Emóciókat délután, este. Most csak egyfajta mottóként ez, hiszen alvás helyett ez járt az eszemben egész éjjel.

Fliegauf Bence filmje.

 

szólj hozzá: Fliegauf Bence - Csak a szél

Az egész cikket érdemes elolvasni, sőt, rákeresni is és minél jobban képbe kerülni ezzel, én most ezt a bekezdést vettem ki, s teszem csak ide, mert ez szerintem egy "remek" korlenyomat:

"Mai kormányunk önmeghatározása szerint a „nemzeti ügyek kormánya“. Az elmúlt évtizedekben a nyugati világban, „Európában“, a nemzeti ügyekre való hiv...atkozásban mindig van valami patetikus. Pátosszal telt. Az angolban a „pathetic“ szó nem csak patetikust, pátosszal telit jelent. Hanem szánalmasat is. Pont, mint ez az újabb kormányzati akció is volt. " /Ars patetica/

És még egy cikk, hiszen a szemét, nem kellék, hanem valóság.

"Tarr a Berlinalén: Az összes politikus bűnöző"
http://href.hu/x/h6wl

"Másodszor, a Zorbán kormány egy árva napig nem bírja ki, hogy világgá ne kürtölje a saját elementáris alkalmatlanságát arra, hogy ezt az országot bárhol, civilizált közegben képviselje. Még mindig nem értik, hogy ahelyett, hogy reggel és este arról ordítoznak, hogy milyen igazságtalan szegény Magyarországot támadni, miközben itt vannak ők, a nemzet, az igazság bajnokai, a műveltség mintaképei, satöbbi – egyszerűen csendben kéne már maradniuk. És egyszer ebben a nyomorult életben, kivételesen, könyörgöm, viselkedni.

Mert a Berlinalén – ha tetszik, ha nem – nem Balog Zoltán a roma szakértő, hanem Fliegauf Bence. Ahogy elnézem egyébként, valószínű, hogy azon kívül is."
Innen: http://href.hu/x/h6zt


Ismét egy cikk: http://href.hu/x/h74r

S benne végre egy részlet a kormány jelen szarakodásából:
"Ezzel is elejét kívántuk venni annak, hogy a filmet félremagyarázva, a valós történéseket nem ismerve, a film hátteréről nem tájékozódó újságírók valótlanságokat írjanak le az ügy és Magyarország kapcsán. Az utóbbi időben a nyugat-európai sajtóban több esetben jelent meg számtalan valótlanság, így fontosnak tartottuk a tényeket is bemutató háttéranyag eljuttatását."

Nos, nekem aztán egy rakás minden eszembe jutna a bándzsi dzsámpingról, például dzsámpingdzsekfles vagy ha keresztbe rakom szemtengelyeim, akkor netán még a nemnormi ugra-bugra is, de a kerekesszék végképp nem.
De lám, hogy mik vannak!





De előbb kezdjük antik távlatokban:

Majd tovább az időben:

És.... és folytassuk egy számomra egyelőre méla toporgással és ámulattal teljes figyelemmel kísért mozzanattal:

S a cikk, ahol ezt találtam, belőle is egy fontos részlet:
"A szervező szerint egyébként a kerekesszékesek sokkal kisebb kockázatnak vannak kitéve az ilyen ugrásoknál, mint az egészséges emberek, mivel a szék nagyobb stabilitást nyújt az ugró számára. "Megakadályozza a vér túl gyors áramlását az erekben és megakadályozza az ájulást is" - magyarázta."

Hát, nem kétlem. De azt hiszem minimum annyi, ha nem annak a hatványa, bátorság, mi több, vakmerőség kell ennek bevállalásához egy kerekesszékben élőnek. Riszpekt, és ez a minimum. :)

Ez a kép.

S szólt a holló, "Soha már!"

(Persze csak a kerekek agyam helyén, melyek néha úgy csinálnak, dolgoznak, vagy emlékezni vélnek néhai munkás napjaikra, de köze szinte soha nincs a kapcsolatok által előhozott lenyomatoknak az éppen uralkodó témához. Bár hangulatában most tökéletes..)

Mert a szerkezet keretes, s kísér, akár akarom, akár nem.

De, de akarom.
Ennyim maradt, így önfeledt boldogsággal csodálkozom rá egy-egy ilyen leletre.

Kezdődött pénteken, szokás szerint. Miegymás, szaladás, persze megint vakegér voltam és egyszer félútról kellett visszafordulnom, hiába örömködtem a dolognak, hogy lám nyertem két teljes órát az eredeti tervhez képest, de nem, csak nem van eszem már megint. No, mindegy.
Ültem a buszon, ahogy kell, s hallgattam révetegen a Petőfit, ahol is Prodigy nap volt, a közelgő koncert apropóján, mely napot persze nem sikerült kifigyelnem, és végig azon búsongtam, hogy éppen aznap van a BS-ben, de persze nem, mert sem nem az idő, sem nem a hely nem volt pontos, de sebaj, kicsire nem adunk…
Tervben volt egy kanyar a célállomás felé mentemben, hisz SzögletesBarátném felfedezett állomáshelyét meglehetős örömmel látogatom ahányszor csak arrafelé visz utam… meg amikor nem is, hiszen azért némi messze nem akadálymentes kanyart kell beépítenem ilyenkor a sorba, de ennyit ez megér.
Mert a kávé jó.
És uccu is van. Többnyire.
Nem beszélve a csapos néniről, aki nem is néni, de ennyi baj legyen.

Odaértem, naná, gémber tagjaimmal, s végre valahára személyesen is összeismerkedhettem egy fészbaráttal, ki így, élőben legalább annyira szimpatikus, mint amennyire a virtuvilág tagjaként tűnt. Több témát boncolgattunk, így hármasban, s a teljesség igénye nélkül megemlítem a Lyuk szellemiségét, melynek talajszinthez való viszonya –most, hogy belegondolok- passzol a főtárgyhoz, mely a Budavári Labirintus volt. És itt a hangsúly a múlt idő, hiszen a megmentés a jelen projekt.
Ennek keretében kérünk –illetve én csak kotyogok, s ütöm belefele az orrom mindenbe csak, tehát a lelkes ifjak- minden virtu-arrajárót, hogy egy tetszikkel erősítse a törekvést!
Nem kevésbé fontos megemlítenem egy tévéhez fűződő ajánlatot, melyről persze lemaradtam. Már nem az ajánlatról, hanem az abban foglalt műsor megtekintéséről, jajmár ez a fogalmazás... ehhh....-, ma délben volt az egyik Duna csatornán Ágnes: József Attila - Radnóti a Művészetek Palotája színpadán, s nagyon, nagyon-nagyon csendesen jegyzem csak meg, hogy mikor mondtam a várható időbeosztásom s azt, hogy így valószínűleg nem fogom látni majd, kaptam egy felajánlást, egy dvd-ről. Hmmm .... Mindenesetre lelkem ismét kerekedett egy csinosat...
Persze megint szólt a zene és ahogy már jegyeztem, nekem SzögletesBarátném rendre nyújt új és egyszerűen briliáns zenei csemegéket. (Nyilván mert öreg néni vagyok, de az okot ne firtassuk inkább, jó?!) Szóval, már nem is tudom pontosan, hogy hogyan, de szóba került a Prodigy. A rádióval, azzal, hogy nem emlékszem… vagyis de… de nem tudom… nem emlékszem… de akár lehet is… hiszen a zene, hiszen Keith Flint … emlékek, ezek is, itt is, minden és mindenhol… Zsolti (s ahogy összefonódnak a dolgok agyam helyén…)… de nem emlékszem, hogy voltam-e boldogult életem során valaha koncerten, ahol láthattam élőben ahogy a tarajait borzolja… mert akár lehettem is. Volna. Akár.
Mert valós almaként mindent s bármit megtehettem.



És persze arról is, hogy az aznapra rendelt Szögletes zeneélményem mi is volt, megrágtuk ezt is, de arra nem derült fény, hogy mikor van a nap apropójául szolgáló koncert, de ezen sem akadtunk fenn, én hittem, amit, oszt jónapot, majd indult ki-ki merre dolga volt.

Eltelt a hétvége, én jöttem haza. Röpke öt és fél óra az út tömegközlekedve nekem Esztergom és Százhalombatta között, tehát időm, mint a tenger nézelődni ilyenkor, amit meg is teszek, s a telefon pedig remek terep jegyzetelni, ha már agyam nincs, hogy elraktározzam a szükséges infókat. S lám, nézelődésem egyik tárgya, egy több helyütt előforduló plakát volt, mely hirdetni hívatott e jeles esemény dátumát, s azt is, hogy ki lészen az előzenekar. S lám, villámcsapás, kanyar vissza SzögletesBarátném által felém közvetített zenei élményekhez, mert amely csapat a csodálatos tehetségű nagyöregek előtt nyomja, nem más, mint az általam eddig tökéletesen ismeretlen Death in Vegas. Nemhogy nem voltam/vagyok képben felőlük, de még csak hallani sem hallottam róluk, de azt hiszem az általam való ismeret hiányát megemésztik  nagy nehezen, mely nihil most mégis tűnni látszik, hiszen egy végeláthatatlanul hallgatható opust tudhatok magaménak már… már megint.





Mely persze zenéjével csakúgy, mint képeivel megint előcibált egy agylágyula alá temetett emléket. Naná.
Naná, alma.
Naná.
Naná, Lyuk.

Köszönöm. Ha már szögletes volt nekem valaha Szélkisasszony, hát keretnek tökéletesen meg is felel e két zene , tehetségtől... halálig.

Ideje volt rájönni, illetve a ténynek hangot adni, hogy van amit nem lehet.


Hiszen van az a szint... én tudom.... (de e beégett szókapcsolatnak csak nagyon áttételesen van köze a jelen témához, bár náci és bunkóparaszt vonalon mégiscsak mutat némi kísérteties hasonlóságot....), szóval van az a szint, ahol már nem lehet magyarázni, tűrni, viselni.
Tenni kell, ez esetben megnyomni a kellő gombot.

Újhelyi István., ezt a nevet, ez az embert  meg kell jegyeznem. Persze, eddig sem volt ismeretlen előttem, értelmes, okos férfinak látom, s olyannak, aki rendelkezik egy nagyon fontos tulajdonsággal, ami elengedhetetlen bármely emberekkel kapcsolatos foglalkozásnál, pláne a politikában: s ez a kedély, hogy ne mondjam, humor.

"Alkotmányozás - áprilisi tréfa

Forrás: origo.hu | 2011. április 01.

"A Fidesz-frakció kezdeményezte a következő napirend elhalasztását az őszi ülésszakra" - ezekkel a szavakkal keltett megdöbbentést péntek reggel a parlamentben Ujhelyi István, az országgyűlés szocialista alelnöke. A bejelentés április 1-i tréfa volt, hiszen azt jelentette volna, hogy a kormánypártok elhalasztják az új alaptörvény elfogadását. Ujhelyi elnézést kért, majd folytatódott az ülés."

S akkor most a lényeg:

Tehát a határozott jó pont, melyet a címben írok, egyértelműen kijár Újhelyinek ezért a tettéért.

És ez végtelenül szomorú.

Hiszen ott tartunk, ha valaki teszi a dolgát helyesen, s megálljt parancsol egy fröcsögő nácinak, az már olyan teljesítmény a hazánkban, a mai magyar parlamentben, ami külön említésre méltó. S ez maga a szégyen.

Nem Újhelyié, hanem a szinté, ahol tart a politika a közélet a hazánkban.

Riszpekt Újhelyi István!

Sosem buktam meg. Egyszer sem, semmiből, s bár ez önmagában nemhogy nem dicsőség, ellenben mindössze annyit jelent, hogy nem megyek neki bizonytalan feladatnak.

Vagy annyit, hogy olyan végtelenül buta vagyok, hogy a véres, padló feltörlős vereséget sem annak élem meg, ami, hanem azt is elteszem a ... elteszem a komódom mélyére, s életnek hiszem ezt, pedig mindez legfeljebb egy álca.

Más. A nézőpontom, a szemüvegem... s más a ... a csapat...

Az első semmit nem változott... legfeljebb alább ment még, a szemüvegem?
Realistább, nem, még nem mutatja, még mindig nem engedi látni -csak néha, nagyon ritkán halvány és elnyújtott kínos csendek idején, vagy függőlegest erőltetve csakazértis a negatív jelzésre akár egy világ ellenében- folyamatosan a valóságot, de már nem biztos ami valaha annak indult...

"Az ellenfél is fogyatékos?

Megint. Hagytam elindulni a vezérhangyát, s hogy igaz-e az alaptörténet?
Ez a lényeg?
Nem kell paralimpia, de még olimpia sem, hogy hasonló léptékű történettel találkozzunk.
Elég újratanulni ....
...
...
élni...
Sziszifusz?
Hmmmm.... nem biztos, hogy a kőnek a hegytetőn van a helye... Lehet, hogy az odaút a lényeg. (...és azt hiszem, ezt nem először írom... tudom, milyen vinni azt a nyomorult követ... és azt is tudom, hogy az én "kövem" a jelentéktelen kavicsok közé tartozik ebben a játékban, mégsem kerül soha az oromra... de viszem, mert... mert... mert vinnem kell...)

"Jó néhány évvel ezelőtt a seattle-i paralimpiai játékokon 9 atléta (mentálisan vagy fizikailag sérültek) felállt a 100 méteres futás rajtvonalához. A pisztolylövés elhangzásakor megkezdődött a verseny, melyen, bár nem mindenki a lábán futva, de mindannyian a célba törekedtek a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző hallotta sírást, lelassított, és hátranézett. Majd mindenki megállt, és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros leány leült mellé, megpuszilta, és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célba. A stadionon pedig a nézők felálltak, és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik a történteket." 

El lehet ezt képzelni? El lehet hinni? El lehet fogadni, hogy nem a másik lealázása, hanem maga a teljesítmény a tét?
El lehet hinni, hogy visszafordulnak? Elképzelhető, hogy egy ilyen eset nyomot hagy mindenkiben?

Városi legenda?
Hmmm...
Volt paralimpia Seattle-ben? Volt?

Ez a lényeg?

Nekem nem.
Sokkal inkább az, hogy Niki -a TÚLÉLÉS tanáraim közül a harmadik, de talán legfontosabb- ha én sírtam, kirángatott s ha ő sírt, hagyta magát kirángatni általam a gödörből, s ezzel erősnek érezhettem magam...
Vagy az, mikor Gábor -19 évesen, összetört-összerakott testtel- hetente lejárt hozzám Pestről, hogy el tudjak menni vásárolni...
Esetleg az, hogy a rehabon, mikor szétugrott a kezemben a golyóstoll a lehetetlennek tűnő feladatot, hogy én.... én??... ÉN!!... összeszedjem egyedül a darabjait, és a szobatársaim (akik felkelni sem tudtak, nemhogy olyan varázslatokat lettek volna képesek véghezvinni, mint a járás....) bíztattak... Üdvözült, lelkes mosollyal, árgus szemmel követték minden lépésem, mozdulatom... S mikor dicsőséges tettem után -a toll rugójának visszaszerzése- bezuhantam az ágyba, görcsösen szorongatva zsákmányom, reszketve sírtam; közben ők csendben várták, hogy megnyugodjak, majd tiszta szívvel gratuláltak teljesítményemhez...
Vagy mikor minden este kellett a folyosóra állított szobabiciklin úgy csinálnom, mintha... Hisz hajtani azt nem tudtam, a szanaszét robbant csípőm miatt, de oda-vissza úgy csináltam, 'mintha' tekerném... Volt egy "kemény mag" akik minden alkalommal mellém szegődtek, s velem számolták a majdnem fordulatokat...

Átértékelődik a világ. Minden más helyre, más megvilágításba kerül. Sokkal fontosabb vinni a követ, mint megérkezni vele...


A konkrét előzmény: Műlábakkal az olimpián s ott is Zebra #8. számú kommentje.


Ez a post 2007-07-18 16:21-kor íródott. "

én fogyaték vagyok, én magam vagyok az .... a csapatnak.... is...






/Jelenemjövőméletem innen/

...leültek mellém, aztán szépen, lassan, ki jó szóval, ki búcsú nélkül, ki még egyet -ki nagyobbat ki kisebbet- rúgva belém nagyon kevés kivétellel felálltak mellőlem már s mentek/mennek tovább.... soha, vissza sem nézve... én meg csak viszem azt a tetves követ...

