Persze,volt már ilyen, de ennél jobb mottót nem tudtam adni ennek a majd' két napnak, amin túl vagyok.

Tegnap, hirtelen felindulásból nekilódultam egy esztergomi túrának. (Tudom, mindig tudom, hogy necces az ilyen, de nem tanulok... hisz az ember, mint olyan, nem változik, tehát nálam ez pölö, egzakt marad...) A háló nem működött, pontosabban a volán.hu, így fészbúkos segítséget kellett kérnem, s kaptam is, hogy menetrendet rakjak össze magamnak. Köszönettel vettem. :)
Egy hatalmas batyu a kezemben, melyben Apu XXXXXXXXL-es méretű vadi új köntöse belezanzásítva, amennyire csak lehet, s ez a szatyor "felakasztva" a bal kezemben tartott, így a jobboldalamat segítő mankómra, vállamon táskám -általvetve ugye, a jobbomra kanyarítva-, hogy járás közben ne zavarja a jobb kezemben tartott, baloldalt segítő mankót. S persze tömegközlekedve. Fülemben -egészen Bogdányig ezerrel üvölt a rádió, hol mr2, hol MusicFm, mikor méken megyen nékem jobban teccő hangözön- füles, és ádáz tekintet orcámon.
Minden, most már túlzás nélkül mondhatom, minden alkalommal ellenőrrel találkozom, s ennek kapcsán épp ma hallottam is a fennemlített kettő adó valamelyikén -gondolom mr2-, hogy mennyivel kevesebben bliccelnek így, és mennyivel több pénz kerül a költségvetésbe .. éljen a népgazda... de ezt csak bekotty..., tényleg ne bliccelj! de akkor esetleg elvárható lenne, hogy ne az történjen amit én e két nap alatt is megtapasztaltam.
Szóval, ellenőr, oké, beérek Etelére, villamossal át a Deákra, ahol is felszállok a metróra, mely kivisz Újpestre a másik Volán járathoz.
Áhá... metró, sajna lerobbant, szerencsére nem alattam -az ugyanis velem élő parám, hogy mi van, ha egyszer az alagútban benne mondja be az unalmast a metró én meg azt épp rendeltetésszerűen használnám...


/Metróalagút-paraok, ehunnan ni/


...hát nincs az a darus-alagútjáró berendezkedés, mely engem onnan leemelni képes csípőprotézis-kiakadás nélkül... arról nem beszélve, hogy a SÍNFUTÁS nem az én sportom...tehát nem kerülök ilyen lélekemelőtlen helyzetbe, ezt eldöntöttem, s eleddig ez az ezen helyzethez legközelebbi állapot....-, így csak meg kellett várni míg másik szerelvény -ellenkező irányból-, üresen begördüljön értünk, s visz a cél felé. Nekem csak kicsit gyanús volt, de ösmerem magam, így nem hittem el, ám egy úr, odajött hozzám s meg is kérdezte: "Ez megy az Árpád híd felé? Mert rossz irányból érkezett...", csak annyiban tudtam megnyugtatni, hogy ha nem, akkor együtt megyünk rossz felé, mert én is arra mennék... de nem volt gond. A szerelvényen aztán megbeszéltük a március 15-ei kötelező diáktapsot, majd elmondta, ő megérti a sokakat, akik nem mentek el szavazni tavaly... hát, több se kellett nekem, azonmód kifejtettem kissé szabatosabban fogalmazva VÉLEMÉNYEM, s kínáltam alternatívát is, valamint elmondtam az autóvásárlós analógiát is a választások kapcsán -ha venned kell, mert szükség van rá, de egyik se tökéletes... de kocsiból sem a VOLVO legújabbat veszed, igaz? hanem ami megfelel és meg tudod fizetni... - majd jó utat kívánva egymásnak elváltak útjaink.
Pont lekéstem a buszt, úgyhogy kénytelen voltam ülni vagy félórát a megállóban, s már mikor beállt a busz, gondoltam, ez nem kerek, hiszen -az ott szokottól eltérően nem alacsonypadlós volt-, de gondoltam a mára kimért macerán már túljutottam, így felmásztam és vártam a legjobbakat. Fülembe visszaköltöztettem a rádiókat, és nyugodtan be is gubóztam... egészen nemtommeddig... de még ment a 94.8, tehát nem lehettem megyehatáron túl, mikor azt veszem észre, túl sokat vár a busz a megállóban, legyünk akárhol is...
Kiderült, hisz a következő mondat nekünk szólt: mindenki szálljon le!
Ennyi infót kaptunk, majd később kiderült, ez is mentesítő volt, mert a soros lerobbant.
Én utolsóként kászálódtam le, s perceket tanakodtunk a busz mellett a megállóban -sofőr fenn a buszon-, mikor én odamentem a nyitott ajtóhoz s megkérdeztem, mégis most mi a retek van... a helyzet az volt, hogy hibajelet látott a sofőr -ékszíj túlmelegedésről- s nem kockáztatta meg, hogy az menet közben besüljön, így itt e szent helyütt várjuk be a mentesítőt, mely előreláthatólag cirka 10 percen belül itt is lesz.
Én megosztottam utazóközönség kényszerűen lecövekelt tagjaival ezen infót s vártunk. A buszmegállóban volt egy pad, de arra nem tudtam leülni, így támasztottam pakkommal mankóimat... egy hölgy azt mondja egyszer csak mellettem: "Kellene a járműparkra is fordítani egy kicsit!"... némmámondom!!!! Nem bírtam ki, s rögvest szajkóm elő is bukkant:
"Jaj már, de elégedetlen!!! Hát van egy csomó új stadion!!!"
Esküszöm nem volt rajtam egy árva Szoli-kitűző sem, szintúgy esküszöm nem is kacsintottam, ám hölgy értette... azonmód válaszolt is: "Azért nem kellene mindenért Orbán Viktort hibáztatni!"
Nem bírtam ki: "Nem is! Azt a szentembert!! ... Gondolom tegnap -utólag szúrom közbe: márc. 15-én- a Múzeumkertben tapsikolt egy sort könnyek között!"....s vigyorogtam ehhez -leginkább mert kiabált az összes csípőm, jobb bokám és összes térdem-, de ő meg nem..., ellenben többet nem társalogtunk, így egymagam álltam tovább.
Mígnem odakeveredett mellém egy úr, s nekem szegezte a kérdést:
"Eltört a lába?"
"Nem -válaszoltam- illetve nemcsak, rokkant vagyok."
"És jó ez így magának? Nem is akar meggyógyulni?" Öööö.... és hatványozottan...
"Nem vagyok beteg. És kösz, jól vagyok." Próbáltam itt lezárni...
"Vagyis nem akar meggyógyulni, ez így magának kényelmes, és tökéletesen megfelelő? Akkor ne is csináljon semmit!"
"Amit lehet javítanak az állapotomon..." s folytattam volna, én naiv, de eddigre odaért a neje is -gondolom- és kórusban:
"Ha magának így jó, ne is gondolkodjon semmiben ami segíthetne!!!"
Na, itt szakadt el a cérnám... lépni sem bírtam, tökömtele volt mindennel, fájt a térdem-bokám-csípőm és egy faszfej ilyen hangnemben próbál valami csodaszert rám tukmálni!
"Tudja mit?! Mert így akarom! Akár érdekelhetne is, de ezt a hangnemet kikérem magamnak, semmit, de tényleg semmit nem tud rólam, csak látott bennem egy potenciális palimadarat, ez undorító és tenyérbemászó, takarodjon a közelemből!"
Hát, köpni-nyelni nem tudott -valamit gagyogott a keleti orvoslás misztikumáról és vastagon kikent nejével arrébb kotródtak... én meg aszittem fájdalmamban utánuk hányok... bocsánat.. de nem tettem, csak vigyorogtam.
Kisvártatva -nekem több napnak tűnő idő után- megérkezett a mentesítő -szintén nem alacsonypadlós, de még pláne csuklósse-, melyre egy önként jelentkező úr -az iménti csevej kényszerű hallgatósága- segítségével felküzdöttem magam -előbb persze le a járdaszigetről, mert az úttesten állt meg a busz- és igyekeztem nem saját dugámba dőlni... ennek örömére egy hölggyel beszélgetni kezdtünk, s volt közös témánk, a nagyiság, melyet ki is veséztünk, majd célt érvén, ismét segítséggel, lejutottam a buszról. Onnan már csak az egomi tankcsapdás járdákkal kellett megbirkóznom, hogy eljussak Apuig.
Este még kis politizálás, köntöspróba, aztán alvás. Reggel pedig vissza. Köntössel együtt, mert le kell vágni belőle, de ez mellékszál, hiszen az út maga ami miatt most klaviatúrát ragadtam.
Kacifánt járda megint, aztán végre busz, mely szerencsére most alacsonypadlós, leültem, elhelyezkedtem, s hallom, nem indulunk, hanem sofőr fennhangon telefonál... valami hibajel... de meggyőzte központ, hogy megyünk... már meg sem lepődtem. Tehát kis késéssel -melynek következménye egy órás ücsörgés lett az Etelén, de itt még nem tartok- indultam is. Pesten metró, mely most eseménytelen volt, aztán villamos, mely szintén nem alacsonypadlós, de ez csak kekec... leültem a babakocsi jelzés mellé a szóló ülésre, s egy fiatalember beállt a szabad helyre így, elém. Épp a hídon mentünk át, én voltam háttal a menetiránynak, mikor villamos fickós féket vágott be, melynek következménye az lett, hogy snájdig fiatalember azonmód nekem is lódult,ott, azon szent helyütt...én meg egyik kezemmel tartottam két mankóm s egyben nagy batyum, másikat pedig önkéntelenül felkapva, s mintegy védve magam megálljt parancsoltam neki, halovány dunsztom senincs mely testrészét érintve ezen akcióm során, de gyakorlatilag álla a koponyámon csattant. De nem esett ki egy foga se, nekem meg nem szakadt be kobakom, így lefejtette magát rólam, elnézést kértünk egymástól zavartan mosolyogva, majd villamos ment tovább, mi meg ketten kétfelé néztünk a továbbiakban...
Leszálltam a végen, s sovány malac vágtában rongyoltam elébb lift, majd jegyautomata, majd busz felé, mely sajna addigra légies könnyedséggel húzott el. Így épp egy órát ülhettem a buszvégen, mire végre hazafelé indulhattam.

Szóval, mit nekem sínfutás! Kalandos az életem, mert így akarom!

Végignéztem.
Jelent-e valamit? Naná... például azt, hogy amibe új életemben szeretek bele, az csalódást is okozhat...


/Dexter esszencia ehunnan ni/

De előbb a folyamatról, mely évekkel ezelőtt kezdődött, muszáj pár gondolatszerűséget jegyeznem. Boldogult AXN hozzáféréssel bíró időkben -persze lehet, hogy nem is, hanem valamelyik vécsatorna, de ha ennyi hibádzna memóriám néhai raktárában, nem az lennék, aki..., ugye...-, sokszor belefutottam a sorozat promójába, de kivétel nélkül minden alkalommal -volt is bármely epizód bármely részletét citáló elem is-, valami zsigeri ellenállást, olyan bizonytalan, de tudható ellenérzést hívott életre bennem. Nem a fazon, nem a képsor, nem a gyilkosság -mert ez egyértelmű volt, s a horror-mániám miatt ez max plusz pontot jelenthetett volna-, hanem minden együtt, az attitűd miatt. Hiszen szinte mindig volt valami a spotokban, ami így vagy úgy, de a monoteista valláshoz köthetővé tette -agyam helyén legalábbis- a történetet, s még mindig nehezen viselem ezt a viccet, így igazán nem is haraptam rá.
Aztán jött a The Walking Dead, ami nagyon is oké, és sírok, hogy nincs több járkáló... valamint a legyőzhetetlenként létező MISFITS, melyből azóta sikerült csengőhangot is TALÁLNI, s ez jelöli a családom hívását a teflonon, mely jól példázza e fazonok helyét nálam . Utánuk jött egy elég sivár időszak, hiszen az általam elérhető s még nem látott horrorfilmek száma igencsak apadni látszott, mígnem egyszer ajánlatot kaptam -előző életem darabja által, aki ahhoz a nagyon szűk körhöz tartozik, mely szerves kapocs egy számomra letűnt és iszonyatosan hiányzó korhoz-, a TOTÁL SZÍVÁS-ra, és el is kezdtem nézni, de valahogy az első rész derűje  nem passzolt az akkori hangulatomhoz, így feladtam... -most már tudom, hogy balga vagyok és nekifutok újra...- s ezzel eljutottam ide.



