Cici és miegymás.

Most láttam egy agyzsibbasztó értekezést a témáról, melyben arról folyt a polémia, hogy ma már elengedhetetlen, hogy a nő... A_NŐ énképe, ha kívülállónak tökéletes is,, számára is az legyen. Ezzel idáig maximálisan egyet tudok érteni, azzal a hangyányi kiegészítéssel, hogy tsókolom, magasról teszek a kívülállók véleményére, amennyiben én magam elégedett vagyok magammal. (Hiszen ez egy mérleg, s itt jön be a szilikon témája, ha az a mérleg el van kalibrálva, akkor biza azon sok esetben egy kis szilikon segíthet... de elkanyarodtam...) Mert a folytatása az volt ennek, hogy aki nem elégedett önmagával az feküdjön a kés alá.

Nos, ezzel sincs bajom. Azt gondolom, mindenki úgy hülye, ahogy akar.
Persze van olyan eset, amiben fel sem merül a hülyeség, amikor olyan az adottság, ami valóban akadályozza az egyént az életben.
- túl kicsi,
- túl nagy,
- megereszkedett,
- satöbbi.
De vannak nyilvánvalóan ettől merőben eltérő esetek is, szép számmal, mert ugye van az a pénz...




 

/Cicik lelőhelye ehun, ni 1, 2, 3/

De van ennél még kedvesebb felhasználási területe is e varázslatos anyagnak:













































/Csábos ajkak ehunnan e/

És továbbmegyek, mert ez még mindig nem a vég:




















/Bácsi meg eminnen gyött/

És persze tudom, hogy a szilikonnak sokkal de sokkal nemesebb felhasználási területe is van, amit sikerült megismernek -úgy ahogy- egy számomra nagyon nagy nyereségként elkönyvelt barátság által, melynek önző hozadéka számomra a nyílászárók szigetelése például, valamint egy olyan gyúrólap, hogy megszólal... imádom. Köszönöm Tagore! Mert mint megtudhattam tőle, a szilikon egy varázslatos anyag. 

De tulajdonképpen nem is ezt akartam írni, hanem azt, hogy nekem mi jut eszembe az említésére.
Naná, a lábam. Hiszen szóba került annak láb alakúvá formálása cirka két évvel ezelőtt, de szilikon ide, volumen-pótlás oda, nem engedik azt ereim. Pedig szép reményekkel indult a dolog, majd lelombozott az eredmény.

Szóval, nekem most már mindig, az idők végezetéig a szilikon, eme varázslatos anyag említésére a lábam fog eszembe jutni, nem pedig holmi cicik...
 

Ma reggel is láttam kifligabikát az atv-ben, amint édes mosolyával váltig magyarázta, hogy a jelen négyszáz-tizenhetedikként bevezetett új adónem például, vagy az újabb költségvetésből kiszipkázott ezer meg egy milliárd nem megszorítás, legfeljebb racionalizálás, hiszen az -a megszorítás- egy szocialisra perverzió, s ők, narancsos mosolyú, kedves népek, nem perverzek.

Most pedig az oldala is elérhetetlen.

































/sg.hu/

Jé, és miért kék ez a honlap? Menekülünk, csücsöknéni, menekülünk?

De ez csak egy elkaland a témától, mert ez az okos és ránézésre is megbízható, agilis, és kétséget kizáróan hiteles ember csak elindította a vezérhangyát néhai agyam helyét uraló tágas térségben.
Mert a mainapság zajló események kezdenek összeállni egyrészt kérdőjellé, de talán legalább ennyire valós képpé arról, ami itt zajlik, s aminek mi áldozatai vagyunk.
Mert igen, az enyhe kifejezés, hogy megsínyli mindenki ezt, amit tesz velünk ez az elmebeteg, s csak reménykedni tudok, hogy mire leáldoz szerencsecsillaga -mert annak záros határidőn belül meg kell történnie, hiszen minden diktátor elnyeri méltó jutalmát, s különösen abban, hogy a XXI. században már nem kell akár évtizedeket sem várni ennek bekövetkeztéhez-, még menthető lesz a hazám és talán egy iszonyat nehéz mélyrepülés után vissza lehet téríteni az európai útra.

Szóval, elgondolkodtam a folyamaton, és azon, hogy mi a különbség egy normális -a példa kedvéért hagy legyek ez én, ebben a szituban- ember és orbán_és_sleppje között.
Mert az most is -már bő egy éve nyilvánvalóan- látszik, hogy ez a bagázs tökéletesen alkalmatlan egy ország vezetésére. (Nos, az, hogy ennek a válság, vagy a kontinens szintű változások az okozói-e, vagy ezektől függetlenül balfaszok, az már messzebb mutató kérdés, tehát ezzel most nem foglalkozom.) De visszapörgettem a dolgokat sőt, elképzeltem, mi a különbség egy normális -mondom, jelen esetben én-. és ezek között.
                      
"Ha tojást tojni nem tudok, attól még a záptojást felismerem."  /G. B. Shaw/

Nos, ez. Illetve én ezt vallom, hiszen nekem eszembe nem jutna nyolc évig -egy elbaszott ciklus után pláne, de ne legyünk szőrszálhasogatók- azon hisztizni, hidat lezárni, sírva szaladgálni  a vargához.. -fűhöz-fához, szalad európához...-, hogy árulkodjak, majd hazudni, mindent és bármit és bárkinek ígérni, hogy megszerezzem azt a bizonyos áhított széket.
Melyhez -én tudom ezt, s belátom- én alkalmatlan vagyok.
Nem úgy vikink. Gond nélkül kiaknázott minden de minden lehetőséget, hogy elfoglalhassa a szerinte őt, születése okán megillető helyet. S azt meg is kapta végre bő egy éve.

Mert remekül hazudik.
S mert bő tömegbázisa van a bosszúra szomjazók.az elkeseredettek vagy a mindenképpen kapaszkodót keresők között,, s mert viki tökéletes manipulátor, karizmatikus személyiség, mint hitler.

Én akkor, a választások után adtam neki egy félévet. Vártam, könyörögtem, hogy teljesítsen, profánul szólva, leszarom, hogy ki, de tegye amit tennie kell, s vigye a hazám dolgait, viselje szívén a problémákat, oldja meg azokat s segítse előrébb jutni a dolgokban, vagy legalább nem századokkal lemaradni, vagy mint kiderült, célzott tevékenységgel konkrétan bő száz évvel visszavetni az államigazgatás, a gazdaság, a társadalmi berendezkedés elveit.

Most pedig már azt látom, hogy szegény vikit felemészti pszichózisa, mert látja, a naszád, melyet hazugsággal, csellel, érdemtelenül eluralt, az irányítása alatt óhatatlanul zátonyra fui(ott) ls bármit tesz, már a világ minden része látja, mennyire alkalmatlan a szerepre, s ennek egyik legnyilvánvalóbb jele, a nácik egyik kedvenc szlogenje, amitől amúgy lábrázást kapok, de itt sajna teljesen passzol, tehát a kettős beszéd.
Kinn, az EU parlament-ben hajlong, parolázik, sőt, nyílt színen benyal bárkinek, majd hazajön és itthon veri a mellét deklarálva a forradalmár mivoltát....






















/orbán kormány..../


Mondom, tavaly félévet adtam ennek a Napóleon-komplexusos törpének, de csak annyi változott, hogy a kezdeti pökhendi magabiztos önhittségből mára szánalmas akarnokká váltak, szinte mind. Már akkor el kellett volna hagyni a házat.

Sajnálom őket, mind egy szálig.
 

Vagyis betű szerint ez ,valójában meg Cucu... de ismét nem az elején kezdem, mert itt még nem tartok...