Kiscsillag : Feketemosó

Három ördög hányta le a szívem éjjel
Nem éreztem semmit de biztos nagyon fájt
Kövér fiatalok szórakoztak velem
Aludtam ameddig néhány figurát
Bemutattak rajtam olyan ritkán jó
Sok kövér fiatal zsírban sportoló
És hozzál le róluk mindent feketemosó
És hozzál le rólam is mindent feketemosó

Disznóölés után én vagyok az edény
Én vagyok a WC-ben a lidérces tánc
Én vagyok a kotonba zárt fűbe dobott ondó
Én vagyok a bőr alá benőtt kutyalánc
Én vagyok az elvágott nyakú pénzes postás
Én vagyok a pornófilmben a faszt majszoló
És hozzál le rólam mindent feketemosó
És hozzál le rólam mindent feketemosó

.....

"Hmmmm.... nem biztos, hogy a kőnek a hegytetőn van a helye... Lehet, hogy az odaút a lényeg."

... de nekem elegem van....

 

Ezer meg egy éve nem használtam a kenyérsütőgépem. egészen pontosan köbö két hete is megvan már annak, így most eljött az ideje, hogy -miután a fagyasztóból elfogyott a tartalék rozskenyerem is- üzembe helyezzem kütyüm.


Nos, úgy látszik ennyi idő elég volt ahhoz, hogy totál kiessen eszem helyéről az ehhez kellő információ.
Hiszen fogtam, szép fehér masinámat, hozzá a remek rozsos kenyérkeveréket, vizet, pirított fokhagymát, vajat s tettem amit ahova kell, majd nyomtam amit kell. Vagyis amit gondoltam, hogy kell nyomni.

Bírtam alapprogramot indítani a rozskenyérnek. Olyan szép is lett az eredmény, hogy ihaj.







Gyönyörű. Ugye?
No, hát nem raktam bele plusz sót és nem teljes kiőrlésű liszthez való programot indítottam, hanem mielőtt bármit monytam volna, ahogy állt, az I. menüponton elindítottam a dolgot, tehát "Basic" kenyeret próbáltam varázsolni a nagyon nem bézik anyagból...

Az eredmény maga a Női agyvelő... hiszen, az enyém, az én női_agyvelőm, legalábbis ami maradt belőle így működik: a tapasztalat azonnal kapcsolódik valamihez, amit réges-rég egy messzi-messzi galaxisban megéltem...

 

Az mindenképpen előrelépés, hogy egy ujjbáb, kiről egyértelműen kiderült -élek a gyanúperrel, hogy a póráza végét tartó gazdája, nevezett viki, keze benne van ennek az általa őrzött eddig titokként kezelt bűnnek a nyilvánosságra hozásában, valószínűleg már nem áll érdekében a markában tartania ezt a valaha dicső múlttal élő sportembert- a csalás, élt az egyetlen megoldással, mellyel emberi mivolta menthető, s lemondott.


/SP innen kullog szomorúan a biztos jövőbe/

Viszonylag sokáig kétséges volt maga a kérdés is, hogy a nemzet Forrest Gumpja akár beismeri a csalást akár nem, a poszt tekintélyén esett csorba okán lemond-e, majd végül kenyéradó gazdit is meglepve önálló döntésével, megtette azt. (Igenis van ilyen... parajelenségek márpedig vannak....)

Tehát lemondott, persze előbb még ragaszkodott az ártatlanság vélelmét fenntartani, hiszen ő nem, és a konzulensei és különben is... ám ismétlem, gazdi eleresztette pórázát, s kinyílt a kapu a jelöléshez.

Egy pillanatra feléledt a remény, hogy talán a normalitás fog érvényesülni legalább egy hangyányit hazánkban, melyet gyakorlatilag már-már kiír Európából ez az elmebeteg, s ha nem is az ellenzék, de legalább konszenzus alapján többpárti megegyezés alapján jelölik a köztársasági elnököt.


/A kamu jelölés méltó s kevésbé méltó tagjai innen/

Aztán ma reggel mindünk vikije azt mondta a fideszrádióban, hogy senki számára nem lesz meglepetés a jelölt személye, kinek nevét ma hozzák nyilvánosságra s a megjelölésében nekije csak adminisztratív feladatai voltak... ehhhehheeee.... a király mit is adminisztrál? leírja egy cetlire a nevet, s átadja, hogy mindenki tudjon róla... köbö ezt látom életszerűnek ennél az embernél.

S eljött a délután, mikor nyilvánosságra került, hogy maradunk a filmek világában csak nem szerep, hanem színész vonalon, tehát Forrest Gump-ot Charles Bronson követi.


/Elkötelezett párthű, focista is, szófogadó is ehunnan ni/

Nos, SP-nek le kellett mondania, mert ha nem, akkor meg el kellett volna távolítani a poszttól, mert ennél jobban aláásni a köztársaság, a köztársasági elnök intézményének tekintélyét már nem lehetett, ám most ahelyett, hogy bizonyította volna a király, hogy magabiztos annyira -beásta-e már magát a pozícióba-, hogy holmi demokratikus elvek és hóbortos fékek és ellensúlyok hadovái nem ingathatják meg egyeduralmát, hiszen ő maga a zemberek érdekeit képviseli, de nem, ehelyett most ismét egy bábot tett az udvari aláírói státuszba.

Majd meglátjuk mi lesz ebből.

Ha már szóba került a monomániám. Jogos.
Íme, ennek megfelelő illusztráció:

"Ez a levél,a Magyar Szociális Fórum által nyújtott lehetőségre reagálva íródott:

A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŰEK ELLÁTÁSÁRÓL SZÓLÓ 2011. ÉVI CXCI. TÖRVÉNY MORÁLIS SZÉGYENE MAGYARORSZÁGNAK.


A keresztény-demokrata értékrendekre hivatkozó kormány intézkedései miatt egyre nagyobb anyagi és erkölcsi károkat szenved el a kb. 300 ezer fő korhatár alatti „volt rokkantnyugdíjas”, a kb. 20 ezer fő „volt rehabilitációs járadékos”, a kb. 80 ezer fő szociális és átmeneti járadékos személy. A kétharmados többségű kormány tagjai, az országgyűlési képviselői esküjükkel szembemenve, nem az állampolgárok boldogulásáért, hanem azok ellehetetlenítéséért dolgoznak. Egészen biztos, hogy nem erre kaptak felhatalmazást a szavazóktól.

A megváltozott munkaképességű személyek, a társadalombiztosítási jogrenden alapuló, jóhiszeműen megszerzett rokkantnyugdíj ellátásaikra, átlag 30 évnyi munkavégzéssel és járulékfizetéssel szereztek jogosultságot, súlyos egészségkárosodásuk bekövetkezésekor.

Mindezek okán, a rokkantak nem csalással szerezték ellátásaikat, mint ahogyan azt a kormány állítja. A rokkantnyugdíj jogosultságot megszerezve, nem könyöradomány, nem alamizsna illetné meg az egészségkárosodott személyeket, hanem tisztességes nyugdíj. Ők sokkal kiszolgáltatottabbak anyagilag is, a magas gyógyszer és ápolási költségek miatt, mint az egészséges nyugdíjasok. A 2011.12.31.-én átlag 70 ezer Ft/fő/ hó „volt rokkantnyugdíjak” összegét, szociális, segélyszerű pénzbeli ellátásokra változtatták. A 2012.01.01-én hatályba lépő 2011.évi CXCI. törvénnyel anyagilag lemeztelenítette a rokkantak többségét a kormány.



I. FEJEZET


A „ROKKANTNYUGDÍJAS” STÁTUS ELVESZTÉSÉNEK JOGHÁTRÁNYAI ÉS SÚLYOS ANYAGI CSAPDÁI.


A 2012.01.01-én bekövetkező nyugdíjas státus elvesztése számos joghátránnyal, rendkívüli anyagi veszteségekkel jár. A megváltozott munkaképességű emberek életét kilátástalanná, embertelenné teszi. A legnagyobb veszteségforrást, a rokkantévek alatti, a nyugdíjhoz eddig beszámító, szolgálati idők elvesztése jelenti. A rokkantévek, ha nem számítanak be az öregségi nyugdíjhoz, akkor rendkívül alacsony lesz a fiatalabb korban megrokkantak nyugdíja. Sőt, ebből az is következhet, hogy egész életében a rokkant személy, csak segélyt kap, mert nem lesz jogosult soha öregségi nyugdíjra? Ez elfogadhatatlan a megváltozott munkaképességű személyek számára. Elfogadhatatlan a nyugdíjas státusaik elvesztése.

Ez a probléma még tovább gyűrűzve kihat, a rokkantat gondosan ápoló és a részben eltartó házastársra is. Ugyanis, a rokkant házastárs halála után, a túlélő házastársat is, még tovább bünteti a törvény azzal, hogy az elhunytnak a rokkantévei kiesnek a nyugdíj beszámításánál. Így, az őt túlélő házastárs nem kap özvegyi nyugdíjat, vagy, csak minimális összegű pár ezer Ft-ot?

Komoly problémát okoz, a felülvizsgálaton visszaminősített beteg ellátása szempontjából az is, hogy az a megváltozott munkaképességű személy, akinek az egészségkárosodási mértéke 50% alatti, azt nem illeti meg az állandó özvegyi nyugdíjjogosultság a házastárs elvesztésével.

Azok a visszaminősített betegek, akiknek egészségkárosodása 40% mérték alatti, azok kiesnek az ellátórendszerből. Ezek nagyon komoly anyagi veszteségforrások.

Az új Alkotmány bünteti a rokkantak családját, mert arra kötelezi őket, hogy az idős és a beteg családtagokról nekik kötelességük gondoskodni. Ez kivitelezhetetlen, mert a fiataloknak dolgozni kell a 65 éves nyugdíjkorhatárig. Sok családban, csak minimálbért keresnek a dolgozók, akik ebből a kevés jövedelemből gyermekeket is nevelnek. Ők nem tudják sem anyagilag, sem egyéb módon támogatni a rokkant szülőket. A mai munkaerő piaci és jövedelmi viszonyok között ez, a kb. 400 ezer fő megváltozott munkaképességű személy családjának is nagy gondot okoz. Ez a probléma így, több mint 1 millió embert érint közvetve.

A 2008.01.01.-től bevezetett rehabilitációs járadékkal nagyon megszigorodott a felülvizsgálati rendszer. Így, a komoly betegséggel küszködők, akik hosszú évek óta rokkantnyugdíjasok voltak, ezzel az „új”ellátási formával az ellátatlanság felé sodródnak. A rehabilitációs ellátórendszer ugyanis, a munkaerő piaci és demográfiai problémák miatt, nem hoz semmilyen megoldást, a megváltozott munkaképességű 50 éves korosztály számára. A rehabilitációs ellátás rövid időtartamú, munkavégzési tilalommal. Át kellene gondolni ennek az ellátórendszernek a célját. Azt a személyt szabadna csak rehabilitálni, akinek az egészségi állapota valóban rehabilitálható és a munkaerőpiacon őt, biztos munkahely várná, tartós foglalkoztatással. A rehabilitációs ellátás folyósításának időtartamára a munkavégzési tilalom feloldására lenne szükség. Ennek többes célja is lenne. A segélyszerű, megalázóan alacsony ellátásban részesülő a rehabilitálás alá eső személy számára felkészülési időt biztosítana. A felkészülési idő alatt, biztosítani kellene a szakmai fejlődést, a különböző felnőttképzésekbe történő integrálását a betegeknek. Közben, biztosítani kellene a csökkentett munkaidőben történő foglakoztatását a betegnek úgy, hogy meg is tudjon élni a rehabilitációs ellátásból és a 4 órás munkabérből. Vissza lehetne szoktatni a munkához úgy, hogy később 6, esetleg 8 órás munkavégzésre is képes legyen, egy stabil és biztos munkahelyen, ha egészségi állapota is megengedné azt. Utóbbi elgondolás azonban, még a szakemberek szerint is kétséges.

Az utazási kedvezmények és a nyugdíjas bérletek elvonása, a megváltozott munkaképességű személyek közül 150 ezer fő számára, ez megosztó és diszkriminatív. Orvoshoz minden betegnek el kell jutni. A betegek többségének a rendszeres orvosi kezelések miatt létkérdés a kedvezményes bérlet és utazási jegy igénybevétele. Ők nem tudják a segélyszerű ellátásaikból előre megfizetni ezeket az utazásokat.

Azonos társadalmi csoporton belül, rokkantak és rokkantak között elfogadhatatlan és súlyosan diszkriminatív a „kasztrendszer kiépítése” az alábbiak szerint:

1./ a 62.év feletti rokkantak a nyugdíjrendszer minden privilégiumát is kiélvezhetik Közülük sokan, mindössze 10 év szolgálati időt szereztek a rokkantévekkel együtt a nyugdíjhoz.

2./ 57.év feletti rokkantak ellátásának összegét meghagyták Az öregségi nyugdíj azonban, nekik nem jár automatikusan, csak, ha azt, majd megigénylik. Közülük, aki fiatalabb korban rokkant meg, az majd a készülő „új nyugdíjtörvény” miatt elveszítheti a nyugdíját? A korhatár egyre növekszik, az induló nyugdíjak összege egyre csökken, a rokkantévek pedig nem számítanak a nyugdíjhoz. Így, az 57.év felettiek jövőképe is bizonytalan.

3./ 57.év alattiak már most is, óriási anyagi veszteségeket szenvednek el. Akár rokkantellátásra, akár rehabilitációs ellátásra jogosultak, ellátásaik összege jelentősen csökken a 2011.évi CXCI. törvény miatt. Utóbbiak a törvény legnagyobb kárvallottjai. A rokkantság nem életkorfüggő állapot. Életkor szerint ez a súlyos diszkrimináció elfogadhatatlan. Óriási anyagi és erkölcsi károkat okoz a kormány diszkriminatív „kasztrendszere” a rokkantak és rokkantak között!

Elfogadhatatlan a 2011.évi CXCI. törvény 18.§.(2.) alapján a jogorvoslati rendszer abbéli változtatása is, miszerint a Szakhatóság I. fokú határozata jogerőssé válik. A bírósági eljárásban kizárt a határozat végrehajtásának felfüggesztése. A megélhetést biztosító ellátás megvonása esetén ez a per véghezvitelét akadályozhatja. A munkaügyi bírósági perek több évig elhúzódóak. Addig, miből él az ellátórendszerből eltávolított beteg, amíg a számára a bírói végzés megszületik?



II. FEJEZET


A PÉNZINTÉZETKNÉL FELVETT HITELEK ÉS NYUGDÍJMEGTAKARÍTÁSI FORMÁK VESZTESÉGEIT ELSZENVEDŐ ROKKANTAK.


A korhatár alatti „volt rokkantnyugdíjasok” hatalmas anyagi károkat kénytelenek elszenvedni a 2011.évi törvény rendelkezései miatt. Az őket ért, rendkívül nagy anyagi hátrányok és veszteségek miatt, még a szándékos károkozás kérdése is felmerülhet.

A megváltozott munkaképességű személyek nyugdíjas státusuk elvesztésével a pénzintézeti hitelképességüket is elvesztették. 2012.01.01.-től semmilyen hitel felvételére nem jogosultak, mert a rokkantnyugdíjuk helyett, csak segélyszerű szociális ellátást kapnak. Óriási probléma, hogy a régebben felvett hiteleiket, a kiszámítható nyugdíjaik helyett, a drasztikusan lecsökkentett szociális ellátásaikból képtelenek törleszteni, fizetni. Szó szerint, hajléktalanokká válhatnak.

Egy másik komoly probléma, ami a volt rokkantnyugdíjasok kedélyét borzolja, az a különböző nyugdíj megtakarítási számlákon elhelyezett pénzeikhez való hozzáférési lehetőségek megvonása, illetve a hozzáférés korlátozása. Mindezek, a rendkívüli anyagi károk abból fakadnak, hogy 2012.01.01.-től megszűnt a nyugdíjas státusuk. Az Önkéntes Nyugdíjpénztárak szabályzatai tartalmaztak olyan rendelkezéseket, melyek az öregségi korhatár elérésekor folyósításra kerülő magán nyugdíjpénztári kifizetésekhez hasonló, vagy azzal azonos kifizetési feltételeket állapítottak meg abban az esetben, ha a tag számára rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg.

