Ma épp két hete, hogy megtörtént a BOKASZKÓPOM, s ezt megünneplendő csináltam egy marhaságot.
Mentségemre szóljon, hogy a varratszedéskor -annak épp egy hete-, Tanár úr azt mondta, még egy hétig tehermentesítsem, aztán lehet fokozatosan működésre bírni. No, én már ez alatt az idő alatt is, tán háromszor bírtam túlmenni a határon, mert például a konyhában -bár minden kézközelben van- azért csak toporgok  sokat. Már amikor főzök, így ezen alkalmak kivételével, hiszen minden alkalommal kiderült, ez még nem nekem való, nem főztem. Tornára is mocival mentem, satöbbi.
Ám ma, valószínűleg egyik utolsó alkalommal megejtettünk egy Erikrandit.

Azt hittem, nem lesz gond. Az Árkádban szoktunk találkozni, hiszen oda ők be tudnak jönni -akadálymentes kékbusszal-, én pedig addig tudok kimenni -mert kékbuszról, nem végállomáson csak ha valaki van velem, akkor tudok biztonságosan leszállni. Szóval, ma a tőlünk 8-kor induló nem akadálymentes elővárosi busszal indultam, a Kelenföldi állomás végállomáson leszálltam.

(Megjegyzem a buszon megint mr2-t hallgattam, Buda Marcit imádom, ezt is sokszor mondtam már, és most beszélgetett LL Junior-ral. A zenéje, hmmm..., az attitűdje -bár most, hogy Fatima is benne van ebben a cuccban, javított egy kicsit nálam-, ám a hangja...!!!!! Szóval, egy réges-régi messzi-messzi galaxisba repített... de ezt csak közbeszúrtam, na.



S ráadásul egy darabig mellettem utazott a buszon JOE GILGUN, vagy legalábbis az alteregója. S ettől nekem indokolatlanul jókedvem támadt.)

Onnan indul az M4, mely komplexen akadálymentes -megjegyzem, egy vagy két lift van állomásonként, ahol kettő, ott is azok egy helyen, és mindenhol ezekhez irtózatosan sokat kell gyalogolni-, ezzel mentem el a Keleti pályaudvarig.
Nos, ott nem lehet a két metró között akadálymentesen átjutni, így kénytelen az ember ilyenkor mozgólépcsőzni. S ez a mutatvány még a részleges tehermentesítést sem teszi lehetővé.
No, én ráléptem a cuccra, s elordítottam magam. Kicsit részletesebben: bal kezembe fogom a jobb mankómat is és támaszkodom így -a másikat is markolva tehát- a balra, jobb kézzel támaszkodva a mozgólépcső futó kézizéjét fogva, időben szinkronba próbálva hozni a mankó-láb-kéz mozgást, jobb lábammal rálépek a mozgólépcsőre s villámgyors mozdulattal utána teszem a másik lábam és a mankóimat. Tudom, elmondva ez idiótán hangzik. De ehhez is csak annyit fűzök, addig jó -és ezt őszintén gondolom- amíg nem tapasztal ilyet az ember, tehát akár ki is lehet röhögni engem. Ezen első lépésnél a belbokám -a helyesírás ellenőrző nem szereti ezt,pedig létező szóössz- egy villámmal találkozott.
Azt hittem, bepisilek. S ez szerencsére nem történt meg, ám elordítottam magam. Közel s távol nem volt senki, így nem zavartam meg az utazóközönséget, le már úgy léptem, hogy az éles kín elmúlt, de újra generálódott amikor -mást nem tehetvén- megint terhelnem kellett. S ez még háromszor történt meg odafelé.

A randi alatt bevettem két darab Tramadol100-ast, így mikor elindultam, azt hittem sima úgy lesz. Mikor itthon leszálltam a buszról, azt hittem, nem tudok hazajönni. Cirka 200 m gyaloglás. Nem terheltem egyáltalán, de már ha leért is a lábfejem -s most a műtéttől "nyert" kb 15° mozgást -nem tudom mi az, ami a horizontális ellentéte, tán vertikális???, szóval azt, na-, s egy picit mozdulni kényszerült a valami a bokámban újra a villám jött elő. Tehát azt kellett "tennem", hogy le sem rakhattam a lábam, de mivel a két csípőprotézis miatt ugrálni még mintha szinten sem tudok, csak a merev lábujjaim szintjén rakhattam le a talpam s átlibbenhettem felette.

Hát, kaland az életem!!! 
Most, bejegeltem és nem csinálok semmit. Fáj. Szegény Editet -minden gyógytornászok leggyógytornászabbika- megint zargattam, hogy ugye nem tehettem tönkre semmit sem, mármint ezzel nem kell mondjuk orvoshoz menni, vagy ilyesmi, elég ha békén hagyom? Szerencsére szerinte is így van, tehát nincs baj. Csak magamnak csináltam hülyeséget, de nem ez a legnagyobb  baj ma.

Hanem az, hogy most sem sikerült megörökítenem, ahogy Erik grimaszol vagy berreg... pedig igyekeztem....



De ami késik, az később van. Úgyhogy egyszer csak sikerül dokumentálnom Énonokám magánszámát...

Mely nem SZTETO~, sem FONENDO~, sem PERI~ sem nem pedig így PERI~... (Első kettő sem ugyanaz, s bár erős rokonságban állnak egymással, lassan MINDKETTEN múzeumba kerülnek, a világ boldogabb felén legalábbis...)

Mindazonáltal, nekem mostanság a BOKÁM adja a műsor főszerepét -hogy ily' elmétlen képzavarral éljek-, s most odaértem, hogy tán elkezdődik újra a nyugalmas időszámítás azon a tájon, hiszen tegnap megtörtént a címben jegyzett beavatkozás. (Artroszkópos boka debridement.... cirka... vagyis bemacerával -kicsiny lik(ak)on át beküldött kamera, eszköz(ök) és folyadék- általi gyors ízülettisztítás, ízületi felszín fazonra igazítása.)
Miután a hosszas és pontosan eltervezett két napos rendet felrúgta a dátumváltozás, így sietve kellett összehozni új megoldást, de sikerült.

Csütörtökön reggel 6-ra jött Béla -régen, boldogult erőműves koromban a főnököm volt, a gyerekeik meg a mi gyerekeink pedig "párhuzamos" születésűek, így ovi, suli egybevágott-, 7-re benn voltam -a behívóm fél 8-at írt, csak nem volt forgalom-, és fél 11-kor kaptam ágyat.
Odáig az ambulancián szenvedtem... Most nem volt ott az a bizonyos tolóágy ami tökéletes magasságú nekem, így a kihelyezett széééép, zőőd -gyep... ja, nem, bocs- padok valamelyikére ültem le időnként, de csak szakaszosan bírtam, néha fel kellett állnom és támasztanom a falat, mert kényes vagyok, ugye...
Bolondokháza volt az osztályon. Nem hiába... bár ENNEK nyilván semmi köze az egészségügyben uralkodó tébolyhoz, hanem mondjuk hiszti az elkényeztetett orvosoktól... ugye, narancsrezsimnek tapsoló idióták? (Voltatok OEP finanszírozott kórházban mostanában???)
Elvileg én voltam az első, mármint az aznapi műtéti kiírás szerint, de így a már az osztályon ágyat bitorlók mentek... Mikor aztán megkaptam én is az ágyam -egy eredetileg négyágyas, ám mostanság hat ággyal üzemelő kórteremben, ahol legalább van fürdőszoba, mert ez a Jánosban luxus, ahogy erről többször írtam már-, levetkőztem, lassan bekötöttek egy zacsi infúziót, Magda elrendezte a holmimat és fájó búcsút vettünk egymástól.
1-kor vittek be az előkészítőbe a saját ágyammal, fél 2-kor megkaptam a spinál-bökést a gerincembe, amikor is az aneszteziológus doktornő nagyon kedvesen meghallgatta sirámom, mely arról szólt, hogy csak így meg emígy tudok előrehajolni, készségesen bevállalta ezt a figurát. Persze ez sem volt egyszer, mert mint kiderült, kétféle vastagságú tű van mindösszesen, abból lehet választani slussz-passz. Cirka 20 perc alatt elzsibbadtam, addig időnként próba-emelgetést kellett tennem a lábaimmal, s egyre kisebb mértékben sikerült, majd a végén már egyáltalán nem ment, no, akkor tettek át a saját ágyamról a tolóágyra.
14:05-kor tettek fel a műtőasztalra, és 14:25-kor látott hozzá Tanár úr. (Szerencsére pont előttem volt a falon az óra...)
Egy műtősnő végtelenül kedvesen betakargatta a mellkasom lepedőkkel és olyan melegen tartó fóliával, mert már akkor vacogtam.
Ráláttam a monitorra, mert ez artroszkópia volt, gyorsan ment, így 14:55-kor be is fejezte Tanár úr. Miután ez egy nagyon gyors cucc volt, végig észnél voltam -már amennyire ez agy nélkül, ugye, lehetséges, de legalább plusz nyugtató most nem kellett-, így végig hallottam, amit beszélnek a lábamnál. Persze messze nem mindent értettem, de például azt igen, hogy gyulladásban volt az ízület, tele volt "kavicsokkal" -csontszilánkok az elcsontosodott Achilles-inamból-, és talált egy golfütő-készletet is. Höhö... Szóval az ízület rojtokra szakadt, lógtak belőle ilyen vacakok -mint a függönyrojt- és egy csontmélyedésben, egy csokorban "állt" féltucat, hófehér golfütő alakú porctöredék.


/Na, uszkve így.../


Azokat egy csipesz fejjel kiszedte, a többit meg kétfajta csiszolófejjel tisztította ki, tüntette el.(Mindkettő hengeres, gömbvégű cucc, melyben egy "kisablakon" pörgött a csiszolófej; a különbség annyiban állt, hogy egyik fogazott a másik sima külső felszínnel bírt.)

Ez az érzéstelenítés 6 órán keresztül hat, tehát miután 3-ra visszatoltak a szobába, még jó sokáig semmi bajom sem volt. Persze azt leszámítva, hogy rázott a hideg. De ez nem furcsa, hiszen ez a mellékhatás minden ilyen maceránál utolér.
Mikor már tudtam mozgatni a lábam, nem bírta tovább a gerincsérvem a 'közepetlen' matracot -megint olyan volt alattam, aminek a közepén, tehát a fenekem, derekam alatt kitapinthatóan csak az ágyrács volt -egy fémháló, olyan 4x4-es kiosztással-, elfordultam az oldalamra. Így már viselhető volt, de csípőműtétnél ez nem pusztán kényelmetlen, hanem elviselhetetlen fájdalmat generál, a baloldali elsőnél ezt volt szerencsém kipróbálni... Felhívtam a fontos embereim, aztán csak pillogtam kifelé a fejemből.
Éjszakára kértem altatót és fájdalomcsillapítót, mert ugyan még nem fájt, de biztos voltam benne, hogy lesz ez még így se... Igazam volt, de így az éjszakám remekül telt, ám reggelre már így is kellett egy új Tramadol 100-as.
7 órától olyan félóránként megkérdezték, mikor megyek haza, hiszen ma is pont annyira kell az ágy, mint tegnap. Magda bejött reggel összepakolni, és Koki is 9 körül ott volt, és jöttünk is haza.
3 hétig kell tehermentesíteni, és mához egy hétre megyek majd varratot szedetni; addig nem szabad vizet kapnia a kötésnek, úgyhogy újra zacsis zuhany...  Ráadásul ki kellett próbálnom, hogy be tudok-e szállni így a zuhanyfülkébe, és persze onnan ki is. Kicsit macerás, de megoldható... ennél szinte csak kalandosabb ilyesmi küldetéseim voltak.
Szóval, megvagyok. Távolról sem fáj annyira, mint amire számítottam, tehát nagyon jól vagyok. A hétvégén nyugi van, felpolcolt lábbal csinálom a semmit, aztán majd kedden elmocizom tornára, meg a háziorvoshoz, aztán pénteken meg újra a Jánosba, remélem, akkor sikerül az alapítvánnyal -ahogy kiderült, rögtön hívtam őket, de még nem tudtak válaszolni, majd visszahívnak.

Tanár úr a műtét közben is és ma is, mikor hozta a zárómat, mondta, hogy reméli a golfütőkészlet -bár ő nem így hívta, hanem levált nemtommi-darabkáknak- volt a kattogásom oka, de ebben csak akkor lehetünk biztosak, ha megszűnik az. Úgyhogy a boka artroszkópiás műtétem -melyet a ma reggeli vizit doktornője a címben jegyzett hibridnek hívott, s én elsőre nem is vettem, mit mond- ilyen egyszerű volt.
Remélem az eredménye meg  nagyszerű lesz.

Pontosabban unalmas nyomorék életem újabb -már-már soros- derült égből felforgatós kaland fejezete.
Jelzem, nem időjárás-jelenséggel körített lábízület, hanem 'asztaretek'-szerűen bekövetkezett változás a bokakalapálásom előjelzésében.
Hiszen, ugye egy féléve már küzdök ténylegesen a műtét összehozásával, pedig én magához az "eseményhez" pusztán az alapanyagot biztosítom, s azzal hiba egy szál sem volt mindezen ideig. Legalábbis a jelenlét ügyében. Hiszen a NEMTAXI epizód óta nemcsak számomra tudott, hogy nem vagyok altatható, így nem végezhető el ez a kicsiny* macera sem egynapos sebészet keretében (* természetesen minden, amit egy orvos, illetve az_orvosok tesz/nek, az nem  kicsinység, sőt, itt csak arra utaltam ezzel, hogy az műtéti előzményeimben ennél tán csak nagyobb beavatkozások voltak...). Tehát azóta próbáltam bejutni a kórházba... Juhász doktor sajna nem jelentkezett, így elmentem Tanár úrhoz, s Ő kiírt az osztályon december 4-ére, ami ugye egy pénteki nap, úgy, hogy aznap reggel bemegyek, elsőként megműt -akkor még megelőlegezve, azóta konkrétan megkonzultálva, az aneszteziológus által hátba döfötten, tehát nem altatva-, majd az éjszakát nem intenzív osztályon, de intenzív felügyelet mellett töltöm az ortopédián, s másnap, vagyis szombaton mehetek is haza.
Felelevenítettem a tehermentesítve járás emlékét, mert most is majd egy kicsiny ideig így kell, ezen kívül elrendeztem a szállításomat.
Pénteken hajnali 6 körül a Sérültekért Alapítvány vállalta -ahogy szoktak is, mindig-, hogy bevisznek, de a hétvégi fuvar nem játszik ott, tehát az további szervezést igényelt, amit éppen tegnapra sikerült tökéletesen elrendeznem. Tegnapra, vagyis november 29-ére.  (Amikor is Énonokám első születésnapját ünnepeltük, de nagyon, s eközben Erik, az ünnepelt, ugye, önfeledt magyarázással és gurgulázó, igazi babanevetéssel narrált minden egyes történést...


)

Ma reggel, fáradtan, de boldog Nagyiként visszatértem a néhány nap múlva esedékes operáció elrendezéséhez, mikor is csörgött a telefonom.
Egy szám, melyre nem emlékeztem, de 9-essel kezdődő, tehát valami régi motorosé lehet, gondoltam... felvettem, belemondtam a szokásost és vártam.
Mintha hallottam volna valami nem felismerhető zajt, de beszédet nem nagyon, vártam, ismét hallottam valamit, s gondoltam: "Vajh, ki lehetsz, kedves, a vonal másik végén, vajh vélem akarsz-é beszélni, vagy csak eltévedtél az éterben?", ám ehelyett -s még szerencse-, ezt mondtam:
-Elnézést, nem értem amit mond, kérem ismételje  meg, ha valóban engem keres- s újra mondtam, ki vagyok.
Innen már értettem amit mond:
-Én eddig is hallottam, Márta, Kiss Jenő vagyok... - s folytatta, én pedig azon kezdtem el törpölni, hogy "Jenő"? Én nem ismerek semmilyen Jenőt... és majdnem mondtam, hogy akkor ez téves lesz, mire nagy nehezen leesett a tantusz, hogy nagyon nem téves, sőt, és nagyon nem kellene ennyire a szokásos bénázásom felmutatni, hiszen Tanár úr az!!! Csak bemutatkozáskor nem mondja el az összes titulusát, s nekem így, szimpla névként -agy nélkül és memória-gyógyszer-váltás és nem_beválás után- elsőre szégyen és gyalázat nem ugrott be...
Rettenetesen pironkodtam, gondolom, a telefonban is hallható volt orcán karmazsin-színbe borulása... hebegve biztosítottam felőle Tanár urat, hogy immáron képben vagyok és minden agysejtemmel idekoncentrálok ezután, hallgatom.
Volt is mit, hiszen most jött a címben idézett időjárás-mizéria, mert nem pénteken, hanem egy nappal korábban, csütörtökön lesz a műtét. (Hozzáteszem, mikor kitisztult a kép és végre rájöttem, hol is vagyok s a történelem mely szakaszában járok, az jutott eszem helyére, hogy most lemondja Tanár úr -is- a műtétet? Akkor mi a retek leszen a bokámmal? ... ennek ellenére nem kezdtem el visítozni, pedig már valószínűleg renomémon ezzel sem rontottam volna többet...)
Mondtam, hogy ott leszek, elbúcsúztunk, s letettem a telefont.
Osztán estem bele a kétségbe.
Péntek beszállítás lefixálva, most akkor hívhattam az alapítványt, hogy nem péntek a befelé, hanem csütörtök és nem szombat a haza, hanem péntek, tehát így beleférhetnék?
Nos, csütörtök reggel semmiképpen, másnap hazafelé pedig csak ha kettőig végzek. Hmmm... úgyhogy ezután azzal telt a következő iksz órám, hogy igyekeztem elrendezni ismét a szállításom.
Betegszállítóval a legnagyobb szükségben MENNÉK, de akkor is csak hazafelé, mert időre az OEP finanszírozott nem vállal -mással meg nincs kedvem, ugye-, így az aznap reggeli műtétet nem veszélyeztethetem, szóval meg kellett oldanom.
Az is megfordult a fejemben, hogy aznap mennék fel busszal, csak hát akkor a reggel 5-kor innen indulóval kellene mennem és két mankóval, húzós bőrönddel, ez nem tűnik kivitelezhetőnek. (Arról nem beszélve, hogy az Ortopédia Osztály számomra nem megközelíthető gyalog...)
Néhány sms, kétségbeesett telefonálgatás során sikerült a dolog.
Köszönöm Béla!
Köszönöm Koki!

Csupa kaland az életem. Agyam viszont úgy elhasználta ez a váratlan epizód, hogy köpni-nyelni nem maradt erőm... hogy plasztikusan fogalmazzak...

Nem féltem eddig sem a műtéttől. Ezután sem fogok. De ha összeadnám mennyi agysejtet veszítek az ilyen hirtelen váltásokkor, tán kiderülne, már rég nincs is agyam... annyi se, mint a maradékom volt...

