. Valahol hátul az agyam légüres terében elkezdett dobolni egy hatalmas, mély hangú bőrdobon egy fekete bennszülött, s úgy tűnt ő már tudja, amit én is, csak nem akarok megfogalmazni. Nem figyeltem rá. Mit nekem egy ostoba jelzés onnan, ahol nincs is agyszövet!! Ugyan kérem!
Lementem a büfébe s elkezdtem keresgélni. Egyrészt alvóhelyet, ezt néhány kör alatt sikerült találnom, de legkorábban csak 4 órával később mehettem oda, másrészt pedig ezen időre társaságot, hogy ne lézengjek céltalanul magányosan ezen idő alatt, hanem mondjuk kávézzunk valahol, valakivel, mintha csinálnék valamit. De senki sem volt elérhető, vagy kedve nem volt hozzám, úgyhogy maradt a magányos séta. Elmetróztam a West End-ig, s ott lébecoltam. Vettem egy leárazott nadrágot, elintéztem az internet előfizetésem szerződésének módosítását -ha már ott csináltam a semmit és szembe jött velem egy T-PONT, hát bementem és a ficak elé raktam a telefonom, azzal, hogy na most másodperceken belül írja ki az MT azonosítóm, mert azon nyomban lemerül a teflon, vigyorgott, mint egy vadalma, de tette a dolgát-, aztán egy McDonald's-ben kihasználtam a személyzet segítőkészségét, majd vettem egy töltőt a teflonomnak. Juli -az unokatesóm- sms-ben jelezte, hogy menjek a Hilton bejáratához, mert ott tud a legkönnyebben megállni, még teflonom utolsó leheletét kihasználva elnavigált a pontos helyig, és vártam.
Esett a hó, tömve volt autókkal az út (tán Váci út?) én meg ott támasztottam a Hilton oldalát; de nem kellett sokat várnom, alig néhány perc után megérkezett értem a fuvarosom. (Köszönöm, hogy nem hagytad a tekergésem, cím keresés, ilyenek.)
Felmentünk hozzájuk, háromból két gyermekkel találkozhattam -meglepő korbeli növekedést tapasztalhatok mindig ilyenkor; elképesztő, át kell állítani a kerekeket az agyam helyén, hogy mikor pl a kislányára gondolok, ne egy kerek, pirospozsgás majdhogynem babaméretű kislányka jusson eszembe, hanem egy jóformán nő, egy gyönyörű nő; furi, érdekes, de jó, nagyon jó- rendeltünk pizzát, ettünk, beszélgettünk. Julival uszkve száz éve nem jutottunk ehhez, úgyhogy ez most kifejezetten jó volt. Kaptam egy kölcsön pólót aludni (Matyi köszönöm! Juli legidősebb "kisfia") és másnapra egy gyári tartalékbugyit, ha már -ugyan reménykedtem benne, hogy így lesz, de fel nem készültem, naná- üres kézzel indultam neki a két napos túrának.
Reggel Anna ment iskolába, Juli dolgozni engem meg bevitt kocsival az ÁEK-ba, aminek igazán örültem. A büfében ittam egy kávét, megkérdeztem a biztonsági őrtől, hogy merre kell mennem az érsebészeti ambulancia felé, elmondta, mentem, kérdeztem, visszaküldtek. Remek. Újra nekiszegeztem a papírom, s a kérdést, hogy most akkor merre is. Ja, azt hitte, hogy azt hitte, de ha nem akkor erre, meg erre. Mentem. Kis séta a hóban, de megvolt.
Egy régi, nagyon réginek látszó, s gyanítom a valóság most megfelel a látszatnak, épület kicsiny, szűk folyosóján üldögéltünk egyre többen. Beadtam a papírom, mondtam, hogy tudom, fél dél még soká lesz, nem tolakodni szándékszom, de most tudtak elhozni, ráérek. Julitól szereztem egy újságot. Na, mit? Hát, Magyar Narancs-ot. Hogy miért is, ha el nem felejtem, majd kivesézem. Mert nekem fontos. Csak azért, na. Már a kivesézés, nem azért, mert miért... jaj, fáradok. Asszem.
Nem kellett sokat várnom, volt egy luk az időpontos betegek közt, így be tudott hívni a doktor úr. Nadrág, cipő, zokni le; így kellett a vizsgálóba mennem eleve. Érdekes nekem mezítláb sétálni, de mentem. Megtapogatta, meghallgatta doplerrel, nem tartott tovább öt percnél, s kimondta az ítéletet: nem lehet műteni a lábam.
Nem is egy, hanem kettő ér hiányzik. Nem lehet hozzányúlni.