Tekintettel arra, hogy 2012.01.01.napjától rokkantsági nyugdíj nem állapítható meg, így ezek a kedvező feltételek nem alkalmazhatók még abban az esetben sem, ha a rokkant és rehabilitációs ellátásban részesülő személy jövedelme oly mértékben lecsökkent, hogy az már a létét veszélyezteti. Nem juthat hozzá a saját megtakarításához, csak komoly anyagi veszteségek árán. Ugyanis, bizonyos nyugdíj előtakarékoskodó megtakarítási formák SZJA és EHO kötelesek, amennyiben a megtakarított összegeket az öregségi nyugdíjkorhatár előtt az öngondoskodó személy nem nyugdíjasként kívánja felhasználni saját céljaira.

Súlyos diszkriminációnak tekinthető, hogy – a volt rokkantnyugdíjasok kivételével – minden korhatár alatti ellátásban részesülő személy ugyanolyan feltételekkel hozzájuthat a saját megtakarításához, mint az öregségi nyugdíjasok. Sőt, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány által folyósított ellátásokról szóló kormányrendelet alapján folyósított öregségi, rokkantsági nyugdíjsegélyben részesülők is megkaphatják.

Önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások esetén a várakozási idő (belépéstől számított 10 év) letelte után bármikor hozzá lehet férni a megtakarításhoz, attól függetlenül, hogy a pénztártag még nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Ide tartoznak a volt rokkantnyugdíjasok is. Ez esetben a kifizetés az SZJA törvény 28.§(1) e.) pontja szerint adóköteles, így az elszámolás során az adóelőleggel csökkentett összeget utalják át. Adózás szempontjából különválik a 2007.12.31. előtt és után befizetett tőkerész.

A kötelező várakozás leteltének évében és az azt követő évben kifizetett bevételt teljes egészében, míg a kötelező várakozási időszak leteltének évét követő második évben kifizetett bevétel 90%-át, a harmadik évben a kifizetett bevétel 80%-át és így tovább.., kell jövedelemnek tekinteni. A 10. évet követően a kifizetett bevételt a jövedelem megállapításánál nem kell figyelembe venni. 2008.01.01. után befizetett tőkére külön jogszabályok vonatkoznak. Jelenleg ez a jövedelem 100%-a jövedelemnek minősül. 2011. 01.01.-től 16% SZJA terheli. A kifizetett összeg után EHO kötelezettség is terheli.

A nyugdíjszolgáltatásnak nem minősülő kifizetés esetén, a kifizetett adóköteles összeg után 27%-os egészségügyi hozzájárulást köteles fizetni a takarékoskodó, ezt SZJA bevallásban dokumentálni kell és az előírt határidőig meg kell fizetnie.

Felfoghatatlan, hogy a saját befizetéseik után, akár 43% elvonás sújt 2012.01.01.-től egy „volt rokkantnyugdíjast” csak azért, mert megfosztotta őt a 2011.évi CXCI. törvény a rokkantnyugdíjas státusától. A NYESZ-R számlákról felvett összegek után is 16% SZJA fizetési kötelezettség van. Az esetleges igénybevett adójóváírásokat is 20% büntető kamattal növelten kell visszafizetni.

A 2011.évi CXCI.(XII.29.) törvény kihirdetése és 2012.01.01.-én történő hatályba lépése között csupán egy-két nap állt rendelkezésre a „volt rokkantnyugdíjasok” számára, hogy az ilyen jellegű megtakarításaikhoz részben, vagy egészben, hozzájuthassanak, így nem állt rendelkezésre megfelelő felkészülési idő ahhoz, hogy döntésképes pozícióba juthassanak. Sokan a rokkantnyugdíjasok közül olyan lelkiállapotban voltak, hogy a törvény értelmezése is komoly gondot okozott nekik. Ez a törvény anyagilag minden tekintetben kisemmizte a rokkantakat.


III. FEJEZET


AZ ÚJ KOMPLEX FELÜLVIZSGÁLATOK EMBERTELEN ARCA


Az Új komplex minősítő felülvizsgálati rendszer a betegek számára elfogadhatatlan, mind a rendkívüli szigor, mind pedig az önkéntes felülvizsgálat kezdeményezése miatt. Már csak azért is, mert vannak betegek, akik végleges státussal rendelkezők voltak, de számukra is kötelező az önkéntes felülvizsgálat kérése. Ezeknek a betegeknek az állapotában nem vélelmezhető javulás. A felülvizsgálati rendszer rendkívüli megszigorítása, már a hippokratészi esküszegésre való buzdítást is feltételezheti. Felvetődik a kérdés, ha az orvos téves, vagy szándékos megítélése miatt kerül ki a beteg az ellátórendszerből, vagy a visszaminősítés okozta életminőség romlás és az anyagi ellehetetlenülés miatt veszíti életét, akkor ki vállalja a felelősséget? A nyílt munkaerő piaci elhelyezkedésnél, mindenkinek kötelező foglalkozástan orvosi, munka-alkalmassági vizsgálaton megjelenni. A háziorvosok többsége azt mondja, hogy egy visszaminősített, megváltozott munkaképességű személynek az egészségkárosodása miatt, csak nehézségek árán szerezhető be az orvosi igazolás a munka-alkalmasságáról. A komplex felülvizsgálat szerint munkára alkalmas a beteg, a foglalkozástan orvos szerint nem. Hogyan lehet értelmezni ezt az ellentétet?

A betegek tisztességes és a valós állapotuknak megfelelő komplex vizsgálatot követelnek.

A jelenlegi komplex minősítésre vonatkozó részletes szabályozás extrém, a valóságos munkaképességnek nem megfelelő eredményeket produkál.

Néhány példa a komplex minősítő táblázatból, mely alapján lényegében munkaképtelen betegeket lehet munkaképessé nyilvánítani:

1./ Idegrendszeri betegség okozta károsodások megítélése (gyöki tünetek, fájdalom szindrómák):

tipusos tünet együttes, több gyök érintettsége utaló egyoldali érintettség jelei (érzészavar, reflexkiesés, izomgyengeség)………. funkciókárosodás mértéke: 7-10%

tipusos deréktáji, csípőtájra, alsóvégtagba kisugárzó féloldali fájdalom, zsibbadással, vizsgálatkor több gyöki érintettség jeleivel (érzészavar, reflexkiesés, izomgyengeség, vegetatív zavarral………. funkció károsodás mértéke: 11-15%

Ez, már csak azért sem hihető, mert szaktekintélynek számítók, professzorok nyilatkoztak a Tv adásokban, hogy a gerincsérvek komoly betegségeknek számító, rokkantsággal járó kórképek még akkor is, ha a páciens műtéten esett át, akkor sem gyógyul meg soha rendesen.

Ezek a betegek a komplex minősítők szerint mégis, egészségesnek számítanak.

2./ Alsó végtag amputációja combközépen………. funkció károsodás mértéke: 36%, vagyis ez a személy sem számít megváltozott munkaképességűnek. Sőt, mivel 40% alatti a funkciókárosodása, így semmilyen ellátásra sem jogosult.

3./ Szívritmuszavarok: rendszeresen jelentkező, dokumentált ritmuszavarok, a betegnek a kezelések ellenére is panaszai vannak, a napi tevékenységet akadályozza………. funkció károsodás mértéke: 30-49% Ez azt jelenti,hogy akár életveszélyes állapotú szívritmuszavaros beteget is munkaképessé nyilvánítanak.

4./ Veleszületett, halmozott, mindkét ágon beöröklött trombózishajlam, ismétlődő trombózisokkal……….funkciókárosodás mértéke 31-40%

Ennek ellenére a betegeknek, csak enyhe fokú haematológiai károsodást, pl. 10% mértékű károsodást írnak a szakvéleményére! Ezek a gyakorlatban így működnek, sajnos.

Ugyanennek a betegnek vénás elégtelenség okozta érkárosodás, bőrelváltozással és ismétlődő trombózissal, súlyos posztrombotikus szindróma miatt..........funkció károsodás mértéke: 11-25% mértékű. Ennek ellenére a betegnek erre is, csak enyhe fokú 10%-os mértékű egészségkárosodást írnak! Ezzel a betegséggel, se ülő, se álló munka nem ajánlott, mégis munkaképes? Miközben az ilyen beteg, élethossziglan tartó vérhígító gyógyszer szedésére beállított, a szoros laborkontroll mellett is, súlyos szövődményekkel járó, genetikai betegsége miatt!

5./ Emésztőrendszer: gyakori, mérsékelt, alkalomszerű súlyos tünetekkel járó felső GI betegséggel……….funkció károsodás mértéke: 16-30%

Műtéti korrekció, vagy komplett szerveltávolítás szükséges, műtét után is perzisztáló súlyos panaszok………. funkció károsodás mértéke: 31-50%

Műtéti vendégnyílás..……..31-50%



A minősítő táblázatok, bár nemzetközi rendszerre hivatkoznak, nem látjuk, hogy mihez viszonyítva dolgozták ki. A szakirodalom szerint, ezek súlyos rokkantsági kórképet mutató betegségek. Akkor hogyan lehetséges, hogy munkaképessé nyilvánítják a betegeket ilyen kórképekkel?

Számítani lehet arra, hogy az új komplex minősítő rendszer kilöki az ellátórendszerből a súlyos betegeket is. Ez már megkérdőjelezi az orvosok hippokratészi esküjét. Ami ezután következik, ahhoz nem kell sem varázslat, sem jóstehetség. Az ellátatlan betegek tömegével veszítik el otthonaikat, megfagynak, éhen halnak, önkezükkel vetnek véget életüknek. Beindul a humánkatasztrófák sorozata, amiért majd az orvostársadalmat is felelősség terheli. Ne kérdezzék, hogy miért!

A következő példák a folyamatos és módszeres visszaminősítésekről önmagukért beszélnek:


1./Az 55. éves zirci rokkantnyugdíjast az ellátórendszerből visszaminősítéssel kitették. Az addigi 90 ezer Ft/hó rokkantnyugdíja helyett, segélyt igényelhetett volna csak az önkormányzattól. Abból, csak a havi gyógyszereire futotta volna, semmi másra. Miből fizette volna a rezsit, mit evett volna? „Szíven szúrt önbecsülés” címmel olvashattunk a sajtóban az esetről, öngyilkos lett.



2./ Másik példa a beteg visszaminősítésére: (rokkantfórumon nyilatkozó): „Engem 82% egészségkárosodással az utóbbi 2 évben 52%-ra minősítettek vissza, hogy meg tudják vonni a nyugdíjamat, holott még 2 műtétre várok. Egy cső lóg ki a hasamból, az epémből van kivezetve. Az írták a szakvéleményemre, hogy nappali munkára alkalmas vagyok. Most várom, hogy mikor műtenek megint”.

3./ Rokkantfórumon nyilatkozó:„58.éves vagyok, nincs munkahelyem. A papírjaim szerint, minimum a 40%-ot meg kellett volna kapnom, de csak 35%-ot kaptam. Már egészséges vagyok? 5 évvel ezelőtt 67%, utána 50%-ot kaptam. Mára meg, szerintük meg is gyógyultam, miközben egyre idősebb, egyre betegebb lettem. Úgy tűnik, fordítottan arányosak a betegségeim a korom előre haladásával. Senkit sem érdekel, hogy miből fogok élni”?

4./ A sajtó is cikkezett róla, mint a „szenzációs gyógyulásáról”. Egy műthetetlen agydaganatos hölgy, aki már az egyik szemére csaknem megvakult emiatt, szédül, nehézkes a járása, stb. A felülvizsgáló orvosok szerint, viszont, a „műtét után az állapota megjavult” és munkaképes lett. Ez a történet azért érdekes, mert a beteg nem tudott a saját operációjáról, állapota nem javult és a „papíron”, mégis gyógyulttá nyilvánították.

A betegek agresszív visszaminősítése a 2008.01.01-én a rehabilitációs járadék bevezetésével elkezdődött. Azóta megállás nélkül folytatódik és kb. 20-30% az arány, akik kirostálásra kerültek eddig is. Az új komplex minősítő felülvizsgálati rendszerrel ez a folyamat felgyorsult, megállíthatatlanul halad előre, kormányzati utasításra, orvosi segédlettel! Az NRSZH működésének „gazdasági hatékonyságát” kijelölt költségvetési felügyelők ellenőrzik.

2012-2014. között az előirányzott megtakarítás 200 milliárd Ft összegű a Széll Kálmán terv szerint a megváltozott munkaképességűek pénzbeli ellátására vonatkozólag. Így, a volt rokkantnyugdíjasok 300 milliárd Ft-os nyugdíjkiadásai, majd 100 milliárd Ft összegű kifizetéssé apadnak. A költségvetési hiánycél megvalósítása, nem lehet a komplex felülvizsgálatok motorja. Nem szabad, hogy ez határozza meg az ellátórendszerben maradók számát!



IV. FEJEZET


CÉL: A SÚLYOS DISZKRIMINÁCIÓK ÉS JOGSÉRTÉSEK NÉLKÜLI ÉLET.



A 2011.évi CXCI. törvény megalkotói és megszavazói, az egész magyar rokkanttársadalom szégyenteljes kasztrendszerét építették ki. A betegek nyomorúságát tovább fokozták az életkor szerinti diszkriminációval. Az 57. év alatti rokkantak teljes anyagi kisemmizését tűzték ki célul, ami jogállamban megengedhetetlen. A 2011.évi törvény megalkotói és megszavazói súlyos diszkriminációt alkalmaznak az 57.év alatti megváltozott munkaképességű személyekkel szemben. Mindent, erre a rétegre raktak rá teherként úgy, mintha köztörvényes csalók, vagy bűnözők lennének, akiknek bűnhődniük kell. Az 57 év alatti betegek, a törvényalkotók szemében talán nem is emberek? Mi a bűnük, a törvényhozók előtt ezeknek a betegeknek? Érthetetlen ugyanis, hogy tőlük, szinte mindent elvettek. Az ellátásaik összegét úgy csökkentették, hogy abból megélni, sehogyan sem lehet. Az utazásért, hogy az orvosi kezelésekre, kórházakba eljuthassanak, vagy gyógyszertárba, a bevásárláshoz, nekik teljes áru bérletet, utazási jegyet kell váltaniuk.

A korhatár alatti rokkantak olyan alapvető emberi és betegjogai sérülnek a 2011.évi CXCI. törvénnyel, mint: (a felsorolás nem teljes körű)



A tulajdonjog, mint jóhiszeműen megszerzett nyugdíj,

Életkor szerinti diszkrimináció tilalma,

Szociális biztonsághoz való jog,

Kiszámíthatósághoz való jog,

Megélhetéshez, lakhatáshoz való jog,

Testi és lelki egészséghez való jog,

A gyógyuláshoz való jog,

Az emberi méltósághoz való jog.


A megváltozott munkaképességűek számára megoldást, csak a 2011.évi törvény visszavonása és az új komplex minősítő rendszer azonnali felfüggesztése jelenthet. Kérjük a 2011.12.31.-i állapot visszaállítását az ellátórendszer és a komplex minősítő felülvizsgálatok tekintetében.

A rokkantak jelenlegi helyzete, a humánkatasztrófák sorozatának elindítását fogja magával hozni. Éhhalál, fagyhalál, hontalanság, öngyilkosság fogja a megkeseredett betegeket elpusztítani. A hatályos törvény a megváltozott munkaképességű személyek emberjogi és betegjogi szempontjait figyelmen kívül hagyja. Ez a 2011.évi CXCI. törvény, ellentétes az Európai Emberjogi, Szociális és Betegjogi Chartában foglaltakkal, ezért a törvény visszavonását kérjük.

Magyarország, 2012.04.10."

 

Székes fővárosunkon mentem keresztül, hiszen az nekem útba esik ha szülém felé igyekszem otthonomtól, s ezzel tisztában lévén jó előre megszerveztük, hogy anno szögletes barátnőmnek nevezett hölgyemény -kinek státusza mit sem változott, tehát barátném most is, de szögletességét hátrahagytam már, s ennek nem ő az oka, hanem egy pohár, s a belehulló cseppek, mint tudjuk, de vissza a dokumentációhoz, szóval, PöttyösKisasszony meghirdette az eseményt, melynek helyéül a Nívó bár jelöltetett meg, ahol én már nem is egyszer fordultam elő.