/Gyilkossági csapat innen e/

Néztem. Eleinte azért, mert nem volt más. Tényleg az én életem nem egy pezsgőspohár... A fájdalom-nemlehet-politika Bermuda-háromszögben a kikelet reménye jóideje veszni látszik, de ez nem dexterikus, tehát visszahajózom életem szeletéről... ha érted... Aztán kezdett igazán érdekelni, A_TÖRVÉNY, elég beteg dolog, s azt hiszem Harry -meg utóbb kiderült, az általam első pillanattól rühellt Vogel- teremtette meg egy ártatlan, rettenetes tragédián átesett sérült kisfiúból a precíz sorozatgyilkost, csak mert Harry, "látta" a Sötét Utas-t akinek létezéséről maga Dexter sem tudott, de Vogel tanácsára a kétségbeesett Harry beidomította erre az általa elvileg óvott gyermeket.


/Persze, hogy nem ilyen a Dark Passenger, de ez az adaptáció nagyon tecc/

Ahogy teltek az évadok -volt, hogy egy évadot egy nap alatt é.: 24 órán belül néztem meg, mert dramaturgiailag nagyon ott van, közben van, hogy majd' elalszom, de az utolsó perc mindig kihúzza a gyufát..-, majdnem megszerettem. Sőt, volt, hogy kifejezetten imádtam... nyilván az INGE miatt, hisz nekem max ennyi maradt...

.
/Emblematikus erősférfi billog lakása/

Ám az mindig ott volt, hogy kivétel nélkül szar nőkkel akad össze. Aranyos ahogy Ritát "megmagyarázta", de ez nem menti pl Lila-t, magát Rita-t sem, sőt aztán Hannah-ról nem is beszélve...(Mellesleg nekem ne mondja senki, hogy Rita-t nem Dexter nyírta ki...)
Az utolsó rész pedig...nem is tudom. Nyilván nem lehet hepiend a befejezése egy sorozatgyilkos történetének... de valahogy én többet vártam. Néhány nappal ezelőtt láttam egy képet:


/Öregdex innen sejlett fel/

Úgyhogy én -naivan, ami butaságomhoz méltó is- valami nagy horderejűt és egyben bagatellt is vártam: a világ leghosszabb szériájában komótosan megöregedett és vagy ezer arra rászolgált latrot a nihilbe küldő labortechnikus végnapjairól, vagy mittomén... ehhez képest otthagyta Harryfia gyerekét arra a luvnyára és lelépett favágónak tökömtuggyafalvára...

Persze van ami nem rontható le semmivel sem Dexter kapcsán, s az a magyar szinkron. HAÁS VANDER PÉTER egyszerűen maga a tökély. S amikor krokodilok ölni tanulását vagy kuduk vonulását narrálja, -valamelyik természetfilm-csatornán- akkor is előhívja azt a bizsergést, ami nélkül Dexter nem lenne több ócska, nézettséghajhász gyilkosnál. Ám így, ezzel a hanggal és MICHAEL C. HALL tekintetével, nálam elvinni látszott -legalábbis MisFits-cel megosztva- a pálmát. Ám az utolsó csepp, mely eldöntötte a kérdést nálam, hogy csalódtam ebben a majdnem megszeretett filmben, az az egyik utolsó jelenet. Melyben Deb lélegeztetőgépét kikapcsolja a hős...mondván, szegény Debnek legfeljebb az önálló lélegzésre jutna agykapacitása, így nem számíthat életre, bármi is történik, még ha életben is marad.... Eldőlt. Nálam eldőlt, hiszen aki így tesz voksot az eutanázia "mellett", legyen az egy busznyi apáca akár.... vagy egy született gyilkos is, az nem érdemes a továbbgondolásra. Mert az eutanázia kifejezetten "jó", de legalább ennyire fontos, hogy megfelelő feltételrendszer érvényesüljön az "alkalmazásánál". Csakis és egyedül az dönthessen erről, akit ez érint. S csakis akkor, amikor döntési képességének 100%-ban a birtokában van, ha nem tett erre vonatkozó -s jogilag bizonyító erejű- végzést/nyilatkozatot, s olyan állapotba kerül amikor már nem tud nyilatkozni, akkor senki ne dönthessen helyette. Sem családtag, sem bizottság, sem senki. (DE VAN AKI EGYENLŐBB...)
Tehát Dexter tette, Deb "megmentésére" nálam eldöntötte végleg egy nehezen induló, ám rácáfolva erre igen szépen ívelő sorozatgyilkos-történet lehangolóan csúf végkimenetelét.

A főcím viszont nagyon tetszik, s ahogy a snitt végén bebújik a fehér pólóba majd sétál a gangon, az pazar. (Mellesleg egy rész elején, mikor Harryson pici még, a cipőfűző elszakad, a kávé kiömlik, a póló foltos, s ez tökéletes geg... leakalap szint...) Ide is akartam TENNI, ám találtam egy sokkal jobb kontrasztot. És nagyon örülök, hogy nem ez maradt, de érdekességnek remek, hiszen így még jobban értékelem a véglegest.

Nyelvújítok, mert muszáj.

A ház, melyben lakom, egy lakópark egy sejtje, s bejárata egy pöttyet átgondolatlan tervezés alapján készült, mely sztenderd használat közben legfeljebb költözésnél vagy nagy háztartásigép-csere alkalmával okozhat gondot, ám nekem ahányszor csak mocizom, mindannyiszor meg kell ugranom a szűk hely, kanyarodós kurfliakadályát.

Tolatva állok be a mocilakba (a mocimmal, ugye), ami néha egy ívben sikerül is, de sokszor képes vagyok fenn akadni a nyitott ajtóban, hiszen tolatva, épp mociszéles helyen kanyarodva, agy nélkül, kalandos dolog ez, na... hiszen a villanyóra-szekrény miatt picit sem kényelmes még gyalog sem a bejárat kívülről...:)
Szegény fal pedig nem nagyon tolerálja a kilinccsel való találkozást. Kívül ajtógomb van felszerelve, hiszen mágneszár nyitja az ajtót, belül mégis van egy vakkilincs -melyhez nem tartozik zárszerkezet... ennek szakimagyarázatát el tudom mondani, de e helyütt nem érdekes-, így a kilincs vályúszerű lenyomata már nyomot hagyott a kis helyiség falán, amit mostanra már muszáj volt orvosolni.
Azt találtam ki, hogy -mivel van távtartó gomb a padozatba építve, csak éppen funkcióvesztő közelségben a zsanérzathoz-, a falra kell egy lemezt szerelni, mely megakadályozza a fal állagromlását. (Kézenfekvő megoldás lett volna a mondjuk deszkából készült kvázi lambéria, egy párnafa, mely a kilincs magasságában végigfut a falon, csak hát nem volt annyi deszkám... meg hát, ott minden fehér és fém...)
Szóval, megbeszéltem alsó lakóval -mert ugye ez a közös helyiség, ahonnan a két lakás és a két sufni nyílik-, hogy egy lemezt szereltetek fel, szívességből, a mesterrel, aki amúgy is tökéletes profi a lakatosmunkákban és aki élhetővé tette amúgy is a lakásomat.
Misimester ismét készséges volt, ahogy SZOKOTT, s megoldotta amit én elrontottam, s azóta egy csilli-villi lemez díszeleg a kilincs vájta üreg felett, vagyis megmentődött a fal. (Most már csak azon cidrizem, hogy a kilincs maga ne adja fel a sokszori trauma okán... de ezen a folyón majd akkor megyünk át, ha a partjára érünk...)







Tehát megmentettem -pontosabban Misimester- a falat. Most már csak a kilincsnek kell drukkolni, de ennyi belefér, el is megyek kenyérért a mocival s hazajöttömben tesztelem a lemezemet. 

Köszönöm Misimester!

Nos, nem a FILM, pedig az se rossz, ám az én ERIKEM nyomába sem érhet.

Tegnap este már éppen kikapcsoltam a gépet, néztem valami Denzel Washington izgiséget -valami horrorszerűség volt-, és készültem az éjszakára, reméltem, ki tudom pihenni magam, hiszen ma, tudtam, megyek onokát dögönyözni. Ám ekkor hívott Hármaska, hogy küldött nekem egy videót, azt nézzem meg de mindenképp, mert annyira büszke elsőszülött fiára, hogy csak na!

Így nem tehettem mást -"..mint közelebb vittem a medencét a házhoz..." ki tudja???-, s megnéztem. Majd megint és megint és azóta vagy "szásszor"... Íme:




Aztán csak aludtam valamennyit, és reggel jött is értem a Támogató szolgálat s mentünk Erikhez.
Úgy alakult, hogy ugyan nem sokat, mégis többet lehettem ott, mint számítottam rá, hiszen egy mára tervezett szállítást lemondtak, így csak ez a cél volt a délelőttben, vagyis ismét dögönyözhettem onokámat boldog odaadással.



Igazi férfi!!!



És nem ismer tréfát, ugye?!



Drága kincsem!




Felhívnám a figyelmet igen férfiasan kék ruhája mellrészén látható viking hajóra, mely méltán hivatott igazolni a nincs véletlen alapigazságot! 

Etettem is és újra megcsodálhattam, hogy milyen áhítattal néz édesanyjára, aki ugye az én picike kislányom... és ez maga a csoda. Elképesztő a teljes odaadás, és teliszájjal nevetés, vagy hosszas magyarázás amit kivált Berta mosolya Erikből.
Persze, ez a normális és minden baba így viseltetik, csak minden baba nem az unokám és minden babának az anyukája nem az én kicsi lányom... ehhh... ellágyult közhelyes nagyi vagyok.

Úgy elfáradtam, hogy hazafelé elaludtam az autóban, és még mindig csak vánszorgok, de még jó, ezért a fiatalemberért!!!! Ugye?

"014. 11. 25-én született, tehát még nincs három egész hónapos és így csinál: 

Nekem tüneteim vannak. Mi több!? TÜNETEIM!!!

És nem tudom kifejezni, hogy mennyire de mennyire örülök ennek.

Most értem haza, tehát még nagyon friss a mai tünet. A Tünet tünete... jaj, de ostoba ez, de kijött, na.
Szóval, Gőz István okán, meglehetősen beleszerettem ebbe a játékba. És most nem a mairól, hanem a módról beszélek, ahogy ez a társulat kezeli, közelíti meg s adja át nekem a szemüvegükön át tapasztalt valóságot.

Szerencsére már nem voltam Tünetszűz, hogy így mondjam, s a lenyomatok -az utolsó "találkozás" által- ITT érhető nyomon.
A maira a fészbúkon akadtam rá és rögvest rá is törtem a -számomra eddig ismeretlen- Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház-ra. Virtuálisan persze, hiszen őket is ott értem el, s rákérdeztem rögvest a rokijegyre, hiszen ha az nem létezik, nekem esélyem sincs eljutni, pedig nagyon meg akartam nézni. Készséges hölggyel beszéltem -váltottam pár szót cseten-, s megnyugodhattam, mert azonmód el is tette számomra a két jegyet, így már csak várnom kellett s bízva bíznom Magdában, hogy jegyezze meg az utat... például... meg hozza a párnám.. például.... meg adjon kölcsön a jegyre, mert nekem csak holnap utalja oep-néni a segélyem... Magda szintúgy, mint -elnézést, Jurányi "néni" nevét mea culpa, elfelejtettem- a hölgy együttműködő volt, így csak ki kellett várnom, hogy ideérjen a naptár.
S lám!