Hát, nem a könnyen emészthető kategória ez a hír nekem.

Viszont azt is mondta, hogy aggasztó állapotok uralkodnak a lábamban, így életem végéig szednem kell értágítókat, melyekre javaslatot is írt a háziorvosomnak.
Tóth doki, itthon a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek rá a érfestésen kiderült érszűkületemre, s most ezt meg is tettem. Azt mondta erre, hogy nincs mit tenni ezzel, nem nagy dolog. (A jó (a bal) lábam érszűkülete kismiska a jobb (a nyomorult; nem bal) lábam állapotához képest, igaz?)
Hmmm....
Minden műtét ellenjavallt.

Kimentem, felöltöztem, majd a folyosón ültem további két órát, mikor is egy beteghordó egy kerekesszékkel összeszedett és felvitt az osztályra, hogy majd onnan visznek haza. Ott újra vártam majd két órát.
Néha elkapott a sírhatnék. Most ez tipikus mézesmadzag effektus volt. Elfogadtam a helyzetem, az állapotom, a kinézetem. Majd elolvastam egy reggeli kávézás mellé azt a hirdetést egy orvosi kísérletről, s jelentkeztem rá. Bekerültem a programba, s a főorvos felvetette a lábam plasztikázásának lehetőségét, mely nem elsősorban szépészeti célokat szolgál, hanem ér-rekonstrukciót, mert ha így marad, fennáll a szövet elhalás majd a kényszerű amputáció veszélye.
Ekkor elkezdtem hinni ebben én is. S ehhez jött még, hogy netán láb alakú lábam lehet egyszer.

S most kiderült, hogy ez csak egy hullámvasút emelkedője volt, ahonnan tegnap irdatlan sebességgel zuhantam alá a nemleges hír hallatán.

Még jó, hogy annyi időm volt, néha mondom, bőghetnékem támadt, de nem sírtam. Szerencsére nem is nagyon tudtam magamra figyelni, mert volt ott egy hölgy -igen jól szituált, jómódú úrinő- akivel némi szóváltásba keveredtem, s nem tudom ebben mennyi része volt a csalódottságomnak, mert amiket mondott az ha nagyon jól vagyok, akkor is kiveri a biztosítékot, így sanszos, hogy akkor sem hagytam volna csendes, rövid mondatokban megfogalmazott, nem kioktató de egyértelmű véleményem kényszerű meghallgattatása nélkül. Persze, lehet hogy akkor nem röhögtem volna hangosan.
Megint jött az, hogy "Maga nem tudja! Én az egészségügyben dolgoztam egy félévet!"
Csókollak szívem. Eszem a zúzád, hogy finom legyek.

Aztán végre megtaláltak a mentősök -örömujjongásban törtek ki, mire odaértek, mert nem ott vártam, hol előző nap kitettek-, majd jöttünk haza.

Este volt már.
Kicsit tipródtam még a dolgon, de mára már elhalkult a tamtam dob a fejemben. Az a fránya bennszülött tudta előre, hogy ez lesz, és én nem hallottam meg, de semmi sem történt. Ugyanott vagyok, ahol nyáron voltam, csak annyi változott, hogy tudom, érszűkületem van, s gyógyszert kell szednem.
Mi ebből a tanulság?
Ha akkor nem kávézom -sőt, ha nem kávézom, ugye- nem látom meg a felhívást, nem beszélek Tamás főorvossal s nem hiszem el, hogy lehet nekem szép, okos, erős, TARTÓS lábam, nem derül ki, hogy érszűkületem van, s két fontos ér is hiányzik nyomorult lábamból, így az sem, hogy spec gyógyszereket kell szednem, mert ha ezt nem teszem, elveszítem a lábam. S most jön a pozitív rész: így, hogy ez kiderült, megkapom a gyógyszert, szedem azokat, s így megmarad, szép, okos, erős, s lám, gyógyszerrel támogatott, de épp ezért TARTÓS lábam.

Már van mosoly, de még kicsit féloldalas. De van.




Ez optikai, de a séma ugyanaz, mint amit most érzek. Bár egyre kevésbé; úgysem tudok beülni a hullámvasút kocsijába, hát most megkaptam a lejtőn való száguldást, de lassan leérek, s újra elkezdek felfelé araszolni...

A cím: tudja, aki tudja. Köszönöm a drukkot mindenkinek, a lábamat mentettétek meg. Akármilyen nyomorult kedvesem, az enyém. S ezt értékelem is nagyon."

Eredeti poszt replikája ITT olvasható.