7:07
Az éjszakát ébren töltöttem, mert nem annyira meglepő módon a bokám kiabált folyamatosan és nem hagyott nyugodni. Hajnalban, cirka egy órát aludtam, aztán 7:07-kor felriadtam és nem bírtam tovább a nyűglődést, felkeltem. Kimentem a konyhába, akartam inni egy kávét, de nem éreztem magam túl stabilnak, úgyhogy csak kikészítettem a gyógyszereim és leültem az asztalhoz.
A székemre, mely ugye, hozzám igazított magasságú.
Továbbra sem voltam jól, úgyhogy vissza akartam menni, lefeküdni, hogy majdcsak jobban leszek. Hát felálltam a szék mellé, de a rosszullétem csak erősödött, már nem láttam a környezetem, csak fények villogtak körülöttem és szédültem.
Visszaültem, gondolván, jobb a békesség, így nem indulok vissza.Így a háttámla az oldalamnál volt, s a mankóm a kezemen.



Vártam, hogy a körülöttem lévő világ, a nappali előjöjjön a villogó fények mögül és elmúljon a szédülésem...

...miért ilyen hideg a lepedőm?... és miért ilyen kemény az ágyam?.... és miért van ennyire sötét, hiszen a redőny fölött a háromszög ablakon át rengeteg fény jön be?

Aztán tisztulni kezdett a kép... kezdtem összerakni magamban a valóságot a tapasztaltakkal... ott feküdtem a kövön.... lábaim a széken, kezemmel a követ tapogatva hittem azt, hogy a lepedőn jéghideg... . Eszembe jutott, hogy nem a szobámban, hanem a nappaliban vagyok, ültem az asztalnál, most meg a földön vagyok. Megláttam a lábaimat a széknek támaszkodva, kvázi a levegőben, és rögtön vészüzemre kapcsolt az agyam, mondván, mi van a protéziseimmel...
Megpróbáltam elemelni a lábaim, mert ha kiakad a csípőprotézis, nem mozdul a csípőízlet, s mikor ezt sikerült megtennem, megnyugodtam. 
Ami hülyeség, hiszen ettől még egy olyan csapdában voltam, amiből egymagam nem szabadulhatok... 
Fájt a fejem... hányingerem volt... és az is bevillant, hogy mekkora mákom van, mert Fanniék épp este jöttek haza, előtte néhány napig teljesen egyedül voltam, de most tehát van kinek szólnom.
A földön fekve, nem tökéletes 'Z' fekvésben -csak az esetemben a szék háttámlája vonalával párhuzamosan FEKÜDTEM alant a kövön...- láttam, hogy nincs az egyik lábamon papucs. Jelesül a rövidebben, de ez mindegy is, mert mezítláb nem tudok járni... nem mintha a járás egyáltalán felmerülő opció lett volna az adott szituban, de gondolkodjunk előre... lehet mondani, már-már elhamarkodottan... Szóval, igyekeztem kiáltani Fanninak, de nem tudom, a hangerőm milyen volt, mert utólag kiderült, a landolásom zajára ébredtek fel és indultak utánanézni a dolognak.
Odajöttek, tanakodtunk, mit lehetne tenni. Fanni emelte le a lábaimat a székről, mert egyedül arra sem voltam képes. Közben kiderült, valóban nem esett baja a csípőprotéziseimnek.
Elsőként a papucsomat kellett előkeríteni, nem részletezem, nem ment azonnal, s mint kiderült, a fejemnél volt. Hmmm.... én, a primadonna, a kőnehéz magasított talpú papuccsal... mely nem a trendiség jegyében ilyen, hanem a már csak 2 cm-nyi végtaghossz különbség okán....
Rögvest jött a kérdés, hogyan állok fel...  Peti azonnal azt mondta, hogy felemel.
Nos, ezt én elutasítottam, hogy finom legyek, mert nem vagyunk egy súlycsoport, osztán meg voltam győződve róla, hogy kis segítséggel menni fog.
Két csípőprotézissel; egy tökéletesen merev bokával és egy korlátozottan hajló térddel; fájó és támaszkodásra is alkalmatlan, merevített lábujjakkal azért ez erős koreografálást kívánt, így kitaláltam, hogy előbb feltérdelek, majd kinyújtott lábakkal, felemelem magam, közben a székre támaszkodva.
Nem részletezem, csak annyit mondok, ez nem sikerült. A jobb térdemre egyszerűen nem tudtam feltérdelni. Nemhogy nem bírt el, ha csak leért a kőre már üvölteni kezdett s ettől én is, így visszaültem kecsesen... a lila, baris és csillagos pizsimben az étkezőasztal alá... a köre... Peti nyugodtan kérdezte:
-Most már hagyod, hogy felemeljelek?
Hmmm... nem volt más lehetőség. Mögém állt, a hónom alá nyúlt és egy szempillantás alatt felállított. 
Hmmm... Peti, riszpekt. És köszönöm -bár, ma kiagyalt egy játékot, miszerint fogadtunk, hogy nem bírom ki, hogy ne mondjam neki többször, hogy 'köszönöm' és, hogy 'fiatalember'. Én belementem ebbe, ám nem telt bele öt perc és elbuktam... azt mondta ez még nem  a játék volt, majd csak most kezdjük.... én meg megköszöntem a lehetőséget....-, hogy segítettetek. bemennem a szobámba. Csak lefeküdtem, mint egy zsák.
Fanni behozta a gyógyszereimet, kértem egy tálat, mert a hányingerem csak erősödött, meg egy pohár hideg vizet. 

7:30
Pár perc múlva felhívtam Editet, ez olyan fél 8 után lehetett, s elmondtam neki, hogy mi történt. Első kérdése neki is a protézisem volt, majd mikor megtudta, hogy a köre estem hanyatt, és fáj is a fejem a kocc helyén kicsit -tényleg nem volt vészes, vagyis nem annak éreztem, azt kérte, hívjam ki az ügyeletet, mert ez nem vicc.
Nem az. Tényleg. 
Elmondtam az ügyeletnek, hogy igazából csak tanácsot kérek, nem érzem, hogy bajom lenne, csak biztos ami biztos hívtam őket. Azt mondta ő is, hogy nem vicc, mindjárt jönnek. Így is volt.

8:30
Egy fiatal orvos jött, megvizsgált, a vérnyomásom akkorra lett 105/70 -stabilan 120 körül szokott lenni-, azt mondta, valamitől leeshetett, megmérte a cukrom is, az 5,6 volt, tehát tökéletes. Próbáltak EKG-t is csinálni, de a hordozható csodakütyü csodák csodája nem működött... illetve csak egy sort volt hajlandó kiadni, mely legalább azt megmutatta, hogy a sinus ritmus rendben, tehát a szívemmel valszeg nincs baj.
Azt mondta, menjek be a röntgenbe, mert koponyafelvételt kell csinálni az ütés miatt, hiszen -ahogy azt is felírta- diónyi méretű duzzanat keletkezett, s ki tudja a láthatón kívül mi történt még.
Közben ideért Magda is, segített felöltöznöm és a kíséretével, én mocival, bementünk az SzTK-ba.

9:30
Ott az ügyeleti szoba volt az első, mert mint mondta az orvos, ők nem írhatnak röntgen beutalót -ami ismét egy nonszensz a mai magyar egészségügyben-, ezt csak az illetékes szakorvos vagy a háziorvos teheti meg, ám az én házidokim csak délután lesz, akkor meg már nem lesz röntgen. Doki asszisztense felment az éppen rendelőkhöz és nem is tudom kivel, de íratott egy beutalót nekem, majd azzal mehettem megcsináltatni a felvételt.
Szokásos macera -balerina képességeim nem könnyítik meg a röntgenészek munkáját, de mindig segítőkészek- után átültem az általános sebészet rendelője elé (ott van az egyik a 6 db számomra is használható SZÉK közül az intézményben). Ez az egyik olyan hely itt, ahol nincs behívás. Elvileg érkezési sorrendben megy a rendelés, gyakorlatilag meg türelem, erő és pofa dönti el a dolgot. Sokan voltunk, én ültem a székemen és szokás szerint figyeltem a műsort.
Aztán, mikor már úgy éreztem, hogy mindenki aki annyira agilis, hogy ne törődjön semmi mással, bejutott, és nem volt ott senki akit láttam, amikor én odaértem, mikor nyílt az ajtó és kiszólt az asszisztens, készültem, hogy megyek. Erre felpattan egy nő és indul... én szóltam, hogy bocs, én jövök....
-Akkor mire vár? Miért nem mozdul? -mondja a kedves.
-Tán mert nem akarok... - s vettem a mankóm és indultam. Drága humanoid visszaült és dohogott még egy kicsit...

Doki meghallgatott, megnézte a papírt és a felvételt, ami átment a rendszerben a gépre, kérdezte a korábbi sérüléseim, majd közölte, így akkor nem lehet elkerülni, hogy készüljön egy koponya-ct felvétel. Ezt pedig a János Trauatológián tudják megcsinálni majd. Kérdezte, hogy be tudok-e menni. Mondtam, hogy tulajdonképpen már jól vagyok, elkísér egy barátnőm és bebuszozunk. Azt mondta, akkor nem kér betegszállítást, de még mostanság menjek.
Megkaptam a papírt és indultam. Az volt a terv, hogy hazamegyünk és elkezdjük a napot, majd délutánra én még beálmodtam egy fodrászt is, de azt már korábban kiejtettem a sorból, mert éreztem, ez mg tőlem is nagy felelőtlenség lenne, erre most kirándulhatunk -szegény Magdával egyetemben- Pestre.
Még ott, ahogy felültem a mocira, felhívtam az alapítványt, hogy hátha éppen mennek mostanság Pestre, és netán esetleg beférhetnék-e, ugye... nos, ez nem jött össze, de ez nem rajtuk múlt, hiszen végtelenül segítőkészek, ám most a körülmények nem engedtek bele a programba már. Így hazamociztam, Magda meg nyargalt mellettem... itthon összekészültünk -ő nem is hozta magával a táskáját, mert minden normális számítás szerint még délután hazaérünk majd... gondoltuk-, és a 13:34-kor induló gyorsjárattal indultunk a János Kórházba.

14:30
Beérkezett a busz, folyamatos hányingerrel ugyan, de jól voltam. Utazás közben még azt gondoltam, hogy elvillamosozunk a Deákig, onnan metró a Moszkvára és majd ott taxiba szállunk -mert a Jánosban a belső séta kivitelezhetetlen nekem-, de mire beértünk a bennem élő kényelmes némber kikötötte, hogy nemaddiga, innen megyünk taxival. Nem vitatkozhattam vele.

Benn állt egy sárga, azzal mentünk. Baromi hosszú volt az út, nem is tudom hányra értünk oda, s még a területen kanyarognunk is kellett egy kicsit, hiszen nem tudott visszaadni a sofőr, így fel kellett váltatnunk a pénzt. (Ö tette meg, az egyik portásbácsinál sikerült... és visszavitt a Traumatológia elé...)

15:05
Benn, marhára nincs jelezve semmi -persze kinn sem, a taxis is a memóriája után talált az osztályhoz...-, mi is többedik próbálkozásra találtuk meg a rendelőt -volt egy kis kisabalak-macera is, de ez csak hab a tortán...
Kijött az asszisztens, kérdezte:
-Mi történt?
-Reggel elájultam, az ügyelet megvizsgált, beküldtek röntgenre, az rendben, de a sebészetről ideküldtek, mert megütöttem a fejem esés közben és azt mondták, biztos ami biztos,,,
-És minek a mankó?
Imádom ezt a visszatérő kérdést... mert tetszik a színe....
-Rokkant vagyok.
-Mióta?
-14 éve.
-Hogy jött be ide?
-Bekísért a barátnőm.
Itt erre még csak hümmögött asszem, és átvette a papírjaim. Ja, én nem vittem, de sokan a többi sérült közül próbált röntgen-cd-t leadni, de mint tudjuk, a János Kórházban ez a technológia értelmezhetetlen...
Jött ott fejsérült idős bácsi, másodszor csukló-törött hölgy, kulcscsont-törött úr a feleségével, aki egy korábbi nagyon súlyos autóbaleset maradandó nyomait viselte arcán és még valahány név a naptárban, hogy úgy mondjam.
Átküldött ct-re az asszisztens, illetve a főorvos, mint kiderült, de addig nem találkoztam csak előbbivel
A Traumatológia egy labirintus a nagy labirintuson belül -maga a kórház komplexuma- itt-ott információs táblákkal, melyek vagy nem egyértelműek vagy csak egyszerűen nem tartanak lépést a változásokkal... kis kóválygás után odataláltunk.
Kijön a főnéni, elveszi a papírom, majd mondja:
-Táskát hagyja itt!... Ja, kivel van?
-A segítőm, a barátnőm -azt kellett volna, hogy személyi segítőmmel, de ezt elbactam...
-Akkor hozza be magával a táskát! -okosan néztünk Magdával miközben bementem...
Benn aszondi főnéni:
-Ide tegye le a táskáját és a mankókat, és menjen oda, feküdjön fel!
Ööööö....osztán hogyan?? Néztem rá mosolyogva...
-Akkor meg üljön ide és majd én odateszem a mankóit! -megnyugtató ez a szívélyes segítőkészség....
Betaszigáltak a kütyübe, kicsit süsögött-kattogott körülöttem s már mehettem is. Illetve kicsi macera volt az ágy magasságának beállításával,  mert nem tudok akárhonnan felállni... de ez csak a kaland fokozása, hogy nehogy elüljön a hangulat...
Simán visszataláltunk a rendelő elé.
Ott nem tudtam leülni -vagyis mint később kiderült, kis macerával megoldható, de akkor még nem éreztem ezt életbevágónak...-, és vártunk. Beszélgettünk a sérültekkel -nem sokra emlékszem, de telt az idő-, majd behívtak.
Elmondtam mi történt, miért küldtek. Ekkor már a főorvos kérdezett ki.
-Miért rokkant?
Dióhéjban elmeséltem a sérüléseim, a történetem. Mondtam a bő három hét múlva aktuális műtétem is és azt is, ki csinálja. Megmutattam a lábszáram, mert az a leglátványosabb és a legegyszerűbben demonstrálható részletem...
-És hogyan jött be?
-Tömegközlekedve, de haza már szeretnék betegszállítást kérni ha lehetséges.
-Miért nem mentővel jött? Ez felelőtlenség! Ha történik magával valami út közben?
Nem mondtam el, hogy megkérdeztem, mielőtt elindultam, és azt sem -ami csak most jutott eszembe- ha rosszul lettem volna a buszon mondjuk, hamarabb kiért volna a mentő, mint a betegszállító... és a buszon pont annyi felszerelés van, mint a betegszállítóban, ha már esélyekről beszélgetünk...
Megnézte a ct-eredményt, nem volt rajta új dolog, így azt kérdezte, pontosan mi történt. Elmondtam, hogy nem sokat aludtam mostanában és kiderült nem is iszom. Ez tény...
Miután szedek vérhígítókat is, így nem írt fel semmit, azt mondta ez egy egyszeri agyi epizód volt, s természetesen indokolt a szállítás nekem, megrendeli. Várjak kinn és jön a mentő értem. (A főorvos tendenciózusan a 'mentő' én meg ugyancsak tendenciózusan a ''betegszállító' kifejezéssel éltünk.)

17:38
Megtörtént a szállítás megrendelése.

Leültünk egy padra a folyosón, amit én csak úgy tudtam megtenni, hogy a kabátom összehajtogattam és arra ültem...
Ekkor már nem ott volt a rendelés, ahol az imént, és éppen kijött egy hölgy sántikálva, sírva, egyedül és leroskadt a szemben lévő padra. Beszélgetni kezdtünk. Nem fenékig telfel az élet. Ezt én tudom, és van akivel épp akkor találkozom, mikor ő maga is szembesül ezzel. Ám igen kevés, mondhatni elenyésző kivételtől eltekintve, mindenki jobb kedvre derül a tapasztalataim megosztása után. Sőt, ez a hölgy a mankómat is kipróbálta, mert nem mondták neki, hogy használnia kellene, de nekem meggyőződésem ez, s ahogy tett néhány lépést, igazat adott nekem. Bekopogott és rákérdezett. Fura, egyetértettek vele, nem árt a  mankó -egyedül él.... és ehhez egy kóbor roki kell, hogy a traumatológián megemlítsék egy lábfej-törött sérültnek a mankót? Na, mendegy... ahogy hozta ki a receptet a mankóról aztán, épp a hölgy gyakorlatozott az enyémmel. Meglátta az asszisztens:
-A sérült oldalon kell tartani!
-Szerintem nem -nézett rám, tényleg kíváncsian, így folytattam- én jó pár éve gyakorlom ezt és nem magamtól találtam ki. Ellentétes oldalon kell támasztani, s így kiegyenlítődik a gerinc terhelése.
A hölgy közben be is mutatta. Később jutott eszembe, hogy basszus, a lépcsőzést nem mondtam el neki.... basszus... Ezt a keveset is annyira megköszönte, hogy ihaj és mint mondta, megnyugodott. Nagyon örülök, ha segítettem, vagy legalább nem rontottam a helyzetén.

Kezünkben a megrendelővel aztán kiültünk a bejárathoz, hogy szem előtt legyünk, mikor érkezik a betegszállító.

Zajlott az élet a traumatológián. Bilincsben ficak, rendőri kísérettel, fiatalok csoportja sérült barátjukkal, elcsúszott idősek, iszonyú zajos harsány család, akik üvöltve cigányoztak -legnagyobb sértésként említve ezt- az egyik bilincsben felvonultatott ficakot.

11:30
Eddig egy, az osztályhoz tartozó kerekesszékben ültem, mert az elég magas nekem, ha nem használom a lábtartóját. Ekkorra már szétmentem, és átkéredzkedtem egy tolóágyra. Ez a bejárattal szemben, egy beugróban van, innentől ott feküdtem. Magda meg ült egy széken.



A papíron 6 órán belüli szállítás volt bejelölve. (Lefotózta Magda azt is, de azt a lépet nem teszem ide.)

((Idézet a TÖRVÉNYBŐL:
"

4. § (1)13 A betegszállítás a sürgősség igénye szerint lehet

a) 6 órán belüli,

b) 24 órán belüli,

c) meghatározott időpontra kért, illetve tervezett időpontokban történő ismétlődő

betegszállítás.

"
Csak mondom.))

Így gondoltuk, éjfélre legkésőbb hazaérünk. Attól függően hogy érzem magam, majd kiderül megyek-e Erikrandira, mert szombat délelőttre azt beszéltük meg.

01:20
Tehát két órával a határidő után, egyszer csak jön egy betegszállítós:
-Végre megvan! Hogy hívják?
Mondtam.
-Hová kell vinni?
-Százhalombattára.
-Még van itt a területen egy kis dolgom, és jövök vissza magáért!

Ez megnyugtató volt. Bár lehetett volna dühítő is, de én hüje, megnyugodtam. Ficak el, Magda vissza a székre, én az ágyra hanyatlottam.

Időnként el-elbóbiskoltunk, de ez nem nevezhető alvásnak.

