Azt hittem, nevetni fogod, de még a reggeli előtt rájöttem, ez annál sokkal de sokkal naturálisabb, realistább, mintsem röhögjek rajta.




Tehát, lámpaernyőt le!

Persze csak egy szelete ennek, pontosabban egy szegmense leképezve az én életemre, melynek így, ebben legalább olyan magasztos jelentősége van, mint a szó önálló tartalmának. És hogy ehhez én hozzáférjek, kérnem kell.
De rögvest pontosítok is, előbb jegyzem az utat s az okot, ami idevezetett.
Az út hosszú, és leginkább lejtőkkel teli, ami után a hullámvasúton emelkedőnek kell következnie, ám én többnyire úgy érzem, csak pillanatnyi fellélegzések vannak, amikről rendre kiderül, hogy csak mézesmadzagszerű eltévelyedések, ám ez nem panasz, csak állapotjellemzés.
Csak címszavakban a helyzet, időben s a lehetőségeim függvényében.
- 2001.11.18.: B., egy hét kóma, közben három halál –melyek alatt az oxigénhiány miatti egyre nagyobb területfoglalás az agyszövetben-, három hónap amnézia. Mindkét csípőcsont törése –bal három helyen, jobb ezer mikroszkopikus darabra robbanva s magába ékelve a combcsontot-, mindkét térd komplett szalagszakadása, jobb térd törése, jobb sípcsontból kiszakadt 25cm csont, a szárkapocscsont 7 darabra törött, de a helyén maradt, míg az előző nagyarasznyi darabja a lágyrész 40%-ával az autóban maradt, Bokatörés, a lábfej aprócsontjai törései. 4 borda hat helyen törése, vese-, májzúzódás, 14 fog kitörése –némi lágyrész-varrás, de mire agyam lett, már csak a mazzagok maradtak…,- jobb kéz gyűrűsujj törése.
3 hónap amnézia után a férjem halálhírére tértem vissza a nihilből, ahová kevés maradék agyam vezetett az embertelen kín elviselhetővé tétele érdekében.
Innen volt eszem. Tudtam, a magány maradt velem, s nem mehetek Csaba után, mert dolgom van.
Megtanultam  járni, járókerettel, nem hajló térddel és csípővel, minden légvételnél tépő mellkassal és folyamatosan szaggató …. bármely testrészemmel… :)

Kaptam kölcsön egy kerekesszéket, mert merev csípőm miatt ülni ugyan nem tudtam, de menni meg aztán pláne nem, így a székbe tett magas párna és beleszabott rétegelt lemez lábtartóval kvázi fekve remekül elvoltam. Ezt fél év után vissza kellett adnom, ma már van saját székem.

De azt hiszem nem is eresztem ennyire bő lére… elég ennyi kezdetnek. A mostani helyzet sokkal jobb… és sokkal rosszabb. Attól függ, honnan nézem.
Nem, nem is. Akárhonnan nézem, jobb.
Hiszen élek. A gyerekeim felnőttek, akik annak idején kisgyerekek voltak.
Én pedig most már két csípőprotézissel, annak minden áldásával és korlátaival valamint egy nagyon nem átlagos és nagyon kellemetlen velejárójával élem mindennapjaimat.
Az utolsó –eddig utolsó- műtétem ismét egy etap volt a hullámvasúton, melynek felívelő szakasza kb két évig tartott, mert azt hittem, megoldódik a műtéttel –egyre erősödő fájdalommal, majd a végén a combfej összeomlásának veszélyével, a benne kialakult ciszta folytán-, majd egy rövid –alig másfél órás- OPERÁCIÓ alatt megoldással kecsegtető TEP beültetéssel. S jött a száguldás lefelé…. rögvest másnap kezdődve, a 4 majd csak 3 centis végtaghossz különbség okán, mely majdhogynem élettel összeegyeztethetetlen kínt generált a lágyrész-szaggatás helyén –s nem túlzok, a fájdalomnak széles skáláját ismerem, ez mondjuk a negyedik a legek között…-, s mikor 3 hét után –hisz ennyiben alkudtam meg magammal viselhetőségi muszáj miatt- jött az ismeretlen okú, mégis ismerős kín.  A KÍN.
S mondtam ezt én akinek csak érkezésem volt, vagyis akit kompetensnek éreztem e kérdésben, de előrébb nem jutottam, mert elintézték azzal, hogy nekem annyi bajom van, hogy csoda, hogy élek, de pláne még járni is tudok és gondolkodni meg miegymás, egy kis fájdalom ide vagy oda, belefér.
Ez mind igaz. Ám én egy levakarhatatlan tik vagyok, s csak mentem tovább, és ki is derült, ami ugyan nagyon ritka, de én bírom abszolválni: ELMOZDULT a TEP vápája a csípőcsontomban.

Ennek kapcsán kértem s kaptam audienciát az OORI Nappali Kórház-ban, Dr Szögi Beáta főorvos asszonynál, mert meg akartam mutatni magam s megkérdezni, tudnak-e velem kezdeni valamit jelen adottságaimmal. Hiszen fájok, térdem is, csípőm is, bokám is és most már még annyira sem vagyok képes, mint mondjuk tavaly, hogy a fájdalom mellett legalább hajolhatott egyik csípőm, mára már egyikkel sem tudom megoldani a földről felállás extra mutatványát. Elrebegtem neki a helyzetet, s megnyugtatott, mehetek nyugodtan, amint a fogaimat kicsalogatták fejemből –erre holnap kerül sor-, s a beszélgetés alatt szóba került megint a közlekedésem. Pontosabban a közlekedési lehetőségeim. Tisztában van a lehetőségeimmel, azzal, hogy van kerekesszékem, s azzal is, hogy azt saját pénzből vettem, mert nem írták fel nekem –a MEOSZ-tól, egy jelképes, 15.000 HUF-os adományért vehettem meg a használt, de nekem ÚJ DARABOT- és felvetette, hogy nekem a moped lenne az ideális megoldás.
Én meg csak néztem. Mert ez igaz.
Meg mondtam is, hogy de azt nekem nem írják fel, okulva a mechanikus kerekesszékből, ugye?

- Dehogynem! Magának, Márta az jár! – s vette a tömbjét és írta is … volna, de előbb még egyeztettünk kicsit, hogy van-e hol tárolnom, töltenem, hány kiló vagyok és kipróbáltam-e már.
Nos, tárolni sufniban remekül, tölteni szintén, 80 és nem. Miért az feltétel?
Igen, kell a próba, mert például az agylágyulásom okán lehetnek olyan koordinációs zavaraim, amik lehetetlenné teszik az amúgy igen felhasználóbarát moped kezelését. De mondtam, ezt megoldom. (S meg is tettem ott, azon melegében a főépület ORTO-Profil boltjában, remekül róttam a köröket az aulában.)
Több körös a dolog, hisz OEP engedély kell egyáltalán ahhoz, hogy elindulhasson a folyamat -például személyesen ellenőrzik majd a tárolási lehetőséget is., melynek végén házhoz is szállítják a saját mopedem.
Ezzel aztán elhárult majd’ minden akadály a szabadságom elől.



/Azén leendp EL-GO mopedem tán, ehunnan, e/

S itt a majdnem-en a hangsúly. Hiszen nincs közgyógy igazolványom –mert 50% rokkantként alanyi jogon nem jár, az özvegyi. és rokkantellátásom együttes összege, a mostani óriási majd’ ezres emeléssel 89.000 HUF pedig meghaladja a méltányosságból adható igazolvány jövedelemhatárát-, így csak …a csak itt nem lekicsinylőt jelent, majd látszik mennyi is ez a csak… 80%-os támogatással juthatok hozzá. Mellyel így fizetnem kell a vényre felírt eszközért 87.630 HUF-ot.

Amihez önkormányzati segélyt kérek, mely évente egyszer adható, s 60.000 HUF a maximuma –én ezt célzom meg-, ám a többit valahogy össze kell kalapoznom.

Azt gondoltam, megpróbálom megszerezni az én, mély bordó, metálfényű, max 8 km/h-val hasító drágaszágom árából hiányzó cirka 30.000 HUF-nyi összeget adományokból. Ideális esetben ennyi, mert az önkormányzati segély is elég bizonytalan, de én hiszek benne… :)
Hátha.
Ha el kell intéznem valamit hivatalban, ha be kell fizetnem a csekkeket, ha be kell vásárolnom, vagy ha be akarok menni a városba, mert mondjuk jön valaki, akit én látni szeretnék –mint holnap KUNCZE GÁBOR- vagy bármi, ami kívül esik az önerőből leküzdhető 300 méteres hatótávolságomon, ahhoz már kell ez a szerkezet.

Tehát kérem, aki tud, egy kicsivel, járuljon hozzá a szabadságomhoz!

Meghálálni csak karmajavítási ígérettel s egyedi esetekben egy csésze kávéval vagy súlyosabb helyzetben mondjuk egy vekni sk kenyérrel tudom, de azt megígérhetem, hogy jó helyre megy az adomány.
Nem túlzás a szabadság párhuzamba állítása a mopeddel, hiszen most minden, az imént felsorolt megmozduláshoz segítséget kell kérnem, ami többnyire pénzbe kerül, de ha nem is, a buszozás nagy tortúra nekem. Most pedig, ha a fogaimtól megszabadulok is és a góc eltűnik, néhány hónapig még ennél is iszonyúbb kínt okoznak a szerteburjánzó s utolsó kört futó bacilusok, melyek kilakoltattak az állkapcsomból, így addig fokozottan, utána pedig „csak” a normális szintű elengedhetetlen segítséget jelentené nekem e JÁRGÁNY.

Ha esetleg elért idáig valaki s még netán van néhány forintja mondjuk e célra -aminek a gondolatának a felmerülését is köszönöm- annak írom is az utaláshoz szükséges adatokat. Íme:

Takácsné Lencsés Márta
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX (Kivettem a számlaszámot, mert már megtette a kötelességét... köszönöm)

Ez egy elkülönített, ingyenes, úgynevezett MALACPERSELY SZÁMLA, aminek a létezéséről sem tudtam, de most, hogy hívtam a bankot és kérdeztem egy elkülöníthető alszámla lehetőségéről, kiderült van nekem ilyenem, ami nagyon is kapóra jön.

Nem értek angolul (se), csak nagyon kocaszinten, tehát ez nekem megfelel ide, mint mottó. 




Mert köszönöm.