Annyiban teljes a párhuzam a szombat estével, hogy derült égből ért korábban egy hír, melyet nem kezeltem készpénzként, de nem is tagadtam magam előtt, hanem csak vártam, mi lesz. Sem pro sem kontra nem prejudikáltam, ám, mikor megkaptam a -nem várt, sőt, eszembe sem jutott korábban- felvetésre az elutasítást -mely még nem is végleges, ahogy mondták-, nos hasonló hullámvasutazáson vettem részt, mint a posztban a lábam kapcsán. Pontosabban ez a mélybe száguldó szakasz... Nem akartam nyilvánosan bőgni... ezért inkább bőgtem a villamoson és a buszon, és persze kedvem lett volna üvölteni ... aktuálisan a Napsétát. Hogy ne itt legyek, hogy ne az legyen, hogy néha képes legyek ne realistán -tehát várakozón-, hanem pesszimistán -a rögvalóságban realistán, ha hiszem, ha nem- állni a dolgokhoz.



Mert a csalódás íze nem keserű. Sokkal inkább savanyú, olyan arcot gúzsba kötő, torokszorító, könnyfakasztó...

Egy a jelszó, állj mögénk!

De mér most?? Mi a retkest csináltatok 20 évig, ha szerintetek az elmúlt két évtized úgy szar, ahogy, s csak cirka féléve -na, jó, van az egy egész is már- hallom, hogy KORSZAKVÁLTÁS kell???


Az apropó, melytől kiakadtam, de nagyon, egy osztott állapot, íme:

"úgy érzem, nem vagyok teljesen egyedül a problémámmal. van az embernek ez a néhány gyereke. nekem történetesen négy. meg jött a sárga csekk is, hogy a legkisebb tankönyveire ha volnék szíves befizetni pár fityinget...
miből, baszdmeg?!
a munkámat elvettétek.
pont ma dumáltunk a gyönyörű kedvesemmel - mármint ő dumált,én hallgattam -, hogy azért persze lehet picsázni a kádár-rendszert, de ott elő nem fordulhatott, hogy gyerek ne mehessen iskolába, csak mert nincs pénzt tankönyvre.
azt móra ferenc írta meg utoljára, sírtunk is rajta sokat.
meg most.
ez most egészen pontosan hogyan van elképzelve.
abban valaki tényleg teljesen biztos, például hoffmann rózsa, hogy nem szakad el nálam a cérna és nem megyek lángvágóval sokadmagammal a minisztérium elé?!
igen, baszki. alanyi jogon jár a közoktatás.
az egészségügy is, amúgy.
ezért tartunk benneteket, b+
itt valami rohadt nagy félreértés van. de szívesen elmagyarázom a lénegét. két ütvefúróval a kezemben."


Erre az első kommentben az ebben rejlő indulatot lekicsinyelve, mintegy semmibe véve, felteszi az egyértelmű kérdést, miszerint attól lesz tankönyv?
A kérdés tán, első blikkre jogos, ám amint emberként nézzük -s ez javasolt megközelítés- már sértő.
Aztán ezen persze hosszasan ellamentáltunk, okos kérdező meg én, s azóta is itt dobol bennem a kérdés, amit fenn már jegyeztem.

Ha ti, akik tudjátok a tutit, s ezzel együtt, tudjátok, s tudtátok már 20 éve, hogy rosszul mennek a dolgok, hol a retkesbe voltatok ezen idő alatt, mi a retkes getyváért nem tettetek valamit, hogy ne jussanak idáig a dolgok?.

Mert a lángszóró, nem jó, sőt, kifejezetten rossz, velejéig romlott s még csak nem is megoldás, de teljes egészében érthető, s emocionálisan magyarázható, egyértelmű reakció akár az idézetben vázolt -de hangsúlyozom, ez csak egy a  napi ezerből, ami a viktoriánus rendszerben ránk szakadt- helyzetre, s ha azt mondjátok, hogy "Ide csak a korszakváltás lehet az egyetlen megoldás!", akkor mi lenne ha tennétek is valamit?
S egy aprócska kérdés, ha így van, s eljő elementáris, évtizedek óta dédelgetett, s csakis egyetlen megoldásotok, melynek beérése nyilván nem egy-két hónap, de nem is egy-két év, sőt, akkor mi a retkes lófasz lesz azokkal a rétegekkel - tartós munkanélküliek, rokkantak, betegek, nagycsaládosok, hajléktalanok, romák és még sorolhatnám- akik most is egyik napról a másikra élnek?