3:00
Bekopogtam a rendelőbe. Nem kaptam választ, így benyitottam. Benn is zeg-zug, egy fiatal, csinos leányt láttam meg és megszólítottam:
-Elnézést, utána lehetne nézni a betegszállításomnak?
-Hogy hívják?
Mondtam és kimentem.
Pár perccel később jön ki drága:
-Miért nem a mentőváróban ül? Miért itt van? Hát így hogyan találják meg???
-Miért, van mentőváró???? Nekem azt mondták, itt várjunk!
-... TAJ-számot kérek!
Mosolyogtam.
-Minek is? -közben vettem elő a tárcám, de Magda nyújtotta a papírt is.
-Hogy rendeljek magának adatok nélkül?
-Most rendel????????? ....és ott vannak az adataim a vizsgálati lapomon!
Kisleány elvette a papírt és visszavonult.
Majd kijött ismét, és mondja:
-Nem vették fel, hiába hívtam őket.
Hmmm...
-Megkaphatom azt a számot, majd én hívogatom.
-Minek az magának?
-Én majd folyamatosan hívom, én ráérek. Gondolom, nem titkos szám.
-Hozom.
Meg is kaptam. Elmondás szerint ez a mellékkel annak az autónak a hívószáma, amelyik megkapta a megrendelést. 
Arra a kérdésemre, hogy hol a megveszekedett zagyvában van az a bizonyos mentőváró, nem felelt, megjegyzem.
Hívtam. Kiderült, ez a SZAMARITÁNUS központi száma, a mellékkel pedig a betegszállításhoz kapcsol, tehát nem autó... kislánynak ez mindegy... nekem nem. (Idézet az oldalról is: "

A betegszállítás a sürgősség igénye szerint lehet:

• 6 órán belüli vagy 24 órán belüli,
• meghatározott időpontra kért, illetve tervezett időpontokban történő ismétlődő betegszállítás.

")
Hívogattam, de nem vették fel, az egyik kapcsolásnál az egyik automata aszondi, az OMSZ-t hívjam ekkor és ekkor. Nos, megtettem.
Felvette az automata. Kérte az irányítószámot. Letettem, utánanézett Magda. Hívtam újra, kapcsolt az illetékeshez. 
Elmondtam mi van.
Kicsiny beszélgetés után kiderült, jönnek majd, nyugi, semmi vész, sok a szállítás ma... bocs, kérem a felügyeleti szerv számát. Ja, olyan az OMSZ-nek nincs. Az OMSZ-t nem felügyeli senki, az értünk van. Jah, érzem, és jó munkát!


Volt vagy két óra amíg a fű nem nőtt a környéken... illetve plasztikusabb példa, ha azt mondom, volt vagy két óra, míg a vakolat sem potyogott a falakról az osztályon, annyira nyugis volt minden.

5:26
Megérkeztek.
-Jaj, de jó, hogy látom! -mondám.
Ahogy tolt kifelé, megkérdeztem, miért most ért ide. 
-Hazaszállítás határideje 24 órán belüli. Nem késtem el. 
-Ahhoz képest tényleg nem, de a megrendelőn 6 órán belüli van. Azt leadták fél 6-kor. Este, és nem önnel van bajom, hanem a rendszerrel.
-Mi fél 10-kor kaptuk meg.
Hát, nem volt mit mondanom már.

Még kavarogtunk néhány kórházhoz, felvettünk és leadtunk betegeket, az egyik ilyen pauzánál megkérdezték milyen házban lakom, befér-e a tolóágy. Elmondtam, hogy nem kell bevinni engem, csak nem tudok a mentősszéken ülni, a fekvő szállítás ezért kell.
-Mert?
-Mert két csípőprotézisem van -máskor azt mondom, mert kényelmes vagyok, de most nem volt kedvem ehhez. Megnyugodott szakember, hogy nem indokolatlan luxus a hivatalos fekve szállítás igénylés esetemben.

6:36
Hazaértünk.

Szegény Magda kibekkelte velem az éjszakát, és ekkor kellett még visszabuszoznia Pestre. Nem tudom meghálálni neki. 
Valamiért én 8-ra kerültem csak ágyba -fogalmam sincs, mit csináltam addig- és 14:10-kor ébredtem fel.
Addigra a hányingerem is elmúlt, tehát szuper tizenharmadikám volt. Pedig ezek nekem jók szoktak lenni.


Délután, estefelé derült ki számomra, hogy miért úsztam meg ezt a hanyatt esést a kőre mindössze egy diónyi duzzanattal a koponyámon... Hát nekiestem előbb a szék mellett, a sarokban álló lámpa rizspapír burájának majd onnan a polcra s így a kőre. tehát tompítottam az esést, bár nem a klasszikus módon, ahogy 14 évesen a dojoban tanultam a cselgáncs edzésen, de azért nagyon is hatékonyan.
Hétfő háziorvos, és be kell pótolnom valahogy az elmaradt Erikrandit.

Avagy tudtam én, hogy ez a ficak finoman szólva figyelmet érdemel, de azt nem, hogy ennyire egyfelé gondolkodunk némely dologban.

Bödőcs Tibor önálló estjén voltam tegnap, és ez nekem nagyon jót tett.

((((Azt persze leszámítva, hogy a külön -jelesül két alkalommal megtett- jelzésem, s az arra kapott ígéret ellenére, nem biztosítottak olyan helyet, ahol egy mozgássérült elférne. Bementem külön is, felírtak mindent, megígérték, hogy lesz helyem, hiszen a 6. sorba úgyis csak azok ülhetnek akik speciális igényűek -kivehető székek is abban a sorban vannak, ha valaki mopeddel vagy kerekesszékkel érkezik, én ezt nem kértem, mert este 7-kor kezdődött az előadás és gondoltam, jobb lesz ha nem mocizom éjszaka... hanem bevitetem magam a barátnőmékkel, akikkel együtt néztük meg az előadást-, majd az előadás napján fel is hívtak a BKK-ból -százhalombattai Barátság Kulturális Központ; itt rendezték az előadást-, hogy megmondják, tudnak rólam, menjek, de sajna csak bíznunk lehet az emberek jóindulatában.... mert sajna, nem bírnak betenni egy “FOGLALT” táblát egy számomra alkalmas székre. Mondtam azt is, hogy nem tudom, mikor érek oda, mert munkából jön aki bevisz majd, tehát nem tudok órákkal előbb ott szobrozni... ennek ellenére elsőként mehettünk fel az emeletre -a lépcsőn még nem engedtek fel senkit, de mi lifttel mentünk, s azt nem őrizték...-, majd mikor nyitotta az ajtót a beengedő kislány, egy bájos, hidrogénezett hajó agilis humanoidnő sprinttel megelőzött, majd lehuppant a hatodik sor közepére, s felrivallt: “Erre négy, arra kettő hely foglalt!” Ööööö.... drágám, ez legyen a legnagyobb örömöd. Én Cefre Palotába jöttem, így leültem a nekem tetsző helyre és nem számoltam semmit a kedves hölgy magánszékeit nyomon követve. Gondolom, fenyegető lehettem most is a mankóimmal, mert nem zavartak el. Illetve nem próbálkoztak ezzel. Tehát megjegyzem, Művház!!! Hol is az a vendégkönyv???????))))

“-Azt hiszed jó fej leszel, mert ennyit iszol? -Nem, azért iszom ennyit, hogy téged jó fejnek lássalak!”

Koccintunk?

Sok előzménye van a mai nap történéseinek. Mihez képest persze, de időben is sok, és eseményekben is, hiszen az a szál, ami idegen, virális, bűzös, rothadó nyúlványaival élősködik rajtam, egy késő őszi vasárnap délután kezdődött Százhalombatta és Ercsi között a 6-os főúton 2001. novemberében.
Azóta túlélek.
Rokkantként, özvegyként, anyaként, sőt, most már nagyiként. Sok-sok apró darabból összerakott testtel, sok-sok titánnal és sok-sok türelemmel.



A regnáló narancsrezsim előbb elérte a társadalom összeugrasztását -s kemény munkával tartja fenn ezt, akár egyre újabb célpontokat adva a veszett kutyaként viselkedő híveknek.,- majd a rokkantak, mint egyike az általa kijelölt ellenség-csoportoknak szisztematikus terrorizálását. Ennek a folyamatnak az elején a rezsim államtitkára -kijelölt hóhér- TÁJÉKOZTATOTT MINKET, majd érvénybe lépett 2012. 01. 01-én A_TÖRVÉNY, mely jegyzet végén a bejátszást nagyon érdemes megnézni... és hányni egyet esetleg. Tehát én is, ahogy cirka 5% híján minden érintett, beadtam akkor önként és dalolva a kérelmem a végleges szakhatósági állásfoglalásom ellenére, hogy de, tekintetes főméltóság, hozzám való jóságukban ugyan nézzenek már meg ezredszer is és döntsenek felettem életem-halálom ügyében...
Nem sokkal ezelőtt az NRSZH-nál beadtam a Fogyatékossági Támogatásra a kérelmet, mert én, mezei, butaroki úgy ítéltem meg, hogy én biza "súlyos mozgáskorlátozott" vagyok, s megfelelek ennek a törvényben rögzített feltételeinek is. Íme a VIZSGÁLAT, majd az EREDMÉNY.
Azóta volt egy féltucat műtétem -ebből kettő csípőprotézis műtét-, kórházban töltöttem összesen cirka háromnegyed évet, s az állapotom folyamatosan romlik.

Mára, október 8-ra, reggel 9:00-ra szólt a behívóm. Budapest, XIV. Thököly út 82. szám alá, komplex felülvizsgálatra. (Megjegyzem vidékről, reggel 9-re...)
Volt bő egy hetem, hogy összeszedjek mindent, agyam kitett magáért, s háziorvosom nem kevésbé, sőt. hisz ezalatt négyszer kellett visszamennem hozzá, mert mindig elfelejtettem valamit. Elmentem röntgenbe, legózott alkatrészeimről készült felvétel, amit kiírattam cd-re, elmentem a pszichiáteremhez Battán, tőle is s a gyógytornászomtól is kértem egy összefoglaló státuszt, melyben leírták az aktuális állapotom, kezeléseim, miegymást. Csakígy tettem Tanár úrnál is, ahol jollyjoker-ként, tehát konkrét időpont nélkül, de előre megbeszélten vártam kedden az alkalomra, s lám, be is fértem még délelőtt. Most nem is vizsgált meg, bár készült rá, ám mikor mondtam, hogy na most van az a helyzet, amit korábban ecseteltem, hogy felülvizsgára kell mennem, s oda szeretnék vinni egy állásfoglalást Tanár úrtól. Csak a pontos dátumok miatt kellett a dokumentációba belenéznie, s pár perc alatt el is készült. (Akkor is az alapítvány szállított, s ahogy olvastam hazafelé a papírt, nem értettem egy szót... tanakodtunk rajta ahányan voltunk, de nem tudtuk...Akkor is a gyógytornászomhoz mentem egyből s Edit azonnal rávágta mi is az... nos, akkor kezdett lazulni egy kicsit addig folyamatosan görcsbe torzult gyomrom.) Hasonló iratot kértem a Városi Családsegítő-től a házi-gondozásról és a Sérültekért Alapítványtól is a házi-gondozás és szállításról is, valamint az OORI Nappali Kórház főorvosasszonyától is kértem ilyet, Ő postán küldte meg. Hiszen a komplex vizsgálat legfontosabb és meghatározó eleme az egészségi állapot, a munkaképesség, de ezzel párhuzamosan az életvitel, az önellátási képesség is nagyon fontos, ezekhez kértem ezen iratokat.

Szóval, a mai nap:
Ismét a Sérültekért Alapítvány Támogató Szolgálat-a szállított, személyi segítővel természetesen, aki ott is maradt velem. Reggel 7-kor indultunk, s bár ez tán túlzott bebiztosításnak tűnhet, de olyan volt a forgalom, hogy szinte Battától lépésben mentünk, a Lágymányosira meg sem kíséreltük a feljutást, mert az erőműnél állt a sor vége. A Petőfi viszont üres volt, ám előtte is meg utána is dugó volt.
8:27-re értünk be.
A 212. vizsgálóba küldtek. Mit sem változott a hely, szúk, alkalmatlan még mankóval is és nem akadálymentes. 
Végre ezt hallom:

-Takácsné!!! -kiált a szemüveges főnéni a 212. vizsgáló ajtajában állva, pontosan 10:47-kor. Leülni nem tudtam, kevés és annyira alacsony padok vannak a nagyon szűk folyosón, melyeket én használni nem tudok. Tehát ott álltam a falat támasztva 2 órán át... hogy végre hallottam a nevem, igyekeztem is a cél felé.
-Itt vagyok, jövök!
-A papírjait kérem! Igazolvány, lakcímkártya, TAJ-kártya és a 2012 óta keletkezett orvosi papírjait! -vágta oda katonásan.
Nyújtottam a pakkot -illetve a személyi segítőm, aki a Sérültekért Alapítványtól elkísért. Össze volt rakva mindenem, mert Ildike segített itthon. Egymásra téve az A4-es lapok olyan 3-3,5 cm magas kupacot képeztek. S a tetején egy átlátszó iratzacsiban az okmányaim és a direkt mostanra íratott állapot-jelentéseim.
Szakszemélyzet cancogott egyet, s odavetette:
-Ez mind 2011 utáni?
-Igen, sorba van rendezve és röntgenfelvétel is van ott, cd-re kiírva.
-Az meg minek?? Azt vegye ki!!
-A tájékoztatóban szerepel, hogy képalkotó diagnosztikai vizsgálatok eredményét is lehet hozni, ezért.
-Azt vegye ki! ...és ezt is! -az utolsó felülvizsga határozata.

Ezután ott támasztottam a falat 11:20-ig. Ekkor nyílik az ajtó, ugyanaz a nő jön ki, és már ahogy nyitja az ajtót beszél. S valami elképesztő a kontraszt, ami látható az előző attitűd és a mostani között. Mintha egy másik lény lenne:
-Márta! -mondom, nem tudom érzékeltetni a különbséget, egyszerűen melegséget sugársó hangon mondta, és ez félelmetes volt az előbbi undorító, fenyegető hangnem után- Maga miért jött? Magának nem is kellene jönnie ide!

Nos, köpni-nyelni nem tudtam....

-Behívtak -mondom, azt sem tudtam, mi van, nem tudtam kinyögni semmi mást. Mellesleg ahhoz azért kedvet kaptam, hogy a mankómmal verjem agyon...
-Állapotrosszabbodás miatt kezdeményezte a vizsgálatot? -baszki... baszkibaszki...
-Állapotrosszabbodás van, de nem adtam be a kérelmet, engem most behívtak, mert bár végleges volt az állapotom, de kérnem kellett ugye....

Szaknéni hümmögött, a papírokat nézte, majd kibökte:
-Érvényes, hatályos állásfoglalása van, mely szerint 'súlyos mozgásszervi fogyatékos'
-Tudom, itt állapították meg azt, de most ide behívtak.
-Nem vizsgáljuk meg. Magának nem kellett volna bejönnie ide! -megjegyzem, ha nem megyek, automatice elvesznek minden ellátást....
-Egy szobába el kell mennie még, egy Rehabilitációs szekértő tesz fel néhány kérdést. Jöjjön utánam, lassan megyek, tudom, nehezen jár.

Asztaretekqrvahéccencség... mellesleg már hányingerem volt vagy egy órája a fájdalomtól... Követtem. Ismét álltam 11:45-ig a 203-as szoba előtt. Behívtak.
-Családi házban él?
-Nem, egy lakópark lakásában.
-Ön a tulajdonos?
-50%-ban s a teljes lakáson haszonélvezeti jogom van. Balesetben sérültem meg, amiben meghalt a férjem, s a gyerekeink örökölték a másik felét.
Mikor dolgozott utoljára?
-1999-ben. Főállású anya voltam akkor s mellette dolgoztam, egy méteráru boltot vezettem.
-Mivel érkezett most?
-A százhalombattai Sérültekért Alapítvány Támogató Szolgálata hozott most is, mint általában.
-Nincs autója?
-Nincs és nem tudok vezetni.
-Csak autóval tud közlekedni?
-Erős korlátokkal tudom használni a tömegközlekedést, például végállomástól végállomásig.
-Köszönöm.

Ennyi. Majd postán küldik a határozatot.

Még míg vártam a második ajtó előtt, el kellett mennem a mosdóba. Anno zárva volt a rokiwc és a kulcs a recepción volt elkérhető. Gondoltam, azóta csak emberek lettek....
Jah.... bár változott a helyzet... mert most már a ZÁRT ajtóra ki van írva, hogy "Csak kerekes székesek használhatják, indokolt esetben, kulcs a recepción!"

WTF????????
a) kerekes szék, az egy konyhai szék, melyre kerekeket szerelnek, míg a kerekesszék az egy gyógyászati segédeszköz;
b) indokolt eset???? Ha bepisilek az annak számít?
c) kulcs a recepción... miután a "b)" pont szerinti indokolt esetben felkeresem ezen helyet, a második emeletről menjek le a 0-ra és kérjem el a kulcsot.... majd vigyem is vissza azt.....
...és akkor arról még nem is beszéltem, hogy a tágassággal és a kapaszkodókkal nincs hiba...ám a szaniter még a szabványosnál is alacsonyabb, a papírtartó cirka egy méterre van a fajansztól, az öblítőgomb csak iszonyat erővel hozható működésbe, a mosdó nem dönthető, és nincs szappan....
A kulcsért természetesen nem én mentem, de megtettem a kellő lépést, amelyre készültem.

Az autóra nem sokat kellett várnunk, de nem bírtam az épületben maradni. Bár szemergett az eső, de kinn álltunk a járdán, s nézegettem nagyon az ablakpárkányt, mely a lift szerinti -1-es szinthez tartozott, mert már minden ízületem az összes lábamban nagyon ordibált.. de nem ültem le. Hazajöttem.

Agyilag, fizikailag,mentálisan teljesen letaglózott ez a nap. Vonzom az ilyen színeváltozásokat. Kiváltom a KONTRASZTOT sokakból, sok helyzetben.
Nem unalmas az életem, igaz?

Most például az a fő vonal, hogy várom, jól teljesítettem-e a felülvizsgámon.

Tegnap megint túranap volt. A hétvégém sem telt könnyen -bár egy derült égből MOZI segített az átvészelésben-, s a nap tortúrája különösen betette a kaput, mire hazaértem délután, már semmire sem voltam képes. 
De megérte. Nekem mindenképpen. Jó dolog adni.
Akkor is, ha én csak a futár voltam, illetve még az sem, igazán, de ennyit hagy tartsak már meg magamnak a dicsőségből. .
Mert eljött az idő, hogy ismét látogatást tegyek Sanyinál, HEVESEN, hiszen ahogy az akkor felmerült ruhagyűjtés most ért tetté, s vihettük az eredményt az intézménynek.
No meg, kávézhattam Sanyival egyet.

Itt, nálam volt már egy jó nagy kupac ruha Ildike barátném jóvoltából és egy nagy adag könyv, a gyógytornászom felajánlásából. Ezeket bepakolva a százhalombattai Sérültekért Alapítvány kisbuszába indultunk is az első állomás felé.
Budapest XV. kerület. Itt csatlakozott Magda hozzánk és a raktárból -ahonnan múltkor is már vagy egy tucat doboz könyvet- most majd' annyi ruhát pakoltunk a kocsiba .illetve én ugye csak néztem és csacsogtam...
Majd Budapest IV, kerület, ahol nem is tudom hány zsáknyi újabb ruhaadag került be, s mentünk is tovább.
Törökszentmiklós, itt pedig hasonló méretű gigazsákokból néhány gyakorlatilag dugig töltötte az autót.