A kezemben van.
Ahogy ezt TEGNAP írtam is (meg sokszor, meg mindig, meg mondogatom is, mint egy gyogyós hajléktalan a kukák mellett magánprédikációja alatt... de ahogy őt sem, hát engem sem zavar a látszat...).

Nem sorolom fel majd' 44 évem döntéseit, annál is inkább, mert ebben a kontextusban csak az új_életem elhatározásai számítanak, mely szakasz tart több, mint tucat éve, ám ha azt veszem, élő, nyílt elmével töltött időt számolva, akkor szinte napra pontosan 12 éve élek így. Új_életben, tudva, hogy a döntések szabnak utat.
Hiszen akkor, az említett ominózus pillanatban, február közepe-vége táján egy döntés rántott ki a nihilből. A mezsgyéről, a senki földjéről, Onnan, ahol azért bolyonghattam "szabadon", hogy megérjek az elhatározásra.... vagy csak azért, mert nem volt annyi agysejtem, ami elbírta volna az embertelen kín, a vérveszteség, az oxigénhiány, a csontszilánkok, a kétnaponta műtétek traumáját a tény elfogadásával együtt, hogy mi is történt, mi is maradt az életemből.
Aztán -vitatható módon-, de megtudtam a tényt, s ettől muszájból, döntenem kellett. Választhattam a halál -a nyugalom, a fájdalommentes, fontosembereim felével töltött lét- és a túlélés között.
És megtettem. Mely "tevés" mozdulatlanságban, maradék agyam kapacitásának túlfeszítésével ment, de emlékszem a pillanatra magára. Akkor bejátszott a madár is... a János kórház Ortopédiájának 4., szeptikus szobája ablakából látható,hatalmas, komor, csupasz fa ágán folyton üldögélő holló.... ami nyilván nem holló volt, csak nekem hollóként, mint átfogó meghatározás maradt meg (1 és Örökké nem eshet...), és azóta is itt vagyok.
Kaland az életem.

Minden nagy, vagy csak nekem nagyobb, nehezebb helyzet előtt ehhez folyamodom, saját hatáskörben, tudatában önnön magam felett ható erőmnek, döntök.Mert ez az út, az én utam.
Műtét előtt, vagy például mikor kiderült, hogy a lágyrész-nyúlás 3-6 hét irgalmatlan kínt hoz, én tudatosítottam megfelelő részletemben -már testileg-, hogy biza 3 hetet engedélyezek erre. S lám. De nem ez az egyetlen. S, hogy ebben mennyi a placebo-hatás, az nem érdekel. Mert ha azért működik, mert hüje vagyok, akkor király, hogy hüje vagyok.

Igen ám, de van amire nem tudok felkészülni. Hiszen mikor az első protézisem csinálták -2003. február 14.-, egy tíz órán át tartó laza iskolapélda során, s utána, az őrzőből kikerülvén egy néni feküdt a másik ágyon, akinek a protézise fél év alatt hatszor akadt ki, s én addig nem is hallottam a kiakadás lehetőségéről -na jóóóóó...-, ám ekkor megtanulhattam mi is ez, s ennek kapcsán, azon melegében el is döntöttem, velem ilyen nem lesz.
Aztán, hogy ezért-e, vagy sem, az nem érdekes, de protézis-kiakadási gondom nem volt. S nem is lesz. Höhö....
Ám, arról, hogy még mi a retek történhet egy titáncuccal, mellyel az ember együtt él, halovány dunsztom sem volt.
Sőt, mikor megtudtam, hogy a szár "lejjebb csúszhat" -bocs a kocafogalmazásért, de hát szarul kommunikálok, ugye....:D-, azon is MEGDÖBBENTEM, s még akkor sem merült fel bennem, hogy az hagyján, de a vödör vápa is képes lehet elmozdulni!!!

Szóval, tanulság? a döntés alap. De ha nem tudok minden opciót, melyek befolyásolhatják a helyzetet, csak felületesen kapirgálhatom a kérdést, hiszen nyitott maradhat olyan is, mely aztán vihogva elődugja bűzhödt fejét, csak azért, hogy bizonyítsa, nem úgy van az!!!


/Holló ehunnan, ni/

Avagy, gondolj amit jónak látsz, higgy abban ami feloldoz és támaszt nyújt vagy éppen kényelmes, de úgyis az van amit Te akarsz...

Ha képes vagy a döntésre.

S persze nem biztos, hogy az a_jó is, abszolút értékben -bár e meghatározás maga is paradoxon, hisz egy minőségi besorolás nem lehet független mindentől- de legalább az egyénből indul ki, Szubjektíve megfogalmazva: az enyém.
Ez az enyém.

EMITTEN említettem már, hogy egy strapás nap végén elkezdtem nézni egy filmet s a cselekmény bonyiságára -vagy amúgy sem túl nagy kapacitású s akkor igen lefáradt agyamra- való tekintettel nem jutottam benne messzire, csak az első 20'-et sikerült abszolválnom, s most a minap megtaláltam, s magamnak tett elkötelezettségem -s öregnénis kíváncsiságom- miatt meg is néztem. (Baromi halk, így a talpam ökölbe szorult, úgy figyeltem, de átrágtam magam rajta.) (SORSÜGYNÖKSÉG)


ÍME a teljes Sorsügynökség, melyet egészében nem teszek ide, csak a trailer-ét:





A párja most, itt, nálam pedig egy réges-rég általam -naná, mikor még láttam, papír-alapon- olvasott s szintén a minap éjszakai horrorfilm-nézésem egyikeként látott nemes darab: STEPHEN KING: ÁLOMCSAPDA.



/Innen, e/

S miért is?
Csak.

És mert kapaszkodókat keresek, s találok. 
Mert tudom, ki-ki maga választja a tanulnivalóját épp, s ha aktuális leképezése nem is vesz tudomást éppen futó projektjéről, nem tudja kikerülni az annak megtanulásához kellő helyzeteket. 
Kinek mi a segítség egy-egy szinten.  
Mindkét film a nincs_véletlen alaptézisről szól. Egyik messziről, másik szintén, és még negédesen is. De mindkettő erősít -vagy éppen ámít, hozzáállás kérdése- a tudatban, a döntés nem független tőlünk, nem egy rakás sakkfigura vagyunk a táblán, az_elnök játékában.
Legyen az_elnök akármi is.

És még egy, nekem van álomcsapdám. Saját, speciális.

Ez csak így, egy az egyben.... mert ez ennyi.
..................................................

Elmegyek, elmegyek
Hosszú útra megyek
Hosszú út porából
Köpönyeget veszek
Fúdd el, jó szél, fúdd el
Hosszú útnak porát
Hosszú útnak porát
Az én szívem búját

Ez a felszabadult ország
Ahol élünk
Ez az ország
Annyira depressziós
A jövője
Annyira bizonytalan
Hogy lesütött szemmel
Jár itt a jós
Ameddig engedik még
Hogy legyen itt ég
A csillagok
Valahogy álljanak
Az előjelek
Valamit jelentsenek
Az ábrák
A jövőnkké váljanak
Ennyi

Sem az indulatok
Sem az események
Nem ragadhatnak el engem el
Lecsukom a szemem
Hogy világot lássak
Megadom magam
Egy látomásnak
Én vagyok a hírnök
Én vagyok a hír
Mindegy, hogy ki szeret
De ért, aki érteni bír
Ennyi

Tízmillió playboy
A nemzeti téboly ünnepén
Fanatikus forgatag
És egyre kevésbé félek én
Mindenki annyira komor
Lehet, hogy ez már a nyomor?
Tele vannak boltok
Mégse lehetek boldog
Ennyi

Én hagyom, hogy a csajom
Azt csináljon, amit akar velem
Én folyton élvezek, de közben
A halálomat is kitervelem
Én tudatosan vagyok ösztönös
És befon a reform, ha hagyom
És mindent szabad
Csak semmit sem lehet
Amit akarok
Azt csinál velem a csajom
Ennyi

Elmegyek, elmegyek
Hosszú útra megyek...
Ennyi

.. avagy, KISCSOPORTOS DECENS BESZÉLGETÉS, második felvonás.

Mivel az első körből kimaradtak ketten, hát kénytelen voltam ismétlést csinálni e jeles eseményből. S ugyan egyikük -az említett duóból- nem is reagált ismételt megkeresésemre, másikukat viszont nagyon-nagyon szeretem -de helyesbítenem kell, mert mindkettőt, sőt, a megkörnyékezettek közül kivétel nélkül mindegyiküket illetem ezen érzéssel, hisz ugye ecseteltem volt ezt...-, így mondom, kelletlenül de belementem a tegnap megrendezett szeánszba.
Tél lévén nekem megint lefagyott a lábam, mire odaértem a -naná, ismét a_Wichmann-ba mentünk- célhoz, de pláne mert megint bírtam találni egy turkálót. És anyagi helyzetem folytán ki kell használnom az ilyen -mainapság ugyan nem ritka- helyek kínálta alkalmakat.
(Most "csak" egy puha, meleg, bolyhos fekete hatalmas kendő-sállal lettem gazdagabb, aminek aztán az éjszaka folyamán nagy hasznát is vettem, de erre majd később kitérek még.)
Úgy beszéltük meg, hogy Marianna a Deák téren a 49-es villamos megállójában vár engem, ahol Anit is összeszedjük és együtt baktatunk a Kazinczy utcába, ahol aztán még valaki csatlakozik hozzánk. A terv remek volt, de megint szétcsúsztak picinkát a dolgok... Marianna megfagyott a megállóban, mert Ő hamarabb ért én meg később értem oda, mint a megbeszélt időpont volt, ráadásul Ani a villamoson ért utol telefonon engem, hogy késni fog kicsit, induljunk el a Király utcán s utolér, mert én ugye, kitartó vagyok, de ennek épp reciproka a gyorsaságom...  Tehát mi, a jégdarab Marianna és én, a már-már jeges lábú rokinéni, caplattunk ahol kellett, s a sarkon én még levettem pénzt a matából, hogy már mégse egy vas nélkül érkezzek megint... csakhogy megláttam egy 'secondhand' feliratot mentemben, s nem bírtam ki, berángattam szegény barátnémat, s a frissen felvett készpénz háromtizedét azonmód ott is hagytam -de ismétlem, milyen jól ettem!!!-, kijöttünk, baktattunk tova s már álltunk a kocsma előtt, mikor felhívtam Anit, hogy most akkor mégis hol a retekben van, velünk szórakozik???
Höhö... nem az történt, hogy megint én értettem félre valamit, ááááá, nem... szóval, amíg mi válogattunk a szebbnél szebb mások levetett darabjai közt, Ő elment az üzlet előtt s mikor beszéltünk, már majdhogynem a Deáknál járt..., így pontosítottunk, s mi vártunk tovább, de a fagy bezavart minket a szomszédos DM-be, mert délután -még otthon- láttam a friss katalógust, s egyedül a helyi üzletbe nem jutok el, így kapóra jött ezen alkalom kihaszálni a lehetőséget.
Gondoltam én...
Mert amit kinéztem a katalógusban, az van is, de csak mától, ma meg már nem tegnap van... ööö... vagy mi, na. 
(Két doboz Somat, összesen 228 db mosogatótabletta 5.400 HUF.) Ott tanakodtam s később kiderült éppen a boltvezetővel folytattam a beszélgetést, ami úgy folytatódott, hogy megkérdezte, holnap nem tudnék-e visszajönni, persze elmondtam, hogy mi van -melybe a malaculási célt, mely lehetőséget adott egyáltalán az ottlétemre s így a bolt felfedezésére, nem említettem, mert mint az tudott, decens egy néni vagyok, ugye-, erre nem adta fel, hanem újabb ötlettel állt elő: ad nekem kupont s így a jelenlegi ár feléért kapom meg az áhított terméket. 
Öööö...csak álltam s először nem is értettem ... aztán, elmondta még egyszer s ekkor már a kezében is volt két kupon, így felfogtam és persze le is csaptam a lehetőségre. Mondtam, egyrészt hálás köszönetem, másrészt csakis jó hírét,nagyon, nagyon-nagyon jó hírét fogom kelteni ezen üzletnek!
Hisz így, nem gigamegabazinagy csomag, csak XXL méretű, egyenként 56 tablettát számláló adaghoz jutottam kereken 50% engedménnyel, mellyel nagyon is megközelítettem a füzetben kinézett -csak elvétett nappal célzott- árfekvést.(112 db/ 3.000 HUF)
Szóval, feleim, ha izémizé kék, kozmetikum, vegyiáru satöbbi, akkor tessen menni bizalommal IDE, ni!!!