Vagy ők -mi- nem számítanak? A korszakváltás létszámbeli szelekciót is jelent? Akkor miért is jobb ez mint a narancsszínben pompázó NER?

Mert ezt ti csináljátok???

Ja, értem.

Nem-e lehetne-e esetleg maradni annál, amire nincs ráhatásunk, s azon belül elérni a legjobbat? Például amíg van hazánk, s az az EU része, s annak alapelvei érvényesek ránk, s létezik a választás intézménye, a lehető legjobb, a demokráciához lehető legközelebb álló hatalmat érvényre juttatni? Nem? Ezt nem lehetne?
Inkább köpködjünk az elkeseredett kisemberre?
Én tudom, hogy van akinek szüksége van rá, hogy láthasson olyat, akihez mérten ő maga, okosabb, jobb, tehetségesebb... de ez valahogy engem nem vigasztal.

Azt a szürke taknyot kellene egysejt vastagságúra redukálni de ízibe.


/Kép ehunnan e/

Felújítva, hisz az eredeti 2006. 01. 03-án ért hálót.

"A magányos roki elvárásai

Csak mert erre sehol sincs utalás, pedig ez a faj is létezik. S bizony -amint volt 'szerencsém' ezt konstatálni- egyre többen is vagyunk.

Az apropó: Mi kell a hímnek /A cikket törölték, már nincs fenn, nem csoda, onnan el kell jönni, de a "válaszom" áll. Kieg. most./

Csak mert erre sehol sincs utalás, pedig ez a faj (mármint a lelkében talán egész, ám testében 'hiányos' roki) is létezik. S bizony -amint volt 'szerencsém' konstatálni- egyre többen vagyunk.

Akkor megkísérlem összeszedni a gondolataim ezzel kapcsolatban. Tény, hogy a helyzet, amiben élek, nem fér bele egyetlen hétköznapi sémába sem. Az is tény, hogy az elvárásaim is speciálisak. Sőt, az is, hogy nem vagyok egy egyszerű tyúk -még akkor sem, ha leszámítom a rokiságot. S ha mindezt 'feldolgozzuk', értelmezzük, akkor a kapott eredmény is csak nagyon távolról fogható a teljes képhez, mely 'talema' álnéven leledzik.

Elsőként tisztázni szeretném, hogy 'honnan jövök'. A hátterem, az alap, ami miatt azt érezhetem, amitől tudom, hogy rokiként, özvegyként végig tudom ezt csinálni, az a régi életem. Ami 1984. 09. 20-tól, 2001. 11. 18-ig tartott. Ha ragaszkodom a tényekhez, illetve ha pontos akarok lenni, akkor az első dátumot kell korrigálnom, mégpedig: 1989. 11.18. (Ennek a magyarázata pontosabban benne van a Füzet-ben, nem akarok fárasztani senkit, csak a lényeg: akkor szerelt le a katonaság után az almám másik fele. Az első dátum a "Kék az ég!" ideje, tehát a kezdete az életemnek. Akkor 14 éves voltam.) Mindent magkaptam, megismerhettem a szerelemnek azt a szintjét, amit tényleg nem tudok másképp leírni, mint hogy megtaláltam az én almám másik felét.  A 'minden' ezen túl és ezen belül is értendő. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni pontosan, hogy annyira egyszerűen érthető legyen, ahogyan én átlátom, átérzem ezt. A teljesség, mint olyan, az élet bajaival, a napi gondokkal együtt, a balhékkal, a családi kötelékekből adódó ilyen-olyan macerák, minden megoldható volt annak tükrében, hogy Ő van nekem és én vagyok Neki. Tudtam én is, és Ő is, hogy bármit dönthetünk, akár külön-külön is, egészen biztos, hogy csak olyan mellett tesszük le a voksunk, ami a másikunknak is tetszik, illetve egyetértünk a másikkal. Na, ez most megint érthetetlen lett egyrészt, másrészt meg erősen olyan sziruposnak tűnik nekem. Pedig, hát az életünk minden volt, csak éppen 'szirupos leányálom' nem. Baj mindig adódott, és igazán mély tragédiákból is kijutott. De az életünk teljes volt. (Hiszem, hogy Csabáé is...Köszönöm!)

Szóval, csak azért írom most ezt, mert én megkaptam a teljességet. Tudom milyen biztonságban, minden tekintetben tökéletes egységben élni. Aztán azt is meg kellett tanulnom, hogy éppen ennek okán képes vagyok felépíteni magam, felnevelni a gyerekeinket, egész emberként élni rokiként, és nem felejtve azt ahonnan jövök, építkezni a múltból.