Onnan irány Heves, ami már "csak" 78 -vagy 87- km távolságban volt, de így már látszott a fény az alagút végén.
Már jócskán délután volt mire odaértünk és így alig maradt idő beszélgetésre. Gyakorlatilag csak pár percet tudtam Sanyival tölteni -megittam a kávét, amivel várt, megettem a fasirtot, amit szintén nekem készített ki és kaptam egy fantasztikus pralinét is. Alig néhány perc beszélgetés után már indulnunk is kellett vissza.
Míg én Sanyinál voltam, Magda -Magyar Szolidaritás Mozgalom- Gabi és Gábor -Sérültekért Alapítvány személyi segítő és sofőr- az intézmény alkalmazottai segítségével kipakolták az adományokat és bevitték azokat egy zárt helyiségbe.




Vagyis én így nem is láthattam hová kerültek, s mivel most nem volt benn az intézényvezető, akivel múlt alkalommal sikerült olyan jó hangulatú beszélgetést folytatni, most ismét nem tudtam fényképezni sem. De már írtam e-mailt, hogy ha lehet, ezt pótoljuk majd.

Tényleg villámlátogatás volt ez, és engem szokás szerint miszlikbe tört a hosszú órákon át tartó autózás, de legalább célba ért az a sok ruha. S ezen a helyen remélem, s bizonyára nagy hasznát veszik majd az ott élők.






Ja,és Sanyi bemutatta amit éppen olvas. Szerencsére, vagy méltán, még nem ért a feléhez sem a júliusban vitt könyvkupacnak s ettől csak még jobban érzem magam.

Köszönöm Magda, köszönöm Gabi, Köszönöm Gábor, köszönöm Zsuzsi, köszönöm Magyar Szolidaritás Mozgalom, köszönöm Erzsi, Köszönöm Pisti, köszönöm Zsuzska, köszönöm Koki, köszönöm Ildike, köszönöm Edit, köszönöm Zsóka, köszönöm Erzsi.

(Ha egy név többször szerepel, az nem véletlen. S ha valakit kihagytam, az sem véletlen, hanem az agyam hiányának tünete s most rögvest elnézést is kérek miatta.)

Szombaton csak azért nem a VÍKEND vagy EVEREST lett a mozizásunk tárgya, mert a kezdési időpontjaik nem feleltek meg, ugyanis egy hirtelen ötlettől vezérelve kerestünk egyáltalán mozit, s ott már filmet. Tehát nem készültünk, nekem előző nap eszembe jutott, hogy esetleg, de nem beszéltük meg, így azt sem néztem meg, hogy mit játszanak hol meg mikor, úgyhogy abszolút légből kapott ötlet volt.
Így maradt az Abszurd alak, amiről és egy szót sem hallottam addig, pedig akár érdekelhetett is volna, hiszen WA az WA. UGYE.

Már ment a film, mikor rádöbbentem, hogy ki is a főszereplő, s onnantól már nemcsak a cím ígérete -mely eleve csábító volt-, hanem JOAQUIN PHOENIX általam nagyon bírt s régen látott személye miatt is kecsegtető volt.



/Nekem etalon pasifej ehunnan, ni/

S nem csalódtam, sőt. Minden perccel nőtt bennem az elégedettség, az a régen tapasztalt érzés, miszerint "igen, ez olyan woody-s...és milyen jó!!" (Jut eszembe, woody-s... a minap ismét láttam a ZOMBIELAND-et, melyben egy másik Woody csillogtatja meg vérmacsó mosolyát...)
Szóval, ahogy pörögnek -inkább lassan gyöngyöznek- az események -nem is, nem események, csak képek-étzések, laposüvegek, depresszív filozófia-monológ részletek-, úgy teljesedik ki az az igazi -nem objektív mércén, nem értek ehhez se,. csak számomra-, az igazi Woody Allen-féle modern kori reménytelenség. A_depresszió maga.




Aztán jön egy fordulat, mely felrázza az életunt filozófia-professzort és értelmet ad a laposüveg-univerzumnak.
S nekem ettől a pillanattól AZ IDEGENEK A VONATON járt agyam helyén, ami persze nem tökéletes átfedés, hiszen itt nincs meg a "viszonzás gesztusa", mely hiány talán magában hordozza a legvégső, liftmentes jelenetet.

Egy szó mint száz, az ABSZURD ALAK megéri a pénzét. Még akkor is, ha a kedvezményes nyomorékjegy is rettenetesen drága.

Mondatot nagybetűvel kezdek. Még én is, ha nem érdemel kiemelést az első szó, akkor is.

Nyomaszt ez engem, s gondolom, sőt tudom, sokakat még. Ez, ez az egész, ami most zajlik, s a "nyomaszt" kifejezés eléggé üres is ehhez. Nem, nem kapkodom fejem, nem estem kétségbe, nem is értetlenkedem, csak úgy belül, halkan, folyamatosan dobol a kérdés bennem, ezt harsogva: MIÉRT???

ITT s benne citáltan már érintettem e kérdést, mert leírni még mindig nem nagyon tudom, egyszerűen csak azért, mert nekem ez, ez itt, ni, a padom, egy saját sorvezető és ide igyekszem olyat írni, amit jól megrágtam. E kérdést meg nemhogy nem tudom magam megrágni -így lenyelni pláne nem, kiköpni meg nem lehet-, az rág engem folyton....

Az, hogy miért is? 
Miért is vagyunk mi, mi, európaiak előrébb az emberhez méltó élet jogában, mint a tőlünk szerencsétlenebbek? Mint azok akik egy kontinenssel arrébb -akár keletre, akár délre- látták meg ebben az életükben a napvilágot? Mint azok, akiket egy rákényszerített klubtagság -legyen az kereszténység vagy iszlám vagy valamely "leányvállalata"- gúzsba köt? Mint azok, akiknek földrészét az ahol éppen most én élek, az őseink teljes mértékben kizsákmányolták??? És itt nem, nem a marxengelsi osztálykülönbségekre, kapitalista kizsákmányolásra -és most nem minősítem ezt, de másról beszélek-, hanem a nettó lerabló, kisemmiző, életteret s lehetőségeket semmivé illasztó, a föld, a természeti értékek kegyetlen elrablására gondolok. Miközben semmi, de semmi nem jutott  oda az éppen onnan származó javak által rohamléptekkel fejlődő szerencsésebb világrésznyereségéből.

Szóval, miért is jelentheti ki egy Napóleon-komplexusos vezír -ehhez kerestem, de pont ilyet nem, ellenben EZT meg de, találtam s eeeezazamit nem lehet megunni...-, hogy az európaiság, mint olyan, egyenlő a kereszténységgel? Hogy a MULTIKULTURALIZMUS veszélyes? Hogy a menekültek, akik neki nem felelnek meg, MENJENEK ODA AHONNAN JÖTTEK? Mert ő, maga, a teremtés nyertese, s mindenki aki hozzá hasonló... -vagyis aki egy maroknyi érdekkörhöz tartozik, de lám, onnan is ki lehet esni, kérdezd meg simicskától...- még belefér, aki pedig hajlandó vele menetelni ideig-óráig kedvezményezettnek érezheti magát, de mindenki más mehet ahonnan jött -hiszen aki magyar, kokárdát visel, s akin kokárda van, az fideszes -UGYE-...????

Európa, európainak lenni, az egy nyeremény? Egy kiváltság? Melyet születés jogán lehet elérni. (Jogos, én most utoljára vagyok itt, s épp most bírtam idecseppenni....de többet ide -már a bolygóra- kavicsként se, ezt megígérhetem...)
Félreértés ne essék, értem én a határokat -dehogy-, értem én a szabályozást -messze nem mindig-, értem én a hon- és gazdasági védelem fogalmát -dehogy, egy frászt, buta vagyok ehhez végképp-, de nem értem a jogot, mely egy tengerbe fulladt s ott kínhalálát lelt kicsiny gyerek teste említésére kiváltja az elefántcsonttoronyba zárkózás emberhez méltatlan reflexét...


/Korábban a padomon már mutittam ezt a beteget így

Szóval, hogy "megvédjük" az európaiságot, jogunk van európaihoz méltatlanul, embertelenül cselekedni?


/CIKKből e kép/




/Utolsó zipzárfok innen, ni/


Breaking News: őszinte szavak vikitől. Itt: "Meggyőződését fejezte ki, hogy jólétben élni és ezzel egy időben "liberális módon jónak látni magunkat" többé Európában nem lehetséges. A legveszélyesebb kombináció, amit ember ismer a történelemben, az – magyarázta –, ha az ember gazdag és gyenge." Innen.

Biztos, hogy jó ez így??? ÍGY????

Embertelenség orbán a neved.
S elérted, hogy

MI ÍGY VONULUNK BE

Nekem egy beteg nô vagy, az orvosnak egy nôbeteg,
Egy véres városban egy szomorú szörnyeteg,
Olyan jó és olyan szép, lehet, hogy nem is betegség,
Olyan jó és olyan szép, segítség! segítség!

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

Addig leszünk itt, ameddig csak lehet,
Az idô ad egy sanszot, egyet nekem, egyet neked,
A sorsunk a pofánkra írva, egy városba temetve,
Miért ne? Miért ne? Miért ne halnék meg nevetve?

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

A semmibôl jöttem, és gyôzni akarok,
Nem én akartam ezt, de most már maradok,
És nem hagyom, hogy eljátssz az életemmel,
Azt nem hagyom, mert leélni énnekem kell.

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

Én tudom, hogy mit akarok, és hogy mit kell érte tennem,
A csillagokba indul az egészséges szellem,
De mi úgy megyünk el innen, mintha itt se lettünk volna,
Mint a katonák a háborúban, úgy tűnünk el sorba.

Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk...
"

Megnéztem végre e FILMET. Nagyon akartam és nagyon jól tettem, s köszönettel tartozom ezért Magdának, aki elkísért.
Eszméletlen a kamerakezelés, a forgatás mikéntje, a technika mellyel követték a főszereplőt..
A történet maga a rettenet. A vége -nekem legalábbis- kicsiny katarzis, hiszen Saul arca, amint az utolsó képkockákon látható, az olyan pont, mely egy embertelen, iszonyatos mondat végén áll.




Nem most láttam, hanem majd' két hete, de eddig emésztgettem, ízlelgettem magamban, s kerestem a szavakat. Egy volt biztos, Saul tekintete, az olyan, ami nem feledhető, ám lejegyezni ez kevés lett volna.

Ám a mai helyzet miatt muszáj kitennem agyam helyéről azt ami itt tolul benne, mert megőrülök.

Mára elértünk oda, hogy ezrével jönnek a menekülők a háborús térségekből, vagy igen, a remény- és esélytelen szegénységből, a számukra ígéret földjének tűnő vén Ezrópa területére.
Sokan. Ez tény.
Sokan a semmivel. Ez tény. 
Sokan hátrahagyva mindenüket.

A mi hazánk királya mindeközben mit csinál? Uszít.

Ezt néhány napja, kínomban írtam, mert ilyenek ugranak be nekem...:

"

"
Ez meg a maim:
"

"


Mert épp ma mi történt? Lezárták a Keleti pályaudvart és rendőrsorfallal tartották távol a menekülteket onnan, majd eltűnt a sorfal, tehát megnyílt a pályaudvar csak éppen onnantól nem indított több szerelvényt a MÁV Nyugat-Európa felé. S ezt ugyan bemondták a hangosbeszélők, hogy megfeleljenek a tájékoztatási kötelezettségnek, ám ezt csak magyarul, majd egy kis idő mújva már angolul is tették, de ez nem jutott el az özönlő embertömegig. Hiszen ők azt hitték, végre mehetnek az élet felé, el innen, végre.
Kiadták -ahogy napok óta bárkinek- a jegyeket sok-sok pénzért és elindult a vonat.

Tele menekültekkel. S néhány újságíróval, akiknek köszönheti a világ civilizáltabb fele a tájékoztatást.

Ám, a vonat, csak Bicskéig ment, ahol is mint az állatokat, leterelték a vagonokból és a bicskei menekülttábor felé irányították.



Átverték őket. Kegyetlenül átverték őket.

S tudod mi jutott eszembe???

Egy jelenet a Saul fia elejéről, mikor beterelik az aktuális transzportot a "zuhanyzóba" és közben azt skandálják nekik, meggyőző hangnemben, hogy

"Mindenki jegyezze  meg a fogasa számát, hogy a zuhanyozás után, mielőtt a teáját megkapja, megtalálja a ruháit!!!"


.............................
Egy fontos mai CIKK. Semmi sem véletlen.

Van úgy, hogy megálljt parancsol..., hogy megálljt parancsol az élet?, egy betegség?, egy baleset? néhány halál?... az embernek, de vagy továbbmegy, vagy meghal. Végleg.

A hazai nyugdíjrendszer átalakítása -szakértők szerint- sokáig érett, aztán 2012. január 1-től meg is tették annak rendbetételét. Kezdve a rendvédelmi állomány tagjainak nyugdíjazási feltételeinek eltörlésével, folytatva a korkedvezményes nyugdíjazással -azóta persze diszkriminatív módon csak beleártották bűzhödt narancsmancsukat ebbe is újra, ld. nők 40 év után mintha...- kicsúcsosítva e "rendrakást" a központi kommunikáció által a teljes társadalmi csoportot csalónak bélyegezve -s ahol csak lehet sulykolva is ezt az aljas, bűzös hazugságot-, a rokkantnyugdíj ellopásával.
Mely projektnek központi eleme, s sikerrel propagált vezérelve az volt, hogy aki a rendszerben van, mint rokkantnyugdíjas, az csaló, élősködő. Nem térek ki ennek taglalására és a gyűlöletbeszéd elemeire szedésére, mert bár, ez a szajkóm egyik kelletlen/kedvelt témája, de ezredszer most nem írom le,csak UTALOK rá.

Ellenben mutatok valamit. Íme:





Egy CIKK erről.

Én továbbmennék, mert ugyan 2008-as a történés, mely a Minnesota Egyetem (USA) 600m-es futóversenyén zajlott, tehát már nem tegnap, ám ez az eset, melyet sokan, nagyon sokan -s megjegyzem, nagyon helyesen is- ámulattal és végtelen odaadással csodálnak, nagyon nem egyedi. Csak éppen a sokunk -és elnézést, kéretik tovább olvasni, mert nem magam fényezem, de ehhez a csoporthoz tartozom magam is- ilyetén tette nemhogy nem szenzáció, de új és újabb ellenlépéseket generál.
Mert miről is beszélek?
Ahogy a felvezetőben említettem, csordogál, vagy pörög az ember élete, s valamikor, akár a legelején már, vagy épp akkor, amikor már kerek, szép családja, nyugodt, stabil élete van felnőttként, megtörténik a hihetetlen, a letaglózó, a mindent elsöprő tragédia, amiből "feláll", akár lábak nélkül... és továbbmegy... akár járásképtelenül.... de nemhogy ugyanazon a pályán kell felvennie a versenyt a korábbi -s még akkor azonos esélyekkel bíró, ám mostanra fényévekkel nőtt esélykülönbséggel közte s azok között- futókkal, de még a verseny rendezői -a_hatalom, jelen: a_narancsrezsim- az ő pályájára, direkt csak elé, újabb és újabb akadályokat tesz.
Tehát minket, mikor felállunk, tisztában lévén a verseny kíméletlenségével és egyben szépségével -minden pátosz nélkül, ha van cél, az ott lebeg és el kell érni...-, bennünk a küzdés vágyával, szóval felállunk és felvennénk a ritmust... nem törődve a fájdalmakkal, a küzdelem hatványozott mértékével, de tesszük, amit kell és amit és ahogy tehetünk.
Ám ekkor a rezsim,ez a hazug, korrupt, embertelen és országrontó, ostoba de nagyon is lojális sejtekből felépülő személyi kultuszra épülő anakronisztikus hatalom, elénk, mondom, a sérülten is újra nekilóduló emberek elé, újabb és újabb akadályokat állít.
Mert megteheti.

Mert megteheti. S még a saját díszrokkantjaival is megteszi. Bár az EBBEN citált két éves hír már, de az attitűd alapvető.

S szerinted mi nem leszünk elsők? Heather Dorniden elsőként ér a célba, mi pedig nem? Nos, ez nézőpont kérdése. Heather joggal megérdemli az ünneplést, mi, akik mindennap azzal kezdünk, hogy küzdelem már a cipő, sőt a zokni felvétele is -már, ha van lábunk, ugye- mi nem várunk ünneplést. Erre akár mindannyiunk nevében megesküszöm. De egyet elvárunk: hagyjanak élni minket, ha már belénk feccölt az orvostudomány ennyit.
Jogos kérés? Szerintem az.
S a nyerés, mint olyan nagyon relatív. Hiszed?

https://hu.wikipedia.org/wiki/Pszichoakt%C3%ADv_szer#N.C3.A9h.C3.A1ny_ismertebb_pszichoakt.C3.ADv_szer

Mármint nem úgy, hanem amúgy... de, na.

Egyszer mondtam EZTET, s erre mondom most emezt, ni.

Mert ma voltam megint Erikrandin -hálás köszönetem Anyukalányomnak és Énonokámnak, hogy bevállalják rendre ezt a túrát, hogy Nagyizhassanak egy kicsit...-, s ennek végén, illetve mikor visszatértem kedves városomba, egyenest a buszról az SzTK-ba mentem, mert a frász állt belém, és jelét sem mutatta a továbbállásnak. 
Előzménye is van a dolognak, de ez nem különleges, így a folytatás eléggé meglepő, de sorjában haladva, nos. Az Árkád-ban szoktunk randizni, mert odáig én is és ők is ki tudok illetve be tudnak jönni, így kézenfekvő hely, s most is így történt. Ami most is hasonló volt az eddigiekhez, sőt, az én életem majd' mindennapi történéséhez, hogy ültem a metrón is és amint vártam Énonokámékat, az Árkád előtt is egy-egy olyan helyen, ahol a lábamat, konkrétan a jobb oldalon nőtt térdemet igen nagy és otromba irányban ható terhelésnek voltam kénytelen kitenni. Talán érthetőbb, ha elmondom, a metrón nem tudok leülni a túl alacsony ülésekre, s csak a széksor végi kapaszkodó keresztelemére tudok ráülni. Hülyén hangzik így leírva, illetve elmondva is, de ha egyszer utazol az új kocsik valamelyikén s eszedbe jut ez a szerencsétlenkedő leírás, azonnal megérted majd mit is hadoválok! Tehát az Eteléről a Keletihez -akadálymentes átjárás híján kénytelen voltam átmenni az aluljárón s most láttam saját szememmel a sok-sok embert, akik igen, a jobb élet reményében indultak útnak... s egyelőre itt tartanak... érthető ez a megfogalmazás???? nagyon remélem.. és nagyon drukkolok nekik!!!!... is...-, majd onnan az Őrsig, aztán ott egy pad "karfáján" is hasonló pipiskedő tartással majdnem ültem, mely helyzet azzal jár, hogy a térdeimre aránytalanul nagy terhelés jut, mely ráadásul nem a rendeltetésszerű irányban hat. Így nem bírom ezt sokáig, de ez nem új, hiszen mindig -mármint 2003 óta cirka, mikor már újra tudtam biztosan járni- is így volt, ám most, kénytelen vagyok ezt összekötni az ez utáni helyzettel. 
Ugyanis csak ez volt unikális.

Íme, a mai randink bizonyítéka:
(Megjegyzem, egy 'SZOLIDARITÁS' kitűzőt böngész olthatatlan figyelemmel Énonokám...)