(Az első sorban ültünk s ez jó is volt, hisz itt ki tudtam nyújtani a lábam, bár egyszer majdnem elgáncsoltam akaratlanul az egyik színészt -a_rákot-, mikor átszaladt a szín határán egyik szélről a másikra, egyszer pedig a látszat ellenére elfoglaltam mankóimmal a kelléknek kinézett nekem szomszéd "üres" széket...)

Csak néhány elemet emelnék ki, mert zsong a fejem megint -hiszen kevés agysejtem nagy térben zizeghet s ilyenkor gellert kapnak...
- Elfoglaltuk a helyeinket s elsötétült a tér. Majd félhomályban derengeni kezdett a felsorakozott társulat s egy rák, amint "mellettem", ahol bejöttem, pontosan ott, aki/ami háttal a nézőknek s szembefordulva a színészekkel ül egy széken. S én rettegve vettem észre. Nem túlzok, a frász állt elém! Eddig is ott volt? Ott jöttem el mellette?
Nyilván nem, de nem tudom elmondani azt a megdöbbenést és kérdőjeláradatot, melyet ezen embernagyságú -s emberarcú- rák okozott nekem.



- Több mondat is volt, amik külön-külön is megjegyzendőek, s melyeket egy az egyben el is felejtettem.
Nyúl?
Nem akarok beszélni veled....?
A vékonybél...?
Szex?
Születés?
A rák előző életében kapucnis csóka volt?





- A blikfangok, ahogy előadták ezt, nettó elképesztőek voltak, maximálisan kihasználták a tér, a test, a testek s ezek kombinációinak lehetőségét.




- Gőz Pista zöld-hályogja.

Egy szó, mint száz, megint nagyon élveztem ezt.
A fogadtatás -mármint a rokiság, a jegy, a jurányisok, akikkel találkoztam- kifogástalan, sőt, kifejezetten barátságos és a vártnál is sokkal jobban segítőkész volt.
Az odajutás nekem egy kaland volt, macskakő, lépcső, meredek lefelé.... de nagyon megérte!!!
Ráadásul a kiállítást, mely a darabhoz fűződik, csak az előadás előtt pár percig tudtuk megnézni, tehát gyakorlatilag semmit sem fogtunk belőle, hiszen csak a darab megnézése után nyernek értelmet igazán annak részletei. Ergo: vissza kell mennünk.

S tán, még arra a fájón hiányzó idézetre is rálelek majd, ami már az előadás alatt is a fejemben lüktetett s még akkor ki is hullott valaha tenger eszem néhai helyéről.


Egy KRITIKA, mely nem az én dilettáns szememmel látja, amit a TÜNET EGYÜTTES csinál, s én nagyon élvezem.
/Képek innen/

Megjelenés: 2011.09.30. 07:57, és ugyanott tartunk. Vagyis dehogy! Azóta leépült már minden, és én kezdem úgy érezni, hogy ez néhány szigetecskét leszámítva mindenkinek tökéletesen megfelel.

"Azt csinálok, amit akarok

Ma háború van, holnap béke

Nekem jelentenek ezek a mondatok valamit.
Egy hangulatot. A biztonságot. A szerelmet.

Ugyanakkor azt az okos, már-már félelmetesen előrelátó gondolkodást, amivel az ezeket a sorokat leíró s azt megéneklő emberek élnek. (Mert ugye a történelem ismétli önmagát... hiszen az egyes emberek az útjukon mindig máshol tartanak, más leckét megtanulni kénytelenek, s hiába, aki már előrébb jár kénytelen újra átmenni a másikat okulni késztető tapasztaláson... ez a karma...) ((...meg kell jegyeznem, a belinkelt karmamese -ahol elsődlegesen Earl tantusza a lényeg, mely leesik- mellett a kommentekben rejlő éééérdekes "emberi" hozzáállás sem mellékes...:))
És rettenetesen apropója is van mindennek, de sem biztonság, sem szerelem nem játszik most, viszont egyfajta hangulat mindenképpen.

Kontroll Csoport: Azt csinálok, amit akarok

"

ITT az eredeti. 

És hol a hazám????

Persze megint nem itt kezdem, hanem ... hanem nem is ott... kezdjük a tegnapnál, mikor is így a nyári következő előtt ...ugye... rendeztünk egy decens kávézást legyezős Lyányommal, s naná, szóba kerültek fontosnál fontosabb témák. Mint a legfontosabb az unokám -Erik, ugye- osztán a blog, osztán a segítőkészség, az önzetlenség, a csípő, a kárcsú boka... és a szín. A rózsa~.

Én, élemedett korú néniként mindig kertelés nélkül elmondom mindenről a véleményem, s különösen azért tehetem ezt, mert buta vagyok. Így nincs "kötőfék", ugye...

Régóta tudott, hogy nem egyezik ebben sem ízlésünk tűsarkakon topogó Lyányommal, hisz egy mérce két végén nézelődünk, ám ezen részletben nem is olyan nagy a távolság véleményeink között. Abban megegyeztünk, hogy aki képes ezt férfiként viselni, az valóban férfi, de ez bizony, nem egyszerű feladat.
Hiszen van ugye a METROSZEXUALITÁS, s a 'rózsaszín ing' nem feltétlenül ebben gyökerezik. Hiszen, ahogy imént mondtam, azt tudni kell viselni. (Mint a nő a magassarkú topánt, pláne a platformtalpat... és nem az olyat, amit én...) A metroszexuális férfi tudja is ezt, de róla nekem nem az az üzenet jön le, mint például róla:


/Öltönypasi ehun lakik ni/

Egyszerűen mást üzen.

Néha elmélázom pasi ügyben, s időről-időre le is írok ezt-azt, mint például azt a rögzült sorrendemet, amit ugyan kicsit megrengetett DAMIAN LEWIS, de még ettől is elég stabil maradt a listám, különös tekintettel az első helyezettre. Egyszerűen JN überelhetetlen számomra. S róla abszolút elhiszem, sőt tudom, hogy képes, sőt, úgy képes, ahogy kell, viselni a rózsaszín inget.
Öltönnyel, keresztbe tett lábbal, kezében egy öblös pohárral, melyben jó bor hullámzik, arcán pedig azzal a velőig hatoló tekintettel, ami ezen férfiak sajátja.

No, igen, s itt az "új" befutó is, hiszen most, ahogy keresgéltem JN ideillő képét, akadtam rá e másoknak már nyilvánvaló párhuzamra. Bár semmi pink, de azért a tekintet ott van:


/Pároskép most itten e/

Ki gondolta volna, hogy miből lesz a cserebogár, mi? Hát, igen. Rómeóból ...

Találtam majdnem rózsaszín inges JN-t is, s itt is fellelhető a párhuzam bizonyítéka, bár nem ennyire szembetűnő, az tény:


/Pároskép ehunnan, ni/

Szóval, mint tudjuk, a szépség relatív. Nagyon szubjektív fogalom, s bár vannak trendek, melyek meghatároznak generációkat, sőt, mégis az individuum, az egyedi különcség viszi előre ezeket a sablonokat. S most e cserebogár mivé fejlődik tova? Hát LUMBER-ré. Mert való igaz, ezt a fazont is nagyon el tudom képzelni rózsaszín ingben, ahogy fent leírtam körítéssel -magyarul nem találtam meg, de nem is a duma, vagy kereskedelmi tárgy a lényeg, hanem az azt átadó kép, ugye:

S még egy megjegyzésem van, amit fent említettem már, s amiben benn van egy olyan opus, ami mindenképpen megnézendő. Ugyan sem pink, sem más ing nem szerepel a képi anyagban, de azt hiszem, ennyit elnézünk e csapat fiatalembernek.
Hiszen, HÁT, MIT MONDJAK...


Kicsit megszeppent, de azért elmegy, na:


/Macsómen ittende/

Talán hosszban ez oly sokat nem számít... bár mondjuk szempilla esetében ez meglehetős különbség... de hajhossznál, hogy mást ne említsek ....például a testmagasságot, ugye... ez nem egy áthidalhatatlan különbség. 
Ám ma sikeresen megtaláltam ismét egy területet, ahol az elhanyagolhatónak tűnő fél centis difi bizony óriási mértékű eltérés. (Nem, nem mérnöki területről, hanem humán-léptékről beszélek, mert ugye előbbinél tized-század milliméterek is végelegesen ronthatják a sikert, emberéknél meg ennyi fel se tűnik...)
Alaphelyzet ugye az én lególábam, illetve legómindenem, de most a lábam a lényeg, melyre kell az orticipő, persze csak amennyiben járni akarok. (Ez nem túlzás, mezítláb a végtaghossz-különbség és deformáció miatt szimplán nem tudok járni.) 
S azt, abból is egy párat lehet évente egy alkalommal felíratni (ITT említettem a szabályozást is), s az ideit ismét Pesten az LBT-nél csináltattam. Most készült el, tegnap mentem próbára, illetve úgy szólt a "meghívás", ha jó, el is hozhatom.
November 24. óta készült!!!!
Ez barátok közt is bő 2 hónap... egyszerűen nem is tudom ezt minősíteni, de sebaj, lépjünk át ezen, (Csak annyi bajom van, hogy az az egy, amim most van, tényleg nem bír ki egy évet is csak épphogy, de ennyi időt aztán végképp... megtörik a kapli, elreped a talp, letörnek a kapcsok. bár tény, az idein csak meglazultak a kapcsok és némelyiket csavarhúzóval kellett beállítanom, de legalább a helyükön maradtak...) Jövőre újra itt csináltatom -ha ez beválik úgy, mint a tucatévvel ezelőtti elsőm, így ez a cipőváltás megint egy év lesz....
11-re volt időpontom, de előbb odaértem, mert a Támogató szolgálatnak így jött ki, de ez jó is volt, mert éppen leültem, s már jött is a cipészem, hogy mehetek befelé.
Felküzdöttem magam a tuti emelvényre, hozta a cipőm, belebújtam, felálltam... és azonnal valami baromi furcsát éreztem.
Két mankó nélkül lépni sem tudtam, s ez csak a legszembetűnőbb volt, de nyomta égnek kandikáló, nem merevített -mint a többi, hanem "magától" merev- nagyujjam, így visszaevickéltem, levettem, szaki bevitte és megkalapálta kicsit. Mikor visszahozta, újra próba, újra "séta" és kezdett bennem érni a gondoltam, a legnagyobb eltérés okáról... de közben akadt egy másik is, ami így, a lábujjam enyhülésével már teret kapott, a merev bokám körüli rész szűkössége, s ezáltal nyomása ügyes-remekül teljesítő lábamra. Ezt is megemlítettem, újra fel -állványra-, újra le -cipő-, s elmondtam a felsejlő emlékem is, miszerint nem-e lehet-e, hogy-e ennek a talpemelése kisebb, mint az előzőé... mert mintha rémlene, hogy Tanár úr a recept írásánál elmondta -megint- nem lehet pontosan megmérni a különbség mértékét, hiszen nincs fix anatómiai pont a lábamon, de szerinte ismét csökkenteni kéne a talpemelést, s ezért már csak 2 centit írt fel a jobb alá. Szóval, kérdeztem, nem-e ez-e van-e?
Visszament a cipőmmel, kitágította a bokarészt és hozta magával a dokumentációt is, s lám, tényleg. Majd, biztos ami tuti, le is mérte a jelen és jövő cipőmön a talpemelés vastagságának különbségét.
Volt 2,5 cm legutóbb
Van 2,0 cm mostantól
Hát, fura. Nagyon fura. Mintha lukba lépnék, de remélem, még alakul.
Úgy egyeztünk meg a hölggyel, hogy március 3-ig -akkorra kaptam időpontot- gyakorlatozom benne -naponta egyszer-kétszer egy-egy óra, aztán lehet ezt növelni-, és mondjuk két hét alatt kiderül jó-e így nekem, ha pedig nem, kell kérnem egy új ajánlást Tanár úrtól és rákerül újra a fél centi. Mert két hónapig garanciális a cipő. 80% támogatás mellett került 17.740 HUF-ba. Tehát még jó, ha lehet javítani, mert átalakítani nem lehetséges, ezzt már tudom (lólábból mártiláb lett s időközi cipőátalakítás csak sajáterőre ment, s ez ma is így van).