A Füzet-ben az is benne van, amikor rájöttem, hogy nem leszek én mindig nemtelen. Akkor most rátérek az 'elvárásaim'-ra. (Mert ugye ez lenne a lényeg itt. Bocsi, de gondolom, el sem jutott idáig senki.) Szóval, általánosságban mondom, a rokiknak, főként egy túlélő rokinak, mik az elvárásai:

Elsősorban a megbízhatóság. Mindenekelőtt a 100%-os megbízhatóság (az sem árt, ha okos).

Aztán fontos, hogy ne érezze magát a roki kiszolgáltatottnak az egésszel szemben.

Az is fontos, hogy ne akarjon többet, mást, más minőséget, mint a roki túlélő.

Nehéz ez. Társam van. De nincs itt. Tehát, nem olyan kell az ilyen tragédia túlélőjének, aki teljes egészében része az életnek. De ez az egészeknek nem érthető, tudom. Kár volt belekezdenem. Bocs.

Ha már ennyit körmöltem, nem törlöm ki, nem hagyom, hogy az enyészeté legyen...

"
Aztán még ez is, 2010. 10.07-én jegyzetem fel:

"Magány

Csak egy idézet.



"Az egyedüllét csendje olyan, mint a csend a víz alatt. Mintha mélyen a felszín alatt úszna az ember, fülében csak a vére dobol, és néha, ha megcsörren a telefon, kiemelkedhet végre levegőért. De minél ritkábban csörren meg, annál ritkábban jut levegőhöz. Ezt a súlyos csöndet nem oldja sem rádió, sem tévé hangja, csak egy másik hús–vér ember közelsége hozhat megkönnyebbülést."
Rácz Zsuzsa"

Csak itt akarom tudni ezeket. Mert néha tudatosul bennem, mennyire egyedöl vagyok.

Persze csak nekem, de nekem nagyon-nagyon. Höhö...

Szóval, múlt héten kedden este, egészen pontosan 18:25-kor -erre a telefon órája miatt emlékszem ennyire- ültem az 56-OSOK TERÉN a Homokóra alatt s hallgattam a devizahitelesek problémáit feszegető fórum aktuális előadóját, mikor berregni kezdett a táskámban a telefon.
Nagy mák, éppen szünet volt, úgyhogy nem kellett nekem megálljt parancsolni a rendezvényen, s segítséggel kievickélni a körből, hanem ott, helyben felvehettem.
Láttam, hogy a szám nincs kiírva, s nem gyakran hívnak valóban idegenek, így szokásomhoz híven belebődültem a telefonba:
-Eeeeegen??!
Első pillanatban fel sem fogtam, hogy ki is van a vonal túlfelén, de aztán csak leesett. TANÁR ÚR.
Lányos zavaromban naná, megint magam adtam -ahogy kell quimbyül, ugye-, de őelőtte sem vagyok ismeretlen, hiszen több, mint egy évtizede emelem az orvostudomány színvonalát gondos segítségével, úgyhogy nem lepődött meg kicsit sem, s nekem szegezte a kérdést, megfelel-e az augusztus 21., mint műtéti időpont. (Előzménye ennek sok van, nagyon sok, de közvetlenül az ismét rólam is tanúbizonyságot adó LAKATOS epizód való ide.).
Válaszom egyértelmű, már szaladok is... hiszen várok egy ideje s a fájdalom nem lohad, sem a ciszta mérete, így nincs apelláta, akármikor is élesíti a szikét, én ott leszek. Tehát megegyeztünk, elmondta még, hogy érkezik levél az instrukciókkal, s majd találkozunk.
Én pedig nyugodt voltam.

Kiszámoltam, negyvenakárhány nap, az OEP által elbaszott listába vétel miatt nem cement nélküli, hanem cementes protézis leszen, ám ennek előnye több is van, így ezzel is megbékéltem. (1. Nem nyócév a várakozás; 2. A műtét után 12 órával terhelhető az ízület a cementesnél, míg a másiknál ez minimum 6 hét, s ez egy emeleti lakásban élésnél, nos, nem elhanyagolható; 3. A vérigény sem egyforma, de erről még pontos infóm nincs.)