Nos, e jószág meglehetősen passzol egy korábbi jegyzethez, s ez így különösen melengette szívem, ezt az illusztrációt használta a meghívón házinéni. Hiába, na, van akiben nem csalódik az ember. :)

Mostanában két mankóval közlekedem, így esélytelen volt, hogy bőrönddel mehessek világgá, mert ugye mindkét kezem foglalt... tehát majdhogynem vadi laptop-táskám az egyetlen, amit nyakamba akasztva magammal tudok vinni így. (Málhás szamár tétova kezdő így hozzám képest....de legalább ... de legalább...)
És persze baromira tartottam az utazástól, mert a legutóbbi meglehetősen kalandosra sikerült...  szóval, para a helyén volt, de mint a vak ló, ugye, mentem...
Kinga szedett össze az Etelén, mert ösmer, így nem vesztem el a Flórián tér felé mentemben, majd elsőként meg is érkeztünk a tett helyére, ahol már várt a gazdasszony minket, s  a korábban megismert -s fentebb jegyzett- kedves eb, mint a hely kvázi állandó tartozéka.
Nem sokáig voltunk kettesben -illetve hármasban-, mert befutott Anita -Nikto-, majd Éva -KisGomba-, ki csatolt állományát is hozta, csak tengernyi eszem végtelen hiánya okán, eme nevet sajna -és bocs- nem jegyeztem meg. Cirka ezer éve nem találkoztam már az utóbb említett két hölggyel így ez az alkalom most kifejezetten jót tett lelkemnek.
KisGomba ennek örömére mindünknek hozott egy-egy szál gyönyörűséges autentikus tavaszt:


/Frézia most ehunnan ni/

Enyémet ott hagytam a biztonságos vázában, mert az előttem álló bő három órás utat én is nehezen, hát még egy szépséges virág hogy bírna ki... De itt még nem tartok.
Örömmel konstatáltuk, hogy széles e környéken a jelzett egység az egyetlen, melyben komolyzene és etno szól ezerrel, s én ismét -a már korábban elkönyvelt Pina Baush (akinek nevét persze megint elfelejtettem)- találkozhattam egy új darabbal, amit ki kell majd veséznem.





Ez meg amaz szóba került, persze, s a nívós közönség is be-becsatlakozott egy-egy témához, de még mielőtt iszapbirkózássá fajulhatott volna a dolog, elindultunk Kingával, hogy én még időben érjek Esztergomba.

Parám naná, ezerrel dobolt bensőmben, mert a Dunakanyaron át még csak egyszer utaztam, akkor sem volt sötét s nem ott szálltam le, ahol most kellett, így megint lutrira vettem a figurát. Szentendrén viszonylag sokat állt a busz, s kihasználva ezt a szakaszt, odakocogtam a sofőrhöz és eldadogtam neki bajom... s lám, nyitott fülekre találtam, oly annyira, hogy a sok-sok kilométerrel messzebb és vagy 20 megállót hátra hagyott távolban felkapcsolta a világítást magánál és a tükörben szemembe nézve intett, hogy emlékszik rám, nyugi, megvárja majd amíg leevickélek. Nos, hogy úgy mondjam ez  megnyugtató.
Mármint az, hogy a buszsofőrök túlnyomó többsége... nem is, a buszsofőrök tisztességesek... kivéve a Népliget-Dunaújváros vonalon szolgálatot teljesítőket, s egy fehér hollót a Batta-Kelenföld vonalon.

Minden jól alakult. Sőt. Régen tapasztaltam már olyat, hogy semmi negatív nem vet árnyat a tapasztalatra, kár, hogy egy-két célszemély nem jött el, de akik ott voltak, igazán jót tettek velem. 
Köszönöm.

 

Nos, nem egészen gyapjas négylábúak által lakott föld, sokkal inkább bájos, ám konok jószág és a történés vele kapcsolatban...

Ma, azzal kezdtem a napot, hogy lezuhanyoztam s utána egy szál köntösben loptam a napot. Csináltam a semmit, majd kopogtak, s én kénytelen voltam köntösben ajtót nyitni, de a postás már meg sem lepődött (tán ösmer...).



És lám!!!
Elsőként hozott négy aláírásos izét... amint 9 példányban lekörmöltem nem kárcsúságáról híres nevem, meg is köszöntem királyunknak -melyhez tartozó jelzőt csak azért nem hangoztattam, mert postás mégiscsak hivatalos személy s nem akartam zavarba hozni uralkodónk iránt érzett mély szeretetem kifejezésével, mely azért jár ki önjelölt császárunknak, mert a nyugdíjunkat ellopta, minket éhhalálra ítélt s ehhez még milliárdokat sem sajnál, tehát ennyit hagy már, de érdekes mód az utazási kedvezményünket nagy kegyesen visszaadta, s most hozta a is a posta nekem azt. (Val'szeg azért, mert átfordultunk a második félidőbe s elkezdi a takony az adakozást... de hangsúlyozom, ez -nekem legalábbis- nem ezüstpénz... )
És mellette még átadott a közeg egy vaskos borítékot is, melyre akkor csak rápillantani tudtam, s rögvest megakadt a szemem a kék matricán s a címzés unikális voltán.... (Agyam helyén sűrűn váltogatta egymást a sok lehetőség, mert persze rögtön nem ugrott be ami kellett volna, de azt tudtam, hogy ennek én nagyon örülök...)
És láss csodát!

Kék matrica jelezte, hogy repülővel jött:


/Bizonyíték innen, mert a borítékot én felismerhetetlenné szakajtottam.../

Sőt, aztán a címzésből egyértelművé lett a feladó is.

TALEMA NÉNI

Állt peckes betűkkel a matrica mellett s a békás bélyeg alatt.
Ditte.

Mostanában ritkán beszélünk, mert ... mert nem is tudom. Paratyúk vagyok. Na. Megnőttek a gyerekei -már amennyire megnőttnek számít két még most is igen apró infant-, nekem számolatlan ideje nincs pénzem a nyakán lógnom, -pedig már négy alkalommal megtehettem ezt: nyaralva háromszor, telelve egyszer-, így lassan azon rémképek gyötörnek folyamatosan, hogy már nem is szeret engem... hüpp... pedig tudom, hogy de, de akkor is.... és most, most a kezemben azzal a borítékkal, melyet porrá zúztam rögvest,  mert a zistennekse tudtam kinyitni normálisan... most olyan ...jaj bakker... negédes egy öregnéni vagyok és szóval, elöntött a melegség megint...
Kinyitottam a borítékot, kicibáltam belőle a direkt nekem szánt gyönyörűséget:




Öregnéni vagyok. Tudom. Néhány könnycseppet elmorzsoltam. :)
S mindezt megtetézendő Lucilyányomtól megkaptam eztetet, ni:


/Kókuszbarik meg ehun laknak e/


Tehát bari ellátottságom ezekben a pillanatokban majdhogynem túllépi a 100%-ot, ráadásul lelkem kicsit helyrebillent a tegnapi kérdőjelem után.

Ennyi telt el két -utasokat is szállító- metrószerelvény között, és ez messze nem a csúcspontja volt annak a napnak. Persze a csúcspont itt is csak az origótól -a semlegestől- való távolságot jelenti, de szigorúan abszolút értékben, hiszen a jó és rossz közötti amplitúdó óriási, s gyakrabban találkozom ezzel a végével... pedig tudom, egy idő után -ha a másikat nem veszem észre- én magam is beleragadok ebbe az oldalba.
Tudatosan -ha lehet ilyet- kell kerülnöm ezt.

Éjjel ismét kigyulladt -ja nem, csak füstölt- egy metrókocsi a 3-as vonalon, s ezt én ahogy ültem a buszon, hallottam amint a fülembe mondja a Petőfi rádió okoskája, persze én meg buta vagyok, így gőzöm se nem van arról, hogy melyik a melyik vonal, így csak mentem. (Nem mintha amúgy lett volna más választásom, hiszen egyedül a metrón kívül már helyi tömegközlekedési eszközt nem tudok használni, de sebaj.... bátor vagyok, mint a vak ló... ugye... s erről szól e rege ismét, majd odaérek...)
A buszom késett, jó sokat, így vagy 20"-cel a kiírt időpont után érkeztem a Népligethez, s caplattam a messze nem akadálymentes -de még csak erre kísérletet sem tévő- megálló felé, majd indultam. Persze, ahogy említettem, halovány dunsztom sincs, hogy mi merre van, így megint ott méláztam a megálló-jegyzéknél, hogy vajh hogyan jutok a Moszkva térre, s mikor kisilabizáltam, kocogtam őrző-védő néni felé, aki láttomra intett is, hogy ne kotorjam kártyám -amikor megálltam előtte, hogy elővegyem azt- látja rajtam, hogy ... hogy nem viccelek.... no. Megköszöntem, s hozzátettem még, hogy nincs zsebem, ezért kell a táskámban tartanom azt, mert ugye mindkét kezem dugig van holmi mankókkal, így nem tudom teljesen gördülékenyen megoldani ezeket a kalandokat... s akkor még sejtelmem sem volt az aznapra szánt igazi kalandról... de ez még várat magára....
A Deákon átevickéltem a másikra, s itt is meg kel említenem az elvem, miszerint fiatal nonkonformista srác/lány, öltönyös úr, vagy bácsi a megfelelő célszemély ehhez, mert ezen kupacok tagjai nagyon ritkán utasítottak vissza, nem úgy a többiek... a tapasztalat nagy segítség az abszolút tárgyi tudás nélkülinek... szóval, visszatérve, egy kockás inges srácot szólítottam le, hogy fogná már meg a kellő helyen a mankómat s a lépcső alján adná nekem vissza, kérdezés és gond nélkül tette amit tennie.... nem kell, csak szerettem volna... s mikor leértünk, nekem szegezte a kérdést, míg visszabújtam mankómba: "Át tetszik jönni a másikra?"
"Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!!"... akartam volt mondani, de életösztönöm azonnal megálljt parancsolt nyelvemnek, így csak azt mondtam: "Igen, miért?" Nos, álnaivságom hagy engedtessék meg nekem, így is elég tenyérbemászó, hogy mindig kérnem kell... Bátor, erős, okos legény -a punkos hajával, kockás flanelingével, fülében a nemtommilyenzenecucc bigyójával- mondta, hogy igen, hagy kísérjen el -persze mondtam neki, hogy én lassú vagyok, de ezzel sem tudtam meghátrálásra bírni, így elkísért, s nekem nem kellett újabb embervadászatba kezdenem. (Nos, mondja valaki, hogy az én életem nem az általánosan hasznos, mindenkinek karma-építő segédlet körébe tartozik.... Köszönöm flanelinges srác!!)
Lenn voltam a megállóban. Néhányan már voltunk ott, egy idő után már jó páran, aztán sokan, sőt, egy idő után már maga a tömeg ácsorgott a peronon.
Megnéztem az órát, mely fáradhatatlanul számolja a két szerelvény között eltelt időt, akkor olyan 6 percnél járt, s majdnem sokan voltunk.... Egyre beljebb szorultam a falhoz, néha struccot játszva megnéztem az órát, hallgattam a papagájt mely beszorult a hangosba és azt kárálta folyamatosan: "A biztonsági sávot kérjük elhagyni!", illetve egy alkalommal azt kántálta: "Az állomáson áthaladó szerelvény utasokat nem szállít!"
Hangos röhögés az addigra már betegesen vaskosra dagadt emberárból... majd újabb 5 perc a "budapesti metró, egyelőre retró" élményéből....




Aztán, mikor végre bedöcögött drága -a címben jelzett idő a kijelző tájékoztatását megjegyezve került most dokumentálásra, edzettem is rajta egész nap, nehogy kiessen agyam helyéről- , ütött-kopott, de nagyon szeretett kékcsodánk, a hangosnéni átváltott egy újabb versszakra, miszerint: "Kérjük utasainkat, hogy igyekezzenek a be- és kiszállással!"
Nem tudom elmondani, mekkora könnyebbség volt ez, mindenkiben felszakadt a várakozás feszültsége s egy emberként, fröcskölő röhögéssel küldtük a nénit -ki persze csak a dolgát végzi- melegebb éghajlatra, miközben ezren beverekedtük magunkat egy-egy valaha kék, mára már hullafoltos ajtón a nem kevésbé megviselt kocsiba... Mikor aztán odaértem a Moszkva térre Györgyi az utolsó erőtartalékait élete fel éppen, mert ugyan most kivételesen volt nála bot, de ez a háromnegyed órás szobrozás nem tett jót neki.
Irány a Mammut, ott is a McDonald’s. Kaland ott is volt, tekintve a sok embert akik épp most akarták beváltani kuponjaikat... velünk együtt, ugye... de mindez említésre sem érdemes, hiszen ez az a hely, ahol kivétel nélkül mindig, kérés nélkül kapok segítséget, akár egy akár két mankóval vagyok. Szóval, Ronald bohóc, ezért riszpekt!... mellesleg a grillezett csirkés szendvics pedig ihaj finom...
Megbeszéltük Györgyivel a megbeszélnivalókat, majd megérkezett Béla -ebédideje volt éppen így nejét s annak barátnőjét boldogan fuvarozta az idő alatt... ehhh.. köszönöm...-s indultunk is. A Batthyányi téren a metrónál tettek ki, hogy onnan nyugodtan eljutok előbb a Deákra, s onnan majd a Kelenföldi pu-hoz, ahonnan a közvetlen buszjárat indul haza. (Kis kaland megint volt... kivételesen -nyilván a környék gyéren lakott volta miatt, nem válogathattam- nem a célcsoportok tagjaiból, hanem egyet az arra jövő ritka emberek közül szólítottam le, aki egy nagydarab, dzsekis középkorú úr volt, ahogy elmondtam neki mit szeretnék, mindkét kezét felemelte -mintha pisztolyt fognék rá-, hátrébb lépett, s mondta: "Én ettől félek, ne haragudjon, nem!" S már ment is, én meg mosolyogtam... ahogy teszem most is....  szóval ott álltam, s vártam, hogy a világ ezen távoli sarkán jöjjön valaki akit elkaphatok... s jött is, egy fiatal lány, aki készséggel tette amit mondtam, így lejutottam. Elég hosszú ott a lépcső, s mikor felszálltam, még fenn volt a férfi, s vissza is nézett.... előttem állt a lány a mankómmal, utána én, amint egyik kezemmel támaszkodtam,  másikkal pedig kapaszkodtam. Összetalálkozott a tekintetünk, s én még jobban mosolyogtam, ő pedig megvonta a vállát... gondolom zavarában...
Az utolsó pillanatban értem el a buszomat, így automatában vettem jegyet, felszálltam, s mivel a sérültek helye -naná- foglalt volt, s -nem naná, mert ez nem megszokott- mikor megkérdeztem az ott ülő anya-lánya párt, hogy "Leülhetek?" azt felelték: 'Nem.".. nekem meg nem volt időm közölni velük, hogy ahol éppen ülnek az a nekünk fenntartott hely, mert tudtam, ha elindul a busz, én felborulok.. így kerestem egy helyet és leültem. Volt időn megfigyelni, hogy a sofőr -ezeken a buszokon nagyon kirívóan és nem megszokottan- hátra zavar egyeseket, mikor elöl akarnak leszállni, s észre is vettem egy géppapírt, mely cellux-szal kiragasztva díszeleg az üvegen, miszerint: "Leszállásra kérjük a hátsó ajtót igénybe venni!", így én jobbnak láttam nem iszapbirkózásba kezdeni egy ilyen emberrel -bár jó esélyem van győzni, hiszen mankóm van, abból is kettő, s nem félek használni, ugye- tehát mikor Érden viszonylag sokat áll a busz, én a középső ajtóhoz költöztem, s észrevettem egy ismerőst. Kótyik.
Meg is környékeztem, hogy amikor odaérünk, ahova nekem kell, s ő még fenn lesz a buszon, majd segítsen leevickélnem a járműről. Kótyik -csak úgy mint gyerekeim általam ismert összes barátja- nagyon készséges, így méltán számíthattam rá. Megérkeztünk. Én csak akkor tudok felállni, ha megállt a busz, s ez most nem jelentett különösebb időhátrányt, hiszt volt más leszálló is.
Ám, még így is.... Kótyik állt és fogta a szatyrom, én meg küzdöttem le magam a buszról.... figyeltem a saját koreográfiámat.... s egyszer csak azt, ahogy mögöttem egy emberként bődül el az utazóközönség... ahogy ezzel egy időben azt is tapasztalhattam, hogy az ajtó, melyen leszálltam volna éppen, csukódik be... egészen pontosan rám.... Én csak álltam ott, mankóim kiütve funkciójukból, én -nem erővel, hiszen nincs ereje egy ilyen ajtónak, de- beszorítva az ajtók közé, s vártam... nem mintha bármi mást tehettem volna... az utazóközönség pedig -szólistaként Kótyikkal- üvöltött, hogy "ne csukja be" vagy "nyissa ki" az ajtót. Tehát két szólam zengett a busztól indulva a tavaszi szellőben....