Megint nekiindultam, naná, pedig zabszem már-már stabil helyet nyert ahol kell...de én, mint a mérgezett egér, ugye...
Úgy terveztem, hogy reggel torna, aztán onnan egyenesen indulok Esztergom felé, így eleve a gyogyóba bőrönddel felszerelkezve megyek, hogy ne kelljen hazabattyognom, majd ugyanoda visszasétálnom csomaggal az induláshoz. Ám Edit -minden gyógytornászok leggyógytornászabbika- felhívott még időben, hogy el se induljak, mert megtámadta valami izé, reméli nem influenza, de dolzni így sem tud, tehát a mai lábtekerészetem elmarad. Tehát így egy bő órával hamarabb elindulhattam, ennek örömére jeleztem Szögletes Barátnémnak, hogy amennyiben munkában senyved ma, meglátogatnám, s így színt vinnék szürke napjába. Ahogy ezt nívósan tettem is már ezidáig két alkalommal, és külön érdemként élem meg a tényt, hogy e hely nevére teljesen magamtól emlékeztem! (Mely, ugye, az én esetemben nos, minimum figyelemreméltó.) Azt azért megkérdeztem -a munkarendje után ez volt a következős infó, amire feltétlenül szükségem volt-, hogy mégis merre kell mennem majdan, ha oda akarok találni a (büszkén felidézett) nevezett műintézménybe, s csak a megszokott számú alkalommal akarok eltévedni. [ht] kedves megadta a kért felvilágosítást, s én a tervvel, melyet kiötöltem -hogy Batta_Budapest_[ht]_Visegrád útvonalat bejárva megérkezem szülővárosomba- nekieredtem.
Előbb okosan-ügyesen megnéztem az utvonalterv.hu segítségével, hogy hogyan is leszek képes eljutni az Etele tértől a Flórián térig, mert tudtam, annak van speciális keresője is, mellyel már néha próbálkoztam, de eddig sosem jártam sikerrel -egyszer írtam is ez ügyben az ott megadott címre, de még reakciót sem kaptam, úgyhogy üsse kavics, gondoltam, megen megpróbálom, nos, most is épp annyi sikerrel jártam, mint korábban, de sebaj... legalább rosszabb nem lett ez az alkalmazás, mely erény szép hazémban jóformán alig valamiről mondható el az elmúlt bő másfél évben... de ez megint elkaland volt eredeti témámtól.... Melynek boncolgatásában csak ott tartok, hogy elindulok az Etele tér felé, s így, hogy nem adott semmi alternatívát az erre hivatott alkalmazás, s mert tudom a budapesti metró egyelőre retró, de pláne ahol nekem kell, nem is van, így mielőtt beértünk volna a buszvégre hívtam egy taxit, mely meg is érkezett szinte rögvest, amint leevickéltem -némi segítséggel, mankó s bőrönd által támogatva/nehezítve- a járműről.
Útban a Flórián térig, volt idő megbeszélni a taxissal a jelen helyzetet, különös tekintettel az orvosképzés jelen állapotára, melyben vitathatatlanul mindketten igen kompetensek vagyunk. De különösen én magam. Üdítő közelségben a célhoz kitett az autóból, s indultam Szögletes Barátném állomáshelyére, s lám, nem hittem volna, de meg is találtam azt.

Most voltam ott, azt hiszem harmadik alkalommal, s máris ismerősökkel találkoztam. Már a célszemélyt leszámítva ugye, s az egyik a címben tévesen jegyzett nevű alak. Mert a cím -uccu- ahogy feljebb említém, betűre megvan, csak azok sorrendje más,mert a keresztségben, avagy kedves gazdi jóvoltából a Cucu nevet kapá jószág. Aki, mármint gazdi, szintén ismerősöm, vagyis kis -vagy egy zsáknyi- eufemizmussal hagy nevezzem már így, mert én igen üdvözlöm az ilyen embereket.
(Az pedig egy külön szellem_kép, amit a kapucni, egy-egy mozdulat s néhány szófordulat megidézett. De ez már egy másik, hosszú, soha véget nem érő és mindig velem lévő köszönöm_mese.)
Ittam kávét, melyet előre megajánlott nekem [ht] kedves, s szép, asszimetrikus csészealjjal ellátott decens ibrikben tett elém, s miközben azzal végeztem, megbeszéltük a világ, s némely hely érdekes eseményeit, benne érdekesnél érdekesebb jellemekkel, sőt, jellemtelenekkel... valamint egyéb fontos dolgokat, aztán rákérdeztem, hogy lehet-e ottan nála enni valamit. Nos, a ropin kívül nemigen van más, ám uccugazdi is azonnal jelentette, hogy van a szomszédban több hely, melyek finomnál finomabb étkekkel várják a megfáradt vándort, s említettek egy lángos-lelőhelyet is.
Nos, ez a zizé... amikor a zuniverzum párhuzamosai találkoznak, mert én napok óta majd' megveszek egy igazi sajtos-tejfölös lángosért, melyet így meg is kaphattam. (Esküszöm, hogy átmentem volna érte, de nem hagytak... így boldog elégedettséggel maradtam elfoglalt helyemen -ahol is elzártam az utat a helyiség méltatlanul kicsi, de nagyon csinos szemetesétől- s várhattam elégedett mosollyal arcomon az ozsonnámat...)

Hiába. na. Nekem [ht] kisasszony örökre -már amíg bírja a 10%-om szusszal- összeköttetett az alant illesztett hölggyel, mozdulatokkal zenével, hangulattal, kellemmel.





A hely nívós háziasszonya nézett nekem buszt, melynek idejét vagyis annak figyelését, hogy én jókor induljak neki, rá is bíztam, s mikor kettőt már túlbeszélgettünk, a harmadikhoz ki is kísért. (Szóval, kettővel hamarabbival akartam jönni, de még így sem volt késő, és nagyon jó, hogy maradtam... köszönöm [ht], köszönöm Uccu, köszönöm Uccugazdi... memóriám nem is van, ezért elég leszen ez a meghatározás...)
Esztergom jelen állapota olyan, amilyen. (Nem, ez nem lemondás a hangomban, nem az, hanem az elfogadásnak olyan szintje, melyben nincs belenyugvás, csak és kizárólag az általam változtathatatlan elkönyvelése, s a várakozás, a bizodalom a jövőben.) Vagyis például nincs a városban helyi tömegközlekedés. Nem egy Budapest méretű helyről beszélek, s ahogy most mennek a dolgok, lehet holnap már ott sem lesz busz_villamos_metró_troli azaz BKV, ahogy ebben a városban már viszonylag rég nincs... tehát meg kellett oldanom valahogy a buszvég és Apu közti tetemes távolságot. Leszólítottam egy a buszvégen sétáló egyenruhás urat, akiről kiderült a menten induló ingyenes texojárat sofőrje, így azon nyomban indulhattam is.
(Persze itt is hoztam a formám, hiszen mindenáron fizetni akartam, nem tudva, hogy jótéttexo járata, tekintettel a város helyzetére mindenkit elvisz mindenhova, nem ragaszkodván a vásárlói státuszhoz, de sebaj, ennyi már meg sem lep.... miért pont itt ne lenne ilyen kalandom.)
Majdnem házhoz hozott a járgány, itt pedig Apu remek, igazi ízes krumplilevessel és tiramisuval várt. Persze reménykedve kérdezte, hogy meddig akarok maradni, s mikor mondtam, hogy hát hétfőig, kicsit reményvesztetten nézett rám, de viszonylag gyorsan túllendültünk e traumán, s megbékélve az elkerülhetetlennel már ki is találta a hétvége menüjét, melyet remek szakács-tudományával szervíroz majd nekem.





















Itt pihenek...
 
Hiszen, uccu neki, s ide is értem!
 

Gyerekversek. Pláne svéd gyerekversek, az egy külön fogalom.

Ingrid Sjöstrand

VAN HOZZÁ KÖZÖD?

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
és hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él,
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

...........................

Kicsit messzebbről nézve, vagy inkább messzebbre nézve ez alapján:


 

 



Szar ügy.
 

Leálltam vele, de nem ment könnyen, s mire sikerült, boldogan veszem tudomásul, hogy nem felejtem el, mennyit nyertem azzal, hogy nem etetem a trollt....

De örömmel, s közben rettenetes borzadállyal, mély undorral és kínba hajló fájdalommal veszem tudomásul, hogy még mindig nem bírnak a trollok meglenni nélkülem.

És azt hiszem, a troll, ezekre nem jó kifejezés.

Soha. Mondom, soha nem akarok ezeknek a közelébe sem kerülni.
Nem etetem őket, hiszen az éhhalálnál szebbet egyik sem érdemel, majd a következő körben vagy megtanulja, mennyire aláment a minimális szintnek is, vagy ismét döggé válik.






