Ma pedig meg is kaptam a várva-vár levelet. Ahogy bontottam, kicsit gyanús volt, hogy miért egy lap az egész, de kicsire nem adunk, gondoltam. Nos, ebben csak az új kódról szóló értesítés szerepel, instrukció nuku, de hát, ez is valami. Fogtam a gépet s nyomban mentem is ahova köll, az OEP Várólista - Időpont lekérdezése esetazonosítóval becenevű oldalra, ahol is nyomban megaszonta nekem a rendszer, hogy tervezett időpont a beavatkozásra: 2013.08.22 10:00, s a listára kerülésem ideje is ott van, mely július 3. 07:47.
E két adatból, s abból, hogy engem Tanár úr 2-án este hívott, kisakkoztam ügyesen, hogy mikor engem kérdezett, még nem volt végleges a lista, s másnap reggelre már kirajzolódott, hogy mégsem férek be 21-én, csak másnap, ezért akkorra kerültem a végleges sorba. (Nagyon remélem, hogy ez már tényleg végleges!)

Ám, ahogy tovább lépkedtem a várólistában, vagyis több adatot tartalmazó oldalra értem, láttam, hogy ja, ez a javított változat, mert az eredeti, tehát cement nélküli TEP beültetésre szól a kódom.Vagyis volt még egy kavar a dologban, amiről piciny infóm sem volt. Laikus lévén, meglehetősen felszínes ismereteim vannak PROTÉZIS FAJTÁK ügyében, de asszem ez is olyan tudás, melynek egy normális életút során -hacsak nem egészségügyben dolgozóról van szó-, nem kellene szerepelnie, ám ha így, hát így, mint mondám napi sokszor is akár..., , mégis ez a kicsiny infó is elég ahhoz, hogy megint kicsit bizonytalankodjak.
Így, ha ez benn lesz a helyén, 6 hétig nem jöhetek haza -lépcsőzetlenség okán, ugye. Gondolom, ez nem szentírás, így valszeg ha jól alakulok, valamennyit spórolhatunk a heteken, de akkor is. A regenerációs idő pedig -ha emlékeim nem csalnak, s tudom, erre kicsiny esély van- fél év.



Azután szimmetrikus leszek, ha máshol nem is -hiszen a 40% lágyrészhiány az egyik lábamon azért megmarad-, de csípőprotézisileg mégis s legalább fájni nem fog, ez is valami, sőt. 

Hétfőn reggel -tekintve, hogy most két hétig nincs gyógytornám- Mónika -a SzoliFÉT elnöke- lebuszozott hozzám, s ketten a kerekesszékemmel felszerelkezve indultunk neki a négynapos pesti kalandomnak.

Persze nem is nagyon kaland, de nekem akkor is az. Na.
Kellet a szék, mert nem tudok annyit menni,a mennyire készültünk, ácsorogni meg folyamatosan pláne nem, s két mankóval egy táskát is nehezen tudok magammal vinni, más meg ki van csukva, tehát kellett a segítség.
Első utunk hozzá vezetett, ahol a pakkomtól megszabadulva -nagy batyum a benne hurcolt kicsire cseréltem-, s beülve a székbe indultunk az útnak.

Le kellett járnunk a csütörtökre tervezett demonstráció útját, illetve pontosítani kellett, hogy megtehető-e a táv kerekesszékkel.


Erről van szó, ugye.
A rendőrségi biztosításhoz kellett pontosan tudnunk a részleteket, így mentünk, ketten, én a székemben ülve -mankóim a helyükön, a szék háttámlája mögött rögzítve-, Mónika pedig tolva azt s benne engem.

Indulás: Képviselői Irodaház (KIRAGADOTT TÁJÉKOZTATÁS), cél az 56-OSOK TERE.a TELJES ÖSSZEFOGÁSSAL A JOGAINKÉRT! demonstráció.
Az útvonalterv szerint ez a táv 3,7 és 4,1 km között járható be -útvonal függvényében-, s időben egy felnőttnek ez 45-52' között van.
Nos, mi igyekeztünk -kétszer múlott a semmin, hogy a székben maradtam s ez nem Mónika, hanem a minősíthetetlen útburkolat hibája-, s így volt bő két és fél óra a túra. Pedig mondom, nagyon igyekeztünk, ám így beláttuk, a vonulás nem kivitelezhető. Hiszen volt olyan szakasz, ahol a járda olyan széles, ahol a kerekesszék épphogy elfért, többen egymás után aztán pláne vircsafttal keltünk volna át és ez -miután nyilvánvalóan zűrös hely- még nem is a legbalesetveszélyesebb volt. Tehát leszűrtük a tanulságot, nem gyalog, hanem ki-ki autóval vonul majd át a másik helyszínre, s ezt jelentettük is az illetékes felé.