Majd lefotózom ezt is, de most a lábamon van s eddig nem jutott eszembe, pedig dokumentálom a dolgot, hiszen ez egy "éééérdekes" FOLYAMAT.

A platformtalp második felvonásának kezdete. egy könnyed NAPSÉTA volt, hiszen eufemizációban nagyon jó vagyok.



Ugye? (Keresés: platform cipő ortopéd, eredménye INNEN E.)

S hogy miért nem fogom megnézni/elolvasni a "több mint négy tucat egy színből"-t? Ha nem érted, nem is érdekes.

Éjjel megint nem tudtam aludni. Egy megveszekedett percet sem, így filmeket néztem.

Underground - Mélybe rejtve
A gép

Majd e kettő után, olyan fél 4 felé még mindig nem tudtam aludni -amire "szokásos" alvászavarom mellett most éppen a jobb bokám és bal csípőm segített rá-, így belekezdtem egy olyanba, amiről semmit sem tudtam, de már hónapok óta kerülgetett. Igen, ő engem.
Folyton összeakadtunk, de eléggé hajhász címe miatt nem vesztegettem rá energiát, ám most, aludni nem, de elhessegetni sem tudtam e "támadást", úgyhogy hagytam magam és nekikezdtem.

HALÁLOS TERÁPIA




S mi a közös e három filmben? 
Egy olyan kérdés, melyet csak a harmadik -s a három közül igazán csak ez nevezhető filmnek, mármint nem technikai, hanem mondjuk kulturális értelemben- fogalmaz meg igazán, de az sem erről szól, de fontos része a történetnek kimondatlanul is, az eutanázia.
Sokszor írtam erről, hiszen fontos része az életemnek ez a kardinális kérdés, és azt gondolom, tőlem függetlenül pontosan szabályozandó e téma. Azt pedig tudom, akár az abortusz vagy a drogliberalizációnál, csak a kérdésfelvetéstől egyesek -s jelen torz érában a döntéshozók legjava idetartozik- heveny keresztvetésbe kezdenek s sátán eljövetelét vizionálják, mert képtelenek felfogni azt az egyszerű képletet, miszerint amit szabad -é.: nem tilos, tehát nem büntetendő-, az nem kötelező mindenkire nézve. Ezek a humanoidok a saját értékrendjüket mindenkire nézve kötelező érvényűnek tekintik, s csak azért nem raknak máglyát és égetik el rajta nyilvánosan a velük ellentmondókat -vagy csak a kérdést felvetőket-, mert lusták... Nem képesek felfogni, hogy a választás egy jog, s ha valaki olyat választ amivel nem értenek egyet mások, attól az még lehet abszolút értékben jó, de legalábbis nem árt a nem amellett lándzsát törőknek. 
S a döntésképtelenség -a parancsuralmi rendszer- ma, Magyarországon éppen 2/3-os torz uralomban van, egy nagyon is döntésképes elmebeteggel az élen. De elkalandoztam.

"

Én tudom, milyen úgy feküdni hónapokat, hogy tudom, az élet létezik... Tudom, hogy van, tudom, hogy nekem is volt valamikor... De most, ebben a pillanatban csak egy elmosódni látszó emlékkép, mely elbújik a mindent betöltő KÍN mögött... Csak néha egy varjú ül nyugodtan a kórterem ablakából látszó hatalmas fa ágai között, és néz... Tudom, milyen várni, hogy megmosdassanak, hogy megetessenek, hogy megitassanak... tudom, milyen mikor ezeket megteszik, tudom, hogy rettenetes lesz, iszonyúan fog fájni (az ivás is, bár szívószállal itattak, de a fejem annyira fel kellett emelni, hogy legalább az ne hulljon ki a számból), a mosdatás, az etetés pedig olyan megpróbáltatás, amit még érintőlegesen sem vagyok képes megemlíteni...

Van olyan, mikor dönteni kell.

De soha, senki ne dönthessen az élet végéről, illetve a nem kért meghosszabbításról, csak az, akit érint a kérdés.

Én nem voltam olyan állapotban 3 hónapon át, hogy bármiről dönthettem volna... Vagy előre megteszem ezt, vagy várom, hogy jobbra fordul...nem is, nem fordul magától: vagy én teszek arról (a rengeteg, elmondhatatlanul sok segítséggel), hogy megtaláljam magam.

Minden a döntésen múlik. Élek. Köszönöm!

"
Ez INNEN, s még ITT, meg EMITT is előjött e téma nekem leírt formában. Hol egy film, vagy egy hír, esetleg egy ellentmondásos klerikális anomália miatt manifesztálódik, de mindig velem van.
Előző életemben is foglalkoztatott a téma, de új életemben húsba vágóan éltem/haltam meg ezt és meggyőződéssel -ahogy másban is- támogatom a döntés lehetővé tételét.

Visszatérve a filmre, azt meg kell jegyeznem, hogy a "nem tud járni, tehát nem élet ez" megközelítés meglehetősen sarkos, de itt is csak azt gondolom, amit Hugh Grant el is mond a filmben, ha nem az érintett dönt, senki másnak nincs joga ítélkezni efölött. Csak neki van.
De az érintettnek igenis van joga s ezt tiszteletben kell tartani.
Mindenkinek.

Ahogy keresgéltem most, ráakadtam egy szószpark epizódra, ami Kenny elmaradhatatlan, minden epizódban előforduló -"Picsába! Megölték Kennyt!"- halálát boncolgatja a végletekig, s ez épp annyira tökéletes, mint bármely másik SOUTH PARK elem.


Képes vagy dönteni?

A kép s a következő idézet INNEN. Érdemes elolvasni a teljes cikket!

"Érdemi társadalmi vita sajnos máig nem alakult ki a témában, hisz senki nem mer, vagy nem tud erről őszintén beszélni. Egyes emberek mellette, egyesek ellene foglalnak állást, a szakmai szervezetek pedig leginkább ellene, hisz szervezetként e mellett kiállni kockázatos vállalkozás."

Ma.






Megpróbáltam, de nem igazán sikerül. 26 éves maradsz nekem most már mindig.

Ma.

Letéptem.

Filmet néztem ma délután és feléledt bennem az amúgy is folyamatosan meglévő, de most új örvényt kapó nosztalgia a... a zöld mezők... az emeletes busz ablakán bekukkantó elsuhanó falevelek, a vízesések, az óceán, a birkák, a megkérdőjelezhetetlen segítőkészség, a türelem, a zegzugos utcák, a színes házak... a nyugalom felé.

FÉNYES CSILLAG
JOHN KEATS

Ahogy a port.hu írja is, valóban nyugis, a megszokott fordulatszám töredékén hömpölygő történet, mely a képekkel versekről mesél.
S nekem egy szigettel arrébbról... 

ÍRMESÉM egy szelete, ahol ugyan Apollinaire-t idéztem, de Keats is írt -nem véletlenül- hangajelenlétről, hisz ez a világ azon szegletén megszokott látvány:

A DOMBTETŐN MEGÁLLTAM EGY NAPON



E földön többé sose látlak?

Korán indultunk, így végre találkozhattunk!

Igen, már két alkalommal sikerült ez, de ugye ez méltatlanul, sőt, siralmasan kevés. Először a KÓRHÁZBAN, másodszor KARÁCSONYKOR, s ma végre eljutottam hozzájuk s ott böngyörgészhettem meg elsőszülött unokámat: Eriket.

Órákat töltöttem vele és kétszer meg is etettem -vagy csak egyszer??? jajmár...- segítettem tisztába tenni -elméleti segélynyújtás, gondolom, ez nem kérdés... - és rám nevetett, felhúzta a szemöldökét, megfogta az ujjam, most végre nem telefonon, hanem élőben beszélgettünk, és sokat, nekem óráknak tűnő időt aludt a karjaimban!
Leellenőriztem, a tenyéretalon méretű kobakja bizony már túlnőtt, vagyis nem fér el a markomban buksija, mint az az első találkozásunknál -éppen hét hete-, vagyis örömteli a gyarapodása! (Persze  magamban simán boldog vagyok, hogy igazi dagi, amilyennek lennie kell egy pici babának, de nyilvánosan már csak nem dagizhatom lefele ezt a deli legényt?!)

Lenyomatok:











És ezen eleddig utolsóhoz be kell szúrnom az én agyi kapcsolataimból egyenesen kivilágló asszociációt, mely nem más, mint JOHNNY BRAVO, ugye. Hiszen charme-os, deli, igazán kidolgozott felsőtestéhez, kedvesen piciny, ám annál mozgékonyabb lábacskák tartoznak. S valóban, egyedül a napszemüveg hiányzik, hiszen sérója is épp egy kicsit ritkább csak...

Persze át kellett öltöztetni, miközben kiderült, mint a gomba ez a legény, hiszen az elefántos kollekció jeles darabja sajnos már csak mutatóba jó délceg termetére:



Tehát ez a csinos rugi sajna csak rövid ideig élvezhette unokám testközelségét...

Aztán beköltöztem a fotelba és Berta kezembe adta Eriket... én, a Nagyi és az unokám:



Kicsit beszélgettünk, evett is...



... majd elaludt. Berta betakarta és én boldogan őriztem álmát:



A fotelból nem egykönnyen álltam fel, de meg kellett kockáztatnom ezt, mert csak ott tudtam stabilan ülni.
Egy óra után jött értem a Támogató szolgálat s indultunk haza. Ha nem lenne ez a rendszer, ha nem lenne a Sérültekért Alapítvány és annak Támogató szolgálat-a, nem tudnék kimenni hozzájuk. De van s így ott tölthettem egy egész délelőttöt Erikkel.

De még 2014. karácsonyával kezdem.
Felmentünk mindannyian Zsuzskáékhoz, és ott ültünk karácsonyt. Megvacsoráztunk, énekeltünk, majd jött a_jézuska. Ilyenkor ennyi belefér.

..........................

A lányok néztek, s azt mondták -egymásra kacsintva- tudták, hogy ez lesz. 
Rázott a sírás.

Pedig a fedlapot meglátva széles, elégedett vigyorra ragadtattam magam, némmámondom, baris naptárat találtak nekem!!!



Aztán lapoztam.... és innentől -nem alkalomhoz illő, de kisvártatva taknyom-könnyem egybefolyt úgy- üvöltve sírtam...

Zsolti 


Csaba 



Anyu



Dorka



Zsuzska



Apu



Berta



Alma, az esküvő



Höhö... Berta szerint Írországnak is itt kell lennie... ösmer ez a gyárek engem...



Voltak kicsik is... Egyeske-Dorka;  Ketteske-Fanni; Hármaska-Berta



Mikor ideértem... két orrfújás és visítás között, őrült nevetés mellett, azt próbáltam kinyögni: Jé, ez a kedvencem!, erre Berta: Anya!! Mindegyik képre ezt mondod! ehh... nem is igaz....



Fanni


....................................