/...és még hasonlít is, de mennyire.../


Aki pedig abban leli örömét, vagy nemes küldetésének tekinti a dolgot, hogy a barmok minden megmozdulásáról feltétlenül tájékoztasson engem, nos az minimum érdekes.

Ha ettől kerekebb az életed, fel ne add a dolgot! 



 

Elsőre azt gondolnám, hogy ez olyan páros, mint az udvarias-modoros; okos-okoskodó; vagy jelen helyzetünkben a szakmailag_megfelelő_sikeres-unortodox...

De más is, vagy talán a valódi, netán eredeti értelmezése is ilyesmi, hiszen ma ismét összeakadtam a magyar motívumok divatban való alkalmazásával, s ezt így ki is hangsúlyozták ott: magyar s nem magyaros motívumokkal operálnak. Hétköznapi darabokon éppúgy, mint akár munkaruhákon, cégek formaruháin, vagy kiegészítőkön.










































/Paprikapiros borvirág, innen/



























/Trenditatyó ehun lakik, ni/






















/Bő választék ihun, e/

























/Snájdig formaruhák ímhol, ni/

A trend, a magyarság, a nemzeti öntudat ilyenformán való kifejezésre juttatása nekem nagyon tetszik. Sőt!
De legalább ennyire fontosnak tartom az ebben megbúvó, ezzel párhuzamos létező -hisz e kérdés hívja életre ezt a vonalat is, vagy fordítva, de egyik nincs meg a másik nélkül, talán- veszélyt, azt, hogy nagyon könnyű átesni ama lónak a túlsó oldalára.

S ott bizony, elvesztek az értékek, s marad pusztán a kérdőjel, s miután a kérdés maga unortodox volt, hát válasz sem adódik rá egykönnyen.






 




































A helyzet az, hogy a magyar, unortodox maneken piss nem kizárólag önmagát, hanem minket, mindannyiunkat aláz a porba és évtizedekkel, ha nem századokkal -kúriák és társaik- ránt vissza a fejlődésben.
No, ez nem magyar virtus, ez nagyon is a magyaros....

(És tudom, én meg monomániás vagyok, hogy egy szoknyakorcról is a viktoriánus elmeháborodott kor jut eszembe, de ennyi hagy legyen már nekem....)
 

Pedig már aszittem.
És persze még mindig, közben pedig már látszik, hogy a pingvin bármennyire is öntudatos és magabiztos, én vagyok kevés a linóleumhoz.

Történt, hogy tegnap ismét elkapott a hevület, hogy mentsem megfele a világot. Mert én ugye, szoktam asztat csinálni, többféle módszert ösmerek ehhez, melyek között több "eszköz" is rendelkezésre áll a nemes cél eléréséhez.
Hol kukaccal, hol barbárral, tolvajcsajszival, miegyébbel, de -s néha időlegesen életem árán is-, de teljesítem küldetésem, így volt ez tegnap is, vagyis a késztetés megvolt, elő is kotortam a cd-ket, s tettem, amit tehettem....

Aztán rájöttem, hogy nem úgy van az! Miután betartott nekem kaméleon, már elolvastam a cd-k tokján a leírást, s mindegyik ablakos minimumkövetelményeket sorol, sehol egy hüllő... no, uccu neki, GYIK.
Anno, ezt az oldalt, még Dittelyányom mutatta nekem, hogy milyen kérdések is szerepelnek rajta, mintegy vicclap gyanánt, majd én ott maradtam. A sok meglehetősen tán bugyuta kérdés közt, jócskán van praktikusan  használható és valóban érdekes is. Úgyhogy kapom onnan a hírlevelet, néha olvasgatok, most pedig feltettem ott az aktuális nyavalyámat.
Éspedig.

Nos, nagy meglepetésemre kaptam is válaszokat, hasznos dolgokat, melyek leginkább arra az eredményre vezetnek, hogy egy kaméleon is sokkal de sokkal okosabb nálam.
Mert még a progit sem tudom letölteni, illetve ha az meg is van, nem tudom rávenni, hogy életre keljen a gépen, mely arra hívatott, hogy az ablakosra rajzolt játékom értelmezhetővé tegye pingvin illetve kaméleon nyelvén.

Szóval, most ez van. Búsulok. Én szegény, s az egy dolog, de szegény világ, ha tudná micsoda veszélynek van kitéve nap nap után, míg nem tudok tenni a megmentéséért!!!

Csal sírok...

























/Ehun sír, ni/


Hüpp....
 

Ennek itt meg kell lennie.

"Kortárs roma művészeti gyűjtemény - KuglerArt Szalon Galéria
A KuglerArt Szalon a roma képzőművészet, népművészet és iparművészet bemutatását, támogatását tűzte ki céljául. A Galéria Budapest belvárosában, a Bazilika tőszomszédságában, egy közel 150 éves ház korhűen megmaradt helyiségekkel rendelkező lakásában működik. A tavaly nyár óta látogatható lakásgaléria Kőszegi Edit filmrendező magánygyűjteményéből alakult ki. Csaknem húsz művész alkotásai láthatóak a szalonban, s ezek nagy része számos rangos nemzetközi kiállításon is szerepelt, így Pekingben, New Yorkban és Párizsban, Passauban és Stockholmban. A magyar érdeklődők a Magyar Nemzeti Galériában és a Néprajzi Múzeumban találkozhattak az alkotásokkal, melyek immár meg is vásárolhatók.
A galéria szalonként működve változatos programok keretében teret ad művészek bemutatkozásának különféle művészeti ágakban.
A következő szalonest február 25.-én lesz, témája az 1977-ben elhunyt autodidakta roma festőművész zseni, Balázs János munkássága lesz.
Roma Sajtóközpont 2012"




















Ecsettel és irónnal (önéletrajz és versek)

Balázs János cigány festőművész és költő (Alsókubin 1905. november 27. – Salgótarján 1977. március 18.)

























Bogdán János Amigo


Különösen ha már Elindultak a cigányok....
 

Szegény ember vízzel főz... a hüje meg azzal, ami van, ugye.

De nem, nem is hüje, ááááá, csak nincsen esze, na. Ma süttem egy kenyért, egy remek, szalonnás kenyeret, meg megcsináltam az ebédet, aztán visszavonultam megnézni egy Ügyvédek epizódot. Nem mintha vagy hatszor nem láttam volna minden részét a sorozatnak, ám tuti, hogy rendre találok olyanrészletet, amit vagy nem is láttam, vagy csak elenyészett néhai tenger eszem végtelen üres helyén.... így remek szórakozás, mint volt most is, hiszen egészen az utolsó kockáknál jöttem csak rá, hogy, ja, ez megvan. Viszont így, nagyszerű élményekben van részem, ráadásul nem limitált egy-egy erre szolgáló esemény felhasználásainak száma sem.
Szóval, mikor vége lett az éppen futó résznek, rájöttem, hogy még tegnap kitaláltam, sótök egy adag mufft.
Mert én -ugye- szoktam olyat, s bár más nem nagyon szereti, de sebaj, ilyesmi engem nem nagyon szokott visszavetni, tehát nekieredtem.
Citromos joghurt, kandírozott citrushéj, miegymás... nagyjából össze is raktam már, mikor rájöttem, hogy nincs itthon sütőpor.
Bakker.
Kétségbeesve hívtam  Ildikét, hátha tud de ízibe kölcsön adni nekem egy zacsinyit, de elkeserített, így hagytam is a dolgot. Úgy elkeseredtem, hogy ki sem dobtam semmit, csak hüppögve bejöttem és sajnáltam magam.... pasziánsz... (ami a linux birodalomban kicsit másképp megy, mint azt az ablakos monopóliumban tanultam, így az is tud meglepetésekkel szolgálni, s mikor kicsit meguntam, hogy mán megen nem nyertem, beírtam a gugliba, hogy "sütőpor helyett". S lám!
Vidéki valék, vagy mi a jégverés, úgyhogy ezt direkt nekem tanálták ki. Mert ugye tudtam én, csak nem sejtettem, hogy a sütőpor főleg  szódabikarbóna, némi keményítővel, meg liszttel. Kicsit keresgéltem még, mert rémlett valami a tisztítóhatásról is, s meg is lett, sőt, mi több, még a fehérítőről is. (Csak el ne felejtsem... ööö... tudom, akár a lottó ötösért is fohászkodhatnék....)
Doktorötker egy okos gyógyszerész volt. Dr. Oetker néven is.






