Tehát vázoltam az előzményeket, s utaltam a spanyolcsizmára, ám most csak az érzés rokon, a helyzet még távolról sem. Ugyanis a lymphoedema jelenleg egyáltalán nem jelentkezik a lábamon, s ez tekintve, hogy gyakorlatilag nem, vagy alig eszem bármit is, érthető, tehát most először látható is azonnal az új életemben mindig is tudott 40%-os lágyrészhiány a jobb oldalon nőtt lábszáramon, s ez az erős, okos, nem sarokba állítós, számomra gyönyörű, orvosi egyetemi tananyag végtag, ahogy hazafelé jöttem, olyan 14h magasságától térd alatt folyamatosan illetve egyfolytában zsibbad.

Ami nem túl megnyugtató.

Sőt, mi több! Amellett, hogy amúgy is kissé billegális voltom, még instabilabbá teszi, az eddigi előlábszáron bő két tenyérnyi terület érzéketlenségét még kiterjeszti, s előbb térdtől indulva, olyan féllábszárig, de mostanra -illetve mikor beértem az orvoshoz, már akkor is- a talpamig van teljesen elzsibbadva a lábam.
Ijesztő.
Fáj a térdem, fáj a bokám, melyek egyike sem meglepő. Ám ez a kitartó és mély zsibbadás meg de.
Azért mentem be az SzTK-ba, mert ... mert szeretem a lábam. Ez ilyen egyszerű.

A recepción megkérdeztem, hogy mégis hová menjek ezzel, s tekintve a rendeléseket, a sebészetre küldtek. 11. voltam a sorban. Mire bejutottam, csak annyi változott, hogy a frász egyre stabilabb helyet vert agyam helyén...
Épp egy hasi sebész rendelt, akinek mikor előadtam a bajom -s még nem mutattam meg a lábam-, mosolyogva konstatálta, amit mondtam is, hogy nyilván csak hipochonder vagyok, ám megértően s kedvesen végighallgatott, s csak egy kérdése volt: "Miért félti ennyire a lábát?"
Egyáltalán nem volt bántó, kicsit sem, Kedves, és érdeklődő volt. A két mankó nyilván gyanút keltett benne, hogy valószínűleg nem egy balett-táncos panaszkodik ott neki, ám a leírásomból nem volt egyértelmű a helyzet -nem egyszer volt már, hogy rákérdezett orvos, hogy minek nekem mankó... mert kényelmes vagyok, szoktam volt mondani, majd mikor mondjuk lát egy rtg-képet....-, majd felhúztam a nadrágom szárát.

Nos, leült. Addig a pillanatig is komolyan vette amit mondtam, de innentől az is látszott, hogy nem pusztán jóindulatból hisz nekem, hanem érti s alátámasztottnak tartja szavaim. Elmondtam a gyógyszereket, amiket szedek, azt is, hogy momentán egy papír sincs nálam, mert buszról szálltam le, de minden benne van a gépben -mármint elvileg az adatbázisban is, de ezt nem firtatom különösebben-, s kérdezgetni kezdett. Alap a mi történt, a hol és mikor. Aztán a milyen műtétek és a ki csinálta. Ezek tisztázása után megtapogatta a lábam, keresett rajta egyértelmű, trombózisra utaló jeleket, majd összegezte a dolgot. Mint mondta, ő hasi sebész, és látja, hogy ez a láb egy kincs, tehát nagyon is megérti, hogy vigyázok rá, most ő nem találja jelét olyannak, ami azonnali beavatkozást igényelne, ám ha órák múlva sem múlik el a zsibbadás, akkor hívjak mentőt és irány a János Ortopédia. (Mint kiderült, sem Fazekas doktor, sem Tanár úr, nem ismeretlen előtte, és egyetértettünk mindkettejük kvalitásában.)

Hazafelé a buszon megint rádiót hallgattam. Ismét rám köszönt előző életem, de most úgy, hogy megidézte új életem hajnalát is, és ez a jelen ómennel együtt, nem tette könnyen emészthetővé a helyzetet.
Faithless: Insomnia /1995/
Voltunk koncerten is, alapzene -hogy trendi kifejezéssel éljek-... és insomnia, nem, nem Al Pacino-val, hanem VELEM.
S közben a mai egy remix, mely a két évtized tiszteletére készült. 





Most is zsibbadt. A 40% hiányban, van jó sok ér is. Vagyis volt.
Ami meg megmaradt, azokban is akad itt-ott érszűkület. Tehát nem vagyok túl nyugodt.
De lesz ez még így se, tehát holnap ellenőrzöm a rokiknak elzárt, védett területet a Belgrád rakparton és életemben először megnézem közelről az augusztus 20-i budapesti tűzijátékot.

Nagyon remélem, legalábbis. Mert ez a zsibbadás eléggé ijesztő.

Randiztam ma Énonokámmal, Erikkel, de sajna csak villámrandi volt, mert nyaralásra készülvén, sietniük kellett. De ugye, aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot... marhára hiányolja. Nah.

Persze megint, mire felértem az Árkád-hoz, történt telefon otthonhagyás miatti kényszer lótifuti, hajléktalan baráttal és új ismerőssel való beszélgetés és kávézás - a kényszerű buszlekésős, következőt várós luftban-, mankó villamosról való leejtése, mozgólépcsőn segítő kiképzés, tehát csak a szokásos kalandok, melyek unalmas életem teszik egy merő túlélősóvá. (Hiszen, TÚL AKAROK ÉLNI, ugye...)
Ja, eleve nem akkor indultam, amit megbeszéltünk, hisz nincsen agyam, na. De legalább a napot eltaláltam, s ennek is tudok örülni. Hehe...

Szóval, történt, hogy unalmas nagyiéletem felpezsdítendő, és Erik mozgalmas unokaéletét és nem kevésbé BertaLányom mozgalmas anyukaéletét tovább bonyolítandó az eheti randinkat ejtettük meg a szokásos találkozási pontunknál, a budapesti Árkád-ban. (Magyarázat annyi, hogy autó nem van, s mindketten addig a pontig jutunk el önerőből. Én metróval -melyet ezután valszeg -"géemmm" jegyzetének valóra válása esetén, é.: bkk újabb narancsrezsim ötletkövető agyréme alapján, csak külön engedéllyel használhatok majd-,ők pedig ellenkező irányból alacsonypadlós kékbusszal.) Ezer fok, Erik ennek megfelelően a megszokottnál is mozgékonyabb, a hely dugig emberekkel, hiszen a külső hőmérséklet a 40fokot kísérti, így a benti kifejezetten élhetőnek tűnik, alig találtunk ülőhelyet.
Persze ebben az is játszik, hogy én kényességem nem engedi, hogy akárhová leüljek, no de ez egy másik -nyomorékos- történet, ugye.
Ültünk a jól megérdemelt helyünkön, s Erik éppen Berta nyakában lógva számolta a környező asztaloknál ülőket, így ringlispilt játszott, s alkalmam volt megfigyelni a hasonlóságot, mely nagyiságom és énonokám között, bizony egyértelmű.




A tarkókopás, ugye.
Nyilván nem ez a legjobb, sőt, amiben egy onoka hasonlíthat nagyijára, ám ez tény, hogy így van. Hiszen nekem is ott virít a néhány négyzetcentiméternyi fényesen kopasz csík a tarkómon, csak szerencsére rengeteg, néhai vörös hajam eltakarja, s csak annyi a különbség, hogy az enyém -mivel majd 14 éve, az akkor hónapokon át mozdulatlan fekvés eredményeként megvan már- nem fog elmúlni, míg az Erik fején jelenleg édes-aranyos hajhiány hipp-hopp elillan... S lehetne ennél rosszabb is, ugye, hiszen Erik szép és berregni is gyönyörűen tud, okos fiatalember, tehát a lehető legjobb részletet választotta a hasonlóságunk bizonyítására.

Ücsörgött nálam is, sőt, összemértük kezeinket is, s ez nagyon tetszett mindkettőnknek. 




Most is tettem egy kísérletet arra, hogy rögzítsem Énonokám tökéletes berregőképességét, ám sajna most sem jártam sikerrel. De nem adom fel!!!

Hazafelé kalandmentesen megint, kis szatyormacera a jegypénztárnál, ellenőrök itt is, ott is -mankók-, táska-, szatyor- és kapaszkodásmacera ilyenkor is bejátszik-, némi plakát szembeötléssel, ahol ismét rájöttem, a TOTÁL SZÍVÁS mindenképpen megnézendő, és persze ezerrel bele a fülembe a buszon -mely naná, hogy nem  alacsonypadlós... ahogy a villamos se..- az mr2, ahonnan is ismét bekacsintott előző életem, hiszen MINDENKI FÜGG, meg aztán itt a való világ, ugye....





Egy megjegyzésem lenne, PM s csakúgy G, nem a "siket" szót, hanem pacekba süket-et használja. Amely kifejezés itt helyénvaló is. Ha nem érted, ajánlom EZT, vagy kérdezz és választ kapsz!

Ha már...

ROLLS FRAKCIÓ: Szabad vagyok!

Az egérnek a lakásom palota

A lónak a kutyaól kalap

A gyufának börtön a skatulya

Nem kérnek szappant a halak

A légynek a légyfogó vacsora

A sasnak a távcső is kancsal

A macskának a nyávogás muzsika

A patkánynak a denevér angyal

Szabad vagyok - mondta a majom a rácsnak

Én nem – mondta a rács. - Engem majmok köré zártak

A róka, ha hülye is ravasz

A sakál még nappal is álnok

A fecskékre fütyül a tavasz

Az ébredésen röhögnek az álmok… kés nélkül a villa is árva

Nem vágyik vonóra a hárfaA ráknak az előre a hátra

A gyógyszertől beteg lesz a nátha

Szabad vagyok - mondta a majom a rácsnak

Én nem – mondta a rács. - Engem majmok köré zártak

A csőnek a lényege a lyuka

A kerékpár egyedül eldőlAz igazság belefúlt a borba

Az erdésztől nem látni az erdőt

A butának zseni lesz a fia

A nagy hősök rokona mind bátor

A törtetőnek hátán a hasizmaNem látni a holnapot a mától

Szabad vagyok - mondta a majom a rácsnak

Én nem – mondta a rács. - Engem majmok köré zártak

................................................... cirka 1981.

S ha valakiben felsejlik e szöveg s a jelen narancskor között némi párhuzam, vagy akár a szöveg keletkezésének kora s a jelen rezsim között, az nem téved... kicsit sem.... A kép az a CIKKBŐL, mely egy példa Kedves Vezető legújabb hagymázas álmának a világ más pontján már megvalósult -bár... minő felségárulás!!!... az nem az Ő magasztos elméjéből pattant ki- kivitelezéséről.

...ahogy mondom. Előbb címszavakban:
- retina gúzsba kötő, lollipop-édes-agresszív színekben és korlátlan mennyiségben édesség;
- bc közjáték, b@z'meg nyuszi a létrádat elemmel;
- 1. szülinap;
- Volán kaland;
- gomolygó Egom;
- magány Tim Roth-ul.

Öregszem. És ez 14 éve meglepő, de csak a szokásos félmosollyal konstatált tény. (Meglepő és mulatságos... ha hallod a hangsúlyt...)
Gyermekeim kétharmada s unokám teljes egésze, valamint énonokám édesapukája székes fővárosunkban él, ráadásul annak olyan szegletében, ahová én, kényelmességem és luxushoz ragaszkodásom okán nem jutok el, így randizni szoktunk, ugye. S most, eme jeles esetet felemlegetve ... hehe... meghívtak engem, öreg anyájukat -illetve öreg nagyiját- az általam eddig nem ismert SUGAR SHOP műintézménybe. LegZsuuzskább uncsitesóm jeles támogatásával szerveződött ezen ankét, hiszen ők már ismerték s szerették a helyet és nekem is meg akarták mutatni.
Úgy terveztem, hogy mielőtt az Operánál találkoznánk Egyeskével -akinek ha jól tudom, kipattant fejéből e dicséretes ötlet-, még útba ejtem a cipészt, aki készítette az imént jegyzett időintervallumon belüli első téli cipőmet*, s bírta lefelejteni alóla a talpemelést, mely nélkül ugye csak a bal oldalon nőtt lábam ér le, hiszen a másikkal még pipiskedni sem tudok -nem mintha az megoldás lenne, csak mondom, na-, s második nekifutásra is csak fele magasságot bírtak rátenni, így még mindig lukba léptem minden alkalommal, s ez merev bokával, két csípőprotézissel, kiugráló térddel, kicsit sem vicces. Tehát most mentem volna vissza, még édeskedés előtt, de bírt a battai busz késni vagy 25'-et, így nem kockáztattam meg, hogy bármi finomságról lemaradjak, vagyis így, a megbeszélt helyre, a kisföldalatti Opera megállójához bírtam vagy félórával hamarabb érni. Szerencsére elég barokkos a bár nem akadálymentes feljáró, így le tudtam ülni, s remek rálátásom volt így az Operaházra.

Tudtam én... tudtam, hogy erre készül az elmebeteg... már amikor a koronát MEGSÉTÁLTATTA, biztos voltam benne... s lám:



Elnyomta ezt a kíváncsi izgatottság, mellyel készültem a meglepire, felhívtam pujáimat, hogy nem siettetem őket, csak mondom, hogy megint bírtam nem közhelyesen intéződni, s meg sem lepődnek ezen, Dorka kisvártatva meg is jelent, és együtt battyogtunk a Paulay Ede utcába. Épp a sarkon voltunk, mikor odaért Énonokám is... hozta magával természetesen édesanyukáját és édesapukáját is. 
Bementünk s mivel az emeleten vannak az asztalok -a külön, ünnepi asztal is, bájos, kicsiny, elkülönített erkély-részleten-, előbb körülnéztünk a szemkápráztatóan rózsaszín-égszínkék-tulipiros-napsárga-harsányzöld ezer apróság között. Mint egy gyerek!!! Én olyan jól éreztem ott magam! Imádtam a rengeteg, autentikusan CHARLIE-s színű és formájú, édes ígérettel kecsegtető mindenfélét... (Régen írtam azt, s most ahogy rákerestem, csak a talematikus idézet miatt is itt a helye...)



Aztán felmentünk, kisvártatva befutott Zsuzska is, így meg is töltöttük a,különasztal melletti helyeket.





Sokáig ücsörögtünk, édeskedtünk, beszélgettünk,majd ki-ki ment a dolga után. KÖSZÖNÖM!

Így én akkor cipőügyben mentem végre, s egyre csak erősödött bennem a bazdmegnyuszialétrádat érzés... -mely talán medve és fűnyíró, de ez engem nem zavar...- no meg már ölíggé a végét jártam járási képességemnek -cipő szatyorban, ajándék zacsik, laptop-táska és két mankó, ugye...-, de célhoz értem. 
Meglepetésemre úgy fogadtak, mintha régi kedves ismerős lennék és gyakorlatilag körülugráltak. Azonnal, készségesen és ingyen megoldották a nyűgöm, tehát a nyuszi létrája a nyakamon maradt -hogy teljesen összekutyuljam az amúgy is zagyva képregényt- s zavarban, de nagyon jókedvűen mentem tovább, cipelve a most már hibátlan első bélelt cipőmet... Mentem a Blahára, ahol is a Magyar Szolidaritás Mozgalom minden pénteken Egy falat kultúra címmel tart egy eseményt, immáron egy teljes éve s ennek megünneplésére került éppen sor. Stabil bázis van akik minden alkalommal ott vannak, mert ott biztosak benne, hogy kapnak egy jó kaját, ihatnak egy teát, és beszélgethetnek, énekelhetnek is akár, vagy csak hallgatják, amint Miklós és Balázs például gitározik s énekel. De sok az alkalmi látogató is egy-egy alkalommal. Sok jó ember sok munkája van ebben.
Én csak üdvözölni őket mentem most oda.



Innen mentem már Zsuzskáékhoz Újpest legvégére,vagyis még azon is túl, hiszen másnap Esztergom volt a célom. 
Jó sokáig beszélgettünk. így szombat reggel... délelőtt volt már vagy fél 11 mikor felébredtem, így gyorsan-gyorsan sietve kellett elindulni, hogy még időben odaérjek Apuhoz, mert délután újabb kaland várományosa voltam. 
Koki felajánlotta, hogy kivisz a buszvégre autóval, de mire elindultunk, már látszott, hogy lekésem, így meg akartuk előzni a járatot, hogy majd felszállok egy megállóban... aha, lett ebből Szentendre Papírgyár megálló, itt kiszálltam, letáboroztam s vártam. 
A kocsisor folyamatos volt és tulajdonképpen csak araszolt, ott meg egy pad sem volt... persze nem mintha egy normál padra le tudnék ülni, de legalább nekitámaszkodhatnék... eccercsak aztán araszolt a sorban egy garázsmenet feliratú sárgabusz, s úgy tűnt sorol is a megálló felé... jól láttam, kiszólt sofőr, hogy bevisz a pályaudvarig,mert lerobbant a járat, ne itt várjam, ott kényelmesebb lesz. S való igaz, még további 20'-et kellett ott is, de legalább -ahogy feljebb írtam- pad hátának dőlve stabilitásom biztosítva. Odaért a busz, a befogadó-képességének így is a határán, és ott vártunk kb tízen. Előttem felszálltak vagy hatan s mikor én préseltem volna fel magam, elkiáltja magát a sofőr: "A többiek a hátsó ajtók valamelyikén!", hát, köpni-nyelni nem tudtam... mondom, dugig volt a busz... alacsonypadlós, csuklós, annyira tele, hogy az ajtó is nyekegve nyílt ki, mert előbb meg kellett szabadulnia a rátapadt utasoktól... de gondoltam én nem várnék még egy órát... és lőn. Felengedtek, sőt, amint felnyomakodtam a közvetlen közeli ülésről felpattant egy hölgy s átadta nekem a helyét, amiért ismét nagyon hálás vagyok (persze csapatmunka kellett hozzá, hogy fel tudjak mászni az üléshez a csomagjaimmal és mankóimmal, de sikerült...)
Apu -szokás szerint-finom kajával várt, aztán aludtam egy kicsit, majd lassan jöttek is értem Katiék. Előbb a -cirka két évtizede rettenetesen lepukkant, köszönhetően előbb a fideszes vikikebelbarát polgármester dúlásának, majd a független s a törvénytelenségek ellen harcoló, de ezzel a hatalom irdatlan haragját kiváltó polgármester regnálásának, tehát a gyakorlatilag a működésképtelenség határán leledző jobb sorsra érdemes- város főterére mentünk, egy cukrászdába, ahol most, köszönhetően az ingyenes, és éppen zajló Irigy Hónaljmirigy koncertnek, rengetegen sétáltak, így pezsgő élet látszott, ami engem joggal, hiszen ritkán járok arra, de Katiékat is meglepett, mert egyetértünk a város állapotának megítélésében. Tehát cukrászda, majd házi sör becserkészésének sajnos sikertelen kísérlete s indulás a moziba.
Bájos "kertmozi", a Bazilika tövében a Sötétkapu mellett, a macskaköveken, ódon hangulatú környezetben...





Egészen biztos, hogy ez megér egy külön szösszöt, mármint maga a film, mert ... mert a magány, mint kívülállás, mert a magány, mint más dimenzió, mert, mint alapelem...