És tényleg!!!!!
/Kép ehunnan, ni/

És mi a csuda, Ani benn volt ott, az imént megénekelt üzletben, ahonnan aztán végre együtt mehettünk át a korcsmába.

Most a "FOGLALT" tábla díszelgett a múltkor általam kiválasztott asztalon -hiszen a nem egyforma székekből adódóan megvolt a lehetőség kiválasztanom a kényes ízlésemnek legmegfelelőbbet- s épp ezért kérdőn néztünk Pistire, aki készséggel megnyugtatott, hogy az ottan bizony a miénk... Így fokozott boldogsággal és kékre fagyva telepedhettünk le az_asztalunkhoz.
Ez most így, egy valóban törpebuli volt, már létszámát tekintve, de szokásunknál maradva s csakis a tél okán, szépen fogyasztottunk forralt bort, említés szintjén kicsit politizáltunk, megemlékeztünk fontos s még fontosabb eseményekről, előástuk kollektív memóriánk mélyéről, hogy kivel hogyan ismerkedtünk össze, és áhítattal hallgattuk Tamás gitárjátékát és énekeit, melyek az Ő mély, gyönyörű zengésű hangján igazán, nagyon is hangulathoz illők voltak. Nos, ekkor már nem fáztunk.
Közben csatlakozott hozzánk egy eleddig számomra ismeretlen fiatal hölgy, ki gyönyörűségesen szép, csillogóan okos, fájón remek humora van és remekül bírja az alkoholt. Tehát, mondhatni megtiszteltetésnek veszem, hogy megismerkedtünk.(Fájón remek, hisz nekem meg nincs... ezért fáj a másé....)
Múltkor SupernemSzabi és Rumcájsz alteregó, most meg személyesen HAÁS VANDER PÉTER ült a szomszéd asztalnál.
Tamás persze most is ellátott minket tonnányi, finomnál finomabb enni-innivalóval, így ismét minden szempontból kivételezettnek érezhettem magam.
Most nem maradtunk olyan sokáig... vagy koránig, na... mert gondoltam, még időben le kéne feküdnöm, hogy ne legyek agyonütve reggelre. Ehhez képest elmetróztunk a Határ útig, ott felküzdöttem magam egy nemtomhányas buszra, amiről nemtomhol leküzdöttem magam, majd elgyalogásztunk egy megállónyit egy másik kék tömegközlekedési eszközig, amire még magasabbra kellett másznom, de Ani segítségével sikerült megugranom azt is (egyedül nem ment volna, mert a lépcsők egyenként magasabbak, mint amennyire az én térdem-csípőm hajlani képes). Vagy ezer megállót mentünk -szerintem már Szeged határában jártunk- és végre megérkeztünk.
Bakker!!! Most esett csak le, hogy én elkezdtem nézni egy filmet, Ani gépén, de lévén már vagy hajnali 2 körüli idő, nem igazán tudtam követni a cselekmény folyamát, így lekapcsoltam, azzal, hogy el ne felejtsem majd mondani, hogy kérek ebből egy példányt a gépemre, de persze -ahogy mondám- ez úgy, ahogy van el is illant elmém helyéről...
Szóval, alvás, hajnalban kelés -mármint Aninak, én még lustiztam- aztán komótosan elkészültem.
Nagyon komótosan és nagyon jókedvvel. És nagyon elégedetten.

Aztán,nagy szerencsémre, s váratlan fordulatképp hazahozott autóval egy ismerősöm, tehát nem kellett buszon -és ezer megállónyi bkv-n- cígölnöm a két bazidoboz mositablettát és a már lassan egy hónapja Aninál dekkoló, vadi új ORION mixeremet... ja, útközben vettem észre, hogy hát, bizony az a pakk, az ott maradt még mindig, tehát a vadi új mixerem még mindig ott van, ahol eddigi életét is töltötte... hüpp. Ergo: mihamarabb szervezni kell ismét egy szeánszt, hogy végre hozzájuthassak a ketyerémhez.

És zárásul, ha múltkor HALOTT PÉNZ létszámra vonatkozó alapvetésére hivatkoztam, akkor most sokkal, sokkal-sokkal komolyabb s mélyebb gyökerekkel bíró Quimbyt idézek:

Hogyaszongya:

"Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom"




"Látod ott a semmi ágán most is egy nagy holló hegedül
Nem vagy egyedül, senki se menekül
(Senki se,) senki se menekül"

És ehhez most nincsenek szavaim.

Nem, kilazult a vápa.
Ja, és mozgóurna.

....ééééés végre!!!!!!! Végre tudom!!! És ez a lényeg, mert ebből az is kiderült, hogy nem egy hisztispicsa vagyok -vagyis általában persze, lehetek, de a KÍN, melyet érzek mostanában, nem beképzelt vagy picinke kellemetlenség tudati szintű óriásira dagasztása-, hanem egy valós, nagyon is nem helyénvaló körülmény egyenes következménye!
Panaszkodom jó ideje. Tulajdonképpen a MŰTÉT ÓTA. A legutóbbi műtét óta,egészen pontosan. Panaszkodom, mert ennek nem így kellene lennie, tudom. Tudom, mert anno, a b után majd'másfél évig folyamatosan tépett a mással össze nem hasonlítható, embertelen kín, a beékelődött combcsonttal rögzült, miszlikbe robbant jobb csípőcsontban, majd mikor Dr. Kiss Jenő Tanár úr egy könnyed iskolapélda során összelegózta azt, két hatványozottan kínlódó nap után maga a megkönnyebbülés, a fájdalommentes kikelet -a madzaggal kikötött majd elengedett madárka esete- jött el. S tart azóta is, mely immár 11 éve lesz február 14-én. Nos, ehhez képest, a bal csípőm, mely cirka két éve kezdett nagyon fájni, s MEGMŰTTETETT tavaly augusztus 22-én, első pillanattól nem a várt eredményt produkálta.
Hiszen az előbb négy, majd "csak" három centi végtaghossz különbség s ennek kapcsán a lágyrész-nyúlás iszonyatos fájdalma, majd egy ennél sokkal tompább, de kisugárzó s nagyon is kitartó, folyamatos szaggató fájdalom maradt velem.
Tudtam, nincs ez rendjén, de okát nem találták s én magam is kezdtem hisztispicsának érezni magam néha...
Múlt héten hétfőn elmentem ide az SzTK-ba, mert gondoltam, kérek amolyan kontroll-véleményt a csípőmről, egy másik orvostól is. Olyantól, akiben szintúgy -ahogy Tanár úr esetében is- megbízom, szakmai tekintélyében szemernyi kétségem sincs, és mivel itt rendel a városban, még kapóra is jön. Egy bökkenő van, hogy Ő tanár úr beosztottja.
Vagy mi a hierarchia dokiéknál...
Épp ezért, mikor sorra kerültem akkor, így kezdtem:
- Mindkét térdem fáj és az új, majd" féléves csípőprotézisem is nagyon. Szeretném, ha Ön mondana valamit róla. Véletlenül sem akarom Doktor urat kellemetlen helyzetbe hozni, hiszen én Tanár úr betege vagyok, úgyhogy ha ez a mostani véleményadás nem szerencsés, akkor már itt sem vagyok!
De megnyugtatott:
- Nézzük! Nem megy keresztbe semmi, majd meglátjuk mi lesz, egyelőre lássuk a medvét!

Röntgenbe küldött, ott tekergetés, erre fordul, oda kapaszkodik... után vissza a rendelőbe, ahol ki is derült a térdemről, hogy lám, kallantyúkat növesztettem rá. Mármint az egyikre. Arra amelyik a jobb oldalon nőtt, s amelyet már eddig négyszer műtöttek -még Fazekas doktor-, s akad benne némi csavar... de most lett rajta két kallantyú alakú csontkinövés is. Ezek pedig remek munkát végezve generálhatnak olyan fájdalmat amit leírtam. Kérdeztem, hogy és akkor tsókolom, ezzel mi a retek a teendő?? Nos, ha útban vannak, vagy nagyon fájnak, le kell vésni ezeket.
Remek, mondám. S ez megoldható mondjuk egynapos sebészet keretében?
Ja, az nem.
Még remekebb.
De ez most nem is érdekes, hanem a csípőm a lényeg, a felvétel elemzése nem hozott eredményt, csak annyiban, hoyg a bal térdem a csípőből kisugárzó fájdalmat érzékeli, így arra jutott, ha lenne régebbi kép, mellyel összehasonlíthatná a mostani állapotot, kiderülhetne, ha mondjuk a szár csúszott volna beljebb a combcsontba, ám így, hogy csak ez van, erre nincs mód. S ekkor áldottam Margit nővért, aki az OORI-ban megszerezte nekem a felvételeimet cd-re írva, mert a következő rendelésre visszavihettem azt, hogy legyen viszonyítási alap.
A képeket sajna nem tudom lementeni az adathordozóról, de ma volt a napja az összehasonlításnak.