Én nem gondolom magam szentimentálisnak. Pedig de, az vagyok, s most ezt be is bizonyította a családom.

Kedves Orbán Ráhel!

Tudod, van olyan -bár tény, hogy a piedesztál magasságából, ahol te s rokonaid/üzletfeleid sorjáztok...onnan, tudod másik mondást idézve... a befőttek mellől-, hogy valaki nem azért nem tanul élethosszig tartóan méregdrága iskolákban és nem azért nem sikeres édesanyaként és ugyanakkor szakemberként, mert lusta, hanem mondjuk azért mert idejekorán -mondjuk 16 évesen- választania kell:
iskola vagy munka

S abban az időpillanatban, 16 évesen, végzettség nélkül nem marad más, legyen az akármilyen magasztos is, választása, ugye?

Vagy mondjuk leérettségizik -na, nem egy elit gimnáziumban, nem, dehogy, csak valahol, egy szerény, de stabil suliban, majd képességei szerint mehetne tovább, diplomáért, neaggyég akár majd mesterfokért is, de mivel a tandíj -melyet drága apád, kedves Ráhel, aki ellenzékben annyira de annyira elutasította ezt, hogy még a vizitdíjat is megvétózta, mondván a_zemberek ilyenért ne fizessenek- megfizethetetlen, így sajna az élethosszig való tanulást fel kell adnia.

Nem, nem külföldi egyetemen, de itthon sem, egy OKJ-s képzésen sem tud részt venni, mert ismét döntés elé állt:

szüleit -akiktől apád, szintén hőn szeretett apád- ellopta a nyugdíjat, kell segítenie, vagy épp tőlük veszi el a szülői ház eladásából szerzett pénzből a tandíjra valót.

Szerinted mit választ?

Tudom, tiszteled apád. Ezt kell tenned, s hiszem, őszintén így is érzed. Kívánom soha ne jöjj rá, egy diktátort, egy országrontó elmebeteget védesz ilyenkor, mert abba belepusztulnál.

Ja, és még egy. Nem kellett volna most -sem- megszólalnod. De nálatok ez dinasztia alapon megy, igaz?

Hát, szívem, akkor meg viseld amit magadra vontál!

És tudod mit? Ha képes vagy tanulj ebből is!!!

Üdvözlettel

Takácsné Lencsés Márta

özvegy, rokkant, de már nem nyugdíjas, a drága apád szerinti alaptörvény szellemében már nem családnak számító három felnőtt félárva gyermekkel, és egy piciny unokával

.......................................
Ha már, ugye.

................................
EZT pedig külön és nagyon jó szívvel ajánlom, mindenkinek, akit orasi papavédelmi akciója minimum szemöldök felhúzásra sarkallt.

Ez a mondat mindenki előtt tiszta, ugye?

Volt már kifizetetlen számlád? Csekked, amit csak tologattál? Ráfanyalodtál már a Tesco rövid szavatossági idő miatt leárazott élelmiszereire? Vetted már lejjebb a termosztátot, gondolván, megspórolhatsz így havi 416 Ft 78 fillért?

Nem? (Mondd a címed, meglátogatlak!)
Mióta vagy viki barátja/üzletfele, vagy szíjjártó futsalltársa netán lézerjani rokona?

Ha viszont igen, s ez a válasza a honfitársaim cirka 98%-ának, akkor legalább fogalmad van a dologról.

Én, ahol csak lehetőségem van rá  -ahol konkrétan nincs is, ott is... pl utazáskor, ha szóba kerül stb-, elmondom a véleményem, leírom amit gondolok, és megyek ahová tudok. Ehhez eddig mindig segítségre volt szükségem, a tegnapi volt az első eset, amikor baj nélkül -a legkirívóbb példa, ahol kénytelen voltam megtanulni, hogy nekem semmi keresnivalóm egyedül egy ekkora TÖMEGBEN- saját erőből tudtam jelen lenni és ennek épp úgy nem örülök, ahogy a linkelt operaházi benn a farkas kinn a bárány végén elmondtam néhány nap híján három éve.... "/este/ 11 óra is elmúlt mire hazaértem. Ma pedig még nem öltöztem fel, mert teljesen szét vagyok ütve. Már mondtam, de tessen végre komolyan venni: nagyon ajánlom törpének, hogy térjen észhez és vonuljon illegalitásba, öntse magát aranyba, aludjon téli álmot vagy bánom is én, de hagy ne kelljen  már többször kimennem demonstrálni a jó ég megáldja szerencsétlen alkalmatlan mitugrászt, mert ezt én nehezen viselem!
Na."
Tehát december 16-án országszerte több helyen demonstrációt hirdetett meg a demokratikus ellenzék, hiszen mostanra mindenkinek szakad a cérnája. Minden -kivétel nélkül, minden- társadalmi csoport célponttá vált és a leggyengébbekből -é.: érdekérvényesítésre képtelen- az utolsókat is kiszipolyozza az elmebeteg és remekül kiépített bratyi alapon működő rendszere.
Nekem első körben meghívásom volt a pesti tüntetésre, de kiújult a lábszáramon -a többször átültetett bőrfelületen a vérellátási és nyirokkeringési zavar miatt- két, egyelőre piciny fekély, ami arra int, hogy álljak le. Így azt hittem, nem tudom kifejezni a véleményem sehol, ám megláttam a fészen egy felhívást, mely ehhez kapcsolódó helyi, tehát battai demonstrációt hirdetett, így mégsem szakadt bennem a szó...
Így lehetőségem volt megnézni most először a battai karácsonyt közelebbről is, mert gyógytornáról rögvest odamentem, de rengeteg időm volt kóricálni.

Ugye szép?






Beszélgettem egy jót, és először mocis szabadságomban felmentem a piacig s ott is körülnéztem -fel is fedeztem néhány akadálymentesítési anomáliát, de ez másik történet-, kaptam szaloncukor kóstolót, mely arra sarkallt, hogy vegyek is egy zacsinyit -meg is dicsértem a fiatalember promóját... meg jól is esett persze a kedvessége is-, majd áttettem székhelyem a_kockához. Melynek megépülése okán kezdtem magánharcom a város közterületeinek akadálymentesítéséért, hiszen ha erre van pénz -és sok pénz- akkor tán juthatna néhány járdaszegélyre is...de vissza a tegnaphoz, csak ez a sztenderd gumicicám, ugye.
Épp a fagyhalál küszöbén álltam -ültem-, mikor megérkeztek a szervezők és a többiek. És nagy-nagy hálával mondom, velük érkezett egy kondér forró, fűszeres tea is!!! (Kesztyűbe bujtatott ujjaim örömódát zengtek míg markolták poharam...)

Nem voltunk túl sokan -a metropol SZERINT 50-en-, pár tucatnyian, de mind ugyanarra gondolkodunk és ez nagyon jó volt. Néhány beszéd után Törzsök Tibi -aki mellesleg a szomszédom is, aki televíziós múlttal, tehát újságíróként volt a moderátor- megkérdezte, hogy valaki akar-e szólni.
És akart.
Nemcsak én.... na, de én is, ez tény.
Volt épp a védett kor előtt álló munkavállaló, akit kiraktak az állásából, devizahitellel és költségtérítéses egyetemista gyerekekkel, volt szakszervezeti vezető, volt kereskedő és voltam én, aki megint, mint mindig egy olyan témát pendítettem meg, amit "kívülállók" -é.: még nem érintettek- nem szoktak. (Ismét elmondom, félreértés ne essék, ezt soha senkinek nem kívánom, sőt, kicsit sem gondolom, hogy pl "majd megtudnád!", dehogy, csak azt mondom, erre nem gondol az ember addig, amíg ő maga vagy egy közvetlen családtagja nem kerül ilyen helyzetbe... s ez így van jól.) De az egyáltalán nincs jól, sőt, az bűn, hogy a döntéshozók, akik kezében -most pláne- milliók élete, de életminősége tagadhatatlanul van, azok minden gyenge csoportot kicsinálnak. Hogy ez a rezsim, úgy működik, hogy akitől csak lehet elvonni mindent, és az abból származó "kvázitöbbletet" a haverokhoz, "aki ér annyit" (idézet szabadon lézerjanitól) annak a zsebeibe pumpálják. Hogy fejlesztés az országban már szinte nincs -persze kivéve a stadionokat-, és azt, hogy a közmunka nem váltja ki a valódi munkavállalást, hiszen csapdába zárja az azt kényszerűen végzőt, ráadásul a statisztikákat oly mértékben torzítja ami már ismét az egész gazdaságra kihat.

Mocimon ülve készítettem egy-két képet, hogy nekem meglegyen ez az esemény, mert -ahogy ot is elmondtam- örülök, hogy az én városomban is vannak emberek akik tenni képesek.







A szervezőkkel is sikerült beszélnem, és innen végre már személyesen is ismerhetjük egymást, mert a fész szervezésre remek, de sokkal többet ad egy kézfogás annál.
Köszönöm... és bárcsak ne kellene ilyet szervezni!

...................................

Egy CIKK erről.

A cím teljes egészében fedi a tartalmat ez esetben.

Nem tudok aludni, és ez nem furcsa különösebben, mert hetente minimum egy álmatlan éjszakám szokott lenni, de ma ehhez még hozzájött a jobb -oldalon nőtt, nyomorultabb, sokkal nyomorultabb, de remekül teljesítő, több tucatszor műtött- lábam.
Nyilván, ennek most nagyrészt okozója a hideg s a moci. De ez így kevés, tehát mondom: a tél, amúgy sem a barátom, mert billegális voltom miatt nem szerencsés mondjuk elcsúszni, és a mankó különösen hajlamos ilyesmire. Ráadásul a hüjenyomoréknak állambácsi -jelen esetben elmebeteg önjelölt király- évente egy pár cipőt datál, mely így is, a 80%-os támogatással belekerül 18-20.000 HUF-ba, ami ez dő alatt el is használódik, tehát azt sem tudom megjátszani, hogy egy évet kvázi kihagynék, mert akkor csináltatnék egy téli, bélelt cipőt, aztán egy nyárit...vagyis ugye egy béleletlen bőrcipőm van.
Ez tehát az egyik eleme ennek. A másik pedig a moci.
Az én gyönyörű, csendesen suhanó, borvörös mocim. Mellyel fáradság nélkül jutok el korábban gondolati messzeségben lévő, mára pedig kézzelfoghatóvá vált helyekre is, mint pl a GARÁZSVÁSÁR.
S e két tényező együtt azt is hozza magával, hogy kedves, erős, ügyes jobb lábam, mely a 25 cm-es csont- és 40% lágyrészhiány okán vérellátási zavarokkal küzd -pl nyirokrendszer 10%-on teljesít, s egy artéria is hiányzik sok-sok kis érrel egyetemben-, és nyáron a legnagyobb hőségben is képes kékre-zöldre fagyni.
A mocin ülve, ugye, még az a korlát sincs meg, amit gyalogászás közben "cipelek magammal", hogy kész, ennyi volt,  csak itthon, mikor aludnék veszem észre, hogy olyan féllábszártól lefelé egy jégtömb van a lábam helyén.
És ez az én fájdalomskálámon ma éjjel elérte a 7-es szintet. (E skála 0-10-ig kalibrált.) De annyira, hogy most még harisnya sem kell a SPANYOLCSIZMÁHOZ.
Tehát ma sem aludtam. Ilyenkor filmeket, sorozatokat szoktam nézni, vagy ha nagyon fájok és tudom, hogy nem tudok annyira sem koncentrálni, akkor valami természetfilmet, vagy ha még rosszabbul vagyok, akkor horrort. Mert azon elég bambulni.
Persze a jó horrort meg szeretem is, nem kínzom magam, lósz@rt, már bocs, de a mazochizmus távol áll tőlem, de nagyon ritka madár a jó horrorfilm.
Ma éjjel meg aztán kifogtam egy olyat, de olyat, hogy jaj... ami igaz,az igaz, nem is horror volt a szó klasszikus értelmében, sokkal inkább ijesztgetős(nek szánt) katasztrófa(szerű) dráma vagy mi a reteknek szánták, de címéhez méltón ISZONYAT volt.