.Egy mese.Egy édes, keserű mintha mese... s utána átmenni a számomra misztikus -Katinak is, mint ezt megbeszéltük-, hiszen anno szovjet kórházhoz tartozóként lezárt, alagúton, tökéletesen illő befejezése volt a kétnapos kalandomnak.




Szóval, negyvenöt lettem én! És ezt én kereknek tekintem, mert megérdemlem. Köszönöm! :)

*: magyarázatra szorul. OEP, törvénykezés, vaskos káromkodás is lehet benne, de ennél sokkal nagyobb mértékű hála és megilletődöttség is... csak eljutok idáig, hogy ezt megírjam... ...

A történet messze kezdődik, de ez a része konkrétan INNEN indul.

Szóval, itt is, aztán a facebook-on is kitettem ezt a kérésem, s ahogy már eddig is nagyon sok nagyon jó ember mozdult meg. Volt aki -többen is- elkérte a címet és postán adott fel nagy kupac könyvet -volt olyan is, aki kávét és csokit is mellékelt benne Sanyinak- többen idehozták hozzám a felajánlást, egy kispesti barátnőmnél is volt egy ad hoc lerakat, valamint a Szolidaritás központjában egy másik, ahová a legnagyobb adag került. Ez utóbbit aztán a Szociális csoport koordinátora hazavitte magához s ott összerakta a már nála parkoló szintén hatalmas adaghoz, mi pedig, innen Battáról a SÉRÜLTEKÉRT ALAPÍTVÁNY Támogató szolgálatával kedden reggel indultunk eljuttatni mindezt a célhoz.

Tehát jöttek értem, itt bepakolta Kriszti a személyi segítő és Gábor a sofőr, az itt lévő nem óriási, de azért nagy csomagot, majd indultunk Kispestre, ahol már egy jóval nagyobb adag került a kocsiba, és innen jött velünk segíteni is, meg barátságunk okán pláne, Magda majd innen át Rákos-bocsánatdenememlékszempontosanhova, ahol már jóformán megtelt a kisbusz, mert Erzsiék akkurátusan becsomagolva annyi könyvet készítettek elő, hogy azt öröm volt nézni... persze bepakolni -ahogy összekészíteni is- nagy munka volt, de én csak örömmel néztem s elvi támogatásomról tudtam biztosítani a serénykedőket.





Így, ennyi kanyarral, ám ennek fejében rengeteg könyvvel, már dél volt mire odaértünk Hevesre, az OTTHONBA.

Sanyi, ahogy mondta is előre, reggel hattól tűkön ülve várta érkezésünk, s ennek megfelelően örült is, mire végre odataláltunk. Nővérkék és ápolók segítségével kipakolták a kocsit, én pedig követtem Sanyit a szobájába, hogy az évek óta tervezett kávézást megtehessük -útközben is, mikor telefonon beszéltünk, megerősítette, hogy készül már a kávém... ráadásul egy adag ebédet is félretett nekem, így luxus kiszolgálásban volt részem.
Ketten élnek egy szobában, a másik úrral is beszélgettem egy kicsit, de sajnos,nem sokáig maradhattunk, Magda Kriszti és Gábor a hallban vártak, míg beszélgettem az intézményvezetővel. (Már eljöttünk, mikor eszembe jutott, hogy le akartam fotózni a könyveket, mely képpel "igazolnám" a célba érésüket, se ezt persze -agy hiányában- elfelejtettem,így Őt kellett felhívnom s megkérnem ennek pótlására... Íme)





Megmutatta a könyvtárat, melyet most látva konstatálhattam, még kisebb mint azt az elmondás alapján elképzeltem, tehát valóban nagyon jó helyre kerülnek a kötetek.
Az intézményvezetőnek átadtam a Szolidaritás Mozgalom Szociális csoport kérdését, hogy az ellátottaknak/lakóknak van-e szükségük esetleg ruhaneműre, mert azt rendszeresen gyűjtünk, így ha igen, küldünk ide is. 
Nagyon szimpatikus hölgy a vezető egyébként s a válasza nyomán már szerveződik a következő kaland, csak most nem könyvekkel, hanem felnőttméretű ruhákkal. Talán ősszel újra meglátogatom Sanyit.

Az intézet egyébként, amennyire  meg tudtam ítélni, nagy területen fekszik és gyönyörű, gondozott parkban álló kisebb-nagyobb épületek együttese. Kifejezetten kellemes hely.
Persze nyilván más látogatóba menni és megint más benn élni egy kvázi zárt intézményben. Ezt nem tudom megítélni, de sok-sok élethelyzet van amihez képest egy ilyen intézménybeli élet maga a paradicsom.

Tulajdonképpen nem sok a 150-160 km -a kurflikkal cirka ennyi az út Hevesig-, de az én cakkos csípőmnek nagyon nem tetszett már ez kétszer is, ám a nap maga, és, hogy végre kávézhattam túlélő barátommal meg de.
Sőt, az intézményvezető is és a hely hangulata is nagyon kellemes tapasztalattal gazdagított, és minden bizonnyal lesz még folytatás.

Köszönöm Magda, köszönöm Sérültekért Alapítvány, Támogató szolgálat, köszönöm Kriszti, köszönöm Gábor, köszönöm Szoli és legfőképpen köszönöm annak a sok-sok embernek akik összeadták a rengeteg, kivétel nélkül jó állapotban lévő könyvet!

Mostanában sokat megyek, de ez talán nem különleges, mert feszt ezt csinálom, s időnként elérek teljesítő-képességem határához, mint most is.

Épp ezért a tegnapom odaadó pihivel telt, de ma már nekiindultam például gyógyszert szereznem meg valami étket is, tehát kanyarogtam a városban.

Igen, kanyarogtam, mert nem ám, hogy megyek amerre akarok, amerre a logika vagy a legrövidebb út a kitűzött célhoz vinne, hiszen nem úgy van az... én, mint konok nyomorék, megyek a szép, bordón csillogó, összefogással született mocimmal... arra, amerre korábban már kitapasztaltam, hogy a nem akadálymentes közúthálózaton hová hogyan -mely kerülőkkel- juthatok el. Tehát kanyarogtam.

Előbb le a texoba, ami eleve nem egyszerű történet nekem, hiszen -szám szerint röhej- egy járdaszegély van ami utamat állja a kézenfekvő útvonalon -igen, egy darab... konkrétan meg tudom mutatni, hogy hol estem hanyatt -vagyis persze nem, csak a lökhárítóm csattant és állt meg a szívem egy-egy ilyen alkalommal- már többször is, le is adtam a megfelelő  helyre ezt s vártam.

S persze várok is. De gyanítom, csak mert annyi eszem van, amennyi. Semennyi... de ez egy másik történet... ígéretem meg volt... és ez is egy másik ... vagyis nem is, épp ugyanez a történet, de maradok az enapi időfonalnál.

Szóval, mentem, befizettem egy nagyon irgum-burgum csekket és megvettem a napokkal ezelőtt elfogyott gyógyszerem, majd bementem a tényleges árutérbe. Ott is keveregtem, tisztes úr és kedves hölgy segítségével sikerült elérnem a magasan lévő dolgokat, majd indultam kifelé, a pénztárnál ismét egy nagyon kedves, segítőkész szakszemélyzettel találkoztam s nyugodtan gurultam is kifelé. Gondoltam, jövök haza.

Még a texo mellett voltam, mikor hívott az ortopéd-cipészem -hehe... nekem ilyenem is van...- székes fővárosunkból, hogy kész a cipőm, ott van az üzletben, bármikor mehetek érte. Megbeszéltük, hogy nem is kell nekem felmenni, hiszen már a próba megvolt, csak egy apróság, a jobb oldalon nőtt lábamon hordandó és két és fél számmal kisebb cipőmre, vagyis alóla lemaradt a 2 cm-es talpemelés, melyet mostanra pótoltak, tehát felsőrészt próbáltam már, az tökéletes, s ha a talpam is kvázi leér majd, minden oké lesz, vagyis akárki elhozhatja majd nekem. Tehát ezt megbeszélendő álltam meg a járdán, a texo benzinkút és körforgalom mellett. Hogy ez épp ott történt, gondoltam, akkor nem is haza indulok, hanem lemegyek az onnan cirka egy utcányira lévő Sérültekért Alapítvány székhelyére, mert őket kérem meg a cipőm elhozatalára -ahogy ezt korábban meg is beszéltük már s aktuálissá lett.

Ott tanakodtam a jrádán, hogy most akkor merre, mikor mellém ért egy babakocsit toló, fiatal anyuka s a kocsiban kicsiny fia. Egy nagy dobozzal egyensúlyozott s közben -így egy keze volt csak szabad- próbálta egyenesben tartani a babakocsit. Én meg, mivel gépesített egység vagyok, gondoltam... és szóltam is:

- El tudom kísérni Önöket, s a mocimmal elvihetem a csomagot, ráérek! -reméltem, hogy nem veszi Anyuka tolakodásnak ezt, legalábbis érzi a segítőszándékot ebben -pedig csak a karmámat tataroznám...ugye-, s lám, most nem csalt megérzésem. Bár a segítségem nem kérte, beszélgetni kezdtünk.

Itt, Százhalombattán a közterületek, közintézmények akadálymentesítéséről.

Ájvé... megadtam az emilcímem s megegyeztünk, hogy igen, épp azért, mert Ő is átélt egy traumát, érti az akadálymentesítés általában fontos voltát. Azt, hogy ez a kérdés nem kizárólag egy szűk társadalmi réteg igényének kielégítéséről szól, hanem minden ember életében van olyan szakasz, amikor elengedhetetlen az épített környezet akadálymentes volta. Itt persze csak a fizikai szegmensről beszéltünk, de merjünk nagyot álmodni, s a törvényeknél maradva ugye, komplex akadálymentesítés a cél. Remélem, kedves hölgy megkeres, s tovább "ütjük a vasat".

Ezután kerek lélekkel mentem a Szellő utca felé... a texo felől még egyszer sem mentem, de gondoltam, ha már ott van ez az intézmény és városunk egészen a nemrégi 3,7 milliárdos krachig egy egészen működő település volt -ahol kontinens-szinten párját ritkító pitypang-szökőkút és zsebkendőnyi méretű díszpark bűvöskocka extrával születik, tagadhatatlanul a város szépülésére... de iszonyú pénzből-, arrafelé csak elkészült a közterületi fizikai -mert a lámpák például a főúton sem "szólnak", de ne kötözködjek már ennyire, igaz?- akadálymentesítés, tehát bekanyarodtam a mocimmal a texo-körforgalomtól az Olimpia utcába.

Aha. Az első útszakasznak egy kanyar után úgy van vége, hogy a járda elvágólag be van fejezve s az a szép ződ gyep... az van utána. S közben mindez, mármint az addigi járda, cirka egy méternyi szélességűre szűkül, tehát megfordulni sem tudtam rajta, s lévén kanyarban van azonmód a frász állt belém, hogy miképp tolatok vissza....

Jóvanna.. nekem míg volt eszem, se volt jogosítványom, mosmegmán eszem senincs... de ilyen frász belémállás meg de... ám a cseresznye ugye... szóval épp arra jött egy mit sem sejtő úr, akit esdeklő szemekkel és pilláim remegtetve megkörnyékeztem, hogy segítsen már visszanavigálnom a civilizációba, s lám -biztos szándékaim ellenére annyira fenyegető egy öregrokinéni vagyok, hogy nem volt más választása- kedvesen segített is. Egy ponton, ahol már elfértem, segített irányba is állnom, majd megköszönve segítségét, elváltak útjaink s kénytelen voltam az úttesten haladni tovább (megjegyzem, a harmadik kocsilehajtón tudtam csak lejönni, annyira magas ott a járda és annyira téraránytalan a kocsifelhajtók szöge az úttestettel... mint némely helyen az "akadálymentesítésre szabványosított betonelem"... de ez egy másik, s ennél sokkal kisebb, de tényszerű morgás témája lehet... ).

Ilyen kalandok után végre odaértem a Szellő utcai épületekhez, s bátorkodtam be is menni. Sosem tudom hová is megyek pontosan itt, de gondoltam, akárkivel is találkozom, nekiszegezem a kérdést, miszerint: "Zsuzsi vagy Gábor kéznél van-e?" Tehát elhatározásom ingathatatlan volt (bár a murva kicsit ingóvá tette a mocim, de ennyi belefér... kaland az életem, ugye...)

Egy ajtón beláttam s éppen telefonált egy hölgy, nekem meg több sem kellett, intettem neki, mikor felém fordult, s vártam, hogy ha lesz rám egy perce, ő lesz az aki megnyeri a kérdésem...

Nem is telt bele annyi sem talán, már ott is volt mellettem a hölgy, bemutatkoztunk egymásnak -s én nagy küzdelmet folytatva magammal, megtaláltam őt: Szélpál Stefi drámapedagógus-, elmondtam amit szerettem volna, kiderült, hogy majd a jövőhéten érhetem utol őket a nyígömmel -természetesen segítségét felajánlotta ő is, csak nekem ebben most más nem lenne jó-, aztán feltett egy kérdést, amitől én megint billentem egyet. (Vagy hogy kéne mondanom...)

Azt kérdezte, hogy én vagyok-e az a Márti, akiről Gábor -az alapítvány sofőrje- sokszor beszélt neki. Én persze csak néztem kifele okosnak nem mondható, de okos tekintetet felmutatni elszánt fejemből s e tétova reakciót látva még folytatta is. Ekkor már egyértelmű volt, hogy igen, én vagyok az a kotnyeles akivel eddig nem találkozott, s elmondása szerint örül neki. Mármint nem annak, hogy eddig nem... jaj.. szóval... :) És folytattuk is.

Egyetértettünk alapkérdésekben. S abban is, ha többen nyomjuk, mozdulhat a dolog. (Csak én teszem hozzá, engem, mivel nincs agyam, ha nem mozdul sem sarkall a feladásra... mert túl buta vagyok ahhoz, hogy feladjam, belássam ha valami sziszüphoszi munka...)

/Sziszüphosz ehunnan e/

Megbeszéltük, hogy a jövő héten összeülünk s megbeszéljük együtt az értékek -s hozzáteszem érdekek- mentén a közös munka lehetőségét.

Szóval, Gábor, pletykás vagy! És ezt én szeretem. :)

Összefoglalva kicsit: lesz cipőm, télicipőm, de ez majd egy külön hálamese része is, alakul a dolog, mely a társadalmi érzékenyítéssel kezdődik szerintem. Most már tényleg az a következő lépés, hogy a potentátok, akik esetleg döntési helyzetben vannak, ne gondolják e törvényekben is rögzített kötelezettséget egy luxushóbortnak és nem döntési helyzetben lévő, de iszonyúan felsőbbrendű hangsúllyal leereszkedő emberek, akik sérültekkel találkoznak ne gondolják például a betegszállítást taxiszolgáltatásnak... -tudom, ez nem egy lépéssel érthető, itt csak egy illusztráció, mert MEGÉRDEMLEM...

Partnerekre akadtam. Olyanokra, akik egyfelé gondolkodnak, ugyanarra, fontos kérdésekben, mint én. Tehát a mai kerengésem eredményekkel kecsegtet.

..................................

ÜTKÖZÉSEK

Szokás szerint majd fény derül...

ITT tartott a jegyzet ez ügyben, s azóta már volt néhány kör -rtg, labor, aneszteziológia-, melyek eredményével ma mentem vissza az orvoshoz.
Minden oké, ám nekem az -mindenki számára hihetetlen és első hallásra hazugságnak vagy valami hóbortnak tűnő általam hangoztatott- altatási ellenjavallatom miatt az aneszteziológus -mondom, aki elsőre azt mondta, míg a papírjaimat nem látta, hogy "olyan nincs, hogy nem altatható"- letiltott az egynapos sebészet keretein belül végzendő beavatkozásról, és szerinte ugyan altatható vagyok, de némi kikötéssel. Éspedig: "maximum egy óra időkeretben és csak ... maszkkal" -nem emlékszem milyen maszkkal és most nincs a kezemben a papír-, valamint "csakis intenzív-kórházi ellátás keretében".

Úgyhogy 10-ei műtét sztornó, de holnap fel kell hívnom Juhász doktort -ha Ő nem hív már előbb-, s ad időpontot a kórházban a műtétre, s így nem kell a kivizsgálás már előtte, hiszen ezek jók lesznek ahhoz is.

Amint benn voltam s megbeszéltük ezt, rákérdeztem  doktor úrnál a betegszállításra is, mármint pontosan arra, hogy így, egynapos sebészet után a betegszállító miért nem szállíthat haza.
Doktor úr nem tudta megmondani, csak annyit, ez szerződés kérdése, nem tudja miért van ez, de amúgy is, mindenkit hozzátartozó szokott hazavinni. 

Mondtam, hogy én értem, csak én egyedül élek, a családban közelben nincs autó, sőt, még jóformán ember sem és ezért vettem volna igénybe ezt. Erre közbeszólt az asszisztens:

- A betegszállítás nem taxiszolgáltatás! Ezt meg kell oldani hozzátartozóval!

Mondjam???
Cizellált gondolataim néhai tágas terét, mely bő tucat éve tizedére csökkent s az is jóval kevésbé cirkalmas belanyaggal teli most elfoglalta a nem kimondott de szaftos és eget verően méltatlankodó káromkodások sora...


/irgumbuborék ehun lakik e/

Nem is tudtam mégis mit kellene erre mondani, mármint olyat, ami esetleg eljut szakszemélyzet agyi állományáig és ott megragad, így cirka három másodpercig csak álltam s bámultam önérzetes egészségügyi dolgozó szemébe, közben lapoztam az agyam helyén füstölgő krikszkrakszok között, végül kiböktem:

-Egyedül élek, rokkant vagyok és ha vizsgálatra kell mennem, akkor elvisz a betegszállító, ugye? Egy MŰTÉTRŐL meg nem visz haza, mert az már taxiszolgáltatásnak számít???

Nem tudom, mégis azzal áltatom magam, hogy eljutott.

-Szerződés kérdése. Nem mi tehetünk róla!

----Ismét megjegyzem, ha felemrül egy kérdés, akkor azt azonnal a kérdezett úgy értelmezi, mintha az hangzott volna el, hogy TE_MIÉRT_TETTED_ezt_vagy_azt????----

Elköszöntem, doktor úrral még egyszer rögzítettük, hogy holnap beszélünk s indultam a telenorba, hogy egyoldalúan ne emeljék a tarifám, de ez jobban teljesítő hazánk egy másik története...

Alig haladtam, mikor csöngött a telefonom s hívott az egynapos sebészet koordinátora, jelezvén, hogy rosszul tudom, hazavisz a városi betegszállítás, hiszen a törvény szerint OEP finanszírozott tevékenység egy napon csak egy vehető igénybe, ezért nem lehet ilyen kvázi mentővel hazamenni. 

???