/DoktorÖtker itt lakik/


Szóval, vissza. Szódabikarbóna elő, cucc összerak, közben sütő bemelegszik, s minden megy a maga útján.
Gondoltam, lesz ami lesz.
S lett is. Nos, ki kell tapasztalni még az arányt, mert egy nagy platty lett az egész, de tény, hogy megtette amire hívatott a dolog, hiszen tele lett kicsiny, csinos hólyagocskákkal. Csak tán némileg többel, mint ami kívánatos lenne, hiszen az arány, hólyag és süti között meglehetősen méltatlan, hogy úgy mondjam.
Tehát ki kell sakkozni az arányt.

Vagy nem szabad elfelejteni a sütőport, mikor végre eljutok vásárolni.



 

Szökőév van, és annak is ma van a plusz napja, mellyel megfelel eme feladatának.

Naná, én marhára azt hittem idáig -és persze nincs kizárva, hogy holnaptól ismét így tudom- hogy időnként, jelesül négyévente beiktatnak egy plusz napot a naptárba, mert a bolygó kerengése a Nap körül marhára nem pontosan osztható szakaszban megy, így van némi difi. S ez a nap, a legrövidebb -28 napos- hónap, a február,meghosszabbításaként, azaz február 29-ével jelenik meg.

No, ehhez képest kiderült, hogy nem Leningrád, hanem Moszkva és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.....  Egészen pontosan nem egy plusz nap, hanem egy meglévő duplázása a megoldás, és ez a dupla a Mátyás nap, azaz február 24.

"Február 24-e az a nap, amelyet a liturgikus naptárak, így A Magyar Naptárral Kiegészített Római Naptár szerint is szökőévben „kétszer kell mondani” – azaz írni, és amelyrõl a régi, a II. Vatikáni Zsinat előtti liturgikus naptárban Mátyás napját február 25-re tették („Mátyás ugrása”). Igaz ugyan, hogy a mai liturgikus naptárban már nincs ilyen, négyévenként megismétlődő eseti áttétel (translatio), a szökőnap tekintetében nincs változás, az továbbra is február 24., de már a Mátyás-nappal együtt, ezért az egyszerűbb egyházi naptárakban nem is jelzik. Talán éppen az a baj, hogy a zsinat itt egy „meggondolatlan” lépést tett: a „Mátyás ugrása” elhagyása azt a látszatot kelti, hogy a szökőnapnak nincs igazi jelentősége. Ha ugyanarra a napra esik a Mátyás-nap, úgy talán nem is ez szökőnap, hanem a közönséges évekhez képest egy nappal meghosszabbított február utolsó napja. Így kerülhet még az egyházi kiadású kalendáriumokba is szökőnapként február 29. A tévedés oka éppen ez a felfogás. A február szökőhónap jellege ugyanis nem egy toldaléknap egyszerű hozzáadását jelenti, nem így hosszabbodik meg a hónap, hanem a 24. nap megduplázásával, amivel a hónap következő napjai eggyel előre lépnek a hetinapok sorában. Ennek pedig a régi római naptárra visszavezethető naptártörténeti okai vannak, amelyet a zsinat előtti egyházi gyakorlattal együtt mi is örököltünk." /Innen/

Tati. S így, a családom több tagja is ezt a nevet viseli, boldog névnapot! Duplán is! :)
 

Milkovics Mátyás Neo

Kontroll:
 

Ja! És hogy mit jelent nekem?

"Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerned, mindig be kell bizonyítanod, hogy te vagy a legjobb. Nagyon elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb? Nem akartam félni!" /Bulcsú/

"Eddig minden rendben!... Eddig minden rendben!...
Nem a zuhanás számít... a leérkezés!"

A gyűlölet (La haine)
Mathieu Kassovitz;1995.  

"-...nincs is jobb dolog a világon, mint egy jó kakálás. -mondja a kisöreg, ahogy kijön a fülkéből, ahol végighallgatta a fiúk beszélgetését, és mintha ismerősök lennének, folytatja- Hisztek Istenben? Nem az a kérdés, hogy mi hiszünk-e Istenben, hanem az, hogy Isten hisz-e bennünk. Volt egy jó barátom, úgy hívták, Grünwaldsky. Együtt deportáltak bennünket Szibériába. Ha az embert Szibériába viszik munkatáborba marhavagonokban kell megtenni az utat, át a végtelen sztyeppéken, hosszú napokon keresztül, anélkül, hogy élő emberrel találkoznál. Melegíteni melegítjük egymást, nem az a gond, hanem az, ha szükségre kell menni, ha kakálni kell, mert azt nem lehet benn a vagonban. Az egyetlen alkalom amikor a szerelvényt megállítják, azért hogy vizet töltsenek a gőzmozdonyba. De Grünwaldsky igen szégyellős volt, még ha csak mosakodnunk kellett is egymás előtt az is zavarta, én meg persze gyakran csúfoltam Grünwaldskyt emiatt. Szóval a szerelvény megáll, mindenki rohan, hogy könnyítsen magán. Közvetlen a szerelvény mellett. De én már annyit hecceltem Grünwaldskyt ezzel a dologgal, hogy ő elment egy kicsit messzibbre. Amikor a vonat újra elindul, mindenki gyorsan felugrik, mert a vonat senkire se vár. A probléma csak az volt, hogy Grünwaldsky, aki egy kicsit messzibbre ment egy bokor mögé, még nem végzett a szarással. Látom ám, hogy egyszer csak kijön a bokor mögül, két kézzel fogja a gatyáját, hogy az le ne csússzon, és igyekszik elérni a vonatot. Én nyújtom a kezemet, de valahányszor amikor ő is nyújtja az övét, elereszti a gatyáját, ami lecsúszik a bokájára. Akkor felhúzza a gatyáját, és elkezd megint futni, és a gatyája mindig lecsúszik, valahányszor csak nyújtja felém a kezét....
- És mi lett Grünwaldskyval?
- Hát, Grünwaldsky megfagyott."

És pont.
 

Avagy, turul a falnak....

Egy részlet a cikkből, ahonnan a videókat is vettem, Setét Jenő gondolataival:

"Setét Jenő civil aktivistának nagyon tetszenek a videók. Szerinte a filmek végre bemutatják a rasszizmus működési mechanizmusát, és a cigány szereplők rasszizmust elutasító fellépése erősíti a roma öntudatot.

Setét nem érzi visszásnak a bosszúmotívumot. „Mi, cigányok napi szinten szembesülünk az ilyen helyzetekkel. Az a nyílt képmutatás, amit például a filmbeli lakástulajdonos tanúsít, vagy amikor arrogánsan, minden diszkréció nélkül, eleve bűnösnek tekintve követnek minket, a gyerekeinket és a szüleinket a boltban, az bezzeg senkit nem zavar, és nem szül olyan érzelmi elutasítást, mint most ezek a filmek."

És a kampány eredeti darabja, melyet a  Reckless Tongua készített:




Vegyesek az érzelmeim ezekkel a filmekkel kapcsolatban. Hiszen miközben azt gondolom, hogy egyrészt, s talán túlnyomórészt is, pontosan megfogalmaznak egy dolgot, egy nagyon fontos dolgot, és arra egy nonkonform -unortodox, hogy száradjon le a gatyája annak aki ezen kifejezést mainapság fémjelzi- választ ad, közben pedig ott van az a kicsi, már-már csak érintőleges érzés, hogy nem kontraproduktív ez?

Nos, azt hiszem, nem. Igaz, van ebben jó sok bosszúszomj színezet, van benne, majdénmegmutatom mellékíz, mégis a legfontosabb az, hogy sarkítva rámutat a helyzetre. Mégpedig egy tökéletesen jó irányból. Onnan, ahonnan láthatóvá válik, hogy nem azért létezik az egyenlőség, mert ez egy erőltetett, tankönyvi ostobaság, melyet ha kell, ha nem, muszáj betartani, hanem azért ostobaság a rasszizmus, mert olyan nagyon egyformák vagyunk, hogy attól biza a turul is a falnak megy!

Hosszú, nagyon hosszú és nagyon kemény telet temetek. Sokkal tovább tartott, mint egy magára valamit is adó évszaknak, ezen övben tartania kellene.