Ott részt vettünk a demonstrációsorozat megnyitóján, a rendezők nem voltak ismeretlenek, hiszen Tóth Katáék azok, akik tavaly a HŐSÉG TERE egy hetet is szervezték- Többek között beszélt SZILÁGYI LÁSZLÓ a PM képviselője aki kifejezetten s számomra nagyon meglepően szimpatikusan beszélt, valamint BAUER TAMÁS, ő viszont egyáltalán nem meglepően, sőt, várakozásaimnak megfelelően szerepelt.
Innen átmentünk a Lendvay utcába, ahol már gyűlt a tömeg, nem is fértünk közel az emelvényhez, így én gyakorlatilag semmit sem láttam -ellenben mindent hallottam-, s egy -a kevés mellé amivel eddig nálam rendelkezik*- jó pontot Juhász neve mellé bevéstem. (*: Kendermag ügyben a szimpatikus véleményformálók közé tartozik nálam, ezt leszámítva egy szarkeverőnek látom most az E14-ben, de ne legyen igazam.) S a jó pontja most egy megjegyzésével termett, miszerint a fidesz székház oldalán előre kitett óriásplakát -mely nyilván lelkes költségvetéstől független cöfös forrásból finanszírozott volt- alól, kilóg a lóláb.... Ez az egyetlen, nagyon ülő megjegyzése épp elég volt a hangulat megalapozásához.
Ja,persze volt libát szorongató -mellesleg részlegesen libának öltözött- bácsi is a kerítésnél ülve, akitől megkérdeztem mit csinál, de bácsi nem volt hajlandó beszélgetni. Sajnos mindenáron hajtépést emlegetett, abban a konstellációban, hogy ha arra kerül a sor,ő fog győzni, mert nekem van, míg neki nincs haja.

"Olyan országban élünk, ahol az egykulcsos adóval tízezreket vesznek ki szegény családok zsebéből, ahol a hajléktalanok pénzbüntetést kapnak, ahol a családoknak nincs pénzük tankönyvekre miközben Simicska percenként 6000Ft-ot keres." /PM/

Másnap bementünk reggel a Szoliba s este kerültünk csak vissza, én annyira elfáradtam, hogy finoman szólva köpni-nyelni nem tudtam. Már sem állni, sem ülni nem voltam képes, így a napnak a második fele már ködös kínfelhőbe veszik csak, ám ezzel együtt kaptam egy olyan de olyan hírt, hogy azt nehezen übereli bármi is. Adrenalin szintem ennek megfelelően alakult is.

Szerdán -ennek örömére- én aludtam szinte egész nap, s tekintve, hogy az előző két éjszakát igen szórványos alvással töltöttem, ez kifejezetten életmentő volt. Némi remek amerikai palacsinta házi sárgabarackdzsemmel pláne hozzájárult komfortérzetemhez.

Csütörtökön reggel Győző jött értünk autóval, mert egyszerűbb volt a kerekesszékekkel így átszelni a most már határidőtlenül akadálymentesítetlen fővárost a célig, mely ugye akkor a Képviselői Irodaház volt. Illetve előtte a járda melletti zöldsáv.

Beszéljenek a felvételek helyettem:

S egy cikk még erről a demóról: Szolidaritás: legyen valódi egyeztetés a fogyatékossággal élők helyzetéről!, mely cím tökéletes zárszó is egyben.

És még egy cikk, melyet dagadó kebellel musz idetennem. Taigetosz-Magyarország - Tüntetett a Szolidaritás

Hétfőn reggel -tekintve, hogy most két hétig nincs gyógytornám- Mónika -a SzoliFÉT elnöke- lebuszozott hozzám, s ketten a kerekesszékemmel felszerelkezve indultunk neki a négynapos pesti kalandomnak.

Persze nem is nagyon kaland, de nekem akkor is az. Na.
Kellet a szék, mert nem tudok annyit menni,a mennyire készültünk, ácsorogni meg folyamatosan pláne nem, s két mankóval egy táskát is nehezen tudok magammal vinni, más meg ki van csukva, tehát kellett a segítség.
Első utunk hozzá vezetett, ahol a pakkomtól megszabadulva -nagy batyum a benne hurcolt kicsire cseréltem-, s beülve a székbe indultunk az útnak.

Le kellett járnunk a csütörtökre tervezett demonstráció útját, illetve pontosítani kellett, hogy megtehető-e a táv kerekesszékkel.


Erről van szó, ugye.
A rendőrségi biztosításhoz kellett pontosan tudnunk a részleteket, így mentünk, ketten, én a székemben ülve -mankóim a helyükön, a szék háttámlája mögött rögzítve-, Mónika pedig tolva azt s benne engem.