Utána, cirka ötkor gondoltam, most már alszom egy kicsit, hátha át tudom verni lábam és nem veszi észre, hogy én itt a felvégen alszom.. de nem sikerült.



Mert ezt hívom én látóteret elfedő KÍN-nak.

Unalmas, tudom. Baromira az, nekem is és ez a mai remekmű csak fokozta unalmamat. .

Meglepődtem. Mi több, megdöbbentem.

Ott álltam, a talaj egyenetlensége miatt mankóimon egyensúlyozva s derült égből villámcsapásként ért a felismerés, ha én... akkor Ő...

Pedig hát ez természetes, s a hír nem mostani, hiszen májusban, mikor Visegrádon voltam-soha, de soha többet nem megyek oda és senkinek sem ajánlom!!!!- mondta el a hírt az én kislányom, aki tényleg pici és mindig is picike volt -már "széltében", mert "hosszában" meg nem, de a három csillogóan értelmes és gyönyörű lányom között érkezési sorrendben a harmadik, tehát a legkisebb-, hogy nagymama leszek.

Igen, derült égből ez is. S csak azért, mert sosem gondoltam magamra nagymamaként. 
De nem tartott tovább pár óránál, mire megtaláltam a bennem élő nagyit, s onnantól bizony Nagyi vagyok. De nem ez a lényeg.
Sokkal inkább az, hogy megérkezett.
Nem tegnap, mert már öreg legény, hiszen november 25-én, délután 15:28-kor császármetszéssel jött a világra első unokám: Erik. 




Az első kép róla. 2680 g, 51 cm.

Néhány naposan már annál is kisimultabb kép:




Egyszer tudtam ott lenni, akkor reggeltől késő délutánig ott voltam a kórházban és közben csináltam annyi fotót amennyit csak bírtam, sőt, egyszer kettesben is maradtunk, hiszen Bertának akkor adták be az ellenanyag injekciót -ami az RH-faktor összeférhetetlensége miatt kell ilyenkor-, s tudta, hogy anyuja ott hagyja, tehát pityeregni kezdett. Én persze rögtön pánikba estem, de egy tizedmásodperc alatt kénytelen voltam rájönni, nincs mese... megfogtam fejecskéjét -éppen a tenyerembe fért- és másik kezem mutatóujját odanyújtottam neki, gondoltam, hátha... és igen!!! Megmarkolta, s közben meséltem neki, hogy én ki vagyok és anyukája mindjárt jön vissza, csak a tesó-projekt miatt kellett most kicsit lelépnie... és legnagyobb csodálkozásomra megnyugodott!!! Ez engem nagymamis büszkeséggel töltött el!
Aztán kiderült, Berta ott állt a terem végében és végignézte e jelenetet, mert meghallotta Erik sírását és kíváncsi volt, most mi lesz... aztán megnyugodva ment az injekciójáért...




Már több mint egy hete otthon vannak, de az legalább olyan messze és legalább olyan elérhetetlen tömegközlekedési anomáliákkal teli távolságban van tőlem, mint a kistarcsai kórház, így oda nem jutok el, így most csak a neten illetve telefonon beszélünk. Igen, Erikkel is beszéltem telefonon!! És a Télapó is járt "nálam":




De visszatérve a poszt elejére, csináltattam egy szívecskés Erik-koszorút és levittem a temetőbe -ehhez is alapítványi segítség kell, őket kértem a "családlátogatásra" is, de ez nem fér bele már idén, még jó, hogy Ercsit bele lehetett szuszakolni- és ahogy kitettem azt a sírra és elmondtam neki, hogy megérkezett az első unokánk, villámcsapásként ért a felismerés, hogy ha én nagymami vagyok, akkor Csaba Nagypapi. 
Ezt a gondolatot nehezen tudtam eltenni agyam helyén, hiszen így addig egyszer sem merült fel e konstelláció bennem. Más minőség... egészen más.

Nagyszülők lettünk!

...garázsvására.
Megérte a várakozást, de mondom az elejétől mindjárt.

Éjjel megint egy olyan szakaszt éltem meg, melyben a csípőm és most legalább olyan intenzitással ehhez társulva jobb lábfejem mellé az alvás nem férhetett bele. Tehát filmeket néztem.
Ami még hátra volt az ÉRINTÉS utolsó évadából az sajna nem töltötte ki átvirrasztott éjszakám, tehát még meg kellett néznem -pedig ezt nagyon nem szeretem, mert így az egyik emócióit esetleg felülírja a másiké- AZ ELLENÁLLÁS VÁROSA első részét (de nem tetszett nagyon... ki tudja...). Tehát reggel nagyon kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, de készülnöm kellett, hiszen dolog volt.
Egyrészt, ha kávézni akarnék -márpedig ez finoman szólva nem kizárt- tejet kell szereznem, másrészt és főleg, ma le kellett mociznom a messze-messze Füredre, mert sofőrök legsofőrabbika ma tartott garázsvásárt. És én azt jól meg akartam nézni.

Tájékozódásom ott maradt anno a hatos úton, így még a lakhelyemen belül is nagy merészség csak úgy nekiindulnom, de gondoltam, telefonos segítséget kérhetek, ha minden kötél szakad... meg hát ugye, nem kockázatfelmérési képességem a legélesebb... Tehát az útvonalterv.hu a barátom s vagy negyvenhétszer megnéztem merre az arra, még ma reggel is, aztán vakmerően nekiindultam. Elsuhantam az esemény promója mellett is és ámulva le is kattintottam.



És persze egy járókelőt le is szólítottam, s útbaigazítván végül valóban odataláltam. (Visszafelé is találkoztunk s megkérdezte a hölgy, sikerült-e az utam és örömmel nyugtattam  meg őt.)
Úgy mentem le, hogy csak rá akarok csodálkozni. Igazán én sosem voltam ilyesmin, bár messziről láttam már ilyet, de gyakorlatlan vagyok. De Gábor lelkesedését hallgatva mindig s követve a képeit is, egyre nőtt bennem az érdeklődés.
Konkrét célom tehát nem volt, bár pár napja pedzegetett néhai agyam helyén a légüres térben szabad vegyértékeket valami ablakfülke kontra oda_valami_két_éve_hiányzik, de még körülbelüli elképzelésem sem volt.

Egyet viszont közbe kell szúrnom, a gatyám lefagyott és az ujjaim a kesztyűhöz fagytak annyira de annyira retek hideg volt!!! És ehhez még jön a mocizás, tehát a hajlobogtató gyorsasággal megtett borvörös suhanás... na, jó, a max 8 km/h talán nem olyan szemöldökfagyasztó, de tessen nekem elhinni, öreg rokinéninek ez igenis emberpróbáló túra!

De visszatérve a lényeghez, befordultam a célhoz, és nem is tudtam volna eltéveszteni, hiszen messziről virított a sok izémizé...
A kabátoktól a poharakig, a teknőtől s plasztikáig, a könyvektől a kisszekrényig minden ami egy háztartásban az ember eszébe juthat.
Kicsit tartottam tőle, hogy mit fog szólni hozzám, hogy minek megyek oda a mocimmal, de most is bebizonyosodott, hogy nem vagyok kerek. (Hiszen ha valaki, hát Ő aztán nemhogy nem akad ki egy roki láttán, de még örül is...)
Mondom, örült nekem! Persze nem is ez a lényeg... de nekem nagyon jól esett....
Körülnéztem s találtam is néhány ezazamazt... 

(Sőt, mikor aztán eljöttem, pár száz méter után visszafordultam, de  meggondoltam magam... second hand részlegen találtam farmert. Ami végre nem szűk szárú és egyáltalán, csak elfelejtettem mondani gazdinak s alkudni rá... persze inamba szállt, így cirka 20 méter után újra kanyar és fülem behúzva iramodtam hazafelé gyönyörűséges szerzeményeimmel.)

Szóval, kóricáltam az asztalok között, nézelődtem, keresgéltem... és egyre csak visszahívott magához egy trió...
Amire aztán keményen alkudtam is... oly keményen, hogy grátiszba kaptam mellé egy direkt miattam, elveszejtésből is Gáborhoz vissza-visszatalált nagyon spec ír cuccot.












És ez a grátisz!!! Imádni való, tiszta pamut zsebkendők -keszkenők inkább- nagyonzöld egységcsomagban, nagyon átkötve, nagyonzöld szalaggal. 

No, amin még megakadt a szemem s előbb nem is tudtam mennyire de mennyire nekem való holmi az, nem más, mint egy hármas gyertyatartó készlet. Édes, kecses, karcsú, rezesen patinás, gyönyörű darab.
És itt a helye!



Na, jó itt nem nagyon látszik, mert a lépcsőház bevilágítója mögött, épp azon a szakaszon a kicsiny kilépő erkélykarikatúra van, ahol műanyag virágizék leledzenek... így annyira nem látszik, de még ha ki is lehetne hámozni, méltatlan e környezet, így kimentem s összeszedtem a két bigyót, hogy ne rontsa az esztétikai élményt. Íme:




Amint érkezésem leszen rá, kapnak e szépségek egy-egy karcsú, magas, a kép kékjével azonos árnyalatú gyertyát s teljes lesz az enteriőr.

Hiába, na.Megfagytam -de gondolom, GáborGazda de még sokkal jobban-, ám nagyon is megérte!
Eljöttömben még bementem a texoba és vettem tejet, és amint a biztinéninek mutattam szerzeményem -mondván, gondolom ilyen itt nincs, de ha netán mégis, én ezeket már ide is hoztam- elámult azok gyönyörűségén és pedig büszkeségben úszva suhantam a tejes pult felé.

Tehát gyertya! Az kék még és belaktam a két éve használt lakásom! 
Most meg iszom egy kávét, sok-sok tejjel, forrón, hogy kiolvadjanak az ujjaim.... 

Egészen pontosan LBT KFT, ami leánykori nevén még Lúdtalpbetét Betéti Társaság-ként "mutatkozott be nekem" -2002-ben, mikor másodszor voltam a rehabon és készült az első cipőm, hiszen akkor tanultam meg újra járni-; valamint lehet, hogy szelep/tömlő/miaretek balhé és nem defekt; mindenesetre nem tudtam elindulni pesti túrám után az akadálymentesítési terepszemlére, mely ugye a harmadik szemelvény a címből.
Nos, tehát.