Ugye az első feltételezés az volt, hogy a szár szállt le a combcsontba, ám a két képen az eszköz helyzete hajszálra ugyanaz. Rögtön kérdeztem is, hogy akkor most mi van, tényleg csak képzelem ezt az egészet? De amíg kinyögtem e kétségbeesett sirámot, Ő meredten nézte hol az egyik, majd másik monitort, s kibökte:
- Itt a ludas, Márta! A szár jó helyen van, az tökéletes, de nézze csak! -s itt a csípőcsontba épített vödör alakú vápára mutatott az új felvételen- Ez az árny itt megvan -fordult át a másikhoz- itt pedig nincs! Tehát kimozdult a vápa a helyéről!

Öööö... hurrá!!! Akarom mondani: öööö... merméris???
Kiderült ennek lehet mechanikai behatás az oka, ezt kizárhatjuk, vagy lehet egy lappangó gyulladásos góc is, amelyik áttételesen megtámadta ezt a frissen "sérült" területet, így a csontszövet itt porózussá vált, ezért az eszköz kilazult a helyéről s jelzésül -finom utalásféleképpen- üvölt a fájdalom onnan.
Persze a frász tört rám, hogy akkor mi is van most, ha ez onnan kigyönni akar -"Most akkor én szét fogok esni??"-, de megnyugtatott, nem kell feltétlenül műtét, de még ha esetleg kell is, az is egy egyszerű dolog lesz csak, de sokkal valószínűbb, ha meglesz a góc, akkor vissza lehet győzködni a helyére az eszközt.
Nos, mivel a műtét óta például kihullott a fele hajam, így valóban előfordulhat valami góc, melyet kutatunk is éppen, tehát ez esélyes.
Jártam már ez ügyben neurológusnál, fülésznél, ultrahangon s a fogászati kezelésem is folyamatban van. Három bölcsességfogamat kell kihúzni.
Netán ezek az OK???
Lehet.
(Szájsebészet, jövő hét, mert a fogászom itt nem vállalja.) Ha ez meglesz, akkor megnyugtatásul közölte, 5-6 hét sokkal intenzívebb fájdalom jön, mert utolsó körre indulnak majd az akkor kiszabadított bacik, de ha ezt átvészeltem, indulhat a csontosodás is és a fájdalommentes TEPes élet.
Tehát kallantyúk parkolópályán, bölcsességfogak kifele, TEP csontosítása. Ez a terv.

Jó terv, ugye?

S még ehhez jön a két rendelés között kapott telefonhívás, mely egy önkormányzati alkalmazottól jött, akitől tegnap megkérdeztem, mi a módja a mozgóurna igénylésének. Ma pedig elmondta: ITT keressem ezt a bekezdést: "Átjelentkezéssel történő szavazás,
külképviseleti névjegyzékbe vétel,
mozgóurna igénylés kérelmek
on-line kitöltéséhez kattintson ide!",majd töltsem ki az ívet, s kész is az igény leadása.

Szóval, eredményes napom volt. Reggel 10 előtt indultam itthonról, torna, fogorvos, majd traumatológia, s volt vagy fél 4 mire hazaértem, de előrébb vagyok egy elmozdult vödörrel vápával, két iszonyat gyorsan növő kallantyúval -mert a szeptember végi képen csak nyomokban látszanak a mostanra gigászi méretű nem odavaló bigyuszok-, és a mozgóurna igénylésével -amit itthon aztán meg is tettem már-, szóval elégedett vagyok. Holnap Tanár úr, holnapután pedig MALACULÁS hétköznapi változatban, második felvonás jegyében.

Unalmas a rokilét? Mihez képest, ugye.

Persze nem átfogóan, csak egy új kifejezést vezetnék be, hiszen értelmet nyert ez a minap.


/Mesterházy, kit nem az eszéért szeretünk/

Azt gondolom, Mesterházy Attila kezében volt egy akkora adu, mint ide Lacháza, s melyet óriási pazarlás volt így elkótyavetyélni. Persze ez az ő esetében talán nem meglepő -az lett volna épp, ha él és jól él e lehetőséggel-, hiszen egy sótlan, fantáziátlan valaki. Ám akkor is ragaszkodom hozzá, hogy arra az ostoba, idióta bekiabálásra -hogyaszongya "Kötelet!" a felcsúti nyilván tehetséges és épp ezért hirtelen kőgazdaggá lett vikibarát polgármesternek- lehetett volna akár jól is válaszolni. Például:
- Ez a stílus a fideszé, én meghagynám nekik, majd mi nem gyártunk törvényeket, hanem betartjuk s betartatjuk az európai jogrendet.
Vagy:
- Kövér László itt van a teremben? Örömmel látom, de kérem, ezt a stílust legfeljebb otthon használja, az Összefogás nem operál ilyen eszközökkel.

Azt gondolom -akár spontán akár megrendezett volt ez- ekkora kommunikációs ziccert kihagyni, csakis egy új kifejezés megszületésére adhat okot:
elmesterházyzni valamit
annyit tesz, semmibe venni egy ingyenes, óriási s vissza nem térő lehetőséget.
Más szavakkal: a tehetségtelenség csimborasszója.

Persze ettől még nem változott a véleményem, miszerint a jelen helyzetben csak és kizárólag az ÖSSZEFOGÁS képes REZSIMET CSÖKKENTENI, pedig nem a rezsimet kell -az a szolgáltatók dolga, s nagyon jövedelemfüggő, hisz az aránya számít, nem az összege- hanem a rezsimet kell megszüntetni, hiszen az bizony nagyon is a mi dolgunk.

Leszögezném a leszögezendőt, bármely lépés megtétele előtt, ugye, hogy egyrészt, nem volt kétségbeesett, másrészt nem volt zsarolás.
De, hogy elérte célját szar_kommunikációm, az nem kérdés.

400 lett a vége. Hehe.. ja, höhö...

De az még nem ezen nap volt, tehát kezdem ott, ahol s amikor.
Tehát néhány -jelesül tán három??- nappal ezelőtt írtam egy többek szerint kétségbeesett zöngékkel teli, szerintem csak megfelelően határozott -de nyilván a szar kommunikációs képességem miatt kétféle eme értékelés- levelet egy maréknyi barátomnak. Akik mindahányan nők. 
(Ahogy erre is fény derült ezen hosszúra nyúlt éjszakai dorbéz során, ugye.) Melyben felhívtam szíves figyelmüket mán megen jelen lelkiállapotomra, aminek gatyába rázásához elengedhetetlennek tartanék egy –a címben is jegyzett- kiscsoportos decens beszélgetést.

S abban, hogy óriási meglepetésemre szinte azonnal válaszoltak is, mennyi része volt a mondókában megemlített „le kéne inni magunkat de malacul” résznek, nem tudhatom, de ne is firtassuk, szerintem. A lényeg, hogy a másnapot azzal töltöttük, hogy próbáltuk keretbe szervezni a dolgot, hogy ne csak virtuális papírra vetett szavak maradjanak, hanem a malaculás dicsőséges útján haladva ily’ hosszú idő után végre találkozzunk. És megszületett a döntés, mely kiválónak is bizonyult aztán, de itt még mindig nem tartok.

Hiszen közben kaptam két képet, valakitől, akit nagyon fiatalkorom óta nem láttam, de a kapocs miatt számon tartjuk egymást, s ez a kapocs az öcsém. Kaptam két képet Zsoltiról.
Volt már ILYEN, s most ugyanazt éreztem. És ez velem maradt egészen sokáig, még most is itt van.




Tehát a terv az volt, hogy megkérek valakit, hogy tegyen fel a buszra itt, kerekesszékkel, majd az Etelén leszed valaki, s onnan megyünk a kiszemelt műintézménybe, de sajnos ez nem ment, mert nem találtam senkit aki segített volna ebben, így szék nélkül a kellő időben indultam. (Mint kiderült a mosdót nem is tudtam volna használni, ráadásul el sem fértem volna, mert annyian voltak az amúgy nem kicsi helyen, tehát összességében jobb is tán, hogy nem jött létre ez a része a projektnek.) Luci pedig a Deákon, a villamosmegállóba fagyva várt, miközben én a villamoson magán fagytam megfele, hisz a buszról leszállva konstatáltam, hogy sietnem kell, tehát nem álltam meg begombolni a kabátom, s a buszvégtől a villamosig így, meglehetősen lenge öltözetben mentem, amilyen gyorsan csak tudtam. (…) S fenn a sárga járművön már persze téliesítettem ruházatom –például azt is ott vettem észre, hogy a kezem azért fagyott oda a mankóhoz, mert csak az egyiken volt kesztyű… -, de ez az addig kabát alá bújt mínuszokon nem sokat segített. Mikor aztán beértem ahova kellett, elindultunk a célhoz, mely a WICHMANN KOCSMA.




Ahogy bementünk, TAMÁS, a tulaj, szívmelengetően üdvözölt, felpattant, elénk szaladt, átölelt és biztosított róla, hogy mivel ez az este arról szól, hogy megerősítik a majdan megjelentek, hogy szeretnek engem, egyet se aggódjak, remekül fogok szórakozni. (Efelől egy szemernyi kétségem sem volt, s ez a fogadtatás egyszerűen levett a lábamról, tudtam én, tudtam, hogy Tamás egy szeretnivaló ember, de az, hogy engem így üdvözöljön külön meglepett, és az addigi jóérzésemhez is még jócskán lapátolt....)
Vagy egy órát ücsörögtünk ott ketten Lucival, s én kávéval kezdtem, de Ő azon nyomban belecsapott a lecsóba valami mélyvörös cuccal a talpas pohárban, majd mikor Tamás odaült hozzánk s meglebegtette a házibor Tamásféle arányban elkészített fröccs változatát, már én sem tudtam ellenállni.
Majd lassan megérkeztek a többiek is, a létszám nem véletlenül volt annyi amennyi, hiszen egyrészt limitált az asztal körülülési képesség, másrészt, decens beszélgetéshez  csakis az erre legalkalmasabbnak tűnők szerepeltek a felsorolásban. No meg tán az is nyomott a latban, hogy nem akartam csalódni, s tőlük vártam legkevésbé az elutasítást a cél eléréséhez.