Elmondtam, hogy akkor a betegtájékoztatón miért az van, hogy "-betegszállítással nem hagyható el az intézmény" és miért nem tudja ezt senki aki nekem felvilágosítást adhatott volna?
Igen, a tájékoztatón még ez van, mert amikor az készült, még nem volt a városnak szerződése ezzel a céggel s a törvény szerint az OEP nem állja. Kérdeztem, hogy akkor nem-e lenne-e pontosabb-e és nem félrevezető-e ha az szerepelne a szövegben, hogy például "-OEP finanszírozott betegszállítással nem hagyható el az intézet", ebben egyetértettünk. ---megjegyzem... egy word doksiban kellene  egy sort átírni, de tudom, mit kötözködöm... s értem, senki nem olvassa el ezeket, mert tán senki nem ilyen magányos nyomorék, aki nem átallaná ezt igénybe venni...---- meg azt is elmondtam, hogy lehet, hogy ezt nem szokták igénybe venni, de én egy macerás, magányos, egyedül élő súlyos mozgáskorlátozott vagyok, így nekem ez meglehetősen sarkalatos kérdés. Mármint, hogy egy altatás után hogyan kerülök haza. És abban is egyetértettünk, hogy kevesen tudják ezt a szállításról. Szerinte a háziorvosok igen, nos, legyen így, de azt felajánlottam, hogy én terjeszteni fogom.

Tehát Battán, ha az egynapos sebészeten van egy beavatkozás, azután -nem az OEP finanszírozásában, hanem nettó városi költségvetésből- a betegszállító hazaviszi a delikvenst.

Szóval, most az van, hogy holnap hívom Juhász dokit és várom, hogy legyen időpontom a bokám kikalapálására.
S azután akár OEP finanszírozott betegszállítással is hazajöhetek, hiszen az minimum egy éjszakás intenzív ellátás után lehetséges csak.

Hmmm..... jajdemacerásvagyok...

..............................

Mindeközben... -nemSopronban, pedig az se rossz- meg ez van, s repes szívem, mert én már akkor imádtam és éjjeleket néztem szószparkot, mikor tik még feleim a világon sem voltatok!!! Na jó, a femiligájt csak 1-2 éve szerettem meg, de akkor is öreg vagyok, minda zországút...

Így, nemes egyszerűségében és csakúgy nagyszerűségében: könyvek.


/Ezen jó illatú remekek ehun laknak e/

Anno, még a boldogult XX. században, esztergomi gyerekkorom idején -sőt, még a korai években, dömösi kisdedként- belém ivódott a minden ellenére, vagy még inkább bármi mellett is a könyv, mint olyan, értéke. A lapjai illata, a susogásuk, a gerince tenyérbe mélyedése, a szedés monotonitásának megnyugtató hatása, a benne rejlő ... a benne rejlő univerzális bármivel.
Mert bármi, így minden láthatóvá, érezhetővé, átélhetővé, megsirathatóvá, együtt nevethetővé, ünnepelhetővé válik általuk. S ez két dologtól függ: az adótól és a vevőtől.
Nem boszorkányság, az adó, a történet papírra vetője, a vevő pedig a sorokat olvasó, s a betűk által utazni képes ember.
Anyu imádott olvasni. És mindig olvasott is. Folyamatosan, hol ezt, hogy azt, és imádta a könyveket. A saját könyvtárát.
Évente kimeszelte a házat és akkor leltárt is készített a papírkincsekről. (Mikor felnőtt lettem s lett saját otthonom s benne saját könyveim, én is megpróbálkoztam ezzel, de belőlem hiányzik Anyu ilyetén elkötelezettsége. Ez is egy addikció, ami szintén hiányzik belőlem.) Részt venni benne remek volt. Gyerekfejjel forgatni évről-évre a mindig kicsit bővülő "könyvtárat" s figyelve Anyut, amint akkurátusan felvezeti a leltár darabjait a megfelelő kockás füzet lapjaira, s eközben bele-beleolvasni sorsokba, történetekbe és beleszagolni abba az összehasonlíthatatlan, unikális régi-könyv-illatba -ami gondolom, ósdi por és némi gomba, vagy mittomén mi lehet, de mégis...-, az valóban különlegessé tette az én életemet. Az enyémet, a dagi, vöröshajú, macerás kislányét, akinek az egója látszólag akkora volt, mint ide Lacháza, aki a kirekesztettség okán beleszerettem így az olvasásba.
Az első regényeket -már a leltározós random beleolvasgatáson túl, célzatosan- is Anyu adta a kezembe.
Akkor már nem voltam túl fiatal, talán hatodikos lehettem, majd nyolcadikban s utána középiskola elsőben hónapokat feküdtem betegen otthon is meg kórházban is, úgyhogy az olvasás egyértelmű búvóhely volt. És én bújtam is. Egyik történetből a másikba. Egyik családregény után faltam a másikat s a sokadikat. Aztán krimiket, majd formabontókat, néha verseket -de míg megvolt az egész agyam is, addig sem boldogultam könnyen a poetikával, bár néha boldog tudatlansággal merültem el ebben a világban is. (Nagy segítség volt ebben a blues... és általa hagyta magát a_vers, hogy megszeressem....)
Míg úton voltak kis családunk legifjabb tagjai, nekem hónapokat kellett  feküdnöm -illetve pihengetnem vagy akár kórházi felügyelet alatt is lennem-, úgyhogy megint rengeteg időm lett s ismét okom az alternatív valóságban barangolásra, tehát napi egy könyv átlagot elérve vészeltem át ezeket az időket. (Nos, persze ebben nem kell szakjegyzetekre gondolni, sőt, ellenben a minimum 100 oldal terjedelmet felölelő romantikus regényekre meg de. Hiába, növekvő élet a pocakban, langyos széllel simogatott mezőn andalgó szerelmesek, az élet különböző nagyobbnál nagyobb viharaiban az elmébe festett képeken, remek párost alkottak.)
Később ZSOLTI -ugyan nem elsőre, mert nem vagyok könnyen meggyőzhető típus, s míg volt agyam, a jelenlegi csökönyösség mellé még sajátos meggyőződés is társult- beavatott a horror-regények világába. Előbb vámpírmesék, melyek ugyan nem sokáig láncoltak magukhoz, de a napszakmáztól eltekintve a_horror bugyrai -nem, nem a zsigerelés, sokkal inkább az olyas' helyzetek hétköznapi személyiségekre tett hatása miatt- meg annál inkább.
Most már -egy ideje, hisz az agyam maradéka mióta maradék... nem képes a hosszú szövegek követésére, így maradtak a filmek, vagy az e-könyvek. (Ahol nagyíthatom a karaktereket...) Ám, ennek nincs hangulata. Már olyan, mint a Guttenberg-galaxis elemeinek.


/XXI. századi kórkép innen, ni/

S ide is értem. Mármint a mához. Legidősebb lányom, Dorka, imádja a könyveket. A papírt, a lapozgatást, a kötet vastagságát, a történet lapról lapra kibontakozását. S rajta kívül egy valaki van, akiről még biztosan tudom, hogy ugyanígy érez ezekhez a tárgyakhoz. Hiszen itt nem pusztán az olvasásról van szó, bár ez is kihalófélben lévő életforma, asszem, mert nem a digitális formában magához vett információt, hanem a klasszikus értelemben vett olvasást, melynek elengedhetetlen kelléket, a már sokszor körülírt s címben jegyzett tárgyat méltatom.

Sanyi. Egy kétlábamputált -s részben kétkézamputált is- túlélő barátom az, aki folyamatosan, mindig és töretlenül olvas. Egy otthonban él, saját vagyona nincs, az intézmény könyvtárának rendszeres látogatójaként már-már kiolvasta az egész listát.

És én ezt végtelenül tisztelem.

Évek óta mondja, hogy látogassam meg egyszer az otthonban, hiszen ugyan 2003-ban ismerkedtünk s barátkoztunk össze, s azóta 2013-ban újra összefutottunk, de a kórházi egyidejű beutaltságokon kívül csak telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot, s kettőnk közül én vagyok az, aki könnyebben mozog, ám hozzá, az otthonba nem tudok elutazni. Most viszont azt vettem fejembe, hogy a battai Sérültekért Alapítvány-t megkérve, meglátogatom őt az otthonban, s ha már megyek, akkor viszek is az otthon könyvtárának, illetve elsősorban Sanyinak némi muníciót.
Beszéltem is a titkársággal -még az otthon vezetőjével nem tudtam, mert szabadságon volt- és örömmel veszik a gondolatot, így én már nem tétován, hanem boldog odaadással szervezem a gyűjtést.
Ez eddig egy kupac -kb 4 tucat- könyv már oda is ért, egy hasonló adag úton van, egy kéttucatnyi nagyságú itt várja a sorát az ágyam lábánál és egy olyan harmincas csomag a barátnőméknél figyeli az érkezésünket.
Úgy tűnik, július 8-án megyek Sanyihoz s viszem az intézménynek -miután ő kiválogatta a számára elsődlegesen fontos darabokat, persze, de utólag úgyis minden darab a könyvtárba kerül- a könyveket s kávézom egyet túlélő barátommal.

Most, kivételesen nem magamnak kérek. Sanyinak, illetve egy idősek és mozgáskorlátozottak otthonának a könyvtárának, hogy az ott élők elméje kicsit elszabadulhasson a valóságból, vagy beszínezhesse azt, az olvasás által. S lám, sokan vannak, akik a már csak porfogónak tekintett s nem szívszerelem miatt megtartandó csak valahogy polcon maradt könyveiket felajánlják erre a célra. Én pedig -ha már úgyis elmennék egy kávéra Sanyihoz- köszönettel viszem is a kupacot.


/hmmm/

Nem véletlenül került ez a relax-ba. Sanyi is egyike azok sokaságának, akikkel nem is ismerkedtem volna meg, ha nem történik velünk az, ami. Itt nincs mérleg. Csak a puszta tény van.
Most a sok könyv és az utam ténye, mely nem is olyan sokára elérkezik.

S ha már... érted amit ír??? /emittende/

Vörösmarty Mihály

A Guttenberg-albumba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég: 
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

...mert "A jóknak nincs hite, a gonoszok / Intenzitása véres szenvedély"

Sok horrort nézek. Egyáltalán sok filmet, sorozatot nézek, ezen belül is magasan viszi a pálmát mennyiségben a horrortéma. Nem szeretem a vámpírokat, illetve asszem azért nem, mert ez a napszakmáz nekem elvitte a stabil gány kategória felé ezt a vonalat. (Félreértés ne essék, a szerelem nagyon fontos, életbonyolító dolog, de messze nem szirup, a horror pedig érdekes, kanyargós, de a kettő így ötvözve ahogy KORA-ESTÉÉK tették, erősen korhatáros és nem alsó, hanem bőven felső nézhetőségi határt jelölve 12-es...)

A filmeket -amíg láttam, a regényeket, mármint láttam olvasni- osztályozom. A klasszikus ítéletrendszer szerint, betűkkel jelölve, de saját mércén futtatva azt.
S bizony a zombifilmek még az én listámon is igencsak az abc hátsó szegmensében kullognak. (Ami eléggé autentikus is, már ha nem radioaktív, felturbózott járkálókról beszélünk, ugye...)
A LISTÁM, melyen sorozatok nem kaptak helyet, azóta is stabil, talán az ÉLETREVALÓK került még bele, de maga a lista nem változott az én szokásaim viszont meg de. Vagyis mióta itt a városban legnagyobb bánatomra nincs, szinte egyáltalán nem járok moziba. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy hatványozottan többször jutok el színházba, mint filmszínházba, mely kijelentés nagyzolósnak hat, ám tényszerűen igaz, hiszen moziba szinte soha, színházba meg nagy ritkán el-eljutok. Filmeket a gépen nézek,leginkább online, s még többször sorozatot. ("Finom utalás-féleképpen"... ha éééérted.. a KEDVENCEM,  megjegyzem, van belőle csengőhangom s ez a családomként szól a teflonomon azóta...) Így került a képbe a The Walking Dead is, ami szívemhez igen közelálló darabja a szappanopera-történelemnek -s remélem, leszen még belőle-, majd tegnap és ma néztem végig a 'Z nation' azaz magyaréknál 'Z, MINT ZOMBI' első évadát. Hogy van-e vagy lesz-e még belőle azt nem tudom, de nem is hiszem, mert ugyan nem kerek, de elég nehezen folytathatónak tűnik nekem a sztori, de nem is ezért jegyzem fel itt a padomon. Sokkal inkább azért, mert a klasszikus film-besoroláson, melyen a horrorfilmek eleve hátulról, s ebben is a zombisztorik, pláne sereghajtóként indulnak -ezzel együtt, vagy épp ezért én horror-addikt vagyok-, ez a sorozat bő tucathelynyit ugrott előre egy a nemtomhányadik részben elejtett csillogó morzsa által.


/TWD ehunnan e/






/Z nation benne Jurij emitt lakozik ni/

Volt egy rész -mondom, ha megfeszülök se tudom megmondani még a környező eseményeket sem, mert maradék kettő agysejtem nagyon el volt foglalva az idézet megjegyzésével...-, melyben Z polgártárs az apokalipszisről elmélkedett s alátámasztandó mondandóját egy verset hozott fel illusztrációul.

Engem ez annyira megfogott, hogy azonnal rákerestem, és igen, nyilvánosan bevallom, hogy nem beépített műveltségem adta meg az alapot a kutatómunkához, sőt, hanem épp annak igen hézagos volta, mert Yeats-ről vajmi keveset tudtam. Ellenben a Simon -e név csak Jurij által ismert, amely egy másik olyan csavar a filmben, ami megerősíti a betűrendben az előrébb jutását- által elmondott sorok vastag ceruzás aláhúzást érdemelnek.
Íme:
"Hát nem dúvad, ki időt szimatolva cammog Betlehem felé?"

Ismétlem, műveltségem, melyben a hézagok nagyobb területet foglalnak el, mint a tudással kitöltött tér, ennek híján volt -s tekintve memóriám nem is létező voltát, nem nagy jövőt jósolok neki odabenn, ám erre szolgál e pad...- s e sor ereje tökéletesen illeszkedik az egész vers hangulatába, s köszönöm, Z POLGÁRTÁRS, hogy előkotorhattam!


Tudom, olyan vagyok, mint Móriczka, akinek mindenről a pin@ jut eszébe, nekem meg mindenről az aktuálpolitika. De kérdezem én, ki az akinek nem egyértelmű a párhuzam a jelen helyzet -nemszavazó, panaszkodó idióták, önfejű demokraták, pénzsóvár, emberellenes hatalmon lévők és tetves nácik- és WILLIAM BUTLER YEATS sorai között??

A második eljövetel

Forgódva forgószélben sebesen,

nem hallgat a sólyom solymászra sem.

A centrum gyönge: minden szétröpül,

a világ csupa zűr, kivül, belül.

Vérszutykos ár csatangol s mindenütt

megfúl az ártatlanság ünnepe.

A jóknak nincs hite, a gonoszok

intenzitása véres szenvedély.

A kinyilatkoztatás már közel,

már közelít az új Eljövetel,

a Második! S míg elröppen a szó,

hatalmas képpel a Spiritus Mundi

szemem zaklatja: sivataghomokban

oroszlántest? emberfej? lény

les rám, a szeme gyilkos, mint a nap.

Lassún mozdítja combjait, körötte

rívó madarak árnya tántorog.

Sötétség újra. De én már tudom,

hogy húsz évszázad érzéketlen álma

szörnyet fogan s az bölcsőt követel.

Hát nem dúvad, ki időt szimatolva

születni cammog Betlehem felé?

/Nagy László fordítása/



Ugye???

A Parlament felsőházi termében tartott konferencián ebben a témában hallgathattam meg magam is előadásokat.
Az eseményt az országgyűlés MSZP frakciója szervezte,mely az aktuálisan Budapesten tartott PES KONGRESSZUS társeseményeként jött létre.
A Magyar Szolidaritás Mozgalom tagjaként voltunk jelen néhányan, én, mint SzoliFÉT tag, s Kallai Szilvi és Tüzi Pepe a Szolidaritás Roma Tagozat képviselőiként.

A beléptetés nem volt gördülékeny, hiszen a ROSTA mozgalom szervezésében kerültünk mi képbe egyáltalán, s ők szervezték a regisztrációkat is, Korózs Lajossal, aki a fővédnöke, s levezető elnöke volt az eseménynek. Néhányan a meghívottak közül nem kaptunk visszajelzést -melyben a ROSTA tökéletesen vétlen- a regisztrációnkra s ezért igen akadozva ment a reggeli beléptetés, volt olyan is, akit elutasítottak -mi elvittük a kinyomtatott regünket -melyben benne voltak a kért adatok, valamint a jelzés a kerekesszékről és a mankóimról, valamint a velem élő titán alkatrészekről. Így bemehettünk, ám azonnal el is szakadtunk a csoporttól, hiszen nekünk -pontosabban nekem, de kénytelen volt Magda is "velem tartani", hisz Ő segített nekem- az akadálymentes bejárathoz kellett eljutnunk, ami néhány száz méterrel arrébb volt s az épület más szárnyába vezet. Ott kaptunk személyes kíséretet, aki elkalauzolt minket az akadálymentes páholyig, mely a felsőházi teremhez tartozott s ahol most éppen három kerekesszékes és kísérőik, valamint -sajnos pontos adatot nem tudok- néhány mankóval, bottal járó sérült foglalt helyet.



Az MSZP CIKKE a konferenciáról, s íme az én jegyzeteim:

1.
- Tóbiás József nyitotta meg az eseményt, ezekkel a szavakkal: "Európába, de mindahányan!" /Csengey Dénes/
- EUROPA 2020
- Cél: 20.000.000-val csökkenteni a szegények számát, ezzel szemben a helyzet az, hogy 7.000.000-val nőtt az Eu-n belül ez a szám. 
- Nők helyzete az Eu-ban
- Fiatalok közötti minimum ráta felállítására van szükség foglalkoztatás terén
Gyermekszegénység: egyáltalán a fogalom közbeszédbe való emelésére, s ha ez megvan, e súlyos probléma megoldására van égetően szükség
- Szükség van egy szegénységi ráta meghatározására, mellyel leírható lenne a tagállamok pontos helyzete, hiszen a GDP önmagában, vagy a szociális kiadások vagy a bérek szintje kiragadva nem ad valós képet, ezek komplex vizsgálatával lehet képet kapni az ott élők életszínvonaláról
- Az oktatás mindennek az alapja. S a jelen kormány mit tesz: hát leviszi a korhatárt a tankötelezettségben -és a büntethetőség korhatárát is

2.
- Az EU és benne Magyarország rossz úton indult el, ma 5.000.000 fiatal minkanélküli van
- 25 év alatt cél a teljes foglalkoztatottság -e rossz- manapság narancsízú meghatározás teljesen jogos e korhatári megkötéssel, hiszen a pályakezdőknek igen nehéz dolguk van, még a többi, nem könnyű között sem
- IFJÚSÁGI GARANCIA PROGRAM -megjegyzem a honlapon elsőre egy xenofób gyűlöletplakát ugrik be, kéretik hányni egyet, majd továbblépni!

Korózs megjegyzése a következő etap előtt: "Stadionokban még nem gyógyult meg senki!", mondá ezt a szociális és egészségügyi kiadások csökkentésére, s ugyanakkor a sok-sok milliárdos kertvégi gigastadionok beruházása kapcsán.