Tavaly volt a sorrendben második, de egyoldalúan első bal csípőprotézis műtétem, s utána készült az "új lábamra" a soros cipőm. Melynek küldetése most telt le -s bár az eredetileg 4 centis különbség azóta 2-re redukálódott, tb-bácsi .vagy rokona oep-néni- nem enged egy nyomoréknak évente csak egy pár cipőt, illetve de, de az csak a 80% NORMATÍV támogatás nélkül, tehát teljes áron megfizetve lehetséges. Így a korrekciók, például a közben bekövetkezett állapotváltozásra nincs tekintettel a rendszer: a talpemelés csökkentésében vagy a lóláb -equinovarius tartás- miatti javítás nem támogatott egyáltalán (Illetve nem egészen, mert gyereknek, vagy szűken mért diagnózisok esetében félévente egy pár cipő "jár".)
Szóval, ehhez kerestem meg újra, a fent nevezett -nekem nagyon tetsző szójátékos- helyet. Olyat választottam, ahová eljutok egyedül is, de gondoltam először az Alapítvány Támogató Szolgálatával megyek, nehogy elvesszek. És persze ezt jól tettem.
Korábban értünk oda, mert volt akinek időre kellett mennie kórházba, s már nem értek volna vissza értem Battára, majd újra Pest, tehát inkább vártunk a sorunkra. Megcsodáltuk a csinos gyógycipőket, papucsokat, és tényleg, egyik szebb, trendibb, divatosabb mint a másik. Az áruk sem volt olyan nagyon ihaj, mármint mondjuk az enyémhez képest..., mert ott a kiállított darabok olyan 20-25 körül voltak. Tehát ez tényleg nem olyan nagyon ihaj... de azért eléggé, na. Nem egy kínai diszkont ár, ez nem kérdés.
Egy karfás székben ücsörögtem, aztán felálltam, és úgy nézelődtem, míg kiegyengettem csípőm -meg ellenőriztem a nem akadálymentes mosdót, persze-, és éppen ültem volna vissza -ami egy érdekes mutatvány- fennhangon kiáltott egy hölgy a pult mögül, hogy "Márta! Ne üljön le, inkább jöjjön be!" Éljen, gondoltam. Hamarabb kellett volna felállnom és sétafikálnom egy kicsit... :)
Nagyon profi cip... nem is tudom hogy hívják azt az épített emelvényt, melyre fel kellett lépcsőznöm -mint a régi filmekben az utcai cipőtisztítók állványa...- szóval, nagyon okosan összerakott cuccra kellett felmennem -itt kapaszkodók, karfás, magasabb szék, a falon is kapaszkodó, tehát használható és komfortos még nekem is. A hölgy pedig a lábaim elé ült, s így kézmagasságba került neki a célterület. A lábam alatt pedig üveg volt az aljzat, tehát a talpamat is meg tudta mérni, hogy mennyire "taposok bele"... szóval, komoly cumó.
Kriszti -a segítség, aki ott maradt velem, amíg ez zajlott- azt mondta, bő félórát voltam benn. Időérzékem nem működött addig, mert ezer kérdés, macera, ez-az-amaz felmerült, egyszer a másik cipészt, egyszer pedig a pultnál a hölgyeket kellett megkérdeznie az én cipészemnek, hogy minden úgy legyen adminisztrálva, hogy a végén az elkészült cipőben stabilan, fájdalommentesen -vagyis a cipőtől külön fájdalom nélkül- tudjak majd járni.
Két hónap múlva lesz próba.
Ehhh... gyanús, hogy addigra leesik a lábamról az idei cipőm.... mondom, ehhh.... na, mendegy....
Onnan fél egy körül jöttünk el, s irány hazafelé. Közben hívott Hármaska, s jelentette a helyzetet, valamint a százhalombattai önkormányzattól a testületnél ezzel foglalkozó potentát is, hogy ha nekem jó lenne, akkor nem holnap, hanem már ma jönne, és megbeszélnénk amit már megkezdtünk, az akadálymentesítés kapcsán.
Hmmm... mondom: HMMMM!!!
Igen, ez nekem olyan, mint az ÜLÉSMAGASSÁG, és annak PLUSZA... (Bár, itt még plusz csak várományban van, de a reményeim új erőt kaptak...)
Mire hazaértünk a támogatós busszal, már itt várt Tóth úr a ház előtt, így bemutatkoztunk -most találkoztunk személyesen először- és én mentem, hogy akkor a mocival megyek, Ő pedig sétál mellettem és jegyzi a helyeket, melyek akadálymentesítése az idei büdzsébe beleférhet -talán- s melyek nekem a legégetőbbek. (Nem... mielőtt... nem arról van szó, hogy csak nekem, csak miattam... hanem arról, hogy korlátozott költségvetésnél prioritások vannak, mely sorba -ha maradunk e témánál- a főutak mellett az fér bele max, ahol valóban tételes igény van. Tehát roki, ugye. A város itt, legalábbis a főutak, a közintézmények a múzeumok akadálymentesek, tehát ha addig bejutok, oké. Csak éppen addig nekem egy jó szakaszon ügyeskednem kell, s ezen segíthet ez az akció.)
Tehát bejöttem a házba, ahol is a bejáratnál a közös térben elzárva lakik a mocim, s indultam is volna vele, ha... ha képes lenne rá.
Csakhogy mikor legutóbb -tegnapelőtt- mentem vele, történhetett valami -mert nem vettem észre semmit-, amitől mostanra bemondta az unalmast drága. A jobb hátsó kereke eltűnt... csak egy üres, agyon nyomorgatott abroncs van a helyén, melyben ugye, egy szusznyi levegő senincs... Ergo, kikullogtam s elmondtam, ez nem játszik, ha lehetne mennék az autójában és úgy mutogatnám a célokat. S lám! Készséges volt, s már indultunk is. (Meg kell jegyeznem, nagyon szimpatikus volt az is, ahogy rákérdezett, be tudok-e ülni egy személyautóba. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy Ő érti a fentebb linkelt ülésmagasság macerámat például... ezt jó jelnek vettem, meg az egész akciót...)
Tételesen végignéztük a helyeket -amiről "ügyesen" én készítettem is egy GUGLI-TÉRKÉPET, melyet kérésére át is küldök neki rögvest, s amiből biztos, hogy nem az összes, de a számomra valóban elengedhetetlen el fog készülni-, majd vissza is szállított hazáig. Úgy búcsúztunk, hogy kapok egy elérhetőséget, egy mozgássérült úrét, akivel összedolgozhatunk s így lassan, de elkészülhetne a városban egyre szélesebb körben az akadálymentesítés. 
És külön örülök neki, hogy szóba került -és nem, nem én hozakodtam elő ezzel- az infokommunikációs akadálymentesítés is, ami legalább annyira fontos, bár nem annyira szembetűnő része a kérdésnek. S csakis azért nem szembetűnő annyira, mert az átlagember, többnyire e címszó alatt a rámpára gondol, maximum.

S ahogy mindig elmondom, ez így van jól. Ne tudja meg senki, hogy ez mennyire életbevágóan fontos, egyszerűen elengedhetetlen része tud lenni a maradék életnek.


Összefoglalva: lesz cipőm, defektet kaptam, de működni fog a mocim, bár nem tudom ez mibe fog fájni, mert ugye ez a rész nem garanciális, és megoldódik a félméteres "combos" járdaszegélyek ügye belátható időn belül!!!

Ismét mondom, IDE NEKEM AZ OROSZLÁNT IS! Csak ki kell várni, ugye, hiszen akkor abba is maradt az a szakasz.

Nos, hát időm, mint a tenger, tehát én ráérek, kivárom.... 


Érdekérvényesítés rulez.

Alcím:
Miattam, értem.

Persze nem egészen értem. Nem érted?
Pedig érted is!!!

..................

No, követhető? Nem? Ájvé... nekem ez remek kuncognivalót adott órákra jóformán...

Ma -illetve még tegnap, mert már ma volt, mire hazaértem.... - szóval november 22-ére hívta utcára az embereket a PSZ, ide is teszem felhívásukat, mert már fáradt vagyok és nem próbálom magam megfogalmazni. Tehát:

"A Pedagógusok Szakszervezete demonstrációja 2014. november 22-én, szombaton 14 órától, a Magyar Közoktatás Napján, Budapesten, a Széchenyi téren (Lánchíd pesti hídfő, az Akadémia előtt). Nagygyűlés 14:30 Szalay utca, az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt.
...
Beszédet mondanak:
Martin Rømer, az Európai Oktatási Szakszervezetek Szövetségének elnöke,
Gulyás Balázs, a Százezren az internetadó ellen szervezője, aktivista, egyetemi hallgató,
Dr. Szenes György, a Magyar Pedagógiai Társaság Szakképzési Kollégiumának elnöke,
Salamon Eszter, az Európai Szülők Magyarországi Egyesületének elnöke,
Galló Istvánné, a PSZ elnöke."

Saját szemszög, ugye. a rezsim, elmebeteg vezírével mindent centralizál, államosítás címszó alatt a haverok, buta önálló véleményre képtelen, vagy opportunista tolvajmód rendelkező felügyeletére bíz, pénzt -iszonyú összegeket- von ki a gazdaság prosperálni képes részéből, a szociális kiadásokat a töredékére csökkenti, majd annak is a tört részére, és legfőképp a jövőből veszi el a lehetőséget!!!!

Sokan mondjuk régóta, 5 éve... sokan meghallják. Sokan csak most... aki még most sem.... az tehet egy szívességet.... persze csak akkor, ha kibújt a fenségesseggből... (mondom, hogy fáradt vagyok)... és persze vannak akik panaszkodnak, nyígnak, de lusta barmok és országrontóan buták, ahogy ITT már keresetlen szavaimmal anno megfogalmaztam. :)

A 11-es busszal indultam, Magda -akinek e hosszúra nyúlt napot köszönhetem- bement a Benczúrba az ott parkoló székemért, egyedül felmálházta s elszállította -tömegközlekedve- a Kálvin téri metrómegállóhoz, ahová én is mentem. Onnan együtt indultunk tovább, egyenesen a Szalay utcába. Ahogy vártuk ott a tüntetést, gyülekeztek az emberek, egy hölgy például odajött hozzám és a kezembe nyomott egy valami előrecsomagolt melegítő bizgentyűt, mondván, látja, ülök  székben, biztosan jól átfagyok és még kesztyűm sincsen. 
Hálás köszönetem! Nem tudom mi az a cucc -valami kínai-koreai-tájföldi-japán elnézést ákombákom van a zacsin-, de szervezetem életben tartására a zimankóban -pláne, hogy megint elhagytam a buszon oda mentemben a kesztyűmet- kifejezetten tökéletes volt!
No, aztán odapenderült egy másik hölgy hozzánk, és elém tartott egy diktafont. Mondván, meséljem mán el, minek vagyok ott.
Válasz: A Kossuth Rádiónak készít riportot a tüntetésről.... némmámondom!!!!
Mondjuk igazolványt, megbízólevelet, de még egy kitűzőt sem mutatott, ám üsse kavics, nem titok miért esz a fene engem ilyen helyeken, tehát elmondtam, s Magda is szólt néhány szót.. (Őt kérdeztem utána, szerinte nem rontottam el semmit.)

Aztán megérkeztek, sokan voltak. Persze mihez képest, de soknak tűnt. Szokás szerint semmilyen hírt nem olvastam még, mindenképpen a saját emócióimat akarom leírni először, s ebbe a sacc nem tartozik, hiszen sok mindenhez ne értek, ezen hosszú sor egyik eleme pedig ez.
Szép számmal voltunk szolisok is, hozzájuk csatlakoztunk természetesen.






Majd nekem szokás szerint mehetnékem támadt -s Magda lankadatlanul segítve tolt, kísért- és az éppen kéznél lévő ROKFORT ÉTTEREM nyerte a versenyt, s tettem egy kísérletet a kéretlen látogatásommal, de nem lepődtek meg, messze nem egyedül voltam azok közül, akik épp ma, csak egy dolog miatt keresték fel őket.
Innen egy darabig sokkal nyugodtabban ücsörögtem székemben, mellettem egy babakocsiban egy ifjú úr ült, anyukája biztatta tapsra, integetésre, s ő teljesítette is a feladatokat.
Őt természetesen nem fotóztam le, ám a kivetítőt, mely az étterem elől tökéletesen látszott, igen. 



Ahogy a kiírásban is állt, mindenki elmondta amiért jött -főnéni többször megállt mondókája közben, s nem egyszer az volt az érzésem, elveszi az ellenőrzőnket és minimum egy osztályfőnöki intőt ad, mert arcán félreérthetetlenül a "hülyekonokmihasznakölkei" jellegzetes tannéni kifejezés ült. De megúsztuk. Még fekete pontot se kaptunk.
Úgy lett vége a demonstrációnak, hogy átadták a petíciójukat a minisztérium .... .... valakijének. Figyeltem, esküszöm, de sajna ezt nem hallottam. Ha valaki tudja, pls, mondja már el nekem!!!