Három éve kaptam az első hideg szellőt, de most már bő egy éve, vagy inkább másfél, beállt a sarki hideg, a kíméletlen tél.
Tegnap jutottam el odáig, hogy eltemettem.

Ma, ahogy battyogtam haza a tornáról, egy óvoda mellett vitt el, ahogy mindig is, az utam. A kicsik, az egész óvoda, így 3-tól 6-7évesig, a nevelőkkel és dolgozókkal együtt álltak körben, biztonságos távolban a középen rakott máglyától. Lehettek vagy hatvanan.

Temették a telet.

Az ovi egy sarkon van, így én vagy 100 méteren keresztül battyogtam az ovisok énekétől kísérve.

 

Választottam. Eltemettem tegnap ott, mindent. Sokat köszönhetek ezeknek az éveknek, annak a milliószámnyi karakternek, amit leütöttem ott, a barátságoknak, a buliknak, az embereknek.
És legfőképp a tapasztalásnak.
Hogy megint megtehettem egy lépcsőnyit az utamból.
Köszönöm.

































Viszont minden utadba akadó -mindegy milyen előjelű is, s akkor is mindegy, hogy milyen előjelűnek indult s végül lett az- kapcsolatból tanulni kell. 
S lehet is.




 

Fliegauf Bence filmje.

Az egész cikket érdemes elolvasni, sőt, rákeresni is és minél jobban képbe kerülni ezzel, én most ezt a bekezdést vettem ki, s teszem csak ide, mert ez szerintem egy "remek" korlenyomat:

"Mai kormányunk önmeghatározása szerint a „nemzeti ügyek kormánya“. Az elmúlt évtizedekben a nyugati világban, „Európában“, a nemzeti ügyekre való hiv...atkozásban mindig van valami patetikus. Pátosszal telt. Az angolban a „pathetic“ szó nem csak patetikust, pátosszal telit jelent. Hanem szánalmasat is. Pont, mint ez az újabb kormányzati akció is volt. " /Ars patetica/

 
És még egy cikk, hiszen a szemét, nem kellék, hanem valóság.

"Tarr a Berlinalén: Az összes politikus bűnöző"
http://href.hu/x/h6wl

"Másodszor, a Zorbán kormány egy árva napig nem bírja ki, hogy világgá ne kürtölje a saját elementáris alkalmatlanságát arra, hogy ezt az országot bárhol, civilizált közegben képviselje. Még mindig nem értik, hogy ahelyett, hogy reggel és este arról ordítoznak, hogy milyen igazságtalan szegény Magyarországot támadni, miközben itt vannak ők, a nemzet, az igazság bajnokai, a műveltség mintaképei, satöbbi – egyszerűen csendben kéne már maradniuk. És egyszer ebben a nyomorult életben, kivételesen, könyörgöm, viselkedni.

Mert a Berlinalén – ha tetszik, ha nem – nem Balog Zoltán a roma szakértő, hanem Fliegauf Bence. Ahogy elnézem egyébként, valószínű, hogy azon kívül is."
Innen: http://href.hu/x/h6zt


Ismét egy cikk: http://href.hu/x/h74r

S benne végre egy részlet a kormány jelen szarakodásából:
"Ezzel is elejét kívántuk venni annak, hogy a filmet félremagyarázva, a valós történéseket nem ismerve, a film hátteréről nem tájékozódó újságírók valótlanságokat írjanak le az ügy és Magyarország kapcsán. Az utóbbi időben a nyugat-európai sajtóban több esetben jelent meg számtalan valótlanság, így fontosnak tartottuk a tényeket is bemutató háttéranyag eljuttatását."

Értve vagyok? Na.

Bedöglött a cirko, s mire újra életet lehetett belé lehelni, az ujjaim kékké fagytak, Am/ vize reggelre megkocsonyásodott a tálban. én hajnali fél négy körül aludtam el, addig próbálkoztam a begyujtással és minden alkalommal takargattam a melegítőben alvó Hármaskát... és a többi...

Tegnap szóltam még szakinak, aki ma jött is, szétszedte, sejtelmes porfelhőbe borítva a teljes fürdőszobát, hisz a szerkenytyű belseje akkurátuson finom porréteggel fedett, kitakarította az őrláng csonkot, majd tett egy próbát. Én és Am/ eközben marhára drukkoltunk -én két vastag pulcsiban. ami a vagy 12 fok hőmérsékletet tekintve nem is túl nagy elővigyázatosság-, de úgy tűnik nem volt elég lelkesedésünk. :(

Hiszen kiderült, egyetlen kis biszbasz tönkrement.



/Hőkorlátozó termosztát/

Ennek is a Junkers testvére a ludas, de funkciójában -sőt, fizimiskájában is- erről van szó.
Ez egy második vonalas védelem, tehát a biztonsági termosztát után még egy van, mely most beadta a kulcsot, tehát pótolni kell. De ideiglenesen elpöfög addig, de csak szakszerviz cserélheti, illetve a sarki bótba benne, nem lehet kapni Junkers alkatrészt, csak zárt hálózaton belül.
Ám, ha neked, édes blogger, netán a sublótfiókban van egy elfekvő vadi új hőkorlátozó termosztát az én Junkers cirkomhoz, ne habozz, s máris küldd azt, akár fénypostával is!

No, rajta!

Bakker. Globális felmelegedés. Mi? Ja, persze.

 

Behalt a cirkonk. Bakker. Illetve csak tetszhalott.
Mondom maximum tetszhalott!!!
Tegnap délután-este óta -nem tudom pontosan, mikor volt az első sikerrtelen újraindítási kísérletem-, nincs fűtés.
És persze mintegy könnyítésképpen nincs melegvíz sem.


Beszéltem tegnap még a szakival, majd ma jön.
Ugye jön? És ugye megpöcc az elredvásodott őrláng csonkot és azonnal eljő itten a kitavasziodás???

Ugye?!

(Megjegyzem, kesztyűben még annyira sem tudok gépelni, mint anélkül....)

"Milyen lehetett látni az egész fővárost romba dőlni, széttaposott embercafatok között járni az utcán, mumifikálódott tetemeket kerülgetni kenyérért menet, vérfoltos szobákban aludni, az Állatkert tetemeiből ebédelni, látni embereket megőrülni a borzalmaktól?

Az elmondhatatlan iszonyatról kellene beszélni február 11-én. Arról, hogy milyen lehet, amikor Európa egyik legszebb városa egy teljesen értelmetlen, a világháború menete szempontjából lényegtelen, de annál pusztítóbb, kéthónapos harcban, egy (két) őrült diktátor akaratából teljesen elpusztul. Arról, hogy harmincötezer civil hal meg, pusztán azért, mert épp abban a városban él, és még a lehetőségét sem hagyták meg neki, hogy elmenekülhessen.

Arról, hogy milyen az, amikor kifoszt és az állampolgárok egyik részét elhurcolja az egyik megszálló „szövetséges” birodalom, majd a helyébe lépő másik megszálló birodalom (a következő „szövetséges”) elviszi az utolsó elrabolható értéket is, megerőszakolja az édesanyád, a lányod, a nagyanyád, és elhurcolja a maradék életképes állampolgárt. Meg arról, hogy milyen, mikor a két birodalom regnálása közt a magyar történelem szemete, egy bűnözőkből, söpredékből verbuválódott horda uralkodik a város felett.

És arról is kellene beszélni, hogy milyen lehet két hónapig egy hideg pincében lakni, hering módjára összezárva egy csomó másik emberrel, elegendő áram, víz, tüzelő és élelem nélkül, miközben a fejed fölött szétlövik a házad, lakásodban, bútoraid között idegen országok katonái vágnak gránátot és bajonettet egymás hasába-hátába.

Meg, hogy milyen lehet magyar bakának lenni, szántás, állatok mellől besorozva, körbezárva egy városban, harcolni egy ügyért, ami nem a tiéd, gyűlölni egyszerre a német kamerádokat, az orosz felszabadítókat, és a nyilas brigantikat, akik kifosztanak, amíg harcolsz, de ha meghátrálsz, ők lőnek agyon. Milyen lehet magyar tisztként őrlődni a katonai becsület, az eskü, a németekkel való fegyverbarátság, a náciellenesség, a veszett ügy, az oroszoktól és a kommunizmustól való rettegés feszítő ellentétei között? Milyen lehet ágyúval lövetni a saját városodat, ahol felnőttél?