Luci már ott ült, ugye, megérkezett Ani, akinek a helyfoglalás, s maga az ötlet, sőt, Tamás is köszönhető –mármint az én életemben-, aztán jött egy telefonhívás, mely persze nagyon meglepett, hisz arra sem emlékeztem, hogy megvan Lovagom száma, de lám, tehát Mark’yhennon hívott, hogy hol is van ez a zizé, mert ő fel s alá járkál a Kazinczy-n, de itt olyat nem lát. Ami ugye valljuk be, a külső képet elnézve, kicsit sem fura, hiszen a Wichmann Kocsma nem hivalkodó, de ismert hely, s most mi is továbbadtuk hírét olyanoknak, akik még sosem voltak ott. Pedig pedig!!! :)
Az útbaigazítás megfelelő volt, így csatlakozott hozzánk ő is.
Majd megérkezett szögletes barátném, [ht] kisasszony is, s teljes lett az első felvonás szereposztása*.
Tényleg nagyon visszafogott beszélgetés volt, hiszen csak egy fiatalember kóstolt bele a céklás tálba, s szintén egyetlen egy ült oda közénk, személyesen maga RUMCÁJSZ, aki később aztán, mikor záróra volt, továbbjött velünk a 400-ba.
Még elébb indítottam egy vitát, melyet nem tudtunk eldönteni, de most támadhatatlan bizonyítékom van rá, hogy ha nem is személyesen maga SupernemSzabi, de egy alteregója últ a szomszéd asztalnál. (Ja, az perszeigaz, hogy activity kellett hozzá, hogy eljussunk e névig, akár csak az együttesig is, hiszen nekem az arcon kívül semmi, nemhogy egy szám, de egy taktus sem ugrott be, de tehetséges ifjak ezek, s lám, rájöttek, hogy én néniségem miről hadovál...)

/Innen, e/

Ott, a Négyszáz-ban, ha nem is teltház volt, de még zajlott az élet, s a társaság ifjú tagjai –már akik nem hivatkoztak tánctudás teljes hiányára- a parketten nyomták, melyhez remek hajtóerőt adott az odáig elfogyasztott alkoholmennyiség és a ’80-as-’90-es évek zenei zöme mely megállás nélkül a viselhetőség határán mozgó szinten zengett.
Mikor aztán végét jártam már erőmnek, akkor indultunk, gondolván megyünk az éjszakai busszal, mely majd Ani lakása előtt tesz le, s én valamikor vasárnap megyek haza.
Aha, bírtunk kiérni a megállóba fél 5 után pár perccel, így lekéstük az utolsó járatot és csak a nappali menetrend élt már, tehát vagy három átszállást kellett volna abszolválni a célhoz, s ha már rájöttem magam is .-mert én basszus, ott, abban a minutban eszméltem rá, hogy nem éjszaka van, hanem maga a nappal már-, hogy ennyi az idő, akkor az akadályverseny helyett akár mehettem is az Etele térre, ahonnan aztán az első busszal jöttem haza..
Izmoztam, de veszettül, hogy el ne aludjak a buszon, de annyira sikeresen, hogy mikor hazaértem és lefeküdtem, nem tudtam elaludni.

Tanulság, Halott Pénz -meglepően érdekes, intelligens ficak-, eme sora:
"Ketten vagy négyen vagy hatan vagy nyolcan, úgy jó minden ahogy épp van…. "


* Mivel a meghívottak között még ketten szerepeltek, s ők nem tudtak jelen lenni,  mert más elfoglaltságra hivatkoztak –nem is értem-, így lesz egy második kanyar is.

Ez kérem, férfimunka volt! Akárki akármit is mond!

Köszönöm, akár zsarolásnak vettétek, akár szerettek engem. De én azért hajlok a másodikra, na, s ráadásul én is szeretlek benneteket. Mert megtehetem. :)

Én lettem magasabb, de ez még nem elég...

(Jaj, beugrott egy szám... jaj, nem bírom...)

Szóval, a lakásom hozzám ALAKÍTTATOTT, a LÁT segítségével s Misimester áldásos s tökéletes munkájával, ám a tervezett TEP műtét nagyon nem tervezett mellékhatásaként kialakult magasodásom további igényeket támasztott a már-már tökéletesnek hitt otthonommal szemben.

Mosogatni nem vagyok képes, mert nem tudok egy helyben állni a pult mellett annyi ideig, tehát a bő két évtizede meglévő -bár már fizikai valójában átlényegült, hisz az első kimúlt idős korára tekintettel- mosogatógép nem kényelmi, hanem mindennapi szempontok szerint elengedhetetlen szerepet tölt be. Csakhogy az új felállásban, hogy már kétfelől vagyok megTEPelve, így már nincs működő, s pláne fájdalommentesen működő alsó végtagom, a mosi alsó fiókját nem tudtam kipakolni, tehát erre valami megoldást kellett találni.
Kicsi a konyhám, ugyan nagyobb, mint mondjuk egy panelkonyha, de kisebb, mint a házunkban volt, tehát ha állok a közepén, remekül elérek bármit egy karnyújtásnyira, tehát nem kell sokat sasszéznom a pult mellett -odaát egy hosszú konyhám volt, amiben több szekrény, s nagyobb pultfelület állt rendelkezésre, de több sétafikát is igényelt a konyhai munka. Ezzel az előnnyel viszont jár a hátrány is, miszerint kevesebb a szekrény s pláne kisebb a szabad felület is,tehát okosan kellett berendezkedni. (Ahogy a fürdőszobával is, de ott is sikerült...)
Kiókumláltam -némi külső javaslat átgondolása után-, hogy mit lehetne tenni, s Misimester meg is oldotta nekem.



Most csak csupaszon a váz van a mosi alatt, de oda még kerül egy fiók, s így lesz teljes a kép. 
Nem tudom elegendő nyomatékkal kifejezni, hogy mekkora minőségi változás ez a cirka 30 cm! Köszönöm! 

És ez még nem minden!
Ha van egy széknek karfája, akkor gyakorlatilag akár 10cm-rel is alacsonyabb lehet, mint a számomra ideális ÜLÉSMAGASSÁG, de ha nincs, akkor meglehetősen behatárolt a szabadság e téren, így hasonlóképp a legutóbbi tepelésem óta egy merő küzdelem volt az étkezőasztal melletti székek használata.

Újfent Misimesternek rimánkodtam, aki ismét tökéletes munkával megoldotta már az évek óta általam használni nem tudott garnitúrát, hiszen az előbb említett gond miatt nem tudtam leülni rá, de a mesternek köszönhetően akadálymentessé lett az. Íme:


Szóval, mostanra a szék is alacsonnyá lett, vagyis én nőttem négy centit és így már kínszenvedés volt a leülés és felállás, tehát kértem, hogy ugyanolyan kerettel, mint a képen látható, oldja meg nekem, hiszen Ő fémmunkában maga a király.
Azt mondta, hogy nem úgy fogja, mert az hogy néz már ki egy széknél, meg billegális lenne -erre mondtam, hogy egy-egy csavarral rögzíthető a lábainál a keret sarkához, de ez nem győzte meg, én pedig tökéletesen megbízom képességében, így nyugodtan vártam az eredményre. 
S ma meg is hozta:



Eddig a dynair-párna szolgált magasításul, mert anélkül nem tudtam használni a széket, de most már nem kell az sem!

Köszönöm!

Van az a reklám, mely kormánypropagandaként üzemel, az Erzsébet-program s ezen keresztül a király dicsőítésére.
Én megírtam a korrekt változatát, s ha tudnék filmet szerkeszteni, akkor képeket is tennék alá, például az ételosztásra várók hosszú soráról, a munkanélküliekről, a közmunkásokról, a rokkantakról, a pedagógusokról, a hajléktalanokról és még sorolhatnám... de nem tudok, így csak a szinkront teszem ide...

"Ez a film túl rövid ahhoz, hogy megmutassuk mindazt a több milliónyi honfitársunkat, akik a jelen fidesz-kdnp kormány ámokfutása alatt évtizedekre kiható hátrányt szenvedtek. S csakugyan kevés ennyi idő annak felsorolására is, hogy a hazánk gazdasága mennyire, de mennyire megsínyli ezt. Ám arra elég, hogy megköszönjük mindezt orbán viktornak s csinovnyikjainak, s elmondjuk, ha EGYÜTT gondolkodunk, s EGYÜTT lépünk áprilisban, akkor kilábalunk ebből."

Persze már nem először, s jó esetben nem is utoljára, de most nagyon, nagyon-nagyon unom....





A felvétel ócska, de rajta van KissTibi ahogy én emlékszem rá... és ez olyan, amit nem unok.
Ellenben a nálam butábbak megnyilvánulásait, a fájdalmat, a bezártságot, a magányt, a pesszimizmust, a prejudikálást, a tenni nem akarást, a másra mutogatást... unom.
És unom a humanoidot, aki ül és kárál és legfeljebb kirohan.. írásban, persze, de úgy nagyon.

Müller Péter Sziámi

APOKALIPSZIS ITT ÉS MOST

Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk
Mint azok, akik ide bezártak
Őrület, őrület, de van benne rendszer
És mi majd jók leszünk egymásnak
Mi most ne törődjünk semmivel
Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék
Gyere, bújj el velem a lépcső alá
Na látod, egyforma köztünk a különbség

Ez az őrület legjobb éjszakája
A doktorok most nem érnek rá
Ők is a nővérekkel még utoljára
Te is gyere velem a lépcső alá

Körülöttünk dühöng az apokalipszis
Most felejtsd el, hogy otthon anyuka hisztis
Apokalipszis itt és most!