Indulás: Képviselői Irodaház (KIRAGADOTT TÁJÉKOZTATÁS), cél az 56-OSOK TERE.a TELJES ÖSSZEFOGÁSSAL A JOGAINKÉRT! demonstráció.
Az útvonalterv szerint ez a táv 3,7 és 4,1 km között járható be -útvonal függvényében-, s időben egy felnőttnek ez 45-52' között van.
Nos, mi igyekeztünk -kétszer múlott a semmin, hogy a székben maradtam s ez nem Mónika, hanem a minősíthetetlen útburkolat hibája-, s így volt bő két és fél óra a túra. Pedig mondom, nagyon igyekeztünk, ám így beláttuk, a vonulás nem kivitelezhető. Hiszen volt olyan szakasz, ahol a járda olyan széles, ahol a kerekesszék épphogy elfért, többen egymás után aztán pláne vircsafttal keltünk volna át és ez -miután nyilvánvalóan zűrös hely- még nem is a legbalesetveszélyesebb volt. Tehát leszűrtük a tanulságot, nem gyalog, hanem ki-ki autóval vonul majd át a másik helyszínre, s ezt jelentettük is az illetékes felé.


Ott részt vettünk a demonstrációsorozat megnyitóján, a rendezők nem voltak ismeretlenek, hiszen Tóth Katáék azok, akik tavaly a HŐSÉG TERE egy hetet is szervezték- Többek között beszélt SZILÁGYI LÁSZLÓ a PM képviselője aki kifejezetten s számomra nagyon meglepően szimpatikusan beszélt, valamint BAUER TAMÁS, ő viszont egyáltalán nem meglepően, sőt, várakozásaimnak megfelelően szerepelt.
Innen átmentünk a Lendvay utcába, ahol már gyűlt a tömeg, nem is fértünk közel az emelvényhez, így én gyakorlatilag semmit sem láttam -ellenben mindent hallottam-, s egy -a kevés mellé amivel eddig nálam rendelkezik*- jó pontot Juhász neve mellé bevéstem. (*: Kendermag ügyben a szimpatikus véleményformálók közé tartozik nálam, ezt leszámítva egy szarkeverőnek látom most az E14-ben, de ne legyen igazam.) S a jó pontja most egy megjegyzésével termett, miszerint a fidesz székház oldalán előre kitett óriásplakát -mely nyilván lelkes költségvetéstől független cöfös forrásból finanszírozott volt- alól, kilóg a lóláb.... Ez az egyetlen, nagyon ülő megjegyzése épp elég volt a hangulat megalapozásához.
Ja,persze volt libát szorongató -mellesleg részlegesen libának öltözött- bácsi is a kerítésnél ülve, akitől megkérdeztem mit csinál, de bácsi nem volt hajlandó beszélgetni. Sajnos mindenáron hajtépést emlegetett, abban a konstellációban, hogy ha arra kerül a sor,ő fog győzni, mert nekem van, míg neki nincs haja.

"Olyan országban élünk, ahol az egykulcsos adóval tízezreket vesznek ki szegény családok zsebéből, ahol a hajléktalanok pénzbüntetést kapnak, ahol a családoknak nincs pénzük tankönyvekre miközben Simicska percenként 6000Ft-ot keres." /PM/

Másnap bementünk reggel a Szoliba s este kerültünk csak vissza, én annyira elfáradtam, hogy finoman szólva köpni-nyelni nem tudtam. Már sem állni, sem ülni nem voltam képes, így a napnak a második fele már ködös kínfelhőbe veszik csak, ám ezzel együtt kaptam egy olyan de olyan hírt, hogy azt nehezen übereli bármi is. Adrenalin szintem ennek megfelelően alakult is.

Szerdán -ennek örömére- én aludtam szinte egész nap, s tekintve, hogy az előző két éjszakát igen szórványos alvással töltöttem, ez kifejezetten életmentő volt. Némi remek amerikai palacsinta házi sárgabarackdzsemmel pláne hozzájárult komfortérzetemhez.

Csütörtökön reggel Győző jött értünk autóval, mert egyszerűbb volt a kerekesszékekkel így átszelni a most már határidőtlenül akadálymentesítetlen fővárost a célig, mely ugye akkor a Képviselői Irodaház volt. Illetve előtte a járda melletti zöldsáv.

Beszéljenek a felvételek helyettem:

S egy cikk még erről a demóról: Szolidaritás: legyen valódi egyeztetés a fogyatékossággal élők helyzetéről!, mely cím tökéletes zárszó is egyben.

És még egy cikk, melyet dagadó kebellel musz idetennem. Taigetosz-Magyarország - Tüntetett a Szolidaritás