Milyen lehet hónapokig rettegve élni a mindennapokat, aludni, enni, beszélgetni, azért mert zsidó vagy, kommunista vagy, katonaszökevény vagy, bármi más vagy, aminek jogán azonnal agyonlőhetnek, vagy előtte még jól megkínozhatnak, mihelyst lebuksz. Milyen lehet elvből, hitből, jószívűségből embereket mentve a saját életedet kockára tenni, folyamatosan rettegni a haláltól, mások miatt?

Vagy milyen lehet megélni az apokalipszist? Látni egy egész várost romba dőlni, hatalmas épületeket homokvárként összeomlani, lánctalpak által széttaposott embercafatok között járni az utcán, mumifikálódott tetemeket kerülgetni kenyérért menet, romhalmazok tetején botladozni, vérfoltos szobákban aludni, az Állatkert tetemeiből ebédelni, látni embereket megőrülni a borzalmaktól?

És persze arról is lehetne beszélni, hogy milyen lehetett valójában a kitörés? Milyen lehetett a hadtörténelem egyik legőrültebb, legtragikusabb akciója? Milyen lehetett, mikor kiéhezett, elgyötört katonák és civilek tömegei rohantak bele egyenesen az orosz fegyverek össztüzébe? Amikor negyvenezer ember java már az elindulás után, a Széll Kálmán téren és a környező utcákban elpusztult? Mikor a Városmajor utcáin kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért, míg mások saját maguk haraptak rá pisztolyuk csövére végső kétségbeesettségükben? Milyen lehetett elfagyott lábbal tántorogni napokig a budai hegyekben, hogy az út végén, a fejlövés előtt a dögcédulától is megfosszon a szovjet kivégzőosztag, nehogy valaha is azonosítani lehessen a holttestedet?

Az utókor ezekről azóta se nagyon beszél. A katonásdit játszó szkinhedek, a budai hegyekben emléktúrázók utólag elképzelt hősi pózokat, nagy és hazug szavakat emlegetnek fegyverbarátságról, Európa-erőd védelméről, a bolsevizmus elleni hősi kiállásról. Politikailag motivált csoportok egyéni hősökre emlékeznek. A hivatalos ünnepségek a történelem csapdájába gyalogolnak: a honvédség egyszerre koszorúz a német és a szovjet oldalon harcolt magyar honvédek emlékhelyén.

S közben épp a lényegről nem nagyon ejt szót senki. Az értelmetlen, helyrehozhatatlan, igazságtalan; borzalmas, véres és mocskos pusztulásról. A rettenetről, több tízezernyi magyar értelmetlen haláláról, amit a "hősi kiállás", "Európa-erőd védelme", meg a többi lózung szabadított erre a városra. Az iszonyatról, amit, aki átélt, inkább felejtene, aki pedig nem élt át, el sem tudja képzelni, pedig a nyomai között járunk nap mint nap. Erre kellene ma emlékezni. Meg még valamire: hogy onnan is volt talpraállás."

......................

Eddig ez egy cikk, mely a hírszerzőn jelent meg, és változtatás nélkül tettem ide, mert nagyon fontosnak érzem.
Nagyon fontos, mert nem dicsőség, és még sokkal inkább kifejezetten becstelenség ma éltetni, még mindig, folyamatosan az akkor elkövetett bűnöket.






























/Ha valakinek ez ünnep, ünnepeljen. Nekem nem az./

"

A kihívásainkat illetőleg pedig olyan évbe léptünk, amikor bármi megtörténhet. Bármi, és nekünk ebben jelentős szerepünk is lehet. Tetszik, nem tetszik, nincs időnk megemlékezésekkel központi helyen foglalkozni. A Becsület Napja egy szép ünnep, amit a Magyar Nemzeti Arcvonal teremtett meg – de most pillanatnyilag huszadrangú kérdéssé vált. Méltóan meg fogjuk ülni, azonban az energiáinkat idén máshová kell koncentrálni. Mindenki tisztában van vele, hogy most hazánk jövője a tét. Az MNA ebben az évben nem ünnepléssel, hanem feszült figyelemmel, fegyelemmel és felkészüléssel adózik az ősök emléke előtt."

...előtte pedig, esetleg nem lenne egy szivacsod kölcsönbe?

"A film igaz történetet dolgoz fel!16 évvel a látása elvesztése után Eric elhatározza, hogy megmássza a Mount Everest-et a barátai társaságában. Hatan indulnak el, s reményeik szerint hatan is jutnak fel a csúcsra. Ám hiába gyakoroltak be előre minden mozdulatot, és lehetséges lépést, a csúcs a legjobb hegymászókon is kifogott már..."

Látóként születik Eric, majd tinédzserré válva fokozatosan megvakul.
Ekkor kell elhinnie az addig is tudott, de tagadott tényt, hogy a rendellenesség, mellyel születése óta él, nem megállítható. Tiniként kezdi megtanulni a világot vakként élni.


  /Kép innen/

Szüleivel kezdik felmérni a lehetőséget, elkezd birkózni, tanul, felnőtté válik. Édesanyja meghal egy autóbalesetben.
Tanár lesz. Kisiskolásokat tanít, s ott, az iskolában ismerkedik össze egy fiatalemberrel, egy kollégával, akivel együtt járnak falmászásra. Itt, az iskolában tetszik meg egy tanárnő hangja... és a falmászós barát tanácsára bekopog hozzá, hogy kérjen egy táblatörlő szivacsot tőle... a tanárnő éppen a gyerekeknek mesél ekkor:

,,Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. ..Ott van valahol az én virágom"-gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha valamennyi csillag kialudnék."

/Megjegyzem, vajh .... szóval, Kisherceg... mint fenn.../



/A tanár/


Falmászik. És ebben annyira jó, hogy ezzel rövid időn belül kinövi az épített környezetet és sziklára vált. Hegyre. Kisebb, majd mind nagyobb hegyre.

  /Innen/

Néhány hónapos a babájuk, mikor meghívást kap egy expedícióba, mely expedíció célja a hegymászók kánanánja. A Mount Everest.

Megérinteni a vigág tetejét.



/Innen/

És fölment! 2001óta Ericx megmászta a 7 legnagyobb csúcsot és Ő az egyetlen vak, aki megérintette a világ tetejét.

Hóban, fagyban, szatyorban.

El Grecotól Rippl-Rónaiig
Egy cél, amit fixáltunk korábban és ami olyan sallangok nélkül maradt csak meg az agyam helyét uraló tágas térségben, mint cím, netán téma, pláne kiállítás helyszíne, szóval csak annyi mormogott idebenn, hogy múzeum_múzeum....
Persze ez mit sem számított abban a tekintetben, hogy mikor a nap is rögzülni látszott, jótékony homályban hagytam azon tényt, miszerint nekem halovány lila gőzöm senincsen arról, hová is megyünk majdan. (Aztán mikor délután a kávé mellett ülve ezt bevallottam, mert érdekelt, hogy mégis mit beszéltünk meg, rá kellett jönnöm, hogy ... hogy nincs új a Nap alatt... és Luci tökéletesen tisztában van képességeimmel -sőt, azok hiányával...- s meg sem lepődik ilyetén fordulatokon, csak a híres etruszk félmosolyával konstatálja a dolgot.)
Szóval mentem. Mivel nyakig ér a hó, de ráadásul még le is van fagyva, így meg sem kíséreltem eljutni a távolsági buszhoz, mely a vasútállomásnál áll meg, mert az ugyan elérhető távolságban van nekem, de az odavezető út s mellette a járdák sem nem tisztítottak sem nem akadálymentesek, így jobb a békesség alapon, mentem az Etele térre (azaz ez csak a lánykori neve, mert ...mintegy asszonynevén, ugye... Kelenföldi pályaudvar), az agglomerációs járattal.
Ültem a buszon, s épphogy elhagytuk a várost, mikor eszembe jutott, hogy megnézzem a MEOSZ igazolványom, hogy ne a múzeumban -melyről akkor csak ennyit tudtam, de bízván bíztam a zilletékesben, ugye- kelljen kiderülnie, ha valóban valami bibi van... S lőn... tsókoltatok mindenkit... tehát -meglehetősen eufemizáltan megjegyezve-, a tehetetlen kétségbeeséstől könnyeimmel küszködve megírtam Lucinak, hogy ne siessen, nem megyünk tárlatra, én felbuszozom a végállomásig majd vissza, így ne bumlizzon ki odáig...
De egy hósi úrnőről beszélek, ugye, s nem adtra fel. Kicsit ugyan késett, s míg vártam, amúgy is igen keserű hangulatomra rásegített a hely büfésének véleménye a rokkantakról...
Persze, mindenki ismer... persze a szomszédom unokaöccsének a fiának az anyósa is... és "...igen, nem maga, hanem a 70%..." Szégyellje magát!
Nem az fogja romba vinni vállalkozását, hogy én nem veszek többé nála kakaós tekercset vagy kávét...