Kilincs, az nincs, de minek is lenne
Ha egyszer gumiból vannak a falak?
Amekkorát akarunk, akkora a cella
És minden, ami nem kell, az kívül marad
Elélvezzük egymást az utolsó cseppig
Bele is halnánk, ha most abba kéne hagyni
A megsemmisülésig csimpaszkodj rajtam
Reménytelen eset vagyunk, nekünk már csak annyi

De ki is akarna kigyógyulni ebből?
Ez egy egészséges betegség
Én csak tőled vagyok őrült, és minek ahhoz gyógyszer
Hogy a betegek egymást szeressék?
Holnap gyógyultan kell távoznom tőled
De biztos, hogy benyomok egy kirakatot megint
És bedobok rajta még egy kidobóembert
Hogy hozzanak vissza hozzád, szokás szerint

Izgulj, vagy ne izgulj, én vissza fogok jönni hozzád
Szeretek veled a lépcső alá bújva
Hozok majd ezt-azt, ami tilos itt bent
És te majd mesélhetsz nekem az anyukádról újra

„Amíg te dugsz, nem kell a Seduxen
De hogyha nem jössz, beveszek hármat
És hogyha rossz leszel hozzám, még harmincat hozzá
És akkor másmilyen gyönyörök várnak
De amíg te dugsz engem
Én benned bízok, nem a Seduxen-ben...
... én teljesen meg vagyok őrülve érted
Nem mehet ez így tovább
Beiratkozok hozzád, de előbb még
Megint felgyújtom az iskolát
Nekem megvan rajtad az a bizonyos plusz
De azért nem vetem meg a szívedet se
Csak azt nem mesélem el az anyukámnak
Mert tartok tőle, hogy kinevetne
Neki a mindene nemám a beatzene
Csak a Seduxen meg a Valeriána
Szerintem könnyebb lenne az élete
Ha őhozzá is valaki járna”

Már vissza is jöttem, ahogy előre mondtam
Egy átgarázdálkodott éj után
Úgy tűnik, itt bent minden a régi
Csak a szalonban tört ki a klubdélután
Megnyugtató veled benyugtatózva
Egy táncmulatságban, ahol senki se lát
Elvegyülni és feloldódni
Míg dübörögnek a pszichopaták
A paták!

Körülöttünk dühöng az apokalipszis
De most felejtsd el, hogy otthon anyuka hisztis
Apokalipszis itt és most!

Társam a semmiben, kétfelebarátom
Veled még a szex is szexis
Nem könnyű bejutni egy zárt osztályra
De én veled leszek, akármi lesz is:
Apokalipszis itt és most!

.......................................
Nem, nem látod. De nem baj. :)

Sikerült elrendezni. Megint. És ez megint fájhat ennek-annak, de magasról teszek rá(juk). MEGSZEREZTEM a pöcsétet, de el sem kérték a könyvem -nyilván mert lerí rólam, hogy roki vagyok, bár a tagság megléte nem lehet ily' nyilvánvaló- és az akadálymentesnek hívott bejáraton át be is jutottunk, ahol kértem s kaptam egy kerekesszéket, majd a látogatók elől elzárt épületrészen át irány maga a tárlat. (A kezem addigra lefagyott, hiszen a villamoson vetem észre, hogy nem puszta időspórolás volt, hogy nem vettem fel a buszon a kesztyűm, mert ha ellenőriztem volna, hogy a táskámba raktam-e ahogy emlékszem, rájöhettem volna, hogy dehogy, hanem a buszon hagytam... a mankót fogva pedig nem lehet még zsebre tenni sem, ugye, tehát megfagytam... )*

Persze címszavakban csak, mert megérdemlem.

- A szelíd farkas 1933. S ami nekem azonnal, de rögvest beugrott róla, mellé, hozzá... elé, hogy a kellő kompozíció meglegyen...



/Frisspápa innen, örökifjú Capa meg ehunnan, ni/

- John Steinbeck... John Steinbeck az johnsteinbeck. Nekem. Meg sokaknak. (ITT említettem meg például, mint generációkon átívelő a jelen mocskában is remekül sarjadzó tapasztalatokat rögzítő alapot. S hozzáteszem, jaj... de ez egy másik mese....)
És amiért pláne ikon, nekem, az itt látszik igazán.... s megjegyzem, a múzeum liftjében, amit csak a dolgozók és a kiválasztottak -mint a semmirekellő nyomorékok- használhatnak ez a kép van a hátsó, teljes falon, s ott, vörös a szeme.... hmmm... és csak ismételhetem magam... hmmmmmm.... s két hmmmm egy keretben....

/Most e két hmmm... innen/

- Capa maga.


/Ehhez nincs hozzáfűznivalóm./

Nem teszek be több képet. Sokat ismertem, sokat ismertem, de nem tudtam, hogy Ő az atyja, s rengeteg új volt. 

FÉRFI.
Csoda, hogy a szép nők imádták?

Lát és láttat.

Ha hagyod.


* Ahogy aztán hazafelé vettem a jegyem a buszvégen, megkérdeztem a pénztárosnénit, hátha valaki jótét lélek beadta a kesztyűm.... nem számítottam rá, de ha nem kérdezek rá, akkor az egyetlen lehetőséget elszalasztom, ami tudom, a nullával egyenlő, de akkor is... ÉS MEGLETT!!!!! Hát komolyan, mintha a lottón nyertem volna, úgy éreztem! Remek befejezése volt a napnak!

És ehhez már nem is fűznék igazán semmit....
(Korábban a csökkentendő rezsimről ÍRTAM MÁR, most csak bemutatok... )

... és egy sokkoló hír*.

Az úgy van -s erről sokszor dohogtam már, mert ez így nem normális, de ha ez lenne az egyetlen abnormális kishazánkban-, hogy állami fenntartású kiállításra a fogyatékossággal élő személy, plusz egy kísérője, ingyen bemehet s tekintheti meg azt. Ez így jól is van.
Ám, nehogy azt hidd, ennyivel beéri tekintetes hatalom, mert dehogy... messze nem elég, de sőt, a fogyatékosság ténye, mely e helyzetben gyakorlatilag semmit sem jelent.pedig első nekifutásra azt hihetnénk, ez egy hátránykompenzáció. De így, ahogy ez jelenleg működik minimum karcos...
Hiszen e kedvezmény igénybevételének egyetlen feltétele a MEOSZ tagsági viszony megléte.
MEOSZ tag pedig az lehet, ugye, aki leperkálja a tagdíjat.

Akkor hogy is van ez???

De ne kukacoskodjak már, igaz-e!

Szóval, szerettem volna decemberben befizetni a tagdíjat, mert tudtam, hogy valamikor január elején megyek a NEMZETI MÚZEUM-ba, tehát mielőbb köll a pöcsét a könyvecskémbe, s nem akartam lemaradni, ám nem volt csekk, kp-val meg nem lehet fizetni ott, így ki kellett várnom az idént...
Telefonon elutaltam a pénzt és felhívtam a helyi egyesület elnökét, hogy mikor kaphatom meg a pöcsétet. Vagy ma délután két órán át, vagy jövő héten ugyanekkor, ám akkor már a kiállítás szempontjából, amit idén először meg akarok nézni, késő lenne, így most vagy soha...


Kérdezősködtem, de nem volt senki aki be tudott volna vinni, így maradt a VOLÁN. Ami nagyon nem egyszerű mostanság nekem, de hát vagy így, vagy sehogy.

Még a kérdezősködés folyamat részét képezte az alapítvány sofőrjének megkörnyékezése, hogy hátha éppen ma, éppen abban az időben erre jár dógában a busszal, s netán akkor be tudna engem vinni, az se baj, ha ott hagy, hiszen így is legalább egy utat megspórolnék a 'buszmegállóhoz batty-buszra mászás-buszról mászás-buszmegállóból batty' négyszögből...  de sajna telefonja ki volt kapcsolva, így vele nem tudtam beszélni, tehát hívtam az alapítvány elnökét, s megtudtam, idén még nem is dolgoznak, tehát ez kút... hüppp... maradt a VOLÁN.
És mire teljesen beletörődtem, hogy ez a túra emberpróbáló -na, jó, csak 'rokipróbáló'- lesz, hívott Gábor, a sofőr.
Elmondtam neki, hogy mi a nyűgöm s azt is, hogy tudom, nem dolgoznak, így vaklárma volt az egész... de nem hagyta annyiban.
Mindjárt itt lesz és beviszi a könyvem, bepecsételteti amit be kék pecsételni, majd visszahozza azt.

Áldott legyen lába nyoma is!!! .... :)

* ami még nyomot kell hagyjon az az a sokkoló hír, hogy minden gyógytornászok leggyógytornászabbika nyugdíjba megy egy szűk negyedév múlva, s ez engem meglehetősen fájón érint. Sokat, nagyon sokat köszönhetek neki, de ez egy hosszabb, célzottan erre fókuszáló hálaadás témája, és ehhez még nem érzem elég erősnek magam.

Ám Scarlett O'Hara a 'barátom',tehát erre majd holnap gondolok, most a mai győzelmem: megyek kiállításra, mert Gábor megteszi nekem a messze nem kötelezőt, sőt!!!


/Csak szerényen, ugye?/

............................
Gyengébbek kedvéért, íme a pöcsétem időzítésének célja, ha nem esett volna le, egy KIÁLLÍTÁS. 
S a kívánság, hogy látni akarom, lehet, undorító, de bizony az én ízlésem ilyen, na.

Évekkel ezelőtt írtam, de most beugrott egy kenyai ügy kapcsán. A benne lévő, első padomra való utalásokat benne hagytam, mintegy mementóul.

--- Mint tudjuk, a legegyszerűbb magyarázat a legvalószínűbben helyes. Ez így, bikkfanyelven megfogalmazva az Occam borotvája elv.



/William Ockham innen, ni/


Pontosabban kifejtve pedig emígyen szól:

>Occam borotvája

"Gyakran hallani Occam borotvájáról.

Mi ez voltaképpen?"

William of Ockham (latinos írásmóddal Occam, angol skolasztikus, 1285?-1347?) fogalmazta meg azt az alapelvet, amit Occam borotvája néven ismerünk. Eredeti formájában így hangzik: "Pluralitas non est ponenda sine necessitate", vagyis (kb.) "Ne szaporítsd szükségtelenül az entitásokat". Tehát: ha valamit meg tudsz magyarázni egy bizonyos entitás létezésének feltételezése nélkül, akkor tedd azt.

Újabban, amikor Occam borotvájáról beszélünk, gyakran általánosabb formában fejezzük ki azt, pl.: "Mindig a legegyszerűbb megoldást kell választani."

Az ateista gondolkodásban Occam borotvájának a következő a szerepe. A körülöttünk lévő világra két lehetséges magyarázatot adhatunk:

Van egy hihetetlenül bonyolult és szövevényes Világegyetem, s ez természetes folyamatok eredményeképpen jött létre.

Van egy hihetetlenül bonyolult és szövevényes Világegyetem, és van még egy Isten is, aki/ami a Világegyetemet teremtette. Ez az Isten nyilván nullánál nagyobb komplexitású.