Engem az ajtók tartottak és az dermedtre fagyasztó halálfélelem.... Kótyik, miközben üvöltött, látva, hogy a sofőr baszik nyitni az ajtót, feszítette szét az egyiket, ahol le tudtam szállni így, átadta a szatyromat, s láttam rajta, hogy kiakadt, amit abszolút megértek, még annyi időm volt, hogy mondtam neki "Köszönöm, látod ezért kell a segítség!"... erre Ő bólintott, s mormogta: "Tudom!" s ment vissza a helyére. Én meg a nemtommitől, sokktól? remegve indultam haza... szedtem a lábam, hogy még a sofőr szemébe nézhessek, a ezt nyomatékosítandó egy apró egyezményes gesztust megejtettem felé, amihez meg kellett állnom, hiszen ehhez szabad kéz kellett...

/Én nem vagyok híresség, s ilyen kecses sem, de mint látható ez a jel, elég közkeletű.../


Kinyitotta az ajtót szolgálatot teljesítő úr s "beszédbe elegyedtünk". Rövid s velős társalgásba kezdtünk.
Engem rázott az idegesség.... nem, nem küldtem el a kurvaanyjába, nem, nem kívántam neki huzamos hasmenést, nem, nem kívántam neki közmunkát uránbányában... bár ez mind eszembe jutott, hanem megvártam, mond-e valamit.
Történt már velem ilyen, s akkor a sofőr -látva, hogy valakit nem vett észre s azt becsukta az ajtók közé- kiugrott helyéről és elnézést kért, mely az első szava volt, s mellyel mintegy elvette élét a dolognak, őt én megnyugtattam, hogy semmi bajom, bocsánat, lassú egy néni vagyok, ilyen előfordul... Nem úgy ez a tahóparaszt.... Ő a munkáját végzi, minek mentem hátra és különben is.... mit akarok....


Semmit bazmeg... semmit.... Felírtam a rendszámot s ismét írok a Volán PR osztályának.

Ahogy battyogtam haza, potyogtak a könnyeim, rázott a remegés, és még itthon is Berta nyugtatgatott... aludtam egyet és egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy oké, vonattal nem tudok járni, mert ugyan a kispiros akadálymentes, de a peronok illetve az állomások 90%-ban nem azok, nem beszélve arról, hogy azok a városokban többnyire elérhetetlenek, a Népligethez fel még csak-csak, de onnan hazautazni nem lehet nekem, egyrészt mert kivétel nélkül panorámás, magasépítésű buszok, nemhogy akadálymentes, de még normál sem, járnak, hanem mert a paraszt sofőrök -jaj bocs... szolgálatát híven teljesítő szakszemélyzet- szarik a sérülteknek fenntartott helyekre s arra, hogy elöl engedjen leszállni, ám eddig az Etele térről induló járatokon -melyek köbö 50%-a alacsony-padlós, tehát legalább fizikailag akadálymentesített- kivétel nélkül készséges sofőrökkel akadtam össze, pedig igen gyakran utazom... szóval most már akkor valóban sehol sincs helyem. Ahogy mondta kedves empátiától, vagy csak esélyegyenlőségi minimumtól dagadó keblű sofőr utánam szólva:

"Minek utazik, ha nem boldogul a busszal?"

Jogos. A vezír, a király, mindünk szeretett alacsony férfija, ki ennek megfelelően a Napóleon-komplexus vezérelte elmebaj fázisait erőlteti a hazánkra úgyis a teljes sérült népesség kiirtásán munkálkodik, így ennek a bájos középkorú, őszeshajú életerős férfinak a hozzáállásával a világon semmi baj sincs. 


Tudom, azzal van, hogy minden ellenére én még mindig nem adtam fel.

... kedvencem volt, s lám, rá is szolgált agyam helyén elfoglalt stabil helyére.

Azt hiszem, ehhez nem kell különösebb magyarázat, megjegyzés...

Csak ennyi.
Tény, hogy ez a történés sokkal de sokkal fontosabb, mint bármi ami ma és az utóbbi időben esett meg, de nem több, mint egy jogos -még ha annak súlyos is- következmény.

Lélegzet visszafojtva vártam a közvetítést, s bár amióta vikimédia lett a közmédia, nagyon ritkán, s akkor is nagyon speciális alkalmakkor nézem -pedig előtte gyakran, Veiszer Alinda messze a csúcson van nálam népszerűségben-, mert ahogy szoktam volt mondani, én ennyit tehetek. Oszt_jónapot! (Mondá egyszer aznagyember...) De most, mondom, most erről nem akartam lemaradni -ahogy valamelyik nap az elhíresült obersovsky interjúról, ami azért a legalja.hu méltó darabja lehet, mondom ezt így, utólag azért pótolva görcsös várakozásom meghazudtolását, ugye-, de mit tudjuk minél jobban rágörcsölök valamire, annál valószínűbb, hogy ama cél, legyen az még oly nemes is, az enyészeté lesz, s mondom, az interjúval így is lett, nem ám a bejelentéssel, most ebédidőben.


Előtte pár perccel hívott Apu, hogy figyeljek, irány a Duna2, mert most beszél majd napirend előtt Schmitt Pál.





Apuban egy vétesz veszett el, mert én még mindig azt mondtam, vele ellentétben, hogy nem mond le, mert nem ez van a súgógépén De Ő esküdött erre, hogy figyeljem meg, ez lesz.
Vártam, mit volt mit tenni...


Közben már kelt a cucc, mert ahogy hazaértem gyogyótornáról össze is raktam egy szalonnásat s akkor ért finisébe ez a projekt, s mire megnéztem palibá nem_meaculpáját, hanem sértődött ovis módjára: de bizony levizsgázom, ha akkor nem ment, majd most fog!! felkiáltásait -közben értem én, hogy levizsgázott, hiszen ő minden tudását beletette a műbe, csak az opponensei nem figyelmeztették, hogy ihaj van... tehát ha én elkövetek valamit s nem szól miatta a rendőrség, hogy az törvénybe ütközik, akkor a rendőrség a hibás??? Jaj, nem érthetem én ezt, sem 70 éves, sem semekkora doktor, sem tartalékos olimpikon nem vagyok...- ki is sült a kenyerem.
És közben, míg kivettem és a forró, illatos, kívánatos kenyérkét kitettem hűlni, az jutott eszembe, hogy ez bizony megfelel e napnak.

Nem öröm, hogy a köztársasági elnök lemondott.
Nem öröm.
De ez volt az egyetlen lehetőség, mellyel ennek az embernek a hiteléből menthető még valami, s szintén az egyetlen esély arra, hogy végre valami új induljon.
Tehát, ez nekem ma, az új, az új kenyér ünnepe.

Bocsánat a pátoszért, de éljen a köztársaság, éljen a nem következmények nélküli ország!

Kérsz egy szeletet a kenyeremből?

Mióta ott hagytam a parkot, melyet évekig otthonomnak tekintettem, majd ellepték bűzhödt, fertőzéstől agonizáló, undorító véglények, elköltöztem, azóta többnyire a facebook-on lógok, leginkább politizálok, híreket olvasok, élem a társadalmi élet XXI. századi letisztult/lebutult formáját, és persze szoktam az ott velem szembe jövő százezer alkalmazás némelyikével is múlatni az időm. A minap egy ilyen a bennem jellegzetes hangsúllyal felidéződő Tudd meg most! kezdetű okosság, annak is a "mi voltál előző életedben" változata volt, vagyis ebbe botlottam. Így néhány klikkel megtudhattam:



Ahogy ezt kitettem ott, kaptam is rá rögvest egy kommentet,melyben ez a novella szerepelt. Idemásolom a teljes szöveget, hogy meglegyen nekem:


Rudyard Kipling A magányosan sétáló macska
fordította: Jékely Zoltán
Hallgass, várj és figyelj; ez az eset akkor esett, édes gyermekem, amikor a háziállatok még vadak voltak. Vad volt a kutya, vad a ló, a tehén, a juh, és vad volt a disznó – vadabb már nem is lehetett –, s ott járkáltak a ringó-rengő rengetegben a maguk vad csapásain. De minden vadállatok legvadabbika a macska volt. Magányosan kószált, s minden hely egyforma volt neki. Természetesen vad volt az Ember is. Borzasztó vad. Nem is szelídült meg addig, amíg az asszonnyal nem találkozott, s az meg nem mondta neki, hogy semmi kedve vad módjára élni. Kinézett egy takaros, száraz barlangot, hogy nyirkos avarvacka helyett abban aludjék; a barlang földjére tiszta homokot hintett, csinos rőzsetüzet gyújtott a barlang zugában, s egy vadló száraz bőrét akasztotta keresztbe – farkával lefelé – a bejárat elé. Aztán így szólt:
– Töröld meg a lábad, lelkem, mikor belépsz; mostantól már ez lesz a lakásunk. És azon az estén, édes gyermekem, tüzes kövön sütött vadjuhot ettek, és vadfokhagymával, vadborssal ízesítették; aztán vadrizzsel, vadmajoránnával és vadkoreanderrel töltött vadrucát, később vadökör velős csontját, vadcseresznyét és vadgránátalmát. Azután a férfi nagy boldogan lefeküdt aludni a tűz mellé, míg az asszony fennmaradt, s hosszan fésülte a haját. Fogott egy birkavállcsontot – a nagy, sima lapockát –, a rajta lévő csodálatos jelekre bámult, még több fát rakott a tűzre, s elkezdett varázsolni. Ő űzte az első énekes varázslatot a világon. Odakünn a ringó-rengő rengetegben minden vadállat egy helyre sereglett össze, hadd láthassák a tüzet messziről, s álmélkodtak, mi fán teremhet.
Aztán a vadló csak dobbantott egyet vad patájával, s így szólt:
– Ó, barátaim és ellenségeim! Az ember s az asszony ugyan miért csapta azt a nagy világosságot ott a nagy barlangban, s vajon miféle kárunk lesz belőle?
A vadkutya felütötte vad orrát, s a sült birka szagát orrontva, így szólt:
– Én odamegyek, megnézem, s majd megmondom; ha szimatom nem csal, valami jó. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek biz’ én.
– Akkor hát többé nem lehetünk barátok – mondta a vadkutya, s kullogva indult a barlang felé. De alig tett meg egy darab utat a kutya, a macska így szólt magában:
– Mindenütt egyforma nekem. Miért ne mehetnék hát magam is hogy bekukkantsak, majd odébbálljak kedvem szerint? – És a vadkutya után surrant halkan, nagyon halkan, s elbújt valahova, ahonnan mindent hallhatott.
A vadkutya pedig szépen megérkezett a barlang szájához, a száraz lóbőrt félretolta orrával, s nagyokat szippantott a sült birkahús illatából. Az asszony a lapockát bámulva megérezte, hogy ott van, elmosolyodott, s így szólt:
– Itt jön az első. Mit akarsz, vadon erdő vad jószága?
A vadkutya így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, mi az, ami oly jól illatozik a vad erdőben?
Erre az asszony fogott egy sült birkacsontot, s a vadkutya elé dobta, mondván:
– Vadon erdő vad jószága, nesze, kóstold meg!
A vadkutya beleharapott a csontba: hát jobb ízű volt az minden eddigi falatjánál; mire így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, adj még egyet!
Az asszony így szólt:
– Vadon erdő vad jószága, segíts az uramnak vadászni napközben, éjjel pedig őrizd ezt a barlangot, s adok én majd neked annyi sült koncot, amennyi beléd fér!
– Tyű! – mondta a macska, amint ott hallgatózott. – Igen bölcs asszony, de nem olyan bölcs, mint én vagyok.
A vadkutya besündörgött a barlangba, fejét az asszony ölébe hajtotta, s mondta:
– Ó, barátom és barátom asszonya, majd segítek én nappal vadászni az uradnak, éjjel pedig őrizni fogom a barlangotokat.
– Tyű! – mondta a leskelődő macska. – Szörnyű ostoba ez a kutya. Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább járkált vad csapásain. De sohasem szólt senkinek.
Amikor az ember felébredt, így szólt:
– Mit keres itt a vadkutya?
Mire felelt az asszony:
– A neve többé nem Vadkutya, hanem Első Barátunk, mert barátunk lesz örökös-örökkön-örökké. Vidd magaddal, ha vadászni mész. Másnap az asszony nagy csomó friss zöld füvet vágott a csermelyes mezőn, megszárogatta a tűznél, hogy úgy illatozott, mint a frissen kaszált széna, aztán leült a barlang ajtajában, a lóbőrből kihasított egy kötőfékre valót, aztán elkezdte nézni, nézni a birkavállcsontot – a nagy birkalapockát –, és varázslatba fogott. A második énekes varázslatba a világon. Tova a vad erdőkben minden állat csodálkozott, mi ütött a vadkutyába, s a vadló egyszer csak nagyot dobbantott, s így szólt:
– Odamegyek s megnézem, s majd elmondom, miért nem jött vissza a vadkutya. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek én.
De azért a vadló után óvakodott halkan, nagyon halkan, s megbújt valahol, hogy mindent hallhasson. Ahogy az asszony meghallotta a ló dobogását s botladozását hosszú sörényében, így szólt, elmosolyodva:
– Itt jön a második. Vadon erdő vad jószága, mit kívánsz?
A vadló így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, hol van a vadkutya?
Az asszony nevetett, fogta a lapockacsontot, belenézett, s mondta:
– Vadon erdő vad jószága, nem a vadkutyáért jöttél te ide, hanem a jó fű illatáért!
S a vadló, dobogva és sörényében botladozva, azt mondta:
– Ez igaz. Hadd egyem meg.
Az asszony így szólt:
– Vadon erdő vad jószága, hajtsd le vad fejed, s viseld, amit rád adok, s akkor majd eheted a csodálatos füvet, háromszor napjában.
– Tyű! – szólt a macska, amint ott hallgatózott. – Okos asszony ez, de nem olyan okos, mint én.
A vadló lehajtotta a fejét, s az asszony rádobta a kötőféket; a vadló fújt egyet az asszony lábára, s szólt:
– Ó, úrnőm, asszonya az én uramnak! Szolgátok leszek a csodálatos fű kedvéért.
– Tyű! – mondta a macska hallgatózván –, szörnyű ostoba ez a ló. Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain. De nem szólt senkinek soha. Amikor az ember s a kutya megjött a vadászatról, megszólalt az ember:
– Mit keres itt a vadló?
És felelt az asszony:
– Az ő neve többé már nem Vadló, hanem Első Szolgánk, mert ő fog hordozni bennünket helyről helyre örökös-örökkön-örökké. Kapj a hátára, ha vadászni mész.
Másnap a vadtehén, vad fejét magasra tartva, hogy vad szarvai bele ne akadjanak a vad bozótba, felment a barlanghoz; a macska persze, nyomában, s ismét elbújt, mint azelőtt. És a vadtehén odaígérte mindennapi tejét az asszonynak a csodálatos fűért cserébe; a macska pedig visszasurrant a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain, éppen úgy, mint azelőtt. De nem szólt senkinek soha. S amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, s ugyanazt kérdezte, amit máskor, az asszony így felelt:
– A neve többé már nem Vadtehén, hanem Jó Táplálékadó. Ő adja majd nekünk a meleg tejet örökös-örökkön-örökké, s majd én gondját viselem, mialatt te Első Barátunkkal és Első Szolgánkkal odajársz vadászni.
Másnap a macska lesbe állt; figyelte, hogy vajon megy-e még valami vad a barlang elé, de semmi sem mozdult a ringó-rengő rengetegben. Így hát a macska maga járult oda; és látta, amint az asszony tejet fej, s látta a barlangi tűz világát, s érezte a meleg, fehér tej szagát. S a macska megszólalt:
– Ó ellenségem s ellenségemnek asszonya, ugyan hová ment a tehén? Az asszony elmosolyodott, s így szólt?
– Vadon erdő vad jószága, eredj csak vissza a vadonba! Hajamat már befontam, a varázscsontot félretettem, s különben sincs szükségünk több barátra vagy szolgára a barlangunkban.
A macska így szólt:
– Én nem vagyok barát és nem vagyok szolga. Én a magányosan sétáló macska vagyok, és be akarok kerülni a barlangba. Az asszony így szólt:
– Akkor miért nem jöttél az Első Baráttal az első este?
A macskát elöntötte a méreg, s mondta:
– Tán mesélt rólam valamit a vadkutya?
Az asszony pedig nevetve mondta:
– Te vagy a magányosan sétáló macska; és minden hely egyforma jó neked. Sem barát, sem szolga nem vagy. Magad mondtad. Most hát eredj, s sétálj tovább magányosan, hisz jó neked mindenütt.
A macska erre szomorúságot színlelt, s azt mondta:
– Hát én sohasem kerülhetek be a barlangba? Sohasem ülhetek le a meleg tűzhöz? Sohasem ihatom meleg, fehér tejet? Te nagyon bölcs és nagyon szép vagy. Nem lehetsz szívtelen még egy macskához sem. Az asszony így szólt:
– Tudtam, hogy bölcs vagyok, de hogy szép is: nem tudtam. Kössünk hát egyezséget. Mihelyt egyetlen dicsérő szót mondok neked, ám bejöhetsz a barlangba.
– S ha két dicsérő szót mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, akkor a tűz mellé ülhetsz a barlangban.
– S ha hármat mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, háromszor ihatsz naponta meleg, fehér tejet örökös-örökkön-örökké. Erre a macska felgörbítette a hátát, s így szólt:
– Most vésse emlékezetébe a lóbőr a barlang bejáratán, a tűz a barlang zugában s a tűz mellett a tejesfazék, amit ellenségem és ellenségemnek a felesége mondott! – Azzal eliramodott a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább kószált vad csapásain.
Este, amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, az asszony semmit sem szólt nekik a macskával kötött egyezségről, mert attól tartott, hogy nem fog nekik tetszeni. A macska pedig mind beljebb s beljebb került a ringó-rengő rengetegbe, a maga vad csapásain – s oly hosszú időre, hogy az asszony teljesen megfeledkezett róla. Csupán a denevér, mely a barlang zugában csimpaszkodott, a kicsi lábánál-feje denevér tudta, hova rejtőzött a macska. S a denevér minden este elrepült a macskához, hogy elújságolja, mi történt. Egy este azt mondta a denevér:
– Kisbaba van a barlangban. Friss, kövér, apró és piros kisbaba, s az asszony odavan érte, úgy szereti.
– Úgy? – szólt a macska fülét hegyezve. – Hát a baba mit szeret?
– Minden puha és csiklandós holmit – mondta a denevér. – Meleg dolgokat szeret a kezébe venni, amikor aludni készül. Szeret játszani velük. Minden effélét szeret.
– Ó – mondta a macska fülét hegyezve –, akkor itt az időm! Másnap este a macska átszelte a ringó-rengő rengeteget, s reggelig megbújt a barlang táján. Az ember, a kutya s a ló elment vadászni. Ezen a reggelen az asszony buzgón sütött-főzött, de a baba kiabálása abba-abbahagyatta vele. Fogta s kivitte a barlang elé, s kezébe nyomott, játszani, egy marék kavicsot. De a baba csak tovább óbégatott.
A macska pedig kinyújtotta bársonyos talpát, megcirógatta a baba arcát, mire az gügyögni kezdett; aztán kövér térdéhez törleszkedett, s kövér tokáját megcsiklandozta a farkával. A baba pedig kacagott. Az asszony meghallotta, s elmosolyodott. Aztán a denevér, a kicsi fejénél-lába denevér, aki most a barlang szájában csüngött, megszólalt:
– Ó, asszonykám és gazdámnak asszonya s gazdám fiának anyja, a vadon erdőnek egy vad jószága csodálatosan eljátszadozik a kicsinyeddel.
– Áldásom a vad jószágra, akárki az! – szólt az asszony kiegyenesedve. – Rengeteg dolgom volt ma reggel, s ő jó szolgálatot tett nekem.
Nos, ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a száraz lóbőr, mely farkával lefelé lógott a barlang nyílásán – zsupp! – lezuhant, mert az egyezséget, melyet az asszony a macskával kötött, nem felejtette el, s mire az asszony odament, hogy felrakja – láss csudát! –, a macska bent ült nagy kényelmesen a barlangban.
– Ó, ellenségem, ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert egy szót mondtál dicséretemül, most már nyugodtan ülhetek a barlangban örökös-örökkön-örökké. De azért én most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma. Az asszony nagyon bosszankodott, ajkát összeszorította, aztán rokkájához ült, s elkezdett fonni. De a baba kiabált, amiért a macska elment, s az asszony hiába csitítgatta, csak hánytorgott, rúgkapált, hogy az arca is belekékült.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, húzz ki egy szálat fonott fonalaid közül, kösd az orsóhoz, s húzd végig a földön, s én olyan varázslattal szolgálok, hogy kisbabád oly hangosan fog kacagni tőle, ahogy most kiabál.
– Megteszem – mondta az asszony –, mert fonalam lejárt; de ne hidd, hogy meg is köszönöm neked!
Fogott egy szálat, rákötötte a kicsi agyag orsónehezékre, s végighúzta a földön, a macska pedig utána vetette magát, mancsával elkapta, egyet-kettőt bucskázott vele, hol a vállára dobta, hol hátsó lábai közé fogta, majd úgy tett, mintha elvesztette volna, aztán rávetette magát, míg végre a baba csakugyan oly hangosan kacagott, ahogyan azelőtt kiabált, majd a macska után totyogott, s addig hancúroztak a barlangban, míg csak bele nem fáradt, s a macskával a karjai közt, álomra nem hajtotta fejét.
– Most pedig – mondta a macska – olyan nótát énekelek a babának, hogy egy jó óráig aluszik tőle.
Azzal elkezdett dorombolni, hol hangosabban, hol halkabban, hol halkabban, hol hangosabban, míg a babát el nem nyomta az álom. Az asszony elnézte őket mosolyogva, majd így szólt:
– Ez igazán csodálatos volt! El kell ismerni, roppant ügyes állat vagy, te macska!
Hát abban a szempillantásban, édes gyermekem, a tűz füstje odabent a barlang zugában csak – hu! – elkezd hömpölyögni a mennyezetről, mert jól emlékezett az asszony és a macska egyezségére. És mire eltisztult onnan – láss csodát! –, a macska ott ült a tűz mellett nagy kényelmesen.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ládd, itt vagyok! Mert a második dicsérő szót is kimondtad, s most már nyugodtan ülhetek itt a tűznél a barlang zugában örökös-örökkön-örökké. De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma. Az asszony erre már nagyon-nagyon megmérgelődött, haját leeresztette, a tűzre még több fát tett, elővette a birkacsontot, a széles lapockát, s varázslatba fogott, ami majd megóvja attól, hogy a harmadik szót is ki kelljen a macska dicséretére mondania. De ez már nem énekes varázslat volt, édes gyermekem, hanem néma varázslat; s fokról fokra olyan, de olyan csendes lett a barlang, hogy egy icurka-picurka egér előbújt az egyik lyukból, s végigfutott a barlang földjén.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ez az egérke is a varázslathoz tartozik?
– Jaj, dehogy tartozik! – visított az asszony. A lapockacsontot elejtette, felugrott a zsámolyra a tűz mellett, s haját ijedtében – nehogy az egér felszaladjon rajta – villámgyorsan kontyba rakta.
– Úgy – szólt a macska ravaszul –, akkor hát nem fog ártani nekem, ha megeszem?
– Dehogy fog ártani – mondta az asszony, haját fonogatva –, csak edd meg gyorsan, s örökké hálás leszek!
A macska egyet szökött, s az egérkét megfogta; az asszony pedig így szólt:
– Ezer hála! Még az Első Barát sem eléggé fürge ahhoz, hogy az egeret ilyen ügyesen elfogja. Te roppant okos lehetsz! Ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a tűzön lévő tejesfazék – reccs! – kettérepedt, mert emlékezett az asszony és a macska egyezségére. Mire pedig az asszony leszállt a zsámolyról, a macska – láss csudát! – javában lefetyelte a meleg tejet a fazék egyik darabjából.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert a harmadik szót is kimondtad dicséretemre, így hát nyugodtan ihatom meleg tejet naponta háromszor is, örökös-örökkön-örökké! De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma. Erre már az asszony is elkacagta magát, egy fazék meleg tejet tett a macska elé, s így szólt:
– Hej, te macska, bölcsebb vagy, mint az ember! De ne feledd, hogy az egyezséget nem az emberrel s nem a kutyával kötötted, s nem tudhatom, mit tesznek, ha hazajönnek.
– Törődöm én avval? – mondta a macska. – Ha megvan a helyem a barlangban a tűznél, s meleg tejem naponta háromszor, felőlem tehet az ember s a kutya, amit akar.
Este, mikor az ember s a kutya bement a barlangba, az asszony elmesélte nekik az egyezség történetét; a macska somolyogva ült a tűz mellett azalatt. Aztán az ember így szólt:
– Jó, jó, de nem velem s nem az utánam jövő igazi férfiemberekkel csinált egyezséget!
Azzal levetette két bőrbocskorát, letette kis kőfokosát (ez összesen három), aztán fogott egy darab tűzifát meg egy fejszét (ez összesen öt), mindent szép sorjában a keze ügyébe rakott, s így szólt:
– Most pedig mi kötünk egyezséget! Ha nem egerészel, amikor a barlangban vagy örökös-örökkön-örökké, én hozzád vagdosom ezt az öt dolgot, mihelyt meglátlak, s így tesz majd minden utánam jövő igazi férfiember!
– Ó – szólalt meg az asszony figyelmezve –, bölcsnek bölcs ez a macska, de nem olyan bölcs, mint az én emberem. A macska szemügyre vette az öt dolgot (szörnyű bütykösnek látszott valamennyi), s így szólt:
– fogok ugyan egerészni, amikor a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké; de azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De bezzeg nem, ha én itthon vagyok! – mondta az ember. – Ha nem mondtad volna ezt az utolsót, ezeket a vackokat mind félretettem volna örökös-örökkön-örökre; de ezentúl bizony hozzád vágom a két bocskoromat s a kis kőfokosomat (ez már három), valahol csak meglátlak! S ugyanígy tesz majd minden utánam jövő igazi férfiember!
Erre megszólal a kutya:
– Álljunk meg egy szóra. Sem velem, sem az utánam jövő igazi kutyákkal nem kötött a macska egyezséget!
Fogát kimutatta, s folytatta:
– Ha nem vagy kedves a babához, amíg én a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké: addig hajkurászlak, amíg meg nem foglak, s ha megfogtalak, megharaplak. S így tesz majd utánam minden igazi kutya.
– Ó – szólt az asszony –, bölcsnek nagyon bölcs a macska, de mégsem olyan bölcs, mint a kutya.
A macska szemügyre vette a kutya fogait (bizony nagyon élesnek látszottak!), s ezt mondta:
– Én kedves is leszek a babához, amikor csak a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké, amíg csak túlságosan meg nem cibálja a farkamat! De azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De nem amikor én itt vagyok! – acsarkodott a kutya. – Ha nem toldottad volna hozzá ezt az utolsót, örökös-örökkön-örökre becsuktam volna a számat, de ezentúl felkergetlek a fára, valahányszor találkozom veled. S így tesz utánam minden igazi kutya.
Erre az ember két bocskorát s kis kőfokosát (összesen három) egymás után a macskához vágta, a macska pedig uzsgyi, ki a barlangból, a kutya pedig felkergette egy fára; és attól a naptól fogva, édes gyermekem, öt igazi férfiember közül három mindig a macskához vagdossa a keze ügyébe kerülő holmikat, valahányszor találkozik vele, s minden igazi kutya felkergeti a fára. De a macska is állja a maga részét az egyezségben. Egeret öldös, és szórakoztatja a kisdedeket, amikor bent van a házban, mindaddig, amíg meg nem húzzák túlságosan a farkát. De ha ezt meg is tartja, időről időre, különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét csak az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó-rengő rengetegbe, vagy a nyirkos, vad fákra, vagy a nyirkos, vad háztetőkre, s vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.
......................................
Mivel aki ezt odatette nekem, a padomról ismer -annak előző és vérző szívvel temetett mert bűzös organizmusok által, mocsokkal telehányt helyén még-, így belinkeltem neki a Téltemető-t
Macska vagyok. Pláne vörös.

Nos, iszonytatóan bizarr, de tulajdonképpen hazánk jelen viszonyait tekintve nem meglepő. Ujjbáb marad.



Ez a kreatúra a második, mely viki szülötte s önálló életre kelvén, gólemként végzi mérhetetlen dúlását. Az első sem okoz kisebb károkat, sőt.


A facebook-on lógva találtam egy állapotfrissítést, amivel tökéletesen egyet tudok érteni:


"Terry Black Én aztán toleráns vagyok de ami sok az sok !!!!! Most azt mondja a köztársasági elnök hogy levizsgázik újra !!!!! Megírja a mostani szabályok betartásával !!!! Na aki megbukott valaha is az most mind vizsgázzon újra mert ha ő megteheti akkor mindenkinek jogában áll !!!!!!!!! Komolyan szégyellem magam helyette.!:("






Ja, délután az jutott eszembe, hogy emberi számítás szerint lemond, de nem fog, hiszen nem ez van a súgógépén, önálló gondolata meg ennek a bábnak nincs. És lám...

Mondtam már, hogy végtelenül szomorú vagyok ettől?

... ártatlanság vélelme? Újfent beugrik nekem annak a 200.000 csalóvá nyilvánított, s ezt még ragozva előadott -miattuk ment és megy tönkre a nemzetgazdaság... ecetera- embernek a képe, akik közül én egy vagyok. Az a 200.00...0 fő, akiknek önként és dalolva kellett jelentkeznie a mengele bíróság előtt s akiket gyorsított eljárással -koncepciós per keretében, hisz pontos kvóta van 150.000 főben meghatározva a rendszerből való kibaszottak számát tekintve- gyakorlatilag vizsgálat nélkül ítélnek el. Nekünk nincs meg az ártatlanság vélelme? Nekünk nem lehet arra hivatkozni, hogy engem pl egy busz intézett el s több tucat műtéten át orvosok sokasága, s tekintetes bizoccságok garmada ítélte azt ami a most salátának minősített, de véglegesnek kiállított papíromon van? Szóval sp ártatlanság vélelmére hivatkozik. Ez egy jó pont. Ezt a fogalmat legalább hallotta valahol és képes volt megjegyezni. Az ő esetében ez hatalmas előrehaladás.

...más tollával ékeskedem, de ez nem tesz ki 185 oldalt, így nyugodtan maradhatok DR.ágaságnak továbbra is! :D

"Tudjátok, ki az az akula? Olyan vámpír, akinek már elvették a doktori címét."
/Pajer Hajnalka/



/Plagibá ehunnan e/


/DR. Akula itt mutogat, ni/

Mocskos ügy ez. Ahogy a jelen terjedő vikiamőba egészében az.

Ez most kiment?

Ez is, mint például a mérleg, velem van bő egy évtizede.
De ahogy a mérleg is, kezd átrendeződni.

A karos, piaci, antik mérleg már egyre nehezebben megpakolható s a hullámvasút amplitúdója folyamatosan növekszik, ráadásul a csúcsok időbeli távolsága folyton kisebbé válik.

Folyamatosan hányingerem van a menetszéltől, a lejtőkön való esztelen száguldástól, de ott még nem tartok, hogy ne ismerjek rá. hogy éppen felfelé haladok. De amilyen barom vagyok, az egy percig tartó felfelé lépkedést én öles haladásnak tekintem, s esküszöm, nem fűzök hozzá vérmes reményeket, mégis mikor illetlenül rövid időn belül átbucskázom a csúcson -amit persze észre sem vettem, mert egy idióta vagyok-,csak kapkodom a levegőt a döbbenettől...

Sírni nem tudok. Csak széttép a meghasonlás, a csalódás, a fal keménysége ismét és újra és megint és századszor a homlokomon...

Gyűlölöm a hullámvasutat.

Ha elég bátor leszek, kiszállok végre.

Tegnap ronggyá fáradtam, pedig nem is csináltam semmit, csak kávéztam és beszélgettem. Ám öreg csontjaimnak a McDonald's ülőalkalmatosságai nem barátságosak, s ez a tegnapi délután egyik hozadéka, de messze nem a legfontosabb.

De visszatérve a mára, naná, annak megfelelően, ahogy s amikor elaludtam, reggel későn keltem -a DK helyi szervezője ébresztett telefonon, hirtelen a bolygót sem tudtam beazonosítani, nemhogy a kivel/miről beszélek-et-, majd tettem-vettem s olvastam a híreket.
Az első ami szembe jött velem -illetve a második, mert az első az a doktorrá avatás mennybemenetele volt.... például: "Jövőre állítólag megszűnik a hittanoktatás és schmittan órák lesznek az általános iskolákban!"... de ez mainapság csak kis hullámot vet hazánk jelen viharos tengerén...-, egy olyan hír, amitől megint csak állok, oszt nézek ki a fejemből...
A szomszéd miatt nem lehet a kerekesszékes fiúnál Bömbi


Igen, csak állok, és pillogok.
"Egy szép napon elektromos mopedjével begurult az állatkórházba, ahol azt ajánlották neki, forduljon a Fekete István Állatvédő Egyesülethez. Nem telt el sok idő, és Bömbi, a héthónapos vizsla keverék már az ötödik emeleti lakásban hevert Gábor lábainál, lesve-várva az új gazdi minden parancsát. És bár az emeleten több lakásban is tartanak kutyát, Gáborék szomszédjának mégsem tetszett, hogy újabb négylábúval gyarapodott a ház, figyelmeztették hát a fiatalembert, hogy ha nem viteti el a kutyát, feljelentik. Bömbi amilyen gyorsan jött, olyan hamar távozott Gáborék otthonából. - Ha azt maga látta volna, hogy nézett vissza rám az ajtóból Bömbi. Látszott rajta: nem érti, miért kell neki elmenni, mi rosszat tehetett - mondja Gábor, akit talán csak a férfias büszkesége tart vissza attól, hogy elsírja magát. Meg persze a remény, hogy Bömbi megvárja, és lesznek ők még nyerő páros..." "

Mi ez, ha nem embertelenség?
De rendben, ne legyen jó fej a szomszéd, még csak normális sem -s kéretik komolyan venni, hogy itt a "normális" kitétel, nem az értelmi sérült ellentéte, hanem eq- vagy még inkább társadalmi normák tekintetében általánosan elfogadott szintet képviselő-, de kéretik törvénytisztelőnek, vagy jelen elvárások szerint törvényfélőnek lenni. Én nem értek ehhez sem, de nagyon remélem, hogy van erre valami szabvány/törvény/rendelet, miszerint vakvezető, illetve kiképzett mozgássérült segítő kutya nem számít haszon- illetve hobbiállatnak.

Mikor első alkalommal láttam az OORI-ban kerekesszékes urat, s vele a kutyáját, persze nem értettem, hogy a jelen lévő eb éppen dolgozik. De utánanéztem a dolognak, sőt, beszélgettem is az úrral -aztán többekkel is akik szintén segítőkutyával élnek-, s megismertem a dolgot.
Tudom, milyen mikor leesik valami és nem tudom felvenni... Tudom, milyen, mikor ülök a zuhanyfülkében, és a falnak támasztott mankóm eldől... tudom, milyen, mikor nem tudom kihúzni az alsó fiókot, vagy bement a papucsom az ágy alá és én képtelen vagyok kiszedni... ezen meséknek csak egy része megoldhatatlan már nekem, az sem mindig, de tudom, leszek én még ennél is öregebb s tapasztaltabb, pláne bölcsebb néni, így fokozódik majd mind szépségem, mind akadályoztatásom ebben-abban, úgyhogy igen nagyon értékelem a segítőkutyák létét, teljesítményét s talán legfőképp odaadását.
Anno, mikor én megkezdtem új életem, s nem sokkal később felmerült ez a téma, gondoltam Ampert, minden kutyákok legkutyábbikát majd kezelésbe lehetne venni.

Íme Ő.

Ám, tekintve egóját és meglett korát, már sajna nem lehetett újat tanítani neki, s tekintve imént említett tulajdonságait a régi készségei is kopnak már, tehát feladtam ez irányú vágyaim.

De e kérdés, az a hozzáállás mindenképpen itt zsibong a fejemben.
Miért is zavarja a szomszédot a kutya?

Elfáradtam.

Hol is kezdjem? Tán a reggelnél, ugye.

De nem is megy ez így, már most nyilvánvaló, hiszen egyrészt ki vagyok, mint a liba, másrészt talán a részletek ad hoc jellegű összeszedése kevésbé fontos, mint a nap teljes lenyomata összességében.
S az annyi, hogy ez egy jó nap volt.

Talán sokkal előremutatóbb is, mint arra gondolni mertem.
Nem, ez sem jó így. Hiszen eszembe nem jutott bármi is, mikor mentem a Moszkva tér felé, pörögtem nagyon azon, hogy mégis mit keresek ott, biztos, hogy velem akar találkozni?
Például.
De ugye, az ilyesmi nekem nem szokott különösebb skrupulusokat okozni, így nagyvonalúan tovalendültem e kérdés felett -ahogy ugye tenném ezt légtornászként is-, csak mentem s nemhogy az ebből adódó bármi járt volna eszem helyén, hanem próbáltam elküzdeni az adott, épp előttem tornyosuló feladatokat. Jelesül például, hogy hogyan szólítám majdan meg, s minthogy ezen kérdésnél azonnal el is akadtam, már el sem jutottam a következő, nagyon is kézenfekvőig, hogyaszongya miről fogunk beszélgetni, nem lesz-é ez a találkozó közhelyes hümmögések láncolata néhol megszakítva kínos csendekkel... De mint mondtam, nem vagyok egy megfutamodó tyúk, sokkal inkább a vak ló -ugye, ha már itt tartunk- leírás jellemez sokszor, hiszen ha már felmérni is képtelen vagyok a tétet, hát feladni meg aztán végképp ki van csukva.


És láss csodát! Nemhogy kínos, de megkockáztatom, hogy semmilyen csend sem volt. A megszólítás korábban megugorhatatlannak tűnő akadályát -Zoli állítása szerint legalábbis- élhetően vettem, és ostoba kérdéseimre adott készséges válaszaiból ítélve, nem voltam rá végletesen amortizáló hatással.
Egy szó, mint száz elfáradtam. Ja, és még egy, így már két szó, mint száz -sőt- köszönöm.
Mert néha felfelé megy a hullámvasút, amibe bő tíz éve ültem.



Csütörtök?

Mióta ott hagytam a parkot, melyet évekig otthonomnak tekintettem, majd ellepték bűzhödt, fertőzéstől agonizáló, undorító véglények, elköltöztem, azóta többnyire a facebook-on lógok, leginkább politizálok, híreket olvasok, élem a társadalmi élet XXI. századi letisztult/lebutult formáját, és persze szoktam az ott velem szembe jövő százezer alkalmazás némelyikével is múlatni az időm.

A minap egy ilyen a bennem jellegzetes hangsúllyal felidéződő Tudd meg most! kezdetű okosság, annak is a "mi voltál előző életedben" változata volt, vagyis ebbe botlottam. Így néhány klikkel megtudhattam:

























Ahogy ezt kitettem ott, kaptam is rá rögvest egy kommentet,melyben ez a novella szerepelt. Idemásolom ateljes szöveget, hogy meglegyen nekem:

Rudyard Kipling

 

A magányosan sétáló macska

fordította: Jékely Zoltán

 

Hallgass, várj és figyelj; ez az eset akkor esett, édes gyermekem, amikor a háziállatok még vadak voltak. Vad volt a kutya, vad a ló, a tehén, a juh, és vad volt a disznó – vadabb már nem is lehetett –, s ott járkáltak a ringó-rengő rengetegben a maguk vad csapásain. De minden vadállatok legvadabbika a macska volt. Magányosan kószált, s minden hely egyforma volt neki.
Természetesen vad volt az Ember is. Borzasztó vad. Nem is szelídült meg addig, amíg az asszonnyal nem találkozott, s az meg nem mondta neki, hogy semmi kedve vad módjára élni. Kinézett egy takaros, száraz barlangot, hogy nyirkos avarvacka helyett abban aludjék; a barlang földjére tiszta homokot hintett, csinos rőzsetüzet gyújtott a barlang zugában, s egy vadló száraz bőrét akasztotta keresztbe – farkával lefelé – a bejárat elé. Aztán így szólt:
– Töröld meg a lábad, lelkem, mikor belépsz; mostantól már ez lesz a lakásunk.
És azon az estén, édes gyermekem, tüzes kövön sütött vadjuhot ettek, és vadfokhagymával, vadborssal ízesítették; aztán vadrizzsel, vadmajoránnával és vadkoreanderrel töltött vadrucát, később vadökör velős csontját, vadcseresznyét és vadgránátalmát. Azután a férfi nagy boldogan lefeküdt aludni a tűz mellé, míg az asszony fennmaradt, s hosszan fésülte a haját. Fogott egy birkavállcsontot – a nagy, sima lapockát –, a rajta lévő csodálatos jelekre bámult, még több fát rakott a tűzre, s elkezdett varázsolni. Ő űzte az első énekes varázslatot a világon.
Odakünn a ringó-rengő rengetegben minden vadállat egy helyre sereglett össze, hadd láthassák a tüzet messziről, s álmélkodtak, mi fán teremhet.
Aztán a vadló csak dobbantott egyet vad patájával, s így szólt:
– Ó, barátaim és ellenségeim! Az ember s az asszony ugyan miért csapta azt a nagy világosságot ott a nagy barlangban, s vajon miféle kárunk lesz belőle?
A vadkutya felütötte vad orrát, s a sült birka szagát orrontva, így szólt:
– Én odamegyek, megnézem, s majd megmondom; ha szimatom nem csal, valami jó. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek biz’ én.
– Akkor hát többé nem lehetünk barátok – mondta a vadkutya, s kullogva indult a barlang felé. De alig tett meg egy darab utat a kutya, a macska így szólt magában:
– Mindenütt egyforma nekem. Miért ne mehetnék hát magam is hogy bekukkantsak, majd odébbálljak kedvem szerint? – És a vadkutya után surrant halkan, nagyon halkan, s elbújt valahova, ahonnan mindent hallhatott.
A vadkutya pedig szépen megérkezett a barlang szájához, a száraz lóbőrt félretolta orrával, s nagyokat szippantott a sült birkahús illatából. Az asszony a lapockát bámulva megérezte, hogy ott van, elmosolyodott, s így szólt:
– Itt jön az első. Mit akarsz, vadon erdő vad jószága?
A vadkutya így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, mi az, ami oly jól illatozik a vad erdőben?
Erre az asszony fogott egy sült birkacsontot, s a vadkutya elé dobta, mondván:
– Vadon erdő vad jószága, nesze, kóstold meg!
A vadkutya beleharapott a csontba: hát jobb ízű volt az minden eddigi falatjánál; mire így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, adj még egyet!
Az asszony így szólt:
– Vadon erdő vad jószága, segíts az uramnak vadászni napközben, éjjel pedig őrizd ezt a barlangot, s adok én majd neked annyi sült koncot, amennyi beléd fér!
– Tyű! – mondta a macska, amint ott hallgatózott. – Igen bölcs asszony, de nem olyan bölcs, mint én vagyok.
A vadkutya besündörgött a barlangba, fejét az asszony ölébe hajtotta, s mondta:
– Ó, barátom és barátom asszonya, majd segítek én nappal vadászni az uradnak, éjjel pedig őrizni fogom a barlangotokat.
– Tyű! – mondta a leskelődő macska. – Szörnyű ostoba ez a kutya.
Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább járkált vad csapásain. De sohasem szólt senkinek.
Amikor az ember felébredt, így szólt:
– Mit keres itt a vadkutya?
Mire felelt az asszony:
– A neve többé nem Vadkutya, hanem Első Barátunk, mert barátunk lesz örökös-örökkön-örökké. Vidd magaddal, ha vadászni mész.
Másnap az asszony nagy csomó friss zöld füvet vágott a csermelyes mezőn, megszárogatta a tűznél, hogy úgy illatozott, mint a frissen kaszált széna, aztán leült a barlang ajtajában, a lóbőrből kihasított egy kötőfékre valót, aztán elkezdte nézni, nézni a birkavállcsontot – a nagy birkalapockát –, és varázslatba fogott. A második énekes varázslatba a világon.
Tova a vad erdőkben minden állat csodálkozott, mi ütött a vadkutyába, s a vadló egyszer csak nagyot dobbantott, s így szólt:
– Odamegyek s megnézem, s majd elmondom, miért nem jött vissza a vadkutya. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek én.
De azért a vadló után óvakodott halkan, nagyon halkan, s megbújt valahol, hogy mindent hallhasson.
Ahogy az asszony meghallotta a ló dobogását s botladozását hosszú sörényében, így szólt, elmosolyodva:
– Itt jön a második. Vadon erdő vad jószága, mit kívánsz?
A vadló így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, hol van a vadkutya?
Az asszony nevetett, fogta a lapockacsontot, belenézett, s mondta:
– Vadon erdő vad jószága, nem a vadkutyáért jöttél te ide, hanem a jó fű illatáért!
S a vadló, dobogva és sörényében botladozva, azt mondta:
– Ez igaz. Hadd egyem meg.
Az asszony így szólt:
– Vadon erdő vad jószága, hajtsd le vad fejed, s viseld, amit rád adok, s akkor majd eheted a csodálatos füvet, háromszor napjában.
– Tyű! – szólt a macska, amint ott hallgatózott. – Okos asszony ez, de nem olyan okos, mint én.
A vadló lehajtotta a fejét, s az asszony rádobta a kötőféket; a vadló fújt egyet az asszony lábára, s szólt:
– Ó, úrnőm, asszonya az én uramnak! Szolgátok leszek a csodálatos fű kedvéért.
– Tyű! – mondta a macska hallgatózván –, szörnyű ostoba ez a ló.
Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain. De nem szólt senkinek soha.
Amikor az ember s a kutya megjött a vadászatról, megszólalt az ember:
– Mit keres itt a vadló?
És felelt az asszony:
– Az ő neve többé már nem Vadló, hanem Első Szolgánk, mert ő fog hordozni bennünket helyről helyre örökös-örökkön-örökké. Kapj a hátára, ha vadászni mész.
Másnap a vadtehén, vad fejét magasra tartva, hogy vad szarvai bele ne akadjanak a vad bozótba, felment a barlanghoz; a macska persze, nyomában, s ismét elbújt, mint azelőtt. És a vadtehén odaígérte mindennapi tejét az asszonynak a csodálatos fűért cserébe; a macska pedig visszasurrant a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain, éppen úgy, mint azelőtt. De nem szólt senkinek soha.
S amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, s ugyanazt kérdezte, amit máskor, az asszony így felelt:
– A neve többé már nem Vadtehén, hanem Jó Táplálékadó. Ő adja majd nekünk a meleg tejet örökös-örökkön-örökké, s majd én gondját viselem, mialatt te Első Barátunkkal és Első Szolgánkkal odajársz vadászni.
Másnap a macska lesbe állt; figyelte, hogy vajon megy-e még valami vad a barlang elé, de semmi sem mozdult a ringó-rengő rengetegben. Így hát a macska maga járult oda; és látta, amint az asszony tejet fej, s látta a barlangi tűz világát, s érezte a meleg, fehér tej szagát. S a macska megszólalt:
– Ó ellenségem s ellenségemnek asszonya, ugyan hová ment a tehén?
Az asszony elmosolyodott, s így szólt?
– Vadon erdő vad jószága, eredj csak vissza a vadonba! Hajamat már befontam, a varázscsontot félretettem, s különben sincs szükségünk több barátra vagy szolgára a barlangunkban.
A macska így szólt:
– Én nem vagyok barát és nem vagyok szolga. Én a magányosan sétáló macska vagyok, és be akarok kerülni a barlangba.
Az asszony így szólt:
– Akkor miért nem jöttél az Első Baráttal az első este?
A macskát elöntötte a méreg, s mondta:
– Tán mesélt rólam valamit a vadkutya?
Az asszony pedig nevetve mondta:
– Te vagy a magányosan sétáló macska; és minden hely egyforma jó neked. Sem barát, sem szolga nem vagy. Magad mondtad. Most hát eredj, s sétálj tovább magányosan, hisz jó neked mindenütt.
A macska erre szomorúságot színlelt, s azt mondta:
– Hát én sohasem kerülhetek be a barlangba? Sohasem ülhetek le a meleg tűzhöz? Sohasem ihatom meleg, fehér tejet? Te nagyon bölcs és nagyon szép vagy. Nem lehetsz szívtelen még egy macskához sem.
Az asszony így szólt:
– Tudtam, hogy bölcs vagyok, de hogy szép is: nem tudtam. Kössünk hát egyezséget. Mihelyt egyetlen dicsérő szót mondok neked, ám bejöhetsz a barlangba.
– S ha két dicsérő szót mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, akkor a tűz mellé ülhetsz a barlangban.
– S ha hármat mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, háromszor ihatsz naponta meleg, fehér tejet örökös-örökkön-örökké.
Erre a macska felgörbítette a hátát, s így szólt:
– Most vésse emlékezetébe a lóbőr a barlang bejáratán, a tűz a barlang zugában s a tűz mellett a tejesfazék, amit ellenségem és ellenségemnek a felesége mondott! – Azzal eliramodott a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább kószált vad csapásain.
Este, amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, az asszony semmit sem szólt nekik a macskával kötött egyezségről, mert attól tartott, hogy nem fog nekik tetszeni.
A macska pedig mind beljebb s beljebb került a ringó-rengő rengetegbe, a maga vad csapásain – s oly hosszú időre, hogy az asszony teljesen megfeledkezett róla. Csupán a denevér, mely a barlang zugában csimpaszkodott, a kicsi lábánál-feje denevér tudta, hova rejtőzött a macska. S a denevér minden este elrepült a macskához, hogy elújságolja, mi történt.
Egy este azt mondta a denevér:
– Kisbaba van a barlangban. Friss, kövér, apró és piros kisbaba, s az asszony odavan érte, úgy szereti.
– Úgy? – szólt a macska fülét hegyezve. – Hát a baba mit szeret?
– Minden puha és csiklandós holmit – mondta a denevér. – Meleg dolgokat szeret a kezébe venni, amikor aludni készül. Szeret játszani velük. Minden effélét szeret.
– Ó – mondta a macska fülét hegyezve –, akkor itt az időm!
Másnap este a macska átszelte a ringó-rengő rengeteget, s reggelig megbújt a barlang táján. Az ember, a kutya s a ló elment vadászni. Ezen a reggelen az asszony buzgón sütött-főzött, de a baba kiabálása abba-abbahagyatta vele. Fogta s kivitte a barlang elé, s kezébe nyomott, játszani, egy marék kavicsot. De a baba csak tovább óbégatott.
A macska pedig kinyújtotta bársonyos talpát, megcirógatta a baba arcát, mire az gügyögni kezdett; aztán kövér térdéhez törleszkedett, s kövér tokáját megcsiklandozta a farkával. A baba pedig kacagott. Az asszony meghallotta, s elmosolyodott.
Aztán a denevér, a kicsi fejénél-lába denevér, aki most a barlang szájában csüngött, megszólalt:
– Ó, asszonykám és gazdámnak asszonya s gazdám fiának anyja, a vadon erdőnek egy vad jószága csodálatosan eljátszadozik a kicsinyeddel.
– Áldásom a vad jószágra, akárki az! – szólt az asszony kiegyenesedve. – Rengeteg dolgom volt ma reggel, s ő jó szolgálatot tett nekem.
Nos, ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a száraz lóbőr, mely farkával lefelé lógott a barlang nyílásán – zsupp! – lezuhant, mert az egyezséget, melyet az asszony a macskával kötött, nem felejtette el, s mire az asszony odament, hogy felrakja – láss csudát! –, a macska bent ült nagy kényelmesen a barlangban.
– Ó, ellenségem, ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert egy szót mondtál dicséretemül, most már nyugodtan ülhetek a barlangban örökös-örökkön-örökké. De azért én most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Az asszony nagyon bosszankodott, ajkát összeszorította, aztán rokkájához ült, s elkezdett fonni.
De a baba kiabált, amiért a macska elment, s az asszony hiába csitítgatta, csak hánytorgott, rúgkapált, hogy az arca is belekékült.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, húzz ki egy szálat fonott fonalaid közül, kösd az orsóhoz, s húzd végig a földön, s én olyan varázslattal szolgálok, hogy kisbabád oly hangosan fog kacagni tőle, ahogy most kiabál.
– Megteszem – mondta az asszony –, mert fonalam lejárt; de ne hidd, hogy meg is köszönöm neked!
Fogott egy szálat, rákötötte a kicsi agyag orsónehezékre, s végighúzta a földön, a macska pedig utána vetette magát, mancsával elkapta, egyet-kettőt bucskázott vele, hol a vállára dobta, hol hátsó lábai közé fogta, majd úgy tett, mintha elvesztette volna, aztán rávetette magát, míg végre a baba csakugyan oly hangosan kacagott, ahogyan azelőtt kiabált, majd a macska után totyogott, s addig hancúroztak a barlangban, míg csak bele nem fáradt, s a macskával a karjai közt, álomra nem hajtotta fejét.
– Most pedig – mondta a macska – olyan nótát énekelek a babának, hogy egy jó óráig aluszik tőle.
Azzal elkezdett dorombolni, hol hangosabban, hol halkabban, hol halkabban, hol hangosabban, míg a babát el nem nyomta az álom. Az asszony elnézte őket mosolyogva, majd így szólt:
– Ez igazán csodálatos volt! El kell ismerni, roppant ügyes állat vagy, te macska!
Hát abban a szempillantásban, édes gyermekem, a tűz füstje odabent a barlang zugában csak – hu! – elkezd hömpölyögni a mennyezetről, mert jól emlékezett az asszony és a macska egyezségére. És mire eltisztult onnan – láss csodát! –, a macska ott ült a tűz mellett nagy kényelmesen.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ládd, itt vagyok! Mert a második dicsérő szót is kimondtad, s most már nyugodtan ülhetek itt a tűznél a barlang zugában örökös-örökkön-örökké. De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Az asszony erre már nagyon-nagyon megmérgelődött, haját leeresztette, a tűzre még több fát tett, elővette a birkacsontot, a széles lapockát, s varázslatba fogott, ami majd megóvja attól, hogy a harmadik szót is ki kelljen a macska dicséretére mondania. De ez már nem énekes varázslat volt, édes gyermekem, hanem néma varázslat; s fokról fokra olyan, de olyan csendes lett a barlang, hogy egy icurka-picurka egér előbújt az egyik lyukból, s végigfutott a barlang földjén.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ez az egérke is a varázslathoz tartozik?
– Jaj, dehogy tartozik! – visított az asszony. A lapockacsontot elejtette, felugrott a zsámolyra a tűz mellett, s haját ijedtében – nehogy az egér felszaladjon rajta – villámgyorsan kontyba rakta.
– Úgy – szólt a macska ravaszul –, akkor hát nem fog ártani nekem, ha megeszem?
– Dehogy fog ártani – mondta az asszony, haját fonogatva –, csak edd meg gyorsan, s örökké hálás leszek!
A macska egyet szökött, s az egérkét megfogta; az asszony pedig így szólt:
– Ezer hála! Még az Első Barát sem eléggé fürge ahhoz, hogy az egeret ilyen ügyesen elfogja. Te roppant okos lehetsz!
Ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a tűzön lévő tejesfazék – reccs! – kettérepedt, mert emlékezett az asszony és a macska egyezségére. Mire pedig az asszony leszállt a zsámolyról, a macska – láss csudát! – javában lefetyelte a meleg tejet a fazék egyik darabjából.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert a harmadik szót is kimondtad dicséretemre, így hát nyugodtan ihatom meleg tejet naponta háromszor is, örökös-örökkön-örökké! De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Erre már az asszony is elkacagta magát, egy fazék meleg tejet tett a macska elé, s így szólt:
– Hej, te macska, bölcsebb vagy, mint az ember! De ne feledd, hogy az egyezséget nem az emberrel s nem a kutyával kötötted, s nem tudhatom, mit tesznek, ha hazajönnek.
– Törődöm én avval? – mondta a macska. – Ha megvan a helyem a barlangban a tűznél, s meleg tejem naponta háromszor, felőlem tehet az ember s a kutya, amit akar.
Este, mikor az ember s a kutya bement a barlangba, az asszony elmesélte nekik az egyezség történetét; a macska somolyogva ült a tűz mellett azalatt. Aztán az ember így szólt:
– Jó, jó, de nem velem s nem az utánam jövő igazi férfiemberekkel csinált egyezséget!
Azzal levetette két bőrbocskorát, letette kis kőfokosát (ez összesen három), aztán fogott egy darab tűzifát meg egy fejszét (ez összesen öt), mindent szép sorjában a keze ügyébe rakott, s így szólt:
– Most pedig mi kötünk egyezséget! Ha nem egerészel, amikor a barlangban vagy örökös-örökkön-örökké, én hozzád vagdosom ezt az öt dolgot, mihelyt meglátlak, s így tesz majd minden utánam jövő igazi férfiember!
– Ó – szólalt meg az asszony figyelmezve –, bölcsnek bölcs ez a macska, de nem olyan bölcs, mint az én emberem.
A macska szemügyre vette az öt dolgot (szörnyű bütykösnek látszott valamennyi), s így szólt:
– fogok ugyan egerészni, amikor a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké; de azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De bezzeg nem, ha én itthon vagyok! – mondta az ember. – Ha nem mondtad volna ezt az utolsót, ezeket a vackokat mind félretettem volna örökös-örökkön-örökre; de ezentúl bizony hozzád vágom a két bocskoromat s a kis kőfokosomat (ez már három), valahol csak meglátlak! S ugyanígy tesz majd minden utánam jövő igazi férfiember!
Erre megszólal a kutya:
– Álljunk meg egy szóra. Sem velem, sem az utánam jövő igazi kutyákkal nem kötött a macska egyezséget!
Fogát kimutatta, s folytatta:
– Ha nem vagy kedves a babához, amíg én a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké: addig hajkurászlak, amíg meg nem foglak, s ha megfogtalak, megharaplak. S így tesz majd utánam minden igazi kutya.
– Ó – szólt az asszony –, bölcsnek nagyon bölcs a macska, de mégsem olyan bölcs, mint a kutya.
A macska szemügyre vette a kutya fogait (bizony nagyon élesnek látszottak!), s ezt mondta:
– Én kedves is leszek a babához, amikor csak a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké, amíg csak túlságosan meg nem cibálja a farkamat! De azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De nem amikor én itt vagyok! – acsarkodott a kutya. – Ha nem toldottad volna hozzá ezt az utolsót, örökös-örökkön-örökre becsuktam volna a számat, de ezentúl felkergetlek a fára, valahányszor találkozom veled. S így tesz utánam minden igazi kutya.
Erre az ember két bocskorát s kis kőfokosát (összesen három) egymás után a macskához vágta, a macska pedig uzsgyi, ki a barlangból, a kutya pedig felkergette egy fára; és attól a naptól fogva, édes gyermekem, öt igazi férfiember közül három mindig a macskához vagdossa a keze ügyébe kerülő holmikat, valahányszor találkozik vele, s minden igazi kutya felkergeti a fára. De a macska is állja a maga részét az egyezségben. Egeret öldös, és szórakoztatja a kisdedeket, amikor bent van a házban, mindaddig, amíg meg nem húzzák túlságosan a farkát. De ha ezt meg is tartja, időről időre, különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét csak az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó-rengő rengetegbe, vagy a nyirkos, vad fákra, vagy a nyirkos, vad háztetőkre, s vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.

......................................

Mivel aki ezt odatette nekem, a padomról ismer -annak előző és vérző szívvel temetett mert bűzös organizmusok által, mocsokkal telehányt helyén még-, így belinkeltem neki a Téltemető-t

Macska vagyok. Pláne vörös.

 

Itten molyol a fejembe benne. Tudtam, tudtam, csak nem sejtettem... ugye.

Vikink, urunk s parancsolónk, igazember királyunk, országunk kedvenc alacsonyférfija, nagy kegyesen eltűrte -s a neki járó világméretű tisztelet tárgyiasulásának könyvelte el- a nemzeti ünnepünk tiszteletére az ő éltetésére érkezett, csakis tőle független egyéni szervezésben ide utaz(tat)ott s spontán megnyilvánult lengyel sokaságot























/Ihol, ni/

Tarlós szerint új barátság kezdete ez. (Ismét lesznek lengyel-piacok? kérdezem én)

Egy ide vonatkozó idézet:
"13:30 Békemenet

A Széles Gábor médiamágnás által gründolt kormánypárti civil mozgalom párszáz lengyel importtüntetővel megerősítve [1] a Dísz térről vonul át a Lánchíd érintésével a Kossuth térre meghallgatni a másfél órával később ott szónokló Orbán Viktor miniszterelnököt."

(Délután pedig viki boldogan sütkérezett a Kossuth téren, a forradalmi hősöknek kijáró szikrázó tavaszi napsütésben mikor aktuális EU-gyalázó és egyben -éppen ezért- országrontó beszédét előadta, a nemzet ünnepén.)
A spontán tömeg pedig gyűlt a Nemzeti Múzeum kertjében, a legnagyobb nemzeti ünnepen.

























/Dokumentum innen/


Nem is értem. Vagyis dehogynem. Persze belegondoltam, hogy van-e az a pénz, amiért én elmennék hitler vagy pinochet vagy kimirszen mellett demonstrálni. De rájöttem, a kérdés sem helyes.
Hiszen ez egy vallás, dogmákra épít s ott az útiköltség-térítés, az ebédpénz már csak kis desszert az önként, szent küldetéstudatból vállalt epizód után.

S ma beugrott.
 

Hát, erről van szó.
Hiszen ... hiszen.... annál jobb itt, minél rosszabb...

Meddig még?

Na, nem a félsz, hanem a másik para, az amelyik Muldert is magához láncolta.

Jut eszembe, nézem -mikor elkapom és nem felejtem el de teljesen- a zikszatkát, megint, s ettől persze ismét rákaptam a párhuzamosan futó, minimum egy évtizedes csúszással készült, de hasonlóképp mulderes Kaliforgia sorozatra. Mely nem kevésbé nagyon okés.
De elkalandoztam, mert történt tavaly májusban -most megtaláltam a facebook-bejegyzésem erről-, hogy egy reggel hűlt helyét találtam finom, csinos gyűrűmnek.




















Ilyen, ni. Csak éppen annyi a különbség, hogy az enyém közepén egy zafír van, s körötte hat darab piciny cirkon kő, melyek a virág szirmai.
Szóval tavaly májusban elvesztet s ezt én parajelenségként könyveltem el, s mint sok-sok más hüpp is, ez is ment a többi közé.

Aztán ma jött Misi, Ildike férje, hogy megagyusztálja a hónapok óta megátalkodottan -és van aki szerint csak a nem eléggé elzárás miatt- és folyamatosan -cirka percenként 100-120-at most már- csepegő csapunkat a ház legkisebb helyiségében. Pontosabban már pénteken leszerelte és elvitte a csaptelepet, hogy majd otthon  megpróbálja megmenteni, mert ebben nem cserélhető a betét, csakis a tömítést lehet váltani benne, de láthatóan volt valami egyéb baja is, így inkább elvitte, hogy a hétvégén nyugodtan barkácsolhasson rajta, ma pedig visszahozta. Így a hétvégén kis macera volt kézmosásilag, de ennél sokkal nagyobb macerát jelentett, hogy Am/ vizes tálját feltölteni is el kellett battyogni a fürdőig. Tudom, rinya maca vagyok. Na.

Ma pedig visszahozta Misi végre a csapot. Büszkén jelentette -én pedig nagyon hálásan hallgattam-, hogy kicsit kellett csiszolni, mert a rézgyűrű benne eldeformálódott, de volt benne annyi anyag, hogy abból megcsiszolva lehetett megfelelő felületet varázsolni ahhoz, hogy a tömítés,. mely aztán a helyére került a célnak megfelelően tudjon szolgálni. S ahogy szerelte vissza azt, majd nyitotta ki a vizet, ehhez el kellett húzni a mosdó alatti kisszekrényt, s ezen mozdulat közben egy maréknyi ez meg amaz került elő mögüle/alóla. Mely kupacban ott volt ez a gyönyörűség is.

Ez. Ami sokkal többet jelent egy vékonyka, szép, apró kövecskékkel ékesített ékszernél.
Nem emlékszem pontosan, nem hiszem, hogy kötődne nagy naphoz, persze, lehet, hogy dehogynem, mégis én ezzel vigasztalom magam -mármint azzal, hogy a fontos dolgok hiánytalanul megvannak agyam helyén-, s a lényeg csak az, hogy ezt, ezt a kicsiny, édes, szépséges, aranyos gyűrűt én az almámtól kaptam. Tehát nem a nap, nem az, ahogy, hanem a tény fontos, hogy tőle kaptam.

És persze, verhetetlen vagyok veszteségek élhető helyen könyvelésében s azokkal terhelten de továbbélésben, ám most ez kifejezetten jó. Nagyon jó,
 

Megvan a gyűrűm!