3.
- Példátlan a rokkantsági rendszer felrúgása -a TÖRVÉNY
- Alaptörvény 19. cikk -"19. cikk Az Alaptörvény 5 . pontja helyébe a következ ő rendelkezés lép : „5. Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozat és annak indokolása az Alaptörvény értelmezése során nem vehető figyelembe . ”" innen
- 40 év munkaviszony után a nők nyugdíjba mehetnek - ez diszkriminatív -hiszen pusztán ivar szerinti megkötéssel nem lehet előnybe/hátrányba hozni embereket, de ez mainapság e narancsos dágványban senkit sem érdekel...
- Korózs: tb-hez, jövedelemhez, nyugdíjhoz, lakhatáshoz való jog visszakerülnek, amint kormányra kerül az MSZP -kampányperceinket teccettek hallani... de ettől még az "igény" jogos

4.
- Örkény novelláján keresztül azon alapigazságot hallhattuk, miszerint patkány és nyugdíjas mindig lesz a világon. -BUDAPEST és megjegyzem, nem patkány hanem egér van az egypercesben mellesleg meg wtf?!!, de ez csak az én hab lelkem akut reakciója...

5.
-"Tanár = rocksztár" finn mentalitás -hosszabb összefoglalót hallhattunk a finn oktatási rendszerről, annak átalakításáról és messzebbről az oktatás alapvetően meghatározó voltáról.

6.
- Európai minimálbér bevezetése a cél
Órabérben: 
Luxemburg ~3500 HUF
Bulgária ~360 HUF
Magyarország nem a legutolsó, hiszen ~600 HUF/h

Miközben a létminimum 93.000 HUF/hó -kéretik megnézni a rokkant ellátásokat, vagy az álláskeresési vagy akár a minimálnyugdíji értékeket!

7.
- Gyermekjogok -jelentés
- a kormányzati jelentés és a civil hálózatok jelentése gyerekjogok témájában némileg eltér
- Fogyatékosügyi egyezmény -féltucat szóban említésre került ez a szegmens is, holott én azt hiszem a jelen magyar hatalmi politika kizárólag a mély és feloldhatatlan szegénység, a tökéletes esélytelenség mezejére, majd a gyors és kíméletlen pusztulásba vezeti a társadalom fogyatékossággal élő tagjait. Az EGYEZMÉNY egyébként
- befektetés a gyermekekbe, gyermekszegénység mértéke az EU-ban átlagban 28%, míg Magyarországon: 40% -és tabutéma, hisz a hatalom és birkáik szerint nem létezik ilyen hazánkban, ahol pedig erről beszélnek, ott egyéni felelősségről kell beszélni, hisz a király erejét meghaladva dolgozik keményen a sok hálátlan kényelméért...- A minap történt, hogy egy gyermekotthonban a benn élők éjjel betörtek az intézmény konyhájába.... elképesztő???!!!! és még elképesztőbb, hogy nem volt vizsgálat például az okokról!!!

Zárásul kaptunk egy adatot: 1.300.000.000 a xenofób gyűlöletkampányra, ugyanakkor a nyári gyermekétkeztetésre nem szavaztak meg a felelős államférfiak és nők 50.000.000 HUF-ot.
Azért ez "jó" kontraszt, azt hiszem.




Én konkrétan Dr. Újhelyi előadása, egészen pontosan stílusa, miatt mentem el a konferenciára.
S persze itt is teszteltem a dolgokat. Például azt, hogy van-e akadálymentes mosdó. Van. Csak hát el van paravánozva a bejárata és a helyiség nem felel meg a szabványnak. No de mit akarok én, ugye...

Összegezzem?
Köszönöm Magda a segítséget. Elsősorban.
Nem kevésbé köszönöm Szalai Józsefnek a meghívást és Kalina Évának -Korózs Lajos titkára- a készséges hozzáállást, valamint a végén lestoppolt személyzetnek, aki segített kijutnunk az épületből.

Mit mondanék a kérdésről magáról?
Nos, a jelen helyzetben kormányzati erő, szándék van arra, hogy a szegények csoportját számában és beágyazottságában növeljék, s azt nagyon nehezményeztem a nap folyamán, hogy az a fogalom, hogy "esély" illetve sokkal fontosabb: "esélyteremtés" gyakorlatilag nem hangzott el. Holott meggyőződésem, minden erőfeszítés -már ha van, mert erről ma, hazánkban kormányzati oldalon nem lehet beszélni- önmagában egy onánia illetve legfeljebb pillanatnyi tűzoltás, ha nincs remény a folytatásra, az esetleg perpill elért javulás -anyagi, tárgyi körülmények tekintetében vagy más téren- fenntartására, neaggyég fejlesztésére, hogy az adott célcsoport, vagy csak kicsiny közösség fejlődhessen. S persze ezt is lehet fensőbbséggel emlegetni, de erre most ki sem térek.

És amíg jelen hatalom kegyeltjei, mint például idült alkesz arccal bíró hiperzsuzsanéni, luxuskocsival hordja ékszerkutyáját és ezen a szinten foglalkozik a "szerencsétlenekkel", vagy amikor egy teljes és jól körülhatárolható társadalmi csoportot -rokkantak- tesz ki az élettel összeegyeztethetetlen körülményeknek, addig tényleg csak annyi értelme van egy ilyen konferenciának, hogy láthassuk, van olyan hely a világon, ahol lehet élni.

Csak az jelenleg nem itt van.

Semmi érdekes, csak a szokásos történés. Én mennék, de nem tudok...

Küzdök jó ideje a szűkebb pátriám akadálymentesítéséért. (pl) S látok némi fogadókészséget sirámaimra, ám ma megint elszakadt a cérnám....

Persze mondhatnám a tegnapot is, amikor egy kétiksz körüli agilis sofőr közölte velem, hogy ő siet, fontos fuvarja van, ezért nem tud -és nem is akar- beállni a szemben lévő parkolóba, amíg kenyeret vesz. És különben is, hogy veszem a bátorságot, hogy szólok neki... ekkor benn voltam a boltban, s aztán mikor mentem a városba ismét e kép fogadott:



S ezt csak azért teszem ide, hogy látható legyen a hely, a táblával, ahol a mai eset történt.

Vagyis, hogy okosan intézve dolgaim, elfelejtettem gyogyótorna után visszahangosítani a teflonom, így nem vettem észre, hogy sms-t kaptam, hogy ott felejtettem POLJOT órámat, melyet Edit vitt el az óráshoz s tetetett rá nekem új szíjat. Tehát mikor aztán mégis, suhanva kellett mociznom vissza minden gyógytornászok leggyógytornászabbikához, hogy hozzájussak már ismét használható örökségemhez. Ezt a kört sikerrel teljesítettem is, ám visszafelé -mert nem tudok másfelé jönni, mellesleg nem is szeretnék- ez a helyzet fogadott:



Hozzátartozik a dologhoz, hogy -amint látszik is a sarokban a mocim visszapillantója, ott ücsörögtem- a hölgy, aki látta az akcióm s a helyzetet, megkérdezte, hogy most mi van. Mondtam, hogy ez járda és mellesleg ott a tábla is, hogy tilos megállni. Válasza sztenderd volt: "Nem én vagyok egyedül itt!" mondtam, látom, és ráérek... erre hölgy karakánul azt mondta: "Akkor én átállok a parkolóba, eggyel kevesebben álljuk el az útját!". Szépen megköszöntem és ültem ott tovább. Valóban át is állt.
A második autó sofőrje is látta majd hallotta is ezt, meg se mozdult... harmadiké meg nem volt még ott. Közben mögöttem meg ez lett:



Ahogy piros autós fiatalember beállt, s látta a szitut és hogy kattintok -én a vérmes öreglány-, már a kocsiból kiszólt, hogy mi van... akcentussal beszélt, először nem is értettem. Majd kiszállt és megállt az autó mellett, s elismételte. Mondtam neki is, hogy ez járda, szemben ott a parkoló és mellesleg megállni tilos ezen a szakaszon. (Akkor épp semerre se tudtam volna tovább menni. De nem is akartam. mert ráérős egy konok tik vagyok.) 
Ja, nekem nincs jogsim, s mielőtt.... ÍME...

Érdekes mód, delikvens megértette, visszaült, s átment a parkolóba. Én meg ültem tovább.

Ezer fok volt, tűzött a Nap és az jutott eszembe, hogy ha netán a közeli oviba ment a sofőr mondjuk szülői értekezletre vagy az SZTK-ba rendelésre, én ott fogok megfőni. De basszus!!! Vagyis ahhoz a folyóhoz még nem értünk el, így még nem kellett az átevickélésen törnöm okos kis fejem helyén az agynélküli kobakom... Persze tudom, mennyire nevetséges látvány lehet egy ilyen szitu, de ez engem nem zavar. S azt sem gondolom, hogy a sok okos felelősségteljes felnőtt, döntésképes egész, aki rendre rááll a járdára kerüljön olyan helyzetbe, hogy saját bőrén tapasztalja meg miért takony amit csinál, amellett, hogy vét a közlekedés szabályai ellen, mert tényleg azt gondolom, ezt senki ne próbálja ki. Ám lehet gyereke... s a babakocsival a susnyásba kerül, vagy kisgyereke lábbalhajtós mocival, vele átküzdi magát a kavicsos terepen, vagy idős lesz majd, s bottal, banyatankkal kerülgeti majd a sok bunkót aki elállja a járdát?
S mindettől függetlenül ez itt kérem járda!! S szemben, cirka 10 méternyire ott a nemtomhány beállójú parkoló is. 

És ekkor, épp mikor már kezdtem napszúrást kapni, megjött az autó gazdija. Egy decens hölgy, kisfiával, kezében csomagokkal.
Közel álltam, gyakorlatilag amennyire csak lehet, közvetlenül a sofőrülés melletti ajtónál, s kinyitotta a hátsóajtót, beszállt a kisfiú, ő betette a csomagokat, de még mindig nem nézett rám. Mikor az elsőt nyitotta, megszólítottam. Elmondtam a mantrám.
Erre kaptam a címben jelzett mondatot amolyan mindent vivő válaszul.

"ITT SZOKTAM PARKOLNI!"

Mintha ez valami varázsige lenne. 
Mintha ez felülírna bármely más ide- vagy akárhova vonatkozó szabályt.

"ITT SZOKTAM PARKOLNI!"

Csak egyszer mondta, de bennem most is visszhangzik ez. És előhívta a ... a nemtommit... elöntötte agymaradékom a kimért, csendes, gyilkos tényszerűség.
Halkan mondtam, de megértette, mert megállt a kezében az ajtó s levegőben a lába, ami épp befelé lendült volna:

-Szokott??? Itt szokott parkolni? Csakhogy ez nem szokásjog, hanem KRESZ kérdése, és ott a tábla!

Csinos, festett hajú hölgy is a szokásból vezetők népes táborát erősíti, mert riadtan kérdezte: "Tábla, itt?", s mikor megmutattam, már fensőbbségesen mosolyogva közölte, többé nem fordul ez elő. És bocsánatot kért.
Előbbit örömmel konstatáltam és megköszöntem, utóbbit pedig tudomásul vettem, bár nem sértett meg.

Szóval, kalandjaim vannak. Unalmas az életem? Ugyan! Csak el kell indulnom szeretett városomban s rendre kiderül, a városom nem mindig szeret viszont.


S tudom, a citált posztban megtett bejárás alapján s azóta jócskán lefaragott ígéretből talán mostanság lesz majd kézzelfoghatóan valami, ám fenntartom berzenkedésem arra nézve, hogy a felfestés ilyen helyzeteken vajmi keveset fog segíteni, hiszen ugyan arról bizonyítékom -fotóm- nincs, de amíg a közteresek sőt rendőrök is felállnak a járdára ugyanígy, s nemhogy nem büntetnek, addig ugyan miért változna bármi. De rendben, majd ezen a folyón is akkor, ugye, ha ott leszek a partján...

Mert ha legalább egyértelmű jelzés lenne arra nézve, hogy a járda az járda s a tábla az azért van, hogy azt -mármint a járdát- használni lehessen, akkor csak addig kellene mutogatnom s nem a táblát ilyen esetben, mikor ülök a hetven fokos aszfalton a mocimon s várom, hogy a sietős sofőr visszaérjen tilosban parkoló autójához, s leereszkedvén -néha trágárságokat vágva öreg, szerencsére nagyrészt üres fejemhez- a nyomorékhoz, utamra engedjen.

Akadálymentesítés rulez????

ITTEN hagytam abba eleddig.

Tényleg beértem már 3/4 8-ra, fájó búcsút vettem, ha ideiglenesen is, de ennek az etapnak vége- Krisztitől -személyi segítő-  és Gábortól -támogató szolgálat sofőr-, majd dzsaltam föl a harmadikra. Most negyedik napja jártam ide és minden reggel elkapott a frász, hogy nem emlékszem, melyik emeletre kell mennem.
(Nem könnyű ám agy nélkül működni. 
De legalább így, nem is veszek tudomást erről.)

Kicsit így várnom is kellett, úgyhogy beszóltam az osztály irodára, hogy a tegnap itt hagyott dossziémat, mely az összes beteganyagomat tartalmazza, a kezelés után a zárójelentéssel együtt -ha elkészül- veszem majd fel. Tegnap azt mondták, valószínűleg a zárót csak postán küldik ki, de közben kiderült, beleférek az időbe adminisztrációs szempontból.

Bementem a kezelőbe, lemért a terapeuta -nos, mivel nem volt anyag most a "szatyromban"... látványos eredmény nem is jelentkezett. Mindössze egy méret változott 0,5cm-nyit, az összes többi -van kb egy tucat- változatlan maradt.
Megdicsértem a tegnapi fáslizást mert kifogástalanra sikerült, s következett a mai.
Nos, ez úgy sikerült, hogy amikor felvettem a cipőm -mely eleve nagyon ééérdekes volt, hiszen teljes súlyommal tudtam csak beleerőszakolni lábfejem, s a cipőfűzőt funkciótlanul, csak azért, hogy ne lifegjen lehetett megkötni...- azonnal éreztem, nem lesz ez mindig ennyire sikeres... (Bizonyosságot is nyert e meglátás délutánra, mire hazaértem...)

Megkaptam aztán a zárót, decemberben kell kontrollra jönnöm, s így, hogy végre átnézte a dokut a doktornő, elfogadta, hogy nem hisztiből nem vagyok hajlandó minden reggel nem_befáslizni a lábam, és most már örömmel konstatálta, hogy a heti kettő alkalom -mikor a családsegítő személyi segítsége jön hozzám- is több a semminél és a helyzethez mérten a maximum, ami megtehető. Viszont a dekupárnát, mely a mociba a magasítást szolgálná s a csípőim és gerincsérveim működőképességét segítené megtartani, nem írták fel. Hmmm...

Osztán próbáltam fuvarost fogni a kórházban, de éppen senki nem ment kifelé, így kénytelen voltam a betonra fáslizott lábaimmal kikecmeregni a buszhoz. 
Találkoztam Margittal, aki főnővér volt a 7-esben, majd az új épületben is az ennek megfelelő -baleseti sérültek rehab- osztályon, amíg nyugdíjba nem ment, azóta pedig nővérként dolgozik tovább. Nagyon szeretem Őt és azt hiszem, ez viszont is így van, számomra nővérből Ő az etalon. Egy kicsit beszélgettünk, majd Ő haza én meg a buszhoz tovább.
Jók ezek a találkozások. Nosztalgia. 

Lementem a 22-essel a Moszkva térre, ahol ismét zabszem effektus lépett életbe, hiszen az most egy háborús övezet. Nemhogy akadálymentesség, de egyáltalán civilizációs szempontból is. 
Katasztrófa, de nekem muszáj volt a metróhoz jutnom, mert el kellett jutnom az Őrsre.
Szóltam Bertáéknak, hogy most bújok a föld alá -amint átverekedtem magam a Moszkva áldatlan állapotain- úgyhogy indulhatnak az Árkád felé, hiszen ott leszen a randink. 

Mondtam már az Árkád akadálymentes mosdó állapotát??? Nem emlékszem... de siralmas és röhejes és felháborító... de most Erik-hangulatomvolt, így csak átfutott a méreg agyam helyén s lelkesen vártam Énonokám inkább.

Próbáltam nem tudomást venni a lábamról, de nem meglepő, ez egy idő után egyszerűen nem megy. (Jobb -oldalon nőtt, gyengébb, merev, műtött és legközelebb 07.10-én műtendő- bokám, lábfejem mint forrástól indulva a jobb térdem és az összes csípőm azon a ponton egy stabil, kitartó zümmögőkórust produkált. Még a kórházban bevettem a második fájdalomcsillapítóm, de tudtam, lesz ez még így se...
Ééééés megérkeztek!!!

Imádom ezt a kisfickót!!! Énonokám!

Berta mesélte, hogy a féléves státuszt is csak úgy tudta felmérni nála a védőnő, hogy ő és Bandi segítettek, mert amíg a védőnő tartotta a valamit, mellyel a követést kellett felmérni, okos, figyelő, és nem elvonható figyelmű énonokám le nem vette tekintetét a számára idegen lényről. 
Első egy-két percben engem is átvilágított óriási szempillákkal keretezett csillogó szemeivel, majd néhány hümmögéssel konstatálta, hogy átmentem a vizsgán, s onnantól már nem tartott szoros megfigyelés alatt.
Sétafikáltunk, én kávéztam, Berta és Erik megkajáltak és beszélgettünk egy nagyot.
Egyszer a liftben találkoztunk egy hölggyel, aki miután kicsit szemezett Erikkel megkérdezte, hogy Berta öccse-e ez a legény.... s mikor mondtuk, nem,ő az anyuka én meg a nagyi, csak zavartan mosolygott... :) Nos, ja. Berta nem néz ki többnek -nagyon bőven számítva is- 15-nél. Ráadásul nem sokkal nehezebb mint Erik. :)

Ismét kettesben maradtunk, míg Berta megszerezte a kaját, úgyhogy ismét kivettem a kocsiból és úgy beszélgettünk. Most nem sírt és szeretném azt gondolni, hogy azért, mert ne
m tart már idegennek.
Persze amikor kukackodik nem nagyon tudom tartani, de szerencsére gyorsan visszaért anyája, így ez a stádium rövid ideig tartott.

Mikor jöttek, még nyári hosszúnadrág és póló, valamint egy zokni volt Eriken, így át kellett öltöztetni, az eredmény pedig zoknitlan, trikós és rövidnadrágos Énonokám lett.



Mire már nagyon nyűgös lett volna -és én is a lábam miatt- elindultak ők haza, meg én is, csak ellenkező irányban van e két otthon, úgy búcsút vettünk egymástól.

....................................

Innen agyam terepét a fájdalom akadálytalanul önthette el. Mikor leszálltam Battán és gyalogoltam haza, potyogtak a könnyeim és ordítani tudtam volna. Csak hát ez azon nem segít, hogy még van vagy 200 méter a házig... Próbáltam nem váltott mankóval járni, s így csak a jobb oldalon nőtt s klasszisokkal sérültebb oldalamnak segíteni, de ekkor a bal csípőmben éles, decens sikkantásra és azonnali mozdulatlanságra sarkalló kín generálódott, tehát ez nembegyere... 
Hazaaraszoltam, így, hogy mindkét oldalam fájt, nagyon, de még éppen az elviselhetőség határán...
Nem is csináltam semmit itthon. Mára megmaradt a fájdalom visszafogott, csendben lüktető lenyomata, tehát ma is csak egy gyors muszáj-vásárlást iktattam be és folytatom a nemcsinálást tovább.

De megérte. Randiztam Erikkel, ki életem legfontosabb fiatalembere!