Mivel mindkét magyarázat összeegyeztethető a tényekkel, Occam borotvája azt sugallja, hogy a kettő közül az egyszerűbbet kell elfogadnunk - az elsőt. Sajnos egyesek azt mondják, hogy van egy harmadik, még egyszerűbb megoldás:

Nincsen hihetetlenül bonyolult, végtelenül szövevényes Világegyetem. Csak képzeljük, hogy van.

Ez a harmadik lehetőség logikailag szolipszizmushoz vezet, amit sokan elfogadhatatlannak tartanak. "Személyes tapasztalatból, imákból tudom, hogy Isten létezik!"

Ahány istenhívőnek van személyes bizonyítéka az általuk imádott lény létezésére, ugyanannyi ateistának van személyes bizonyítéka, hogy ilyen lény nem létezik. A bizonyítékok jellege egyénenként változó.

Továbbá - anélkül hogy kapásból el akarnánk vetni a bizonyítékodat -, sok ember állított már mindenféle valószínűtlen dolgot - pl. hogy ufólények elvitték őket, meglátogatta őket Elvis Presley szelleme, stb.

"Mindenki imád valamit"

"Mindenki imád valamit, legyen az pénz, hatalom vagy Isten..."”

Ha ez igaz, akkor mindenki politeista. Az istenhívők legalább annyira törődnek ezekkel a dolgokkal, mint az ateisták. Ha az ateisták érzései pl. a családjuk iránt imádatnak nevezhetők, akkor ugyanezt elmondhatjuk a teisták érzéseiről is.

Valamit minden másnál fontosabbnak tartani még nem jelent imádatot, a szó semmiféle értelmében.

"Az ateisták a Sátánnal szövetkeznek!"

Az ateisták nem hisznek semmiféle természetfeletti, istenszerű lényben. A Sátánt minden szempontból éppannyira mitologikus, nem létező alaknak tekintik, mint Istent.<

Cikk innen.

Ockham borotvája ennél szárazabb, egyszerűbb kifejtésben itt olvasható.  S ebből adódik Hanlon borotvája, mely így foglalható össze:  „Sose tulajdonítsd rosszindulatnak azt, amire az ostobaság is elégséges magyarázat.”/Megjegyzem, nekem szimpatikusabb Napóleonnak tulajdonítani ezt, mint a másik lehetőség, de ha az az igaz, akkor sem veszik el a lényeg./

Mindezek ismeretében már tovább lehet lépni, hogy magáévá tegye a tudásra szomjas köz az új fogalmat, mely nem más, mint Talema borotvája.
Tehát Talema borotvája:
"A legegyenesebb utat a pillanatnyi komfortérzéshez minden szinten igazolja, hogy annál hosszabb utat nem biztos, hogy képes lehet befutni..."

Érthető? Nekem az. A fogalom megalkotója Péter, aki kicsit néha Fura, de mindig nagyon okos és talán épp emiatt az összeállítás miatt nekem nagyon fontos barátom.

.....................................................


Kis kiegészítés. Eredet Eter' #7, biztatás Kalas #22 komment, s eredmény: gugli.
Íme:




Morgan, Conwy Lloyd
1852-1936
Bírálta Romanest.
Kísérleti és összehasonlító munkákat sürgetett.
Az interpretáció szabálya:
Nem szabad egy viselkedést magasabb rendű
működés eredményének tekinteni, ha egyszerűbb
módon is meg tudjuk magyarázni.
Ochram pengéje, Morgan kánonja, parszimónia

Ez egy olyan plasztikus kifejezés, aminél nem tudok jobbat e helyzetre.
Mikor semmi más nem fér az elmédbe.
Mikor minden jelentősége nemhogy eltörpül mellette, egyenesen nem ér fel eddig.

Azt hittem, MEGSZABADULTAM, de el kell fogadnom, hogy az csak mézesmadzag, vagy még inkább az enyhülést nullának vevő pillanatnyi eltévelyedés volt. 
Nem tudok menni. Lehajolni egyáltalán nem, ülni csak ideig-óráig, feküdni pedig a párnát rakosgatva a térdeim között és egy-egy testhelyzetben csak nagyon rövid ideig.
MÁR MEGINT.
...és most azt érzem, azt kell mondanom, hogy nincs olyan kapaszkodóm, mint anno a műtét volt, melyhez ragaszkodva elodázhatnám a ... a kétségbeesést? ...a belenyugvást? ... a feladást?









/Kínok innen, e/

Szóval, meglehetősen le vagyok lombozva, hiszen ez még az ilyenkor szokásos szuicid hangulat mellé társul; bár hozzáteszem, ez így lehet éppen ellenkező előjellel bír összességében. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem marad erőm.
Például nem marad erőm elmenni így utolsó nap a dokiig és felíratni fájdalomcsillapítót.
De sebaj. Lesz ez még így se.

Ez se jobb.

Ez egy olyan plasztikus kifejezés, aminél nem tudok jobbat e helyzetre.
Mikor semmi más nem fér az elmédbe.
Mikor minden jelentősége nemhogy eltörpül mellette, egyenesen nem ér fel eddig.

Azt hittem, MEGSZABADULTAM, de el kell fogadnom, hogy az csak mézesmadzag, vagy még inkább az enyhülést nullának vevő pillanatnyi eltévelyedés volt. 
Nem tudok menni. Lehajolni egyáltalán nem, ülni csak ideig-óráig, feküdni pedig a párnát rakosgatva a térdeim között és egy-egy testhelyzetben csak nagyon rövid ideig.
MÁR MEGINT.
...és most azt érzem, azt kell mondanom, hogy nincs olyan kapaszkodóm, mint anno a műtét volt, melyhez ragaszkodva elodázhatnám a ... a kétségbeesést? ...a belenyugvást? ... a feladást?









/Kínok innen, e/

Szóval, meglehetősen le vagyok lombozva, hiszen ez még az ilyenkor szokásos szuicid hangulat mellé társul; bár hozzáteszem, ez így lehet éppen ellenkező előjellel bír összességében. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem marad erőm.
Például nem marad erőm elmenni így utolsó nap a dokiig és felíratni fájdalomcsillapítót.
De sebaj. Lesz ez még így se.

Ez se jobb.

Mérlegem megint kicsit helyrezötty. És ez nekem jó. Ez nagyon jó.

Reggel hatkor zizmergett a telefonom, s ahogy kitapogattam és elnyomtam arrébb, jóval arrébb a kerepet benne, pöttyet eltűnődtem, előbb azon, hogy vajh milyen nap van.... majd mikor ezt tisztáztam magammal -hogyaszongya nem lehet más, mint vasár- -, rögvest odatolakodott a következő kérdés: mi a reteknek kellene nekem ilyen betegesen korán kelnem? Tehát visszatértem a nihilbe... ám valami mégiscsak működik, így 12 év után végre leírtan, orvosi pöcsétes dokumentációban, súlyos hézagokkal szabdalt agyam helyén, hisz kis idő elteltével kipattant szemem, s bevillant az örömittas kép: végre tanákszom fogadott lyányommal máma!!! (Mert ugye ezt beszéltük meg tegnap??? Öööö....- mondám, de ilyesmi nem szokott elbizonytalanítani, ugye)
Felkeltem, elkészültem -hmm.. bírtam magam nyakon önteni mentolos szájvízzel, de nyoma nem maradt, ám így parfümöt inkább nem tettem magamra, gondolván, még összevesznének...-, majd kibattyogtam a buszhoz.
Persze a gépet be sem kapcsoltam, így ellenőrizni sem tudtam, hogy most akkor jól emlékszem, vagy mi a lábtörlő van, de magabiztosan kitipegtem az elővárosi buszhoz. Nos, vonatot nem tudok használni egyáltalán, buszt sem, a panorámás járatokat -illetve panorámás kocsikat- kivétel nélkül lehetetlenség megugranom, ám eddig gond nélkül győztem a sárgabuszokkal szemben. Régi szép idők! Ugyi... hiszen akadálymentesítési elvárás EU felől és egyáltalán a kornak megfelelően le van szarva mifelénk, így a korábban alacsonypadlós járatok is mára magasépítésűre cseréltettek, amelyeket ugyan tudok használni, de a legutóbbi műtétem óta igazi kanosszajárás a fel- illetve leszállás. Sokáig tart, fájdalmas, balesetveszélyes és kifejezetten rossz látványt is nyújt, de ez utóbbi már nem az én bajom, így döntöttem...

/Én fel akarok szállni... megint fel akarok szállni... de hasonlítani nem tudok, soha nem is tudtam, de nem is akarok... zsz.hu/

Szóval, feljutottam az Etelére, ahonnan villamossal mentem tovább, mert a randit a Deákra beszéltük meg, mert oda tudok eljutni kvázi gond nélkül. Erőltetett menetben azonnali csatlakozást értem el -s bár a villamos sem akadálymentes, semmilyen szempontból sem-, kis torna után már zötyögtem is Ditte felé.
DITTE. (..és ez csak egy része a ditteológiának, de ízelítőül megteszi...)

Leszálltam a 49-esről, skubiztam de nagyon, hátha ottan vár már, de nem láttam sehol, így átmentem a másik vágány mellé, és leültem a padra, mert onnan viszonylag jól beláttam a környéket.
Vártam és naná, megfagyás közeli állapotomban elkezdett dübögni bennem agyam nemlétét jelezve a kérdőjel, miszerint biztos, hogy mára beszéltük meg, biztos, hoyg a Deákra, biztos, hogy ekkorra???? Pánik. Fagy.
Kézenfekvő ilyenkor, jelen korban a telefon. Igen ám, de Dittének nem van mostanság magyar teflonja, az írre meg hiába küldenék bármit is, egyrészt a gatyám bánná, másrészt majd egy hét múlva, ha hazaér olvashatná el, így ez nem játszik. Kutattam agyam helyén, hogy hol is beszéltünk tegnap? (Már ha beszéltünk és nem az van, hogy ... jajnekemjajnekem...) Szkájp? Fészbúk? Ja, nem! Dzsítók!!!
Akkor elő teflon, és kétségbeesett vaküzi -hisz nem látni én az akkora karaktereket ami a hálón leledzik a telefonomon...- Dittének, hátha Ő nem ilyen begyöpösödött néni, mint én, s a net kéznél van nekije akárhol is van éppen. Elszórakoztam kicsiny ideig, míg győztem, s közben észre sem vettem, hogy kaptam egy sms-t. Ráadásul egy ismeretlen számról, első blikkre érthetetlen tartalommal. Majd mikor másodszorra átnéztem, fagyos kezeim közt a telefonnal, s fagyos agytalan agyammal megértettem, hogy egy európai megnyugtatásban volt részem, miszerint nyugi van, Ditte úton. Tehát vártam, s néhány perc után be is futott!
Ő is átfagyott, így azonnal a viszonylag kézre eső Tejivó felé indutunk, ahol remek kávét, sajtot és croissant-t  ettünk és olyat beszélgettünk, hogy ihaj! Volt vagy egy óránk, így beleszuszakoltunk mindent a fennálló időnkbe, hogy megosszuk egymással amiről nem tudtunk beszélni a hálón át. Én ráöntöttem mindent az idő első felében, majd mikor elfogyott a témám -na, persze csak perpill, de akkor is- felszólítottam, hoyg most Ő következik, s tette is amit tennie kellett.
Kaptam levendula és gesztenye szappanokat!
Még volt időnk megnézni a téren a karácsonyi vásárt (vásárkát, inkább) is, majd sírva búcsúztunk amint felpakolt a villamosra, mert itthon csak egy hetet vannak, így tiszta rohanás az idő, ennyi fért bele és ezért is nagyon hálás vagyok.