Egy uszkve két méteres zászlót megkaptunk, hogy úgyis a Benczúrba megyünk, vigyük magunkkal s tegyük az irodába, hisz a kerekesszék amúgy is ott parkol.
Igen ám, csak a metrót nekem egyedül is kihívás használnom, így a segítség elengedhetetlen -s most nem kellett jótét idegenre vadásznom, hisz Magda velem volt végig-, ám így megzászlósodva egy körben nem ment a dolog.
Tehát Ő és zászló irány a Benczúr, én meg maradtam a székemben, a Kossuth téren és vártam. 
Szállingózott el a tömeg, s ahogy ott ültem -játszóruhában (farmer, fekete kapucnis dzseki), kerekesszékben, két mankóval "ráragasztva", sapkában, sálban, vörösre fagyott orral- többen is megkérdezték, hogy segíthetnek-e. Nagyon jól esett! (Egy fiatalember, mondhatni egy srác miatt hatódtam meg .vagy hogy is mondjam- a legjobban, mert ahogy mentek el kettesben egy másik ficakkal, odajött, és azt mondja: "Egymás mellett voltunk a tüntetésen! Egyedül maradt? Segíthetünk?" És tényleg ott álltunk egymás mellett és mondom, ez kifejezetten szívmelengető gesztus volt, persze megköszöntem s mondtam, mindjárt jönnek értem...)
S jöttek is. A téren az OGYM tartott demót, s épp míg ültem strázsámon, ért oda a NANE tüntetése is.



Majs Magda visszaért értem, és akár vége is lehetett volna a napnak. 
(Mármint nekem, hiszen szegénynek még be kellett cígölnie a kerekesszékem a Benczúrba, ahol most ideiglenesen parkol, hogy kéznél legyen, hiszen anélkül nem tudok jelen lenni ilyenkor.)
Ám, de még mindig nemaddiga!

Mert kérem, mert... mert engem mekkora mák ért már megint!!!!??? Na????
Hála legyen Magdának s a remek időzítésnek, éppen kéznél voltam, mikor még a tüntetés előtt kávéztunk a Kálvinon, s kapott egy telefont, miszerint ma, mondom, épp ma, ma este a Művészetek Palotája színpadán lesz a TALAMBA ÜTŐEGYÜTTES 15 éves jubileumi koncertje (íme). S feltette nekem a kérdést, hogy volna-e kedvem esetleg elmenni vele erre az imént ecsetelt eseményre.
Hmmm.... a válasz ugye egyértelmű volt.
Egy pöttynyi gondolat körözött e remek lehetőség körül, mely a realitást hozta e meseszerű helyzetbe, éspedig az imént ecsetelt öltözékem. 
De hát mon'má!!!

Eccer élünk, vagy mi a reinkarnáció, ugye?! (Legfeljebb kidobnak...)

Sosem voltam még ott. Sőt, ezt a nevet, hogy "Talamba" már hallottam, de felidézni semmit sem tudtam.
Ám, ma olyan élményben volt részem, amit csak egy hozzám méltatlanul magasztos szóval tudok leírni, éspedig katarzis élményem volt. (Ritkán, de életem annál jobban beragyogva akadnak ilyenek: OVISOK, netán HOPPÁ ... s remélem e sor nem szakad meg... én nyitott vagyok!)

Igazán nem tudom elmondani, mennyire de mennyire jól éreztem magam!! (És nem arról beszélek, hogy megfáradt tagjaimnak jót tett a kényelmes ülőalkalmatosság...) Fantasztikus élmény volt!
A vendégekkel megfűszerezve pedig olyan gyönyörűséges, sokszínű, multikulti két órát kaptam, amire már nagyon ki volt éhezve nertől sugárban hányó lelkem.
(Azért.... egy alkalommal megkérdezte a közönséget az éppen felvezető egyik tag -nincs agyam, na, nem emlékszem a nevére, szégyen, de bocsánat... közülük az egyik Grünvald László, Szitha Miklós, V. Nagy Tamás és Zombor Levente-, hogy van-e itt olyan, aki európai??? No, több se kellett kettőnknek, de komolyan, csak mi ketten, az ezerkétszáz emberből, bőszen feltettük kezeinket és válaszoltunk is. No, ennyi velünk volt a hangversenyteremben is a tüntetések szelleméből.)
Fábián Juli hangja annyira jellegzetes, hogy összetéveszthetetlenül benn marad nem létező memóriámban is, és most láthattam élőben. Ahogy Horgas Esztert és Falusi Mariannt is.
Ám ami talán mindennél jobban meglepett az az, hogy -imádom a mágiát, amit zenének álcázva tesz, de még sosem láttam az_embert- Zoohacker mennyire, de milyen nagyon jó pasi!!! (hallomás)
És ni, ezt ott, este élőben, nekem -na jó, voltunk egy páran- elő is adták:

10 óra elmúlt mire vége lett, de akármeddig bírtam volna. Ám, nekik egy ilyen buli, iszonyat megerőltető lehet fizikailag, ezt elismerem. Nem kevésbé, de sőt, amit letettek elénk, ott a színpadon.

A MŰPA megjegyzem akadálymentesség szempontjából megbukott, bár látszatban élen jár, ez nem kérdés, de túl fáradt és túl feldobott vagyok még mindig ahhoz, hogy most ezzel rontsam az élményt.

Az éjfélkor induló buszt értem el, s azon ültömben megettem az egyik almát és a csokit, amiket Magda adott nekem szervezetem életbentartására míg hazaérek, s valóban meg is tették amire hivatottak voltak.

Nem tudom igazán kifejezni, hogy mennyire jól éreztem magam!
Köszönöm Magda!

A szónokokkal ellentétben ez nem tegnap kezdődött. S majdnem azt írtam, hogy nálam nem tegnap kezdődött ez, de nem vagyok egyedül.
A közfelháborodás napja alkalmából is látszott ez, bár mondom, ragaszkodom hozzá, hogy ha te most vetted észre mi folyik itt, nagyon örülhetsz neki!.

(A szónokra visszatérve más megjegyezni valóm is lenne, de ha ez lenne a legrosszabb, az lenne a legjobb...)

Szokásomhoz híven nem néztem még meg egyetlen összefoglalót sem, előbb a saját emócióimat akarom lejegyezni.

Délután indultam Battáról, és 5-kor a Kossuth tér metrómegállójánál találkoztunk mi, szolisok, s akkor már ott várt a kerekesszékem is. Két mankóval mentem, vittünk egy nagy párnát, mely belevaló a székbe, hogy az emelés és viselhetőség meglegyen számomra. Tehát onnan már nem gyalogoltam, sokkal könnyebben voltam. Itthon vettem be fájcsit, de nem tartott ki végig, ám ebben nincs semmi furcsa.

Én a tömegben a putyinos zászlók között, a kerekesszékemben ülve semmit sem láttam, mármint a szónokokból, vagy a tömeg nagyságából, csak néha láttam egy-két bukósisakot amint elszaladt rendeződés közben a Parlament bejáratánál a lépcsőkön felsorakozott rohamrendőrök valamelyikén.

Vagy például láttam az épület homlokzatára kitűzött zászlókat és elkapott a hányinger kedves, okos, nagyonmagyar bajuszkirály iránt -aki jelen elmebeteg vezíre mellett legfeljebb helytartó lehet, de annak nagy hatalmú-, aki épp aznap parancsolta ki az országgyűlés ülésterméből az EU zászlaját, mondván "...ez a magyar nemzeti Parlament, majd ha más nemzeté lesz, akkor jöhet más zászló..."
Ezenközben a homlokzaton két zászló leng.





Gondolom, mert nem_az_ülésteremben_van.
(Ugyanis az ITT ÉLŐ NEMZETISÉGEKnek ezen az alapon sokkal több joggal lengethetné a szél a zászlaját a nemzeti trikolór mellett. Vagy a vajdasági magyaroké, például...) Mely gondolatfolyam még mindig nem ad magyarázatot bajuszkirály ostoba, otromba, oktondi, sőt már-már beteges kirohanására, mert ugye, drágám, önként és dalolva lettünk MI -te is te szerencsétlen!!- az EU egy tagállama, ergo az Európai Unió egy más szint, melyhez mi tartozunk, s nem fordítva. (MI IS AZ A SZÉKELY ZÁSZLÓ?)

Tehát én ültem a kerekesszékemben (íme) és csak hallottam a történéseket, meg láttam a tömeget.



Volt, hogy felnyújtottam a kezemben a telefont s elkattintottam, ekkor ilyen sikerült:




Vagy Marianna ment egy kört -már amennyire mozogni lehetett- és csinált képeket:








És a "kedvencem", a legkifejezőbb a nerről:





Maga a szervezett tüntetés -mely a hivatalos kiírás szerint a NAV botrány, a netadó, a megszorítások és a legszegényebb rétegek újabb megnyomorítása miatt épült fel- 18:00-kor kezdődött, és cikra két órán át tartott, majd ezután a lelkes, de totálisan tehetségtelen szpíker mindenkit elküldött a picsába és a hivatalos rendezvénynek vége lett.

Ám sokan maradtunk. (Mondhatnám, hogy azért mert tökös legény vagyok, de el sem tudtam volna menni, mert ugye a tömegközlekedés NEM akadálymentes, de pláne maga a Kossuth tér semegészében... pláne, hogy a rokikártyám Jucus autójában volt, hiszen azzal jöttem s készültem menni is.)

Kónya Péter és Szabó Szabolcs, ott voltak velünk. Péter a kabát fölött, Szabolcs a kabát alatt viselt unikális pólójában:



/Mieink innen, e/

A rendőrök a lépcsőkön egyre többen lettek, néha lagymatag hangokat kvázi hangosbemondón lehetett érzékelni, mely a szomszédok elmondása szerint a távozásra buzdított minket, de a köménymag nem mozdult.
Egy darabig.
Aztán elindultak a rendőrök, lassan, mint a farkas a mesében, csak a lábát... no, itt csak egy lépcsővel lejjebb jöttek, majd még eggyel... én ekkor már a tömeg széle felé voltam, mert arra jutottunk, megindul esetleg az emberár hátrafelé, tuti, hogy belőlem stabil kupac lesz, velem legalul,  s akik elölről jöttek mellénk mesélték a maszkos rendőrök mosolyogtak... hogy min nem tudni. De akár gondolhatom azt is, hogy értették a szitut.
Majd mikor úgy tűnt tényleg lesz valami, mert lezárták a térre vezető utcákat is, gondoltuk ideje indulni. Kiértünk a sűrűjéből és láttuk, a teret magát is duplasorfal vette körül.

Némmámondom... ültem a kerekesszékemben, ölemben a táskám, mellétűzve két nemzeti trikolór, melyek korábban a szék háttámlájára voltak tűzve, kezemben pedig három, putyin-orbán zászló, Jucus pedig tolt volna kifele a térről, a kocsijához, mely az Alkotmány utcában parkolt.
Sorfal.
Hmmm...
Odaszóltam, kezemben a putyin-orbán zászlókkal:
- Fiatalember, kiengednek minket?

S szétvált a -mondom, ott dupla- sorfal, mosolyogtunk egymásra s mi mentünk tovább, ők meg teljesítették tovább a szolgálatot.

Még bementünk a Benczúrba, ahol korábban lebeszéltem a kerekesszék parkolót s le is adtuk azt, majd irány haza.
Fél 11 volt és alig bírtam kihámozni magam a ruháimból, mert lábam -a béleletlen egyetlen rokicipőmben- égő vörösre fagyott.

De ez is megvolt.

Meg az is, hogy államférfijaink tesznek mindenre és csinálják undorítóan tovább, amit vezírük diktál nekik, melyek hagymázas álmaiban megjelennek előtte.

Fel vagyok háborodva!