Megérkezett Luci s addigra én olyan állapotban voltam, hogy a villamos felé mentünkben, kinn a havon, két mankómra támaszkodva bírtam elbőgni magam... aznap már nem először, hiszen a buszon is megesett ez már... de sebaj... könnyeim épp csak, hogy odafagyhattak arcomra, mert már zötyögtünk is a villamossal a Hadik felé.
Mikor majdnem előtte voltunk már, feltette a kérdést Luci, hogy Hadik vagy Szatyor? Nos, nem állítom, hogy rögvest értelmezni is tudtam a kérdést, de a felvetés maga nagyon tetszett, majd mikor megláttam a cégért, hát nem volt kérdés, hogy hová megyünk. Szatyorba.
 

Én még itt sosem jártam. Édes egy hely, hangulatos, kedves.

A kávé remek volt, én mézeskalács ízesítésűt, Luci csokisat ivott, és egyáltalán, nagyon okés az a hely.
Mely, a Bartók Béla úton, annak egy kiszélesedésében, a most tomboló átnevezési tébolyban Gárdonyi Géza térré minősített ficakban kezdődik, így egy íróról elnevezett téren van. Nocsak, nocsak.

Viszonylag sokáig voltunk ott. Beszélgettünk, kétszer meglátogattam a bezárt mozgássérült mosdót -kulcs megszerzése után, persze-, melyben a fordulókör tele volt pakolva tartalék papíráruval, így funkciójának -mely a kerekesszékkel való manőverezés helyigényének biztosítása- baromira nem felel meg, de sebaj, kicsire nem adunk.
Kedvesek, szolgálatkészek a személyzet tagjai, akiket én jóformán nem is láttam, hiszen nem volt rálátásom csak az időnként feltűnő csinos pincérekre. Mert ugye mással voltam elfoglalva.
Például azzal, hogy kíméletlen őszinteséggel megbeszéltük a fontos és messze nem annyira fontos, de éppen gumicicaként létező dolgokat. Tisztáztunk néhány kérdést, néhány emberi kapcsolatot, én az érzelmek igen széles skáláját megélve, sokszor széles gesztusokkal kísérve hol könnyekkel, hol harsogó nevetéssel és Luci felém tanusított végtelen türelmével körített mondókával, aztán eljutottam a kellemes/kényelmes zsibbadtság állapotáig.
Majd már jóformán sötét volt, mikor hazaevickéltem, ismét szembesülve a farkasordító faggyal, a két mankóval nem egészen elég szélesen letakarított járdával, s a sokból már csak egy, a fejemben gellert kapva visszhangzó kérdéssel, melyet aztán fel is tettem valakinek, akit szeretek barátomként emlegetni-remélem, Ő nem kap sírógörcsöt ettől-, s aki aztán válaszolt is nekem.
Kiderült. Jaja. úgy van az. Biza. Nem az én szemüvegem torzít.
Most nem erről van szó.

Írók, terek, vendéglátóipari egységek. Kávék, pincérek.
Szintek.

Ahogy a Hadik és a Szatyor eredendően nagyon is visszatetsző okkal vált ketté, ma pedig mintegy hajazva erre a hírnévre helytáll a romkocsmák között, úgy ez a nap is remek segédeszköz volt ahhoz, hogy megtanulhassam, amit úgysem kerülhetek el. Csak idő és körök kérdése.

Köszönöm Luci, köszönöm barátom!

...vagy ismét egy csepp a pohárban... netán egy újabb tégla a falban...

Szerződés. Ez az apropó. Mely kérdés végigrágása amolyan kényelmesen zsibbadttá tesz. Pontosabban az, amikor elkapom a végét a gondolatsornak.
Mely nem más, s nem kérdés -eddig sem volt, de úgy tűnik ez csak nekem tiszta, de sebaj, a megszokás nagy úr, s tudom, tanulnom kell még-, a szóban megköttetett szerződés is szerződés.
Ha megfelel bizonyos feltételeknek. S megfelel.

Szóbeli szerződés.

Az iszapbirkózás nem mindenkinek a stílusa, de látom szép számmal vannak, akiknek mégis az. Kinek mi válik egészségére, kinek mi viszi előrébb a lelkét.
Ha van neki.

Téglája, amit a falba építhet. Ráadásul kinek, milyen van; mindenki olyannal építkezik, s így olyan lesz a fala is, amilyenre érett..
 

Valaha megtanulom? Képes leszek rá vajon?

Feltétel nélküli szeretet, és a másság elfogadása.
Azt hittem, ez utóbbit már letudtam, s "csak" az elsővel kapcsolatban van még leckém, ha be akarom fejezni utolsó köröm.
Illetve, ha azt akarom, hogy a befejezésekor, ez legyen az utolsó köröm.

De az események, s különösen a mostanság gyakoribbnál gyakoribb megtapasztalások miatt úgy tűnik, mégiscsak ez lehet az -a másság elfogadása- amivel még dolgom van.

És nem az a másság, ami szembetűnő, nem a vörös haj, nem a dagi, ikszlábú kislány kellékekkel, majd a testi fogyatékossággal való élet megtapasztalása ehhez a segítség, a szemléltető eszköz.
Hanem az emberek, vagyis a magukat embernek.hívő, s dns-ük alapján a homo sapiensek közé méltán sorolható, sőt, IQ szerint is mindenképpen; de emocionálisan, EQ alapján semmiképpen sem e fajhoz tartozó organinzmusok, akikkel találkozom utam során.
Persze ez felveti a kérdést, mely a tyúk vagy tojás dilemma alapjaiból csírázott ily' szép egésszé: én vagyok-é ember, s ezek a nememberek, vagy ők az emberek s én vagyok nemember...
De ez, a kérdésfelvetésnek ezen végén, lényegtelen is.
Tanulok. Látok, okulok.

Vagyis mégsem okulok, mert mindig, egyre csak belebotlom ugyanabba... újra és újra... mert naiv vagyok. Nagyon.
És mindegyre konstatálom, hogy igen, ismét egy helyzet, amikor hinnem kellett volna első megérzésemnek és nem elhessegetni azt, azzal a már-már kimagyarázással, hoyg "ugyan, nem lehet, csak rémeket látsz, butatyúk vagy, tudod!!"... aztán -már tán nem elég egy kezem ujjai, hogy megszámláljam az eseteket- bebizonyosodik, hogy de de, igaz ami igaz... ha nem is az emberismeret -ami Apu szerint belőlem gyárilag hiányzik-, de a tapasztalat biza megmutatná elég üzembiztosan, hogy van az a szint, amivel én már nem tudok mit kezdeni, ilyenkor csak keserű, szívbemarkoló, és kétségbeesetten egy helyben toporgós rácsodálkozást érzek...

Ahogy persze azt is tudom, hogy az ember, mint olyan -tehát dns szerint ember, ugye- nem változik, ergo, nem a tapasztalás tárgya, vagyis az aktuálisan jelen szemléltetőeszköz lett mássá, csak én most láttam meg igazán, most nyílt ki a szemem, hogy észrevegyem ami a lényeg.
S amit tudtam első pillantásra (olvasatra) is, de nagyvonalúan elhessegettem, mert gondoltam, mindenkinek az előjele alap kiindulásra pozitív, az úgy is van. Sőt.

Bassza meg, százból ha egyszer ne lenne jó a megérzésem...

És most, hogy már tudom, hogy már végre tiszta ez (is), tanulok? Illetve megtanulom végre a leckét?
Muszáj. Nem tehetek mást, hiszen én ide már kavicsként se térek vissza... s ezt lehet megelégedéssel vagy fenyegetésnek is tudomásul venni...

De szokás szerint nem itt kezdem, hanem -éééérdekes- az elején.

Valamelyik nap szembesültem a problémával -mely bizonyos mércén elérheti már-már a tragédia szintjét is, csakhogy az én mércémen ez nem több, mint egy folytonos nyűglődésre okot adó basszamegség, hogyúgymondjam... de annak biza vaskos-, mely keretén belül lejátszódott a kékhalál.
No, nem én haltam kékké... (amit anno megtettem, s melyben a kék messze nem költői túlzás. hiszen -ugyan nem emlékszem, de elmondták, így ez "megvan" a márti-történelemben- a meglehetősen hosszú, s ismételt halálok alatti oxigénhiányos állapottól egyrészt főzelékké lett az agyam, másrészt meg a bőröm echte nefelejcskékké vált), hanem édes-kedves-okos kicsinka HP gépem.
Fogta magát és cirka három hete annyira belassult, hogy jaj. De ez a jaj, még a parkom megveszekedett és már-már hajhullatóan míves működésképtelenségén is túltett, én próbáltam amit csak tudtam, aztán, mikor cérnám szakadni látszott rábíztam ketyerém kedves, okos, hozzáértő Norbira, aki el is vitte azt, megnézte, újrapakolta a rendszert, de azt mondta, nem sok jóval kecsegtet,mert nem igazán talált hibát. Nos, ez nekem nem sok konkrét információval szolgált, elkönyveltem ezt is, mint sok egyebet s elégedettséggel vettem birtookba ismét kiskedvest- Aha... ha lehet, még jobban cammogott, s mondom, még ennél a helynél is -itten, ni, ami körülöttünk van... blogter? vagy mi a nehézség volt valaha ez, ma már csak bohózatba illő, sokszor szomorújátékba, de ez már a parklakók miatt van, portál-, mertaz Outlook folyamatos hibajeleket adott, az adobe folyton összeomlott, zenét már nem lehetett hallgatni rajta és így tovább...aztán, ezt a mintegy előjátékot megkoronázva bírt kékhalni.



/Nem András vagyok, de az a dög, hozzám is eljött kiskedves gépemért, assszemét.../

Kétségbe, abba estem bele, az első alkalommal, mikor szembesültem gyünyürű égszín képernyővel. Mikor helyes ütemben dobbant tovább szívem, akkor elolvastam amit izen nekem, és tettem amit tehettem.
Huh... Újraindult... semmi vész, ez csak valami mütymüty volt, spongyát rá, nekem is van néha rossz napom, nyilván neki is, innentől rendben lesz... bíztam a dologban.
Osztán, mikor másodszor találkoztam ezzel, akkor már tényleg megállt a szívemnek a dobbanása, kihagyott néhány taktust, majd mikor visszatértem katatóniából, azon melegében hívtam Norbit -mert a második bekezdés aszongya a szép színű képernyőn ilyenkor, csak éppen nem nevesíti a rendszergazdit Norbiként, de ennyi szabadságot,megengedtem magamnak- hogy itten kérem vészhelyzet van, most mi a teendő...
Két napra elvitte a gépem, tesztelte, nála is kékhalt, majd szétszedte, összerakta, új csapat kékhal, úgyhogy visszahozta s kimondta a sejthető diagnózist.
Kuka.
Hüpp...
Ítélet megvolt, én pedig szoktattam magam a normális élethez. Mármint ahhoz, mely nem a virtuvilágban zajlik, hanem ... hanem elképzelni sem tudom, hogy hol lehetne máshol... szóval, jaj.
Telefonálgattam, nézelődtem, de esély sem mutatkozottmegoldani a helyzetet, tehát húppögtem tovább. Közben elmondtam Apunak is a helyzetet, s Ő, szokásos problémamegoldó készségével félóra mülva jelentkezett, hogy a Szuperinfó -vagy mi a jégverés- lapjain talált nekem egy gépet, s már le is telefonálgatta a dolgot, kiderült egy szomszégjában van az, csak egy bibi van, nem lehet kipróbálni. De ha az elmondottaknak megfelelő, akkor biza, jó lesz. 
Még nem fixálta le, mert nem dönt helyettem. Én tovább hómmögtrem, és temettem magamban pc-pályafutásom.
Majd néhány óra múlva, Apu ismét hívott, immáron a texoból, s jelentette, hogy ...hogy... majd ahogy tudom, kifizetem...



/Csak a kép van ehunnan, a gépem, amin írom ezt is, az egomi texoból, s leginkbb Apu jóindulatából van/

Ez történt tán kedden, s már korábban megbeszéltük, hogy ezen a hétvégén megyek hozzá, mert Zsoltihoz ki akarok menni,így ez mostnem borította fel amúgy pedigigen szorosan belakott fontosember-napirendem.
Volt így három napom, hogy ismerkedjem a Linux-szal, vagyis most nem teljesen zöldmezős terepre épülhet fel a nagy márti-linux birodalom. (Öööö.... jóvanna...)

Az utam idefelé, meglehetősen kalandos volt, bőven megspékelve piros kabátos jóindulattal, néni morgásával övezett nyilvános wc-ben zoknifelhúzással, szögletes barátságossággal -és remek forralt borral és finom csíkoskv-val- no meg dugig tömött busszalés vaksötétben megérkezéssel. Melyet boldogan elfogyasztott vacsora és boldog rácsodálkozás a gépemre -mert most már ez itten az eminyé!!!- követett.

Tehát most itt tartok. Hehe...

Ja, újabb kérdés, kell nekem valami vírusírtó meg tűzfal vagy mi a nehézség, persze lehet, hogy van ebben az okos cuccban mindez, csak én nem találom, így legyen kedves továbbra is a kellő, s eddig tapasztalt türelemmel hozzáállni a dologhoz!
És még egy:  váddöfákiz gnome? (Tetszik, naná, már sikerült képernyőkímélőnek beállítanoma pappancsokat, de akkor is, mégis mi a frászkarika ez?)
..................................

Oh, és még egy. talemául a SuSe logója, mely egy kaméleon, linóleummá lett.

Előbb ugye a Linux.
Ez vár tisztázásra, mármint az, hogy mégis mi a jégverés is lenne az.

Most, hogy folyton kékhalat játszik a gépem -amit ettől függetlenül és ennek ellenére nagyon szeretek és drukkolok neki a túlélésért, de látom, hogy napjai meg vannak számlálva-, kicsit nézelődtem, s szembejött velem ez az infó, hogyaszongya Linux.

Olvastam ezt-azt, Linus Torvalds bácsiról, aki kitanálta ezt a mütymütyöt, s elkészítette az egész komplex rendszert, s felügyeli máig, valamint a Linux magyar portálját is átnéztem, de okosabb nem sokkal lettem. Mármint abban a tekintetben, hogy vajh ez olyan cucc-é amit én is képes lennék használni.

De keresgélésem közepette találtam éééérdekes képeket, amik ezen okosság meglehetős határozottság magabiztosságáról tanuskodnak, s ez nekem tetszik. Íme:










/Linux vs. Windows képek forrása: 1, 2, 3, 4)

Szóval, a kérdés az, hogy boldogulnék-e én ezzel a kedves, s láthatóan magával igen elégedett -s ezt nem kétlem, hogy jogos, csak még nem tudhatom, hogy valóban az- pingvinnel. Tehát, kérem nyilatkozzon mindenki, aki valaha már használt ilyen op rendszert!
Köszönöm. :)

Tán, határozottság, kitartás.

... Vona az, aminek elsőre gondoltam.

Egy okos, mi több, intelligens karizmatikus snájdig férfinak hittem.
De nem az, az utolsó két jelző marad, hisz ha ezek nem lennének, annyira sem lenne képes, mint így, s éppen így, ezzel a leosztással viszont képes arra, amire ... Mint mondja, nem fasiszta, nem kommunista... de nem is demokrata... hanem szentkoronafan...

Hát, gratulálok!



/Koronás bácsi innen/


/Fontos figyelmeztetés innen/

Elmondja mit is takar az, hogy nem demokrata, mert a liberálisok és a fidesz demokraták és lám, mit tettek a hazánkkal.