/A nap jelképe nekem... kékkő, tiszta, mint  az eufemizált tenger memóriám helyén... innen, e/

Köszönöm Ditte! Medve, Gerda, Zoi, kár, hogy nem találkoztunk, de majd nyáron, igaz?

Ide leteszem, hogy meglegyen.

Hogy meglegyenek.




...és

Persze totálisan szubjektíven.

Nem szeretem Kálmán Olgát, tudom, ezzel szentségtörést követek el, de kifejezetten irritál engem ez a nő. Respektálom amit tesz, respektálom a benne élő újságírót, de a stílusától lábrázást kapok -off kicsit, de pontos, és kifejezett és 100%-os ellentéte nálam, szeretemügyben, Veiszer Alinda, aki minden tekintetben viszi a pálmát, de vissza...-, mert kiforgat, nem humoros, és sokszor az ostobaság határát súrolja... ám tegnap beszélgetett Horn Gáborral, aki azt mondta, amit itt is (meg ott is) nap mint nap hallok, hogy "..nem kell sírni az összefogás miatt, magasabb szintű dolgok ezek, egyet kellene tisztázni s arról beszélni, orbánt el kell zavarni", ez igaz is, ám erre Olga azt mondta, amivel én most, vele kapcsolatban első alkalommal mélyen egyetértek és most kicsit csiszolt nálam igen karcos képén: ".. de a választót, az egyszerű választót, nem ez érdekli, ezt tudja, az érdekli, hogy ne ezer hanem egy hely legyen ahová az ikszet rakhatja majd..."
Kálmán Olga, köszönöm.
Megértik ezt valaha ott a felsőbb körökben, vagy tavasszal a választások után majd csak magukba zuhanva tapasztalják, hogy lám, mégiscsak hiányzik az a rengeteg alsóbb szintű iksz, amit annyira magasról leszartak?

Ezek a mondatok ma szakadtak ki belőlem, s rögzíteni akartam magamnak. S nem KO a lényeg, ahogy eddig sem, ezután sem fogok vele foglalkozni, hanem a kérdés, amiről beszélgettek, de még csak azt sem ragozom, sokkal inkább, ha már újra felbukkant agyam helyén, leszögezem Veiszer Alinda iránti elkötelezettségem s összeszedem a dolgaim.

Egy említés, DJ Infragandhi kapcsán, majd egy L. Ritók Nóra okán, s a_Záróra.

És a mai narancshelyzet, a magyarnemzeti televízióban,. ahol nincs szükség egy ilyen karakterre: november 1-től már nincs alkalmazásban.



Kép innen, s a cikket is kéretik elolvasni! 


...és akkor még mindig ott az alapkérdés, amiből kinőtt ez: mi a retek lesz a választásokkor? Marad orbán, mert magasabb szinten mennek a dolgok, mint azt a buta ikszelő felfoghatná?

Kisebb lett. Ez is meg az is, és én csak nézek. 

Néhány éve turkálóból öltözködöm. Rá kellett szánnom magam, mert bennem régről az a szag élt, melytől nemhogy a vásárlástól, de az élettől is elment a kedvem, így sokáig be sem mentem ilyen helyre. Aztán a szükség rávitt, hogy ha mondjuk pulcsit akarok magamnak, akkor vagy ott veszek, vagy nem veszek, tehát próbát tettem, s találtam egy helyet, amit nagyon szeretek is már. Persze több olyan is volt, amihez nem kötnek jó impulzusok, sőt, azzal az összetéveszthetetlen szaggal is volt cseresznyém összetalálkozni (tán naftalin???? vagy mi a retek...).
Szóval, néhány hete is jártam a kedvenc turimban (a 49. villamos Deák téri végállomásától épp egy nekem maxon futó séta visszafelé a sínek mentén... vidéki vagyok, na és nemtom melyik az az út...), és vettem egy gyönyörű, kivizöld, vastag, meleg, oldalt díszcipzáros pulcsit. 
Egyszer volt rajtam, imádtam.
Aztán kimostam.

S lett a kivizöld, remek, édesen puhameleg XXL méretű pulcsimból egy kivizöld, remek, valószerűtlenül édesen tömöttmeleg bébipulóver. Maximum ovislányka méretű.



Bakker.

Ám a cipőmizériám is folytatódott, mert két hete, mikor Tanár úrnál voltam extrakontrollon, utána rohanvást cipészbácsinál jelenésem, ahol is leadtam  4 centivel megemelt talpú cipőm és a nemmegemelt talpú papucsom, hogy tegye azokat nekem használhatóvá mielőbb.
Mára pedig elkészült!



Nem forgattam be a képeket, így ez van. :)
De a lényeg, a baloldali pár még az LBT Bt. által az OORI-ban megemelt talpú darab, a jobboldali pedig a most reparált, már "csak" háromcentis különbséggel bíró pár.




S a papucsom.
Illetve a papucsaim. Hiszen két párral kellett vennem, mert így, a magasítással, már meglehetősen billegális lenne a tartásom tekintve a két és fél számnyi méretkülönbséget a lábfejeim között (bal 38, jjobb 35,5), de ebből a fajtából nem volt jó az ennek megfelelő, így 39-es és 37-es a papucsom, ráadásul a kisebb alatt van most már három plusz centinyi talpvastagság. 
Hazajöttem ma, miután átvettem ezeket (ismét megjegyzem, OEP benyalhat, a cipő maga egy húszas -melyen van 90% támogatás-, a magasítás /centi 1.000-1.700 HUF -cipésztől függően-, levétel szintén, s ezt nem támogatja az imént említett s akcióra hívott pénztár...)
Szóval hazajöttem, lefotóztam iket majd belebújtam.
Előbb a papucsban járkáltam... hehe... ill HÖHÖ...
Aztán átvettem a cipőmet és azóta is rajtam van.... és...és nem fáj a csípőm!!!!
Illetve nem annyira... lehet, hogy jobb lesz?

Tehát a pulcsim kisebb lett...hüpp... a cipőm is, de a  papucsom nagyobb!! Háhá!! 

Az akadálymentesítésre és miegymásra…

Szombaton fel kell mennem Pestre, pontosabban Budára, a Déli pályaudvarhoz. Kézenfekvő, hogy akkor vonattal megy az ember, ugye?
Nos, a vasúti közlekedés és én nem vagyunk nagy barátok, tekintve az én macerásságom s a vasút akadálymentesítetlenségét (anno részt vettem az agglomeráció tömegközlekedésének akadálymentességét feltérképező felmérésben, mely az EU kiírásában zajlott, s a tapasztalataim megfeleltek sejtéseimnek (1., 1/A)). Hát, ennek már néhány éve, ám az állapotok nem sokat javultak e tekintetben.
Persze a szerelvények többnyire akadálymentesek, ám a MÁV fenntartja a jogot a menetrendben feltüntetettől való eltérésre –e tekintetben is-, így még csak biztos sem lehet benne az ember, hogy ami megfelelő lenne a MÁV információi szerint –indulási érkezési időben, sőt, akadálymentességre nézve-, az valóban az, aminek írva vagyon, ezen kívül az állomások nem akadálymentesek, illetve a vágányokhoz való kijutás sem megoldott segítséggel élőnek.
De visszatérve a jelen esetre. Szóval szombaton reggel kell feljutnom a Délihez. Busszal lehetetlenség, mert az Etele tértől csak több átszállással vagy sok gyaloglással tudnék átmenni –amit viszont nem_tudok megtenni-, tehát ez nem játszik, így marad a vonat.
Tudván, ami tudható a vasúti közlekedésről kishazánkban, megnéztem előbb az ’elvira’-t (2.), s ki is választottam a nekem megfelelő járatot. Ott a járatinformációnál meg is jelent a kerekesszékes piktogram, mutatva, hogy egyet se féljek… de én gyáva vagyok, így fel is hívtam az ott megadott MÁVDIREKT számot. és feltettem kérdéseim a bejelentkező hölgynek.
Készségesen válaszolt, mondván, ha az van jelezve, akkor az olyan is… ám, ha változás van, azt előre nem lehet tudni.
Öööö….
És ha előre bejelentem, hogy én mozgássérült vagyok, s szeretnék ezzel és ezzel a járattal utazni, akkor mi van? (Mert, néhány éve ez így ment, ennek megvolt a rendes, törvényileg garantált megoldása.) Válasz: „Amennyiben kerekesszékes, akkor a beemelő szerkezetet biztosítjuk.”
Mondom, nem vagyok kerekesszékes, hanem két mankóval járok, de a kékvonatra nem tudok felszállni.
„Elhiszem -mondá néni-, de ez a rend.”

Ja, akkor megyek kerekesszékkel.

„Nem úgy megy az!” Mondá ismét kedves. „Ha nem kerekesszékes és mégis rendeli a segítséget, a szerkezetet, akkor büntetést kell kirójunk Önre!”

Szóval, most akkor ismét az van, hogy nem tudom, feljutok-e időben, és azt sem, hogy valaha a világnak ezen a táján lesz-e valódi, működő –s nem kérvényezgetős, nem kikönyörgős, nem jótékonykodós- akadálymentesítés legalább a tömegközlekedésben.



Egy cikk a határidőkről, melyek akkor még élők voltak, jelenleg már mindnek lőttek. Szó szerint, hisz narancsvezírünk áldásával ezeket a határidőket eltöröltette a törvénygyárnak használt országgyűlés, s helyettük az „igyekvés és mielőbbi elérés” szerepel a